Magyar Nemzet, 1971. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-28 / 228. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Három költő költők: otthonuk a rádió. Mind több és mind változatosabb műsorformákban szólalnak meg a versek. Az alább megemlítendő három lírikus három különböző, jellegű műsorban kapott fórumot. Előbb azonban az elismerés mellett hadd adjak hangot hiányérzetemnek is, ami a rádió versprogramjának általános jegyeit illeti. Nagyon kevesen jutnak szóhoz a legfiatalabbak, pontosabban a legújabban jelentkezők közül, ha mégis, akkor a fiatalok, stúdiójának rezervátumába kerítve. Holott a rádiónak, mely annyival mozgékonyabb a. . könyvkiadásnál, felfedező szerepet kellene vállalnia, megelőzvén a könyvkiadásban immár rendszeres programnak tetsző, időszakonként megjelenő új költők antológiáit. Másik hiányérzetem: meg kellene kezdeni végre a kortárs világlíra — de még jobb, ha a kortársi limitálást kitágítjuk az egész huszadik századra — átgondolt, rendszeres felsorakoztatását nem esetlegességek, tematikai és hangulati rokonítások, hanem költők, törekvések, áramlatok, mélyebb rokonságok szerint. De a legfontosabb: maga az elhatározás, hogy legyen ilyen program a rádióban. A három lírai összeállításból érdekes formai változatként tűnt fel az Ének a Küküllöröl című kompozíció. A nemrég elhunyt Áprily Lajos néhány levelét s a hozzájuk kapcsolódó vagy kapcsolható verseket állította párhuzamba Révész Tibor. A goethei „Dichtung und Wahrheit” Goethe előtt éppúgy, mint azóta is mindig tanulságos és izgalmas összefüggéseinek, az életrajzi valóság: versbe áramlásának, művé tisztulásának egyszerű, okoskodás nélküli dokumentálása most is megragadó volt, mint egy drámai tettenérés. Áprily Lajos csendes szavú, tiszta, növényillattal és hegyi levegővel telített költészetének természetét és etikáját világította meg a levelek és versek párhuzama. Költői szűrőrendsze ■ véh a valóságéintért, a'fölöss,, ’léttöl megtisztítva, cretségfejtő zavartalansággal szívódott át a versbe. A Költők albuma sorozatában szólaltak meg Kormos István versei. Kormos a negyven és ötven közötti költőnemzedékhez tartozik, amin az ifjabb versbarátok nyilván csodálkoznak, mivel a költő két évtizedig hallgatott. Csupána szakma és a nagyon elszánt, negyven fölötti olvasók tartották számon, mint a felszabadulást követő évek egyik legeredetibb tehetségét. A hosszú csend után néhány hónapja megjelent Szegény Yorick címmel gyűjteményes kötete, régi és a hangjára talált költő új verseivel. Ezekből hallottunk egy csokorra valót a Költők albumában. Kormos összetéveszthetetlen hangú költő. Indíttatása a népiek hangja, Illyés lírájának egyik rétegéből, sőt Erdélyi József lendületes, kollokviális dalolását sem tagadva meg. De már egészen fiatalon önállósította magát. Vaskos népiségű képeit lebegtetni kezdte valami sajátos, a maga használatára idomított szürrealizmus átértelmező és átrendező közegében. A vermeibe zsúfolt kövér valóságot a vonatkozások előhívójában vaskosnak és áttetszőnek láttatta egyszersmind. Mint amikor ökrösszekerek vonulnak távol s a felvert por, napfényesen, fölemeli roppant tömegüket a horizont fölé. Mint a legparasztibb valóságban. És mint a leg■ anyagtalanabb álomban. Kormos a negyvenes évek közepén versbe transzponált egy látásmódot, kialakított egy költői módszert, melyet azóta megannyian jó egészséggel birtokba vettek. A harmadik költői vállalkozással a budapesti művészeti hetek alkalmából jelentkezett a rádió. Juhász Ferenc Anyám című "elbeszélő költeményének oratorikus rádióváltozatát hallottuk. Juhász pályáját, Kormoséval ellentétben, széles olvasótábor kísérte végig. Míg Kormos a némaság, Juhász a versburjánzás démonaival küzdött. Ki tudja, melyik a nagyobb véráldozattal járó küzdelem. Az energiasugárzó költői magot megőrizni éppoly nehéz az elhallgatásban, mint a szavak özönében. Kormos tehetségét éppúgy bizonyítja, hogy újra meg tudott szólalni, mint Juhász költői erejét" az, hogy még meg tud szólalni, szívósan mindig kimenti és újra akkumulálja azt a legfontosabb költői lényeget, ami csak az övé. A szavak monstrumaival való küzdelemben kiváló költő lett és maradt, akinek a kiválóságához azonban nehéz hozzáférni. Nem a bonyolultsága miatt. Hanem azért, mert olvasójával méterről méterre, elejétől végigjáratja azt az utat, mely őt a szóképek dzsungelén át a fontos felismerésekhez, a boldogító végső megfogalmazáshoz vezettük. . .. Az Anyám sok ezer soros költeményének rádióváltozatában egy efféle redukció történt. A mű legtisztább, legfényesebb minőségeihez kalauzolt. A beláthatatlan méretek befogadható léptékre csökkentésével egyszerre mindenki számára hozzáférhetővé vált és költői evidenciaként hatott ennek a költeménynek rejtett, szó szerint elrejtett szépsége. Nem csorbult Juhász Ferenc képalkotásának eredetisége és jellegzetes struktúrája, nem tört meg mondatépítkezésének monumentalitása. És mindebből — talán ez volt ennek az előadásnak legmegkapóbb érdeme — kihallatszott a személyes líra tiszta hegedűhangja. Mint amikor egy roppant kolosszus áttetsző gyerekhangon énekelni kezd.« Görgey Gábor NAPLÓ Szeptember 2. A Fészek Klubban október 13-án Vajda Lajos festőművészről emlékezik meg Passuth Krisztina, a művész halálának 30. évfordulóján. Az 1971. évi különböző zenei versenyen díjat nyert fiatal magyar művészek adnak hangversenyt október 16-án. ♦ A hatodik Concertino Prága nemzetközi ifjúsági rádiófesztiválon . Drahos Béla 18 éves magyar fuvolaművész második díjat nyert. A zsűri 54 európai, amerikai, afrikai és ázsiai művész közül válasszotta ki a győzteseket. Drahos Béla november 20-án a prágai Művészek Házában a többi győztessel együtt, jutalomhangversenyt ad. A Az olasz—magyar kulturális csereegyezmény keretében kéthónapos ösztöndíjjal Olaszországban tartózkodó fiatal mányiművészek szeptember 32-én Velencében nagy sikerrel szerepeltek a Vacanze Musicali zárókoncertjén. Laczó Ildikó Rossini Semiramis és Verdi Lombardok című operámból énekelt egy-egy áriát, "Medveczky Ádám a Semiramis-áriát vezényelte, majd Bellini rformancumm -ofjekténak nyuammf A magyar szemléltető eszközök és audiovizuális készülékek kiállítása szeptember 29-én nyílik meg Ulánbátorban, a magyar—mongol kulturális egyezmény keretében. Az Országos Tanszergyártó és Értékesítő Vállalat mintegy hatvan biológiai és fizikai eszközt mutat be. Kilencven évvel ezelőtt, 1881. szeptember 25-én született Lu Hszin, kínai humanista író, a modern kínai realista irodalom és művészet előharcosa és megteremtője. Új korszakot nyitott a kínai irodalomban, gazdagította a realista hagyományokat, megújította az irodalmi formákat és műfajokat, megteremtette a modern kínai irodalmi nyelv alapjait. Életét, 1936- ban bekövetkezett haláláig a társadalom átalakítását segítő irodalom megteremtésének, a politikamentes művészet elleni harcnak szentelte. Kínában Lu Hszin műveit 1966-ig óriási példányszámban adták ki. Ekkor azonban az ő műveit is szigorúan betiltották, sőt, még a Lu Hszin műveiből készült filmeket is