Magyar Nemzet, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-12 / 239. szám
Péntek, 1973. október 12., Magyar Nemzet 07U1V17T Chiléből U /101M HI 1 CHILÉBE három Évtizeddel, ezelőtt a hazájukat elhagyni kényszerült magyar kommunisták, antifasiszták és becsületes magyar demokraták egy kis csoportja Chilében, e távoli dél-amerikai országban nyert menedéket. 1941 márciusában „Üzenet” címen indítottak folyóiratot Santiagóban a magyar emigránsok. A lap „Üzenünk..című vezércikke így szólt: „... Egynéhány, hazájától sok ezer kilométernyire, Chilébe szakadt magyar szükségét érezte annak, hogy egy magyar nyelvű folyóirat kiadásával szellemi központot teremtsen és megszólaltassa a Dél-Amerikában élő magyar emigráció hangját ... Bennünk kell élni Vörösmarty, Petőfi, Arany és Ady verseinek, a magyar zenének, büszkének kell lennünk Magyarország tudósaira... A jelenlegi viszonyok mellett, a magyar sajtószabadság és véleménynyilvánítás hiánya miatt az egyoldalú propaganda által befolyásolt, elkorcsosult- közvélemény sok problémát nem tud olyan helyesen megítélni, mint mi. Szabad országban élve, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy őszintén megmondhatjuk azt, amit gondolunk. Üzennünk kell tehát magyar nyelven mindenüvé, ahová csak eljuthat szavunk... Miszerintünk az az igazi magyar, aki a magyar kultúra szellemében nevelkedett és a magyarság érdekeiért minden körülmények között helytáll. Aki szó nélkül tűri, hogy kirekesszék nemzetiségéből, az hallgatólagosan elismeri a náci fajteóriákat... Üzenetet várunk a világ minden részéből, hogy lapunk körül találkozzék mindenki, aki velünk egyetért...” 1938 ŐSZÉN Chilében népfrontkormány alakult, mely befogadta a menekülteket s velük együtt harcolt a náci fasizmus ellen. A demokratikus kormányzat segítette a magyar emigránsokat is s lehetővé tette számukra, hogy anyanyelvükön szólhassanak honfitársaikhoz. 1941 őszén, az első dél-amerikai elnök halálakor így írt az „Üzenet” szerkesztője, Hartstein Miklós: „Chile népe gyászol. November 28-án kísérte utolsó útjára azt a férfit, akinek 1938. október 25-én kezébe adta a hatalmat, hogy megvalósíthassa az ország emberi és szociális vágyait, hogy felépíthesse demokratikus fejlődésének és kulturális haladásának szilárd alapjait. Vele gyászol egész Latin-Amerika demokratikus népe. Meghalt Pedro Aguirre Cerda, meghalt az első délamerikai köztársasági elnök, akit a népfront zászlaja alatt egyesült tiszta népakarat ültetett az ország vezető tisztségébe. Tanár, ügyvéd és politikus volt egy személyben és e három életpálya tapasztalatai révén tiszta államférfiúi meglátással tudta megjelölni azt az utat, melyen nemzetének haladnia kell. „Kormányozni annyi, mint nevelni”, volt első jelszava és irányelve ... Legnagyobb érdeme, bölcs politikai érzékének legszebb bizonyítéka az, hogy kormányzása alatt teljes és tökéletes szabadságot biztosított a népe számára és gondoskodott róla, hogy az alkotmány és törvények által biztosított jogait mindenki a legteljesebb mértékben gyakorolhassa ... Nem maradt érzéketlen idegen népek fiainak szenvedése előtt sem. Tágra nyitotta az ország vendégszerető kapuit azok előtt a szerencsétlenek előtt, akiknek életét saját hazájukban lehetetlenné tette a barna pestis rettenetes átka ...” 1941 MÁRCIUSÁTÓL 1942 júniusáig élt a folyóirat. Chiléből üzentek a hazai ellenállókhoz, s a világ minden progresszíven gondolkodó emberéhez, mindazokhoz, akik szívükön viselték az emberiség békés fejlődését és a szabadságot. Üzentek, s nemcsak a legnagyobb magyar költők, Petőfi és Ady verseivel, hanem a befogadó haza vezető politikusainak állásfoglalásával, s a chilei költők — Pablo Neruda, Eusibio Lillo, Victor Domingo Silva — szabadságharcos verseivel. Beszámoltak az egész világon kibontakozó szabad magyar mozgalomról. Közölték Károlyi Mihály levelét a chilei magyarokhoz, melyben felhívja őket, hogy az új, demokratikus Magyarországért folyó harcban küzdjenek együtt forradalmi elszántsággal. A lap nemcsak a „magyar ügy”-re figyelt. Az egész emberiség sorsa, jövője iránti felelősség hatotta át minden