Magyar Nemzet, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

a VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC wniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiimiiiiiittiiiiiimiiiiiiiiiitiiiiiitiiMmiiiiiiiiiiiiimiuiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiii]iiiii!iiiiiii immuiimimiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimimiuiiiiiiiiiiuimmimiiiimiiiiiiiiiiiiHimmiiimiiiiiiiiiniimiiiiiiiiimiiminiMiiimiimmmiiimimimiiimtJ a Vajda Lajös-album A Corvina albumot adott ki a korán elhunyt Vajda Lajos festőművész tizenkét (a címlappal együtt tizenhárom) grafikájának színes, nagy formátumú reprodukciójából. Az albumhoz bevezetőt írt Mándy Stefánia. Ennek az albumnak nyilván — és joggal — nagyon örülnek azok, akik a szentendrei művészet egyik, kisszámú szektát alkotó, csoportjába vagy aköré tömörülve a magyar festőművészet legújabb korszakát Vajda Lajos fellépésétől számítják, hiszen ez tulajdonképpen az első alkalom, az első lehetőség, hogy gondos, szép kivitelű, hű reprodukciók albumlapjainak segítségével is magyarázzák és bizonyítsák, bonyolultan és nemegyszer ellentmondásosan szövegezett hitüket Vajda Lajos és néhány társa „prófétaságában”. Hiszen eddig a Vajda-képek alig kerültek a nagy nyilvánosság elé. Volt ugyan két kiállítása, de mind a kettő vidéken (Szentendrén és Székesfehérvárott), képei nagy részét törékeny, pusztuló papíron — jobb anyagra nem telt a művésznek — özvegye őrzi. De örülhetnek ennek a mappának azok is, akik érzékeny művészi kvalitásait elismerve nem értékelik olyan jelentősnek Vajda életművét, mint például az album bevezetője, amely többek közt ezt írja: „A harmincas évek táján élt és dolgozott Magyarországon egy művész, aki szűk szentendvei padlásablakából Európába látott és sorsának provinciáiból kitörve a forrongó, táguló kor levegőjét lélegezte. Névtelen magányában egy merőben új szemléleti rendszer arcoait tapogatta ki, életműve új fedezetet nyit a magyar művészeti látás történetében ... A szemléletét megalapozó primitív sík formákból épülő szerb ikonok szakrális kamvosza szilánkokká pattan, fii a,-''",~á,,koLlegsaladik Párizs prizmáinak tüzében.” A magyar művészeti életben A meg iu nem alakult, ki nem bontakozott vita Lappang a két értékelés hívei között. Vajda művészetének, stílusánál hívei és többé-kevésbé erműen szemlélői soha nem mérték össze, nem mérhették össze véleményüket, álláspontjukat, mert nem volt rá alkalom, nem volt érv, bizonyíték, , ami mindkét vitapartnernek egyformán rendelkezésére állt volna, s a nagyközönség állásfoglalását is kiválthatta volna. Nagyon kevesen ismerik igazán egész életművét. Talán ez az album katalizátora lehet egy alapos, elmélyült, konkrétumokkal és nem misztikus hittel érvelő vitának. És bár nálunk tragikus a nagyközönség szinte évszázados elmaradása az álművészet érzése mögött és ezért jóhiszemű érvként a nagyközönség véleményére nem lehet hivatkozni, mégis alkalom ez az album arra is, hogy meglássuk, egyetért-e művészi közvéleményünk például azzal, hogy — találomra idézünk az album bevezetőjéből — „Vajda tanulsága sokszoros. Pillantásával megformálta világát, együvé látta az összetartozót és átvilágította a vak kőfalakat, a testek masszív tömegét.” Vagy. ..... jól látható a stílusteremtő törekvése, hogy művészetét a történelmi áramlások ikerfókuszába, idő és tér gyűjtőpontjába állítsa.” De ne idézzünk a művészi szekta propagálóinak a nagyközönség számára aligha érthető és követhető tolvajnyelvéből. Az esetleg nyilvánossá szélesedő vita sok kérdésre kiterjedhet. Ebben a vitában megkezdődhet az életmű felmérése és eldönthető az a kérdés is, hogy vajon csakugyan Vajda Lajos és követői művészetén keresztül vezet-e a magyar festészet további fejlődésének útja, vagy pedig egy fiatalon elhunyt, súlyos beteg művész zsákutcába vezető útkeresése volt, ahonnan tovább csak egy út vezet a visszafordulás. Mai művészetünk „avantgardje”-ja-e Vajda Lajos és néhány társának útkeresése? Mi az avantgarde? Művészeti lexikonunk tömörségre törekvő meghatározása szerint: „Merész újításokkal tudatosan úttörő szerepre vállalkozó művészi mozgalmak gyűjtőneve.” Ebben a meghatározásban hallgatólag benne van az is, hogy egy újító mozgalom csak akkor jogosult erre a névre, ha újító szándéka valóban a történelmi fejlődés, a társadalmi haladás irányába mutat, ezt pedig értelemszerűen csak utólag lehet biztosan megállapítani. A szükséges várakozási idő itt már letelt. Aminthogy az idő igazolta azokat, akik a kortárs Derkovitsban meglátták a zsenit, az igazi útmutatót. Ha pedig az újító kísérlet zsákutcába vezet, akkor semmi esetre sem érdemli meg a nálunk megtisztelőnek számító avantgarde címet, hiszen különben minden erőszakosan kitalált új vagy újnak látszó próbálkozás avantgardista lenne. Vajda Lajos korszakalkotó művészettörténeti jelentőségét nem bizonyítja az sem, hogy hirdetői Bartók Béla nagy példájához hasonlítják munkásságát. Például így: „ősi képektől megtermékenyített, új áramoktól érintett géniusza arra készteti Vajdát, hogy ... népművészeti motívumgyűjtő munkára induljon, olyasféle munkára, amit Bartók és Kodály a zene területén végzett.” Ugyancsak az album bevezetőjében olvasható: „Vajda etnológiai-architektonikus motívumgyűjtése s az ebből származó eredmények épp úgy szublimálódnak az utolsó periódus nagy fekete színkompozícióiban, mint Bartók népzenegyűjtése a későbbi évek merőben más intenciójú monumentalitásában.” De bekövetkezett-e Vajda Lajos munkáiban is az az átlényegülés, ami csak az alkotói láz bartóki fokán történhet meg. Enélkül csak másolni, csoportosítani, kombinálni lehet az összegyűjtött népművéveszti motívumokat, de nem elég a motívumokat ,,egymásba montírozni” ahhoz, hogy magasabb ritmusú új remekmű szülessen. Nem is beszélve arról, hogy Bartóknak a népművészet talajából sarjadt formavilága nem „a párizsi modern áramlatok hatásával szintetizálódó művészi látássá bontakozott”, mint ahogy Vajdáról írja az album lelkes bevezetője. Sok fontos, eddig tisztázatlan kérdés kapcsolódik tehát a Vajda Lajos művészetének értékelése mögött lappangó vitához. Reméljük, hogy az album — és talán egy közeli életmű-kiállítás — megindítja az érvelő, értékelő vitát: ki volt Vajda Lajos? A mai magyar avantgarde vezéregyénisége, vagy érzékeny látású és festői kultúrájú művész, aki Párizsból hozott modern irányzatokat igyekezett átültetni szentendrei talajba, amit saját gyűjtésével hordott össze. (m.) Szántó Piroska illusztrációja Fehér Klára Miből csinálják az elefántot című kötetéből, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelenik meg A filozófus oroszlán Boldizsár Iván könyve Útijegyzetek, naplótöredékek, cikkek, sőt értekezleti jegyzőkönyvből kerekített beszámolók tarkítják Boldizsár Iván új gyűjteményének lapjait. A témák önmagukban is érdekesek. Ez az író eljut a kultúra elit műhelyeibe, részt vesz a leghangzatosabb kerekasztal-konferenciákon és elsőkézből tudósít intellektuális fenegyerekek találmányairól éppúgy, mint a világhír veteránjainak gyakran gyászos szerepléseiről. S mégsem a témák változatossága avatja művét lebilincselő olvasmánnyá. Hanem a személyiség, aki beszél. A világ érdekessége ugyanis csak akkor közelíthető meg, ha átszűrődik előbb egy izgalmas egyéniségen, ha a tárgy mellett feltűnik az alany, a dolgokat vallató és ezzel valló művész is. Boldizsár azzal viaskodik előszavában, hogy cikkeit és naplóit mintegy szépirodalmi munkái helyett írja, holott, úgy véli, felérnek ezek a vázlatok és töredékek a fikció erejéig. Szépíró vagy esszéista? Álellentét. Civilizáltabb országokban még azt is bátran mondanák e kötet szerzőjéről, hogy újságíró, csak nálunk hangzik ez lebecsülésnek. Mert mindegy a műfaj és mindegy az ürügy — a tárgyat becserkésző szellem számít s ezúttal az olvasó a toll avatott mesterét köszöntheti, aki még akkor is személyében van jelen, ha kikomponálja magát a képből. Boldizsár íróságát a megfigyelés pontossága s az asszociációk gazdagsága bizonyítja elsőnek. Egy képzetvilág, mely átitadódott a magyar kultúra múltjával éstermészetszerűleg idézi Aquileiában Madáchot, Grado ürügyén a hunokat, aki egy teljes irodalomtörténetre valót pattint le emlékezetéből, akármerre jár, akármit lát is. Magyarnak lenni különben és írónak, csak akkor érdem, ha ezzel a természetességgel valósul meg, mint Boldizsárnál s hivalkodás nélkül, a szóhoz és a lélekzethez idomúlón. Boldizsár a világ híreit szállítja nekünk s magunk hírét terjeszti a nagyvilágban: kitalált egy funkcióhoz köthetetlen funkciót, melyet a magántanár mintájára talán magándiplomatának nevezhetnénk. Egyszemélyes külképviselete Itália, Írország és Amerika és Dél- Franciaország csapásain irigylésreméltó biztonsággal otthonos, káprázatos alkalmazkodóképességgel nyit be idegen otthonokba s szólal meg a mások anyanyelvén, hogy aztán a sajátját pallérozza tovább cikkei sorában. A szerep, amit felvállalt, sokszínűre csiszolta egyéniségét. Érdemes észrevenni benne mégis a különös makacsságot is, mely melegségét és együttérzését mindig a hazájabelinek kínálja. A Dél- Franciaországot járó Kisfaludynak, a Szent Pál katedrális körül megforduló Eötvösnek, a honi hagyománynak és a hazai jelennek, melynek eredményeit oly buzgón kívánná beépíteni a nagyvilágba. A cikkek sora így tárgyiasult önéletrajz. A kultúrdiplomata hétköznapjai. Ez csupa ünnepből áll, mert Boldizsár ráadásul érzelmes alkat is, nemcsak nemzete múltját, hanem a magáét is keresi Európában, az ifjúság berlini éveit és frankfurti biciklikirándulásait, azt a száz Rilke-verset, melyet még ma is betéve tud. Érzelmes utazás ez mindenképpen, mert nemcsak a térben indul távolra, de az időben is. Halottak nyomában. A magyar ellenállás vezetőit ez a kristálynéző épp úgy felidézi, mint Bálint György napjait; egy piarista gimnazista is szembenéz velünk Mihelics Videt feltámasztó írásában — s így, akarva-akaratlan megint egybefonódik a személyes történet a történelemmel, egy nemzedék pályáját rajzolva le, mely Európa szívéből indulva, a háború pusztulásának stációját megjárván ismét Európát akarja meghódítani, az építés és szellem kincseivel. „A filozófus oroszlán” nem különálló kötete munkásságának. Ha van regényfolyam, az eltűnt idő nyomába eredő, van cikkfolyam is, mely esztendőről esztendőre tudósít Velence és a vérnyomása süllyedéséről, véletlen találkozásokról és megrendezett konferenciákról. Kialakult már egy olvasótípus, mely az ilyen gyűjtemények szemelgetését ünnepi élvezetnek tekinti, s a gyorsuló idő korában megszerkesztett mammuttanulmányok helyett maga szüreteli szőlője szedetét. Az idei Boldizsár talán a legzamatosabb évjáratú, frissesége máris az ókor ízeit kínálja. író? Magándiplomata? Esszéista? Újságíró? Utazó? A műfajokon átlépő szerzőt filozófusnak mondották hajdanán. Mert műfaj ez is: a reflexiók sorából kialakult tankönyv a gondolkodás iskolájában. Bölcsességre vezérlő kalauz, mely Velence oroszlánjának ürügyén is csak arról beszél, hogyan