levették, műsorról, egyetlen moziban sem játszszák az életéről készült filmet. Lu Hszin egész életében népének boldogabb jövőjéért küzdött, s e cél megvalósításának reális útját a Szovjetunióhoz, Lenin országához fűződő barátságban látta. A Szovjetunióban széles körben megemlékeztek* Lu Hszin születésének évfordulójáról. A kiváló író és humanista közel áll a világ sok népének szívéhez, műveit a föld minden táján olvassák, csak hazájában, Kínában vannak betiltva. Al- ItotásaH *regemberiség ma(APN) ___Magyar Nemzet---- 4 Erednémi hirdetés LISZT A BARTÓK ZONGORAVERSENYEN A zsűri két első díjat adott ki: Reiko Matsuzaki (Japán) és Nikolaj Szuk (Szovjetunió). A második díjat Elena Szkuratovszkaja (Szovjetunió), a két harmadik díjat Baranyai László (Magyarország) és Etsuko Tazaki (Japán), a két negyedik díjat Falvai Sándor és Gyímesi László (Magyarország) kapta. Ezenkívül még egy ötödik díjat is létesítettek, amelyet Dráfy Kálmán (Magyarország) nyert. A ZENEI VERSENYEK SORSA mindig közös abban, hogy megnyeréséhez sportszerű állóképesség, támadhatatlan technikai biztonság és kötélidegek kellenek — tehát csupa olyan vonás, amely csak érintőlegesen tartozik a széles és mély értelemben vett előadóművészethez. Utóbbi ugyanis maga az érzékenység, maga a kockázat. A legnagyobb művészek legnagyobb produkciói éppen azáltal varázslatosak, mert „a bőrüket viszik a vásárra”. A köznapi életben, ezt mindenki tudja és érzi — a zene területén aligha van nehezebben felfogható probléma. A következő hasonlattal szeretnénk közelhozni. A híres, közismert nőcsábász udvarlásaiban mindig biztosra megy, meg sem fordul fejében, hogy visszautasítják. De ha ez a nőcsábász egyszer-kétszer életében az igazival, a valóságos érzelemmel találkozik, ha benne valóban végzetes szerelemébred , akkor egyszeriben elbizonytalanodik, nem képes arra, hogy jól bevált és virtuózan kidolgozott hódítási technikáját alkalmazza. Egyszerre úgy érzi, mintha most udvarolna először ... Az igazi nagy művész — aki ritkább a fehér hollónál — Don Juan, minden hódítása azt az érzést kelti a közönségben- mintha, itt és most udvarolna először, de teljes sikerrel. Kockázat nélkül csak az bocsátkozhat küzdelembe, aki érzelmileg nincs közvetlenül érdekelve, aki előre tudja, hogy szép szóval, vagy erőszakkal, de mindenképpen győzni fog. Ezek adolgok azonbani konkrét mértékegységben kifejezhetetlennek. Ugyanígy kifejezhetetlen a remekmű világának szélessége és mélysége, illetve az a tény, hogy adott művész mekkora területet ölelt fel és jelenített meg belőle. Különös erővel merült fel ez a kérdés a verseny folyamán a döntő első fordulójában, ahol is a tíz jelölt Liszt h-moll szonátáját játszotta, ezt a felmérhetetlenül ,sokrétű, egyetemes érvényű és egyedi remekművet. Valójában ennél a műnél érezhettük meg, hogy egy-egy művész mennyit vállalt és teljesített, milyen igényekkel közelített a zenéhez és e zenedráma közel fél órás monumentális történését-folyamatát megvalósította-e, és ha igen, milyen mértékben. Bármennyire furcsának tűnik is, azt kell mondanunk, hogy ezek után, a zongoraverseny eljátszása szinte könnyű feladat. Aki itt sokat vállalt, aki az egészre fordította figyelmét és arra törekedett, hogy a részleteket a nagy folyamat sodrásában mutassa be — szinte természetes, hogy hátrányba került másokkal szemben, akik jól kidolgozott és hatásos részletekkel gyönyörködtették a közönséget és a zsűrit. De megint csak hangsúlyozzuk: annak elbírálása, hogy egy-egy versenyző az előbbi vagy az utóbbi módon oldotta-e meg feladatát — végső soron anyagi értelemben vett mértékegységekkel megközelíthetetlen. Egy dolgot azonban bátran leszögezhetünk. Az a tény, hogy ki menynyit ütött mellé, továbbá az, hogy ki és mennyire képes gyorsan és hangosan zongorázni, mindenki által könnyedén meghatározható, még csak különösebben éles fül sem kell hozzá, elég, ha zenekedvelő az illető. Éppen ezért joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi lenne a zsűri feladata, nem csupán a szóban forgó, hanem általában a napjainkban lezajló zenei versenyeken? Erre csak egyetlen feleletet adhatunk: olyan szellemi értékekre kellene ügyelnie, amelyek már nem lehetnek mindenkié, legalábbis nem abban a teljességben, ahogyan egy-egy remekmű sűríti azokat. A technikai értékek mellett tehát a zenei-tartalmi — mondhatnánk: erkölcsi — értékek letéteményesének kellene lennie, mert a technikai perfekció kizárólagos hajszolása végül is tökéletes tévútra fogja vezetni a közönség viszonyát a zenéhez. Mindez persze csupán perspektivikusan lehet érvényes. Egyelőre lehetetlen változtatni a zenei versenyek jelenlegi gyakorlatán-szellemén. A szóban forgó verseny zsűrije márpedig a mai szellemben ítélt , igaz, nem volt könnyű helyzetben. Ha a mezőnyben nincs vitathatatlan első, aki mintegy iránytűt és zsinórmértéket szolgáltat az egész számára , akkor a relativitások egész láncolata válik lehetővé. Márpedig ebben a versenyben nem volt vitathatatlan első. Éppen ezért alapkérdésekben nem is látszik szükségesnek a zsűrivel folytatott vita, legfeljebb egy-két részletkérdést kellene szóvá tenni. A győztesek jellemzéséreismertetésére a ünnepi zárókoncertről szóló beszámolóban még visszatérünk, itt csak két magyar művészről kell néhány szót szólnunk. A végeredmény egyetlen igazi — negatív — meglepetése Falvai Sándor negyedik helye. Való igaz, hogy nem egyenletes színvonalon szerepelt — de aligha lehet eltagadni, hogy a műsor két legnagyobb zenei és technikai problémáját, Bartók zongoraszonátáját és Liszt h-moll szonátáját ő közelítette meg a legjobbsan... Falvasi művészete egyszerű és szomolú,, őszinte és minden tüntetéstől mentes. Ha van .,zeneértés”, akkor az éppen abból áll, hogy a hallgató megérti Falvai produkciójának ízig-vérig zenei értékét, annál is inkább, mivel kitűnően zongorázik. Mint ahogyan már korábban is meg voltunk győződve kivételes képességeiről — e meggyőződésünk még jobban megerősödött, a zsűri különvéleménye ellenére. Viszont köszönettel kell adóznunk a zsűrinek, amiért észrevette Dráfy Kálmánt. A mezőny benjáminja még tizenhat éves sincs. Nem állíthatjuk, hogy teljességgel megoldotta az elébe kerülő szellemi feladatokat. De ahogyan a hangszerhez és a zenéhez nyúl, abban szeretet, odaadás és mély komolyság nyilatkozik meg — a technikai rátermettségről nem is beszélve. Nagy jövőt jósolhatunk, neki. Pernye András Kazincsy-emlékünnepségek Sátoraljaújhelyen Kazinczy Ferenc halálának 140. évfordulóját megünneplik Sátoraljaújhelyen. Kazinczy Sárospatakon diákoskodott, Széphalomról pedig Sátoraljaújhelyre, a levéltárba járt át dolgozni, ahol munkásságának számos emléke ma is megtalálható. A jubileumi ünnepség október 30-án kezdődik, a Szép magyar beszéd országos vesénkének területi döntőjével. Másnap a tanácsháza díszudvarán" megkoszorúzzák Kazinczy Ferenc mellszobrát, majd ünnepséget rendeznek a Művelődési Központ színháztermében. Az emlékünnepség részvevői Széphalmon koszorút helyeznek el a költő sírján. November 22-én tudományos tanácskozást rendeznek, amelyen