sorát. Az „Üzenet” majdnem minden számában találkozik az olvasó Ádám György cikkeivel, melyekben a korszak legégetőbb politikai, gazdasági, társadalmi kérdéseit elemzi a szerző. A cikkírók között találjuk Görög Erzsi, Krámer Pál, Sándor Károly és a Kanadai Magyar Munkás szerkesztője, Szőke István nevét. ELSŐ SZÁMA a „Város” — Santiago történetét vázolja, s megállapítja, hogy Chilében a progresszív polgári és munkáspártok szövetsége, Fronte Popular van uralmon, kifejezetten antifasiszta hitvallással. A chileiek legnagyobb nemzeti ünnepéről szól a „Dieciocho” — „Tizennyolc” című írás, mely röviden végigtekint az ország történetén, a szörnyű gyarmati sorsból a dicsőséges felszabadulásig. A nép megmozdulását idézi, mely 1810. szeptember 18-án a függetlenség kivívásához vezetett. A lap első száma Victor Domingo Silva fordításában közölte spanyol nyelven Petőfi „Egy gondolat bánt engemet” című költeményét, „Un solo pensaroiento me atormenta” címmel.* A „BARNA PESTIS” — három évtized múltán — ismét ott ütötte fel fejét, ahol annak idején elsőként harcoltak ellene a dél-amerikai kontinensen. Cerda 1941-ben meghalt s 1973 szeptemberében megölték Allendét, akinek utolsó szavai eljutottak a földkerekség minden népéhez: „ ... életem árán is megvédelmezem a nép által rám bízott elnöki posztot. Csak holtan visznek ki a Monedából. Elmondhatjátok, hogy a végsőkig kitartottunk.” Louis Corvalan, a Chilei Kommunista Párt főtitkára így nyilatkozott 1973 tavaszán: „A problémák leegyszerűsítése volna, ha azt állítanánk, hogy forradalmi céljaink elérése pusztán szavazatok kérdése. Nem. Sose tekintettük úgy, hogy a forradalomhoz vezető chilei út kizárólag a választások útja. Az állandó szembenállás és az osztályharc útja ez, amelynek során legfőbb tényező a tömegek mozgósítása, harca, és forradalmi öntudatának növelése ...” S amikor az újságíró, Eduardo Labarca Goddard, a reakció erősödésével kapcsolatban intéz kérdést Corvalanhoz, ő így válaszol: „Ebben az esetben a munkásosztály, az egész nép példát mutat majd szilárdságból és hősiességből, ugyanúgy, mint minden más nép tette, amelyiknek nem volt más választása, mint győzni vagy meghalni.” Chile népe harcol. Harcol a reakció, a népgyilkosság ellen. A második világháború idején Chiléből üzentek Magyarországba s a világba azok, akik ugyanúgy gondolkodtak, mint Cerda, Allende, Corvalan — és még sokan mások. Most az egész világon a sor, hogy tettekkel, aktív segítséggel üzenjen Chilébe. A dél-amerikai függetlenségi háború harcáról így írt Pablo Neruda — akinek „Ének Bolivárról” című költeményét 1944 nyarán Reichmann Jenő tolmácsolásában egy másik magyar antifasiszta lap, a mexikói Szabad Magyarság közölte: ... Kemény kapitány te, harcolsz, amerre ajkak szabadságért kiáltanak s rá felfigyel az ember, A vörös katonával, ki barna bestiát öl Te harcolsz. És ahol csak babért bont a szabadság S a hajnal vérpiros a zászlónkat ékesíti, Bolivár, kapitány, a te arcod fénylik ottan... Egy fáradt délelőttön láttam meg én Bolivárt, Madridba jött a Quinto Regimientóval együtt: „Apám” — szóltam én hozzá — „te vagy az s ha nem, ki vagy hát?” S ő hosszasan figyelve a Cuartel de la Montanát Szólt: „minden száz évben egyszer, mikor a nép felébred Én is felébredek.” Markovits Györgyi Szolidaritási nagygyűlések Chiléért A chilei szolidaritási nap — október 11. — alkalmából csütörtökök a Józsefváros nagyüzemeinek munkásai tiltakozó nagygyűlést tartottak a Taurus Gumiipari Vállalatnál. A nagygyűlésen részt vett Somogyi Sándor, a budapesti pártbizottság titkára, valamint Nunez Hector, a Chilei Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja. A forró hangulatú gyűlésen Nagy Józsefné, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke mondott beszédet. — Minden fehérterror kegyetlen, égeti a könyveket, s ezt teszik most Chilében is — mondotta a szónok, majd rámutatott: egy nép akaratát, szabadságvágyát a legkorszerűbb fegyverekkel és máglyákkal sem lehet megsemmisíteni. — A bebörtönzött chilei hazafiak — közöttük Luis Corvalan, a Chilei Kommunista Párt főtitkára — életének megmentésére a világ különböző részein mindannyian felemeljük szavunkat, s követeljük a szabadságot, az életet Chile hős fiainak — hangsúlyozta Nagy Józsefné. A nagy tapssal fogadott beszéd után Nunez Hector, a Chilei Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja köszönetét fejezte ki a nagygyűlésen részt vett több száz munkásnak, a magyar népnek azért a szolidaritásért, amelyet a chilei nép iránt tanúsít. Majd Józsa Ferenc, a Taurus abroncsgyár dolgozója lépett a mikrofonhoz. Tolmácsolta a gyár munkáskollektívájának azt a javaslatát, hogy Budapesten utcát nevezzenek el a terror áldozatául esett Salvador Allende elnökről. Ifjúsági szolidaritási nagygyűlés volt csütörtökön Dunaújvárosban; az ünnepi beszédet Babacar N. Diongue, a DJVSZ munkatársa mondotta el. A nagygyűlés résztvevői tiltakoztak a chilei junta terrorra, a haladó chilei erők embertelen üldözése ellen. MEGJELENT a Korszerű Társadalmi Ismeretek Könyvtára sorozat két legújabb kötete: VALLÁSTÖRTÉNETI KISLEXIKON Írta: Gecse Gusztáv Második bővített és részben átdolgozott kiadás 340 oldal 40.— Ft MARXISTALENINISTA ESZTÉTIKA Tankönyv 712 oldal 55,— Ft KOSSUTH KÖNYVKIADÓ Catullus és a whiskys üvegek Sarmione, 1973 nyarátó Rousseau „Nouvelle Heloise” című munkájának egyik fejezetében tanúi vagyunk annak a találkozásnak, amely Lord Bomston és Saint Preux között zajlott le a Simplonnál. Lord Bomston mesél az Itáliában tett utazásáról, csaknem aléltan részletezi a látott festményeket, szobrokat, épületeket, beszámol az érdekes szokásokról, a tájról, a természet nyújtotta szépségekről egyetlen szót sem ejt. Harmónia okunk van rá, hogy ne kövessük most Lord Bomston példáját, nemcsak azért, mert a lombardiai tavak látványa nem tűri a hallgatást, hanem főként azért, mert az itteni táj megragadó példáját adja az ember és a természet évszázadokon, évezredeken át fennmaradt és hatékony harmóniájának. Brescia felől jöttünk s a remek autósztrádáról letérve ráfutottunk arra a betonútra, amely a Garda-tóba benyúló keskeny félszigetre s a rajta épült ősi városkába, Sirmionéba vezet. A nap szikrázva szórja sugarait, az ég kristályfényű, s a tó azúrkék színnel visszhangozza ezt a valószínűtlen tisztaságot. Az opálos párában halványlila hegyek koszorúja vibrál, furcsa, bíborban és kékes-szürkében játszó ormokkal: a Lago di Garda a déli síkság felé tülekedő Elő-Alpok kétezer métert jóval meghaladó magasságú nyúlványai közé ékelődött a jégkor utolsó időszakában, amikor egy gigászi gleccser itt rakta le irdatlan morénáit, elvágta így a víz útját s partokat, meg formát adott a Garda-tónak. A gleccser nem állt meg... Már a rómaiak észrevették a természet működésének lenyűgöző hatását, s annál a Garda nevű kis településnél (amelytől az egész tó a nevét kapta) végigrakták a partot a szürke, fehér, rózsaszínű sziklákkal azt a benyomást keltve, mintha a jégkori gleccser nem hagyta volna abba a tevékenységét, mintha a jégár nem állt volna meg, mert „neki is tetszett, hogy szobrászkodhat a tó öblökkel szegélyezett, csodálatos partjain”. Így született meg a természet és az ember bölcs együttműködésével a tó, amelynek felszíne 370 négyzetkilométer, hossza 52, szélessége 3—18 kilométer (kisebb tehát, mint a mi Balatonunk, de a legnagyobb a lombard tavak között) — csakhogy mélysége a középrészen több mint 300 méter. A magas hegyek útját állják a kemény, zord északi szeleknek s így Sirmione csak három évszakot ismer. Tél nincs; az összefonódó tavasz— nyár—ősz párás melegében citrom-, narancs-, füge- és pálmafák erdőnyi csoportjai sorakoznak, majd ezüst-szürke olajfaligetek következnek, amelyeknek tisztásain mélytüzű virágok és a különös, élénksárga cédrázfák koloritja villan elő, hogy aztán egyszer csak helyet adjon annak, ami elnyeli az oleanderek és ciprusfák kék-fekete árnyékának. A költő „barlangjai'’ így látta a Garda-tó partjait, a félszigetet és Sirmionét Goethe (bár a hegyek zavarták, csak a kőzetdarabkákat szerette — s ezeknek híres szakértője volt —, de azok gigászi összességét, a hegyeket, ki nem állhatta, a hegymászást fölöttébb istentelen, sőt embertelen dolognak tartