Magyar Nemzet, 1971. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-07 / 158. szám
8 „ Virágot az emberiségnek!” — Virágok!! Barátom, Sándor! Virágot az emberiségnek! A, menyasszonynak, hervadó feleségnek, jó szagú gimnazistalánynak, évfordulóra vagy sokasodó bűneinket feledtetni, élőknek és halottaknak! Virágot vegyenek! Két csatasorba álltak a virágosok itt a járdán, hogy fogadják a piacról a távozókat, piacra menőket, arcvonaluk között alig három embernyi hely, földre terített zsákokon, nylonlepedőkön, vászondarabokon, újságpapíron, vödrökben és ládákban hevernek a virágok, margaréták, rózsák, árvácskák, palánták és szobanövények levágott, megkötözött, legyilkolt hadrendjei. Bámész kisgyerekek próbálják ellesni az árus rutinos mozdulatát, ahogy előhúz egy szál rafiát, villámgyorsan a virágcsokor torka köré csavarintja és gáláns mosollyal nyújtja át anyukának: — Tizennégy forint lesz, csókolom ... —, de a sebesen áramló tömeg már magával is sodorta őket, anyukát a virágvásárlás titkos, ártatlan örömével, a kiskölyköt a rajongó ámulatával, valamerre a Bajcsy-Zsilinszky út irányában, jövendő nagytakarítások, számtanpéldák, elkerülhetetlen jutalomszerelmeskedések felé. Szemközt a látszerész kirakatában szemüvegek, kibelezett ósdi fényképezőgépek mustrálják a virágvásár boldog apokalipszisét. Néhány autó próbálkozik, hogy kipufogógázaival elnyomja a nagyon erős illatot, de minden hiába, megsemmisülten távoznak, a virágokkal nem lehet kibabrálni, mindent túlélnek, nemhiába választotta a bozontos ifjak mozgalma jelképül őket. EGY SZIGET a szombat tébolydájában: a templomkort ráérő emberek paradicsoma. Békésen alszik a kalauznő egy újságot olvasó nyugdíjas mellett, s nyilván álmodik is, valami egészen furcsa, villamos nélküli világról, ahol huszonhét éves, vidékről jött hajadonokat jóképű szakmunkások vesznek feleségül — s alszik ott az az öreg csavargó is, lecsöpögtetett gallérú zsakettjében, háta a templomfal pillérének vetve, hajóskapitányi metszésű arcát az édes napfény felé tartja, szakasztott úgy, mint amikor a hős „Az ősi vár titkárban túláradó mosollyal az égre néz, s így szól: „Ah, de boldog vagyok! Linda, a gyönyörű Linda grófnő az enyém!” Így aztán éppenséggel agressziónak tűnik, amikor éktelen berregéssel egy 69-es Opel Rekord vágódik elő és féket nyöszörögve a templomkert kapujában. Mélyéből szőke fiatalasszony kászálódik elő a férjével s kezdik kirakni gondosan nevelt, hatalmas uborkáikat, gyönyörű paradicsomjaikat. Bele az idill kellős közepébe. Rakják az árut, idegesen kapkodnak a szétguruló szemek után, gyerünk, nincs idő vacakolni, a vásárlási düh mindenütt a tetőfokára hág, két siheder majdnem fellöki őket, vágott kacsákkal sietve a holnapi családi lakoma elé. Szép ez a pár, az asszony néha elővillanó, feszes combjával, opelrekordos öntudatával, és különben is, kit érdekel egy lerobbant csavargó filmgyári mosolya? Mi? Magát érdekli, asszonyom? Na ugye! És kit érdekel a görnyedt hátú, f kiszuperált adóvégrehajtó, aki szárnyát csapkodó fapillangókat árul a macskakövön?! Jószagú isten! Melyik gyerek huzigál ma már tizenöt forintos, kerekes fapillangót, uraim..........Csak tizenöt forint” — motyogja a kisöreg, hangjában a sikertelenség alázata, a pillangói meg verdesnek szárnyaikkal, riadt tiltakozásképp. Az Opel Rekordos pár közben kirakodott, a férj gondosan lezárja a kocsit, elvonulnak. A többi árus irigy pillantásai kísérik őket. NÉGYEN ÜLNEK a padon szemben a lósportirodával, a többiek még körülöttük szerencsétlenkednek, szorongatják a Turfot, gyűrött papírcetlik, ceruzacsonkok társaságában és elnyert kalap pénzekről, kéjesen lovakra eldorbézolt fizetésekről, piszkos veszteségekről vitáznak szakadatlan — van bennük valami megszállott makacsság, olyasmi, amit hitnek szoktunk nevezni. Egyikük, egy kalapos, töpörödött emberke, kezében megviselt szivarcsutka, hadonászik ugyan, de gesztusaihoz képest igen halkan nyomja a sódert megrökönyödött szomszédjának: — Édesapám, mit akar azzal a gebével, tavaly kimentem az első versenynapon, biztos nyerő volt a bestia, és esküszöm, a szeme kigúvadt, úgy húzott, aztán a harmadik körben mintha megbicsaklott volna a lába, mondtam is a Tómnak, te, figyeld meg, valami disznóság fog kisülni ebből, hát mit ad isten, a végén már csak sántikál, mint egy vén szajha; megetették, kicsinálták a rohadtak, ötszázamat vitte el, soha többé nem hiszek neki... Bent az irodában rogyadozó térdekkel, régimódi, átlátszó keretes szemüvegével öregember lép a pénztárhoz: hajszálpontosan úgy néz ki, mint egy nyugdíjas reáliskolai tanár. Az üvegbe vágott ablakon át húszforintost csúsztat a pultra, halkan bemond négy számot, nehogy meghallják a többiek. — Vissza is? — kérdi az üveg mögött a hivatalnokféle. — Vissza is, persze ... A hivatalnok elkezdi berregtetni a masináját, kis idő múltán papírdarabkákat ad ki az öregnek, aki körülményesen előhalász egy rongyos irattárcát, elteszi a tiketteket. Beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy egész kedélyes az öreg. Egy lóra öt forintot tesz, azt mondja, nála ez ártatlan szenvedély. — Nyerni is szokott? — kérdem óvatosan, nehogy felháborodjon. — Szoktam, hogyne. Gyakran vissza is térül a befektetett pénz — mondja barátian és a hangja ismerős, úgy beszél, mint Moha bácsi, a Törpe, a rádió gyermekműsorából. — Mekkora volt a legnagyobb összeg, ami nyert? Gondolkodik, aztán némi diadallal közli: — Egyszer ,nyertem 450 forintot. Bizony, emberek. Hallod, apafej? Ez a nagy dolog! A bácsi nyert egyszer! Négyszázötvenet! VÉKONY FIATAL NŐ alszik a rácsos árusítópultra dőlve, körülötte a piac fizetésnapi boszorkány szombatja nyüzsög, anyókák tömött szatyrokkal felfegyverezve, fontosságuk tudatában a fejük valóságos káptalan, összezagyválva benne a most hallott pletyka s a zöldségfélék szívfacsaróan magas napi árfolyama; alszik a fiatalasszony, répákon, zellereken nyugtatott karjára támasztva fejét, szája sarkából békésen nyálpatakocska indul a fehérre sikált rácsok felé — próbálja kipihenni huszonöt évének minden derékfájdító hajnali ébredését ebben a zöldség-, tejtermék-, és lacikonyha-szagú, fortyogó zűrzavarban — bár ami a kipihenést illeti, természetesen aligha fog sikerülni neki: holnap ismét hajnalban kel majd, így megyenaz árusok sora, amióta csak világ a világ. És ez a Trombita téri újpesti böhömnagy világfelfordulás is egyforma mindig, a tanácsház árnyékában, kövér öreglányok lamentáló vitáival, a tömegben keservesen vonszolt gyermekkocsikkal, hiánycikkekért kígyózó, rikácsoló, türelmetlen sorbanállásaival — egyforma hétfőtől szombatig — közepe, örökké verő szíve ama kis országdarabnak, melyet a beavatottak mindmáig Újpestnek és nem Budapest IV. kerületének hívnak, és a tér a köznyelvben csakazértis Trombita tér, őrizve némely katonazenés vasárnapok bokázó nosztalgiáit. Évente egy-két alkalommal utcabálokat, szórakoztató ökölvívó-mérkőzéseket rendeznek itt, megdobogtatva az ifjabb nézősereg és a patrióták szívét; ünnep híján téesz-árudák, zöldség-kiskereskedők bódéi, bazárosok, késő nyáron pedig dinnyeárusok standjai uralják a terepet. parasztruhás asszony áll elesetten a sörre várakozók sorában, arca téglavörös, vagy még inkább egyfajta pálinkaivó-céklaszín: kezében két csomó zöldség és — csak úgy a sorból — árulgatja az arra járóknak; nagy szüksége lehet a pénzre, roggyant vállai tanúsítják, ma még nem kereste meg az üveg sörre valót. A lacikonyha itt az isten szabad ege alatt hihetetlen forgalmat bonyolít le egy-egy szombati napon, a ki tudjamilyen talponállóból rekvirált pultok közül nagy halom zsiros-mustáros papír. A vendégek csomagjaikat a retkes kövezetre rámolják: eszik az olcsó debrecenit, isszák a drága lengyel, jugoszláv söröket, pihennek végre egy kicsit. Mellettem Pista már a harmadik üveg tartalmát döntögeti magába. Azt mondja, reggel a Váci úti Egérkében kezdi egy felessel, aztán egész álló nap igzik, nem túl sokat, de folyamatosan, hogy kellő nyomás alatt szállítsa a jól tejelő kiskunlacházi téesz árurakományát. A feleségével jött bevásárolni, szívbeteg az asszony, muszáj segíteni neki. „Na, jól segít neki itt a söreivel” — mondom, és tessék, szinte végszóra vékony, cigányos arcú nő jön a pulthoz, szeme alatt a korai fonnyadás ráncai. — Megjöttél? — kérdi Pista az asszonytól. — Még dugót kell venni a kádba... — Dugót? Hát nem vetted meg? — csodálkozik Pista és durva arcát igyekszik ártatlanra igazítani. A szikkadt asszony ajkai pengevékonnyá préselődnek össze és olyan csendes gyűlölettel válaszol, hogy a közönségnek borsódzik a háta. — Nem vettem meg. Majd odamegyünk együtt. Azért jössz te velem, hogy itt letelepedj? Sört vedelni? Agyonjátszott jelenet lehet már, mozdulataikban érződik egy jókora adag reménytelenség. Aztán Pista lassan beletörődik a vereségbe, sóhajtva megfogja a csomagokat, elindulnak. Hisz tudják. A kádba, dugóért Seress Gábor Madár Nemzet .Szerda, 1371. Július 7. A Zsigmondyakról A Zsigmondy-évforduló alkalmából megjelent cikkben kár, hogy nem volt szó Jókai Mór és Zsigmondy sírig tartó barátságáról, sem arról, hogy ez a majdnem testvéri kapcsolat miként kezdődött. Jókai mint cseregyerek került Pozsonyba Zsigmondyék házához „német szóra”, Vilmos pedig a Jókai családnál volt magyar szón. Amint azt Mikszáth Kálmán is megírja, a két öreg ötven év múltán is együtt üldögélt a Sándor utcai régi országházban. A rendkívül értékes Zsigmondy családról, bécsi ágának Magyarországhoz fűződő szálairól bővebben beszélni: messze túlhaladná pár sorra tervezett írásom keretét. Mint régi hegymászó, annyit mégis szeretnék elmondani, hogy Zsigmondy Emil nevét nemcsak a Ziller-fali Zsigmondycsúcs őrzi, hanem ezenkívül szerte az Alpokban számos helynév és létesítmény. A Dolomitok egyik legszebb menedékháza a húszas évekig Zsigmondy Hütte volt. Híres műve, „Az Alpok veszélye" című könyve számtalan kiadást megért és a legismertebb könyvek közé tartozik az Alpok világáról. Végül, hazánkban 1926 óta létezik a Zsigmondy Társaság. Ez a társaság helyezte el a pilisi Vaskapu-sziklán Zsigmondy emléktábláját, amely alatt a magyar hegymászók évente egyszer ma is összegyűlnek. * S. V. * Levelet kaptunk az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesülettől. „Jóleső érzéssel olvastuk a május 20-i számban megjelent „Zsigmondy Vilmos emlékmúzeum a visegrádi erdőben” című cikket — írják a levelükben. — A cikkben azonban néhány hibát találtunk.” Bár nem kívánják, hogy korrigáljuk a cikk néhány téves adatát, szívesen helyt adunk észrevételeiknek. Pontatlan tehát az a fogalmazás, hogy Zsigmondynak „a mai Széchenyi-fürdő helyén sikerült 74 Celsius fokos vizet nyernie” —, mert a hivatkozott vízforrás pontosan „a Hősök terén, az Ismeretlen Katona sírja mögött található (a Széchenyi-fürdőtől néhány száz méter távolságban) és helyét emléktáblával jelölték meg.” Téves a cikkírónak az a közlése, hogy Zsigmondy Vilmos atyja református lelkész volt, mert Zsigmondy Sámuel Pozsonyban ág. evangélikus líceumi tanár volt, akinek nem három, hanem négy fia volt Nem felel meg az, hogy Zsigmondy Vilmos egy ideig Budán volt bányafelügyelő, ezzel szemben „a valóság az, hogy Budán soha nem volt bányafelügyelő.” Készségesen ismertetjük az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület észrevételeit és sajnáljuk, hogy cikkünkbe ezek a tévedések belekerültek. Különösen sajnálja a cikkíró, hogy a cikk megírása előtt nem olvasta el Böckh Jánosnak, a Magyar Állami Földtani Intézet néhai nagyérdemű igazgatójának a Földtani Közlöny 1890. évi XX. kötetében megjelentetett nagy tanulmányát Zsigmondy Vilmosról, mert akkor elkerülhette volna az említett pontatlanságokat. Valóban Zsigmondy Sámuelnek négy fia (és két leánya) volt, mégpedig születési sorrendben: Adolf, Pál, Auguszta, Vilmos, Karolina és Gusztáv. Böckh János idézett tanulmányából vesszük a következő adatokat: Zsigmondy Vilmos 1860-ban telepedett le Budapesten. Ezt megelőzően a Selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia elvégzése után két évig Bécsben élt, kisegítő szolgálatra a cs. és kir. központi bányaigazgatósághoz kapott beosztást, majd 1846-ban magyar kir. bányagondnok lett és Resiczán működött. Huszonnyolc éves volt a szabadságharc kitörése idején, amelyben tevékenyen részt vett és ezért a szabadságharc leverése után egy ideig Olmützben vasbilincsben raboskodott. 1850 július 24-én helyezték szabadlábra közkegyelem folytán. Ekkor a gróf Sándor Móric tulajdonában levő Esztergom megyei anna-völgyi szénbánya bányagondnoka lett 1859-ig. Országosan elismert kiváló bányászati szakértőként gyakran vették igénybe azokban tíz években szénbányászati tanácsadóként. 1860-ban Budapestre letelepedve, mint önálló bányaügynök szolgálta a közéletet. Zsigmondy Vilmos nyilvános bányaügynökségi iroda megnyitására a budai bányakapitányság körében, Pesten való székhellyel engedélyt kért, de kérelmét először elutasították, majd fellebbezés folytán 1860. október 13-án kelt végzéssel mégis megkapta az engedélyt a bányaügynökségi iroda megnyitására, amely 1860 őszén meg is történt. Mint bányaügynök, főleg kőszénbánya ügyekkel foglalkozott. Ezekben az években (1865) írta meg nagyjelentőségű „Bányatan’’ című könyvét, különös tekintettel a kőszénbányászatra. Böckh János nagy Zsigmondy-tanulmányából érdemes még egy adatra felfigyelni, a fentebb közölt hozzászólással kapcsolatban. Tanulmányában közli, hogy Zsigmondy Vilmos a pozsonyi német nyelvű ág. evangélikus líceumban megkezdett középiskolai tanulmányait az 1832— 1834. években a komáromi református kollégiumban folytatta, itt fejezte be a harmadik és negyedik osztályt, éppen a magyar nyelv tökéletes elsajátítására, majd az ötödik és hatodik osztályt ismét a pozsonyi líceumban végezte el Böckh János Pap Gábor révkomáromi református lelkész és dunántúli püspök személyes közlésére hivatkozva azt írja, hogy Komáromban Zsigmondy Vilmos diákkorában a Nigrini családnál volt „cserében”. Arról Böckh János tanulmányában nem tesz említést, hogy Zsigmondy Vilmos Komáromban Jókai szüleinél lett volna „cseregyerek”. Pozsonyban azonban később, e század első éveiben emléktáblával jelölte meg a Toldy Kör a Zsigmondy-család egykori Szél utcai házát, ahol egy ideig „cseregyerek” volt Jókai Mór, az első csehszlovák köztársaság idején ezt az utcát Jókai Mór utcának nevezték. (környel) Egészségügyi könyvecskét az újszülötteknek Ezt a hasznos kezdeményezést a jövőben tágabb körben kellene megvalósítani. Úgy gondolom, hogy sok hasznos információt lehetne bejegyezni, ami a kezelőorvosok munkáját megkönnyítené és meggyorsítaná. Hiszen már az újszülött is orvosi vizsgálatban részesül, nem volna-e jó az esetleg tapasztalt rendellenességeket az orvosi könyvbe azonnal bejegyezni? Az első vércsoportvizsgálat eredményét, az oltásokat, a szűrővizsgálatok eredményét. A maradandó szervi hatású betegségeket, a gyógyszereket, amelyeket bizonyos határig lehet alkalmazni és így tovább. Egy ilyen egészségügyi könyvecske igen sok hasznos felvilágosítást nyújthatna azonnal a kezelőorvosnak. Tóth József , Budapest Táskarádió az uszodában A Fővárosi Fürdőigazgatóság „Táskarádió az uszodában” címmel megjelent olvasólevélre az alábbi választ adta: Ellenőrzésünk során nem tapasztaltuk, hogy a fürdőzők vagy napozók hangosan, más vendégek nyugalmát zavarva működtették volna rádiójukat. A napozókban három táblát helyeztünk el a következő szöveggel: „A fürdő területén táskarádiót úgy üzemeltetni, hogy más vendég nyugalmát zavarja, nem szabad.” Reméljük, hogy ezzel az intézkedésünkkel továbbra biztosítani tudjuk vendégeink nyugodt napozását. Dr. Vitéz András igazgató