kell és hogyan kellene élni U. T. Látókörünket szélesítő, izgalmas vállalkozás a Modern Könyvtár új kötete, a Hallomás, amely harminchat új francia költő verseit tartalmazza. Ezek a költők az előttük járó „modernekkel”, a két világháború közötti avantgarde költőkkel szemben alkalmazzák irányzatukra az „új költészet’' kifejezést. Ez az irányzat párhuzamos a strukturalista nyelvészet eredményein alapuló „új kritikával” és a francia „új regénnyel”. A kötet címe, a Hallomás, ugyancsak elhatárolás egy másik irányzattól, Allen Ginsberg Üvöltésétől, amely a beat-nemzedék és a beat-költészet programadó fogalma, programadó verse. Somlyó György, aki az antológia anyagát több száz verskötetből válogatta, bevezető tanulmányában részletesen ismerteti a kötetben szereplő költők ars poeticáját és helyzetüket a huszadik századi francia líra egészében. A modern költészet nagyjai közül már csak Pierre Jean Jouve és Louis Aragon él. A második világháború után kiábrándult költőnemzedékek követik egymást. A háborúban úgy látszott, hogy a költészet befolyásolhatja a történelmet. A költők nagyrészt maguk is harcoltak az ellenállásban, egy-egy versük harci riadóvá vált, művészet és élet harmóniája megvalósíthatónak látszott. A győzelem pillanatától kezdve azonban a költészet ismét az élet perifériájára sodródott, mégpedig minden eddigit meghaladó mértékben. Az 1937- ben született Denis Roche legújabb kötetének címe: A költészet tűrhetetlen. A költők maguk fordulnak, a költészet, illetve a költészet avult formái ellen. Nem sajátosan francia jelenség ez, nemcsak a nyugat-európai országok költészetében meglevő jelenség, hanem nálunk is gyakori viták tárgya. A költészet lemaradt a művészeti ágak versenyében, hatása nem mérhető össze a film, de még a dráma hatásával sem. Nincs olyan költő, nincs olyan ezoterikus irányzat, amely ne szenvedne ettől a visszhangtalanságtól. Az új francia költők ennek nyomán tagadják a költészet minden eddigi formáját. A mondat többé nem alkalmas lényeges tartalmak közlésére. A nyelv konvenció, a műfaj is az. Az új francia költő „a nyelv ultrahangjait igyekszik kiszűrni” — írja előszavában Somlyó György, tartalmilag pedig a következőképpen jellemzi az irányzatot: „Ez a költészet — legalábbis átmenetileg — szükségesnek látja a lemondást mind a közlésről általában, mind a műfajok külön közlő szerepéről.” Ha vitatkozunk ezzel a felfogással, természetesen nem Somlyóval vitatkozunk, hiszen ő csak találóan összefoglalta azt az elméletet, amelyet napjaink költői esszéikben, nyilatkozataikban oly gyakran hangoztatnak. A lemondás a közlésről azt jelenti, hogy a költő lemond műve tartalmáról. A lemondás a műfajról azt jelenti, hogy a költő lemond a formáról, műve megformálásáról. Ilyen műalkotás nem létezik. Az új költő a nyelvről is le akar mondani, de ez az irodalom esetében elméletileg is lehetetlen. A homályos megfogalmazások mindenesetre a nyelvvel szembeni gyanakvást, ellenszenvet tanúsítják. E költő-teoretikusok legkönnyebben rajtakapható gyengéje az, hogy programjukat csak negatívumokban tudják megfogalmazni. Ezeket a teóriákat nem ritkán versben fejtik ki, az antológiában nem egy ilyen vers található. A francia költők egy csoportja szerint a vers egyetlen feladata, hogy magáról a költészetről beszéljen. Az ilyen ars poeticával alkotó költők versei kietlen, kiüresedett világról vallanak, széttört képekben, széttört mondatokban. Az elmélet ismerőinek kellemes meglepetést tartogatnak az antológia versei. A harminchat költő ugyanis harminchatféle világot tár az olvasó elé, témák, tartalmak, nyelvi megoldások széles spektrumában. Még az a fenntartásunk sem lehet, hogy a költők különbözőségét a fordítók különfélesége okozza, hiszen az egész antológia Somlyó György fordítása, és így a műfordítás inkább közelíti, mint távolítja egymástól a verseket. (Műfordításirodalmunkban régi, de ritkán megvalósuló követelmény, hogy egy-egy költőt vagy irányzatot egyetlen költő tolmácsolásában ismerjenek meg a magyar olvasók.) A kötet legidősebb költője, Alain Bosque 1919-ben született, a legfiatalabb, Dominique Trón 1950-ben. Együtt jellemezni őket még madártávlatból sem lehet. Csak a költészet és az emberi személyiség válságjelenségei bukkannak fel mind a harminchat költőnél. Ezzel a válsággal mindegyikük másként veszi fel a harcot. Mathieu Bénézet például szinte parodizálja a nyelvet, elidegenít a szavaktól : „Elüldögélünk a szék szón és bámuljuk a holdat”. A festészet története három kötetben című versében az a döbbenet szólal meg, hogy a szavak nem azonosak a tárgyakkal, amelyeket jelölnek, az a felismerés, amelyet Ferdinand de Saussure, az általános nyelvészet megalapítója, a strukturalizmus őse a nyelvi jel önkényességének nevez. Michel Bútor, a nouveau román legfontosabb képviselője, akivel épp a Modern Könyvtár egy régebbi kötetében már találkozott a magyar olvasó, összeolvasztja a prózát és a verset, de nem a már régóta ismert prózavers módszerével, hanem úgy, hogy versének szereplői vannak, akiknek belső monológjaiból egy színhely, szétágazó, rejtett cselekményszálak, sorsok bontakoznak ki (A Saint-La-Azare pályaudvar). A magyar származású Lorand Gáspár, aki polgári foglalkozására nézve sebészfőorvos egy tuniszi kórházban, képbe tömöríti a nagyvárosi magányt: „Végül már ereinkben is neon csorog”. Homályos nosztalgiába kapaszkodik: „Most, hogy az ég roppant értelmetlensége zuhan ránk, / gyöngéden gondolunk az elhagyott falakra.” Robert Sabatier a természettel való misztikus egyesülésben találja meg az élet valódi tartalmát (A szertartás). Külön irányzatot alkotnak az új költészeten belül azok a fiatal költők, akik — mint Franck Venaille — szembefordultak az idősebbek költészetének elvontságával, és élményeik közvetlen kifejezésére törekszenek, egy új realista költészet felé tapogatózva. Dominique Trón például így emlékezik valakire: „Papírrepülőkkel játszott / Egy szájharmonikában lakott / És együtt dúdoltuk a dalokat / De ő egyszercsak abbahagyta/ Sírtam amikor meghalt.” Ezzel az üde, tiszta hangvétellel zárul az antológia. A költészetnek, hosszú története során már voltak válságai. Mindegyikből megújulva került ki. A Hallomás azt bizonyítja, hogy a francia költészet válsága is ilyen termékeny, új , utakhoz vezető, nem tartalmatlansághoz, hanem gazdagabb tartalmakhoz vivő válság. (kartal) Hallomás Új francia költők antológiája a Napjaink korszerű fűtése: az ETÁZSFŰTÉS! A SZÜKSÉGES BERENDEZÉSEK NAGY VÁLASZTÉKBAN KAPHATÓK! Kazánok: szilárd tüzelőanyagra: ESKA (import), Totya gázra, Hidroterm, ETI-kazánok Olajégők Radiátorok és egyéb fűtésszerelési cikkek! KERESSE FEL SZAKÜZLETEINKET: Ilriny VII., GARAY UTCA I. ■ ni III Telefon: 235—90 M. IHJ . . .11 I VI1” dohAny UTCA 28. lilll ll’IJJJ Telefon: 410—671. A HÉT KÖNYVEI KOSSUTH KIADÓ: Hans Fallada: Farkas a farasok között Marx—Engels Műved 26. V. L Lenin Összes Műved 30. AKADÉMIAI KIADÓ: Dezső László: A jelzős „főnévi csoport” kérdésed a magyarban A magyarországi pannonkor képződmények kutatásai A Müncheni Kódex 1496-ból Nagy István: A Magyar Kamara 1686—1848 Nyelvészet és gyakorlat (Tanulmánygyűjtemény) Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék Szabó Júlia: A magyar aktivizmus története M. Terentius Varró: A mezőgazdaságról Vörösmarty Mihály összes Művei 7. és 10. (Drámák)