dr. Lengyel Dénes kandidátus Irodalmi emlékhelyek és dr. Morvai Péter kandidátus Néptuyományaink a modern világban címmel tart vitaindító előadást. Itt adják majd át a sátoraljaújhelyi városi tanács által meghirdetett Kazinczy irodalmi pályázat díjait. Kedd, 1911. szeptember 28. Illét nép barátságának újabb mérföldköve a sksír sikerű cserevendégjáték Furceva fogadása az Operaház tiszteletére A Szovjetunió Művelődésügyi Minisztériuma hétfőn a Kreml Kongresszusi Palotájának bankettemében fogadást adott a szovjet fővárosban turnézó Magyar Állami Operaház művészeinek tiszteletére. A fogadáson szovjet részről megjelent Jekatyerina Furceva művelődésügyi miniszter, V. I. Kuharszkij, a miniszter első helyettese, valamint aszovjet művelődésügyi minisztérium, illetve a köztársasági művelődésügyi minisztériumok sok vezető képviselője, művészek, zeneszerzők, a kulturális élet kiválóságai. Magyar részről az Operaház szólóénekesei, érsek- és zenekarának tagjai, valamint a társulat vezetői jelentek meg a fogadáson. Megjelent a fogadáson Rapai Gyula, hazánk moszkvai nagykövete is. Jekatyerina Furceva meleg" hangú beszédben gratulált a publikum, a szovjet művésztársadalom és a művelődésügyi minisztérium nevében az Operaház nagy sikerű moszkvai vendégjátékához. Hozzáfűzte, nagy örömére szolgál, hogy a cserevendégjáték keretében Budapesten fellépő moszkvai Nagyszínház előadásait hasonló siker kíséri. Igazán kár — jegyezte meg a miniszter —, hogy a két társulat vendégszereplése időben egybeesett, s ezért nem gyönyörködhettek egymás művészetében. Az ilyen jellegű csereturnék rendezésével kapcsolatos első tapasztalat a szovjet miniszter szerint: célszerűbbnek tűnik, ha a jövőben a nagy együttesek nem azonos időben lépnek fel egymás országában, hiszen így nemcsak a nagyközönség, hanem maguk a művészek is megismerkedhetnek egymással, egymás produkcióival. * Rövid pohárköszöntőjének befejezéseképpen Jekatyerina Furceva kifejezte azt a meggyőződését, hogy az Állami Operaház moszkvai, illetve a Nagyszínház budapesti vendégjátéka még közelebb hozza egymáshoz a két ország értelmiségét, színház- és zeneművészeit, s újabb mérföldkőként kerül be a két nép barátságának fejlődéstörténetébe. A szovjet miniszter gratulációit a magyar társulat nevében Lukács Miklós, az Állami Operaház igazgatója köszönte meg. A fogadás rendkívül szívélyes, baráti légkörben ért véget. Meghalt Gorka Géza Elhunyt Gorka Géza, keramikus, Kossuth- ésMunkácsy-díjas, érdemes művész. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja és a Magyar Képzőművészek Szövetsége saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek. * " Ember távozott közülünk, öreg ember — hiszen Gorka Géza hetvenhét esztendős volt, 1894-ben született, Nagytapol■csényban. Ám bármilyen furcsán,is hangozzék, halálával, mégis az egyik legfiatalabb, legmozgékonyabb tehetséggel lett szegényebb a magyar kerámiaművészet. Hiszen ő volt mindenkor az, akitől biztosan kaphattunk valami örömöt hozó, meglepetést, akitől hallhattunk valami nagyon egyszerű, s mégis mindig lelkünk legmélyéhez szóló vidámságot, ahányszor hazamentünk, mert — nézzünk csak körül! — ugye csaknem valamennyiünknek volt otthon egy, legalább egy „cserepe"’ Gorka Gézától. Cserepet mondunk, amikor Gorka Géza számtalan műve közül az épp otthonlevőt emlegetjük, de nem azért, mintha valamiképp bizalmaskodni akarnánk vele, illetve immár csupán az emlékével. Szó sincs róla! Sőt, ellenkezőleg, hitünk szerinti legnagyobb érdemét szeretnénk jelezni e sokak szemében tán furcsának tűnő szóval. Mert Gorka Géza nemcsak az egyik legnagyobb keramikus volt, nemi„csupán" egyike annak a háromságnak — a Gádor Istvánból, Kovács Margitból, s belőle álló triónak —, amely hallatlan erőfeszítésekkel tevékenykedve, tehetsége súlyával századunk első felében megteremtette a modern magyar kerámiaművészetet, de — bátran állíthatjuk — halálával az egyik legutolsó fazekasmester távozott el a magyar művészet csúcsairól. S, ha valaki félreértené a „fazekas” kifejezést, és általa alacsonyabbnak látna Gorka mester távozó alakját, jól gondolja meg, mielőtt kimondaná e felemás gondolatot! Gorka Gézát ugyanis azért neveztük fazekasnak, mert talán ő volt az utolsó a magyar kerámia történetében — cáfolata legalábbis nem érkezett e vélekedésnek —, aki valóban az agyagműves bölcs alázatával közeledett szerszámaihoz, s mindenkor olyan dolgokat igyekezett kialakítani korongján, amelyek okos rendben, szinte tapintható örömmel álltak rendelkezésünkre, használatra kínálván mindnyájunknak célszerűen alakított testüket. Mert ez, a célszerűség volt Gorka Géza iránytűje „legvadabb” pillanataiban, legszokatlanabb mázkompozíciókkal beborított, a — látszat szerint legalábbis — „haszontalan”, „rendetlenül áttört” vázák, tálak komportálásának perceiben is. Hiszen jól megtanult mindent, amit csak első — s egész életét, életművét meghatározó — mestere, Badár Balázs fazekasműhelyében tanulhatott meg: tudott korongozni, (úgy, mint kevesen!), tudott a mázakkal bánni, (úgy, mint" senki), és — bár ez igazán nem a halál perceihez illő megjegyzés — nagyon tudott örülni az életnek is. A kezébe kerülő, s "alatta forgásában elevenként formát öltő," nedves agyagnak, a tűznek, amely titkos erejével szelíden engedelmeskedő szolgájává simult, a sokféle zománcnak, játékos szigorúan őrzött titkos receptű fénynek, színnek, amely töprengései, kísérletei nyomán kezösen engedelmeskedve alakult vegykonyhájában, majd kemencéjében olyanná, amilyenné törvénytudó szeszélye kívánta. Igen, Gorka Géza egyszerre volt szeszélyes és törvénytudó, hiszen ennek is, annak is kellett lennie, hogy önmagává formálódhasson. Játékos volt, fiatalosan játékos, túl a hetvenen is. És nagyon komoly, nagyon tudós, már ifjú fejjel, mihelyt az anyagokra, a korongon idomuló agyagra, vagy a művek kiszárított testét ellepő, beborító, végső formájukat, értelmüket körvonalazó, meg- és átformáló mázakra került a sor, s a tűzre, a soha nem lankadó figyelmet igénylő, reménnyel, ám mindig szorongással lesett segítőtársra. Hiszen igazán játszani csak a szabadság által szült" rend felismerői képesek, azok, akik bátran „bonthatnak formát", „szeghetnek szabályt”, hiszen a kisujjukban van minden tudás. És őt, Gorka Gézát, a sokféle szóval is leírhatatlant, akinek szerepét és világát tán, mégiscsak a régi szépségében fénylő, ma már egyedül rá alkalmazható fazekas szó foghatja át, nem pótolhatja senki többé. Nehéz szívvel nézzük emlékeztetővé vált, polcainkon pihenő cserepeit. Hiszen várva várt testvéreik immár nem születhetnek meg soha többé teremtétük engedelmességre kényszerítő keze alatt. S, hogy hiába várjuk őket, egyszer talán el is hisszük a telexgépek által szenvtelenül lekopogott hírt: Gorka Géza meghalt, el- temetik. A földé lesz, amelynek minden törvényét tudta, s tán ezt is, hogy egyszer belé kell térnie. Horváth György Kedves, ritka családi ünnep részese volt régi újságírókollégánk, György Endre hírlapíró és felesége. Szeptember 25-én ünnepelték házasságkötésük ötvenedik évfordulóját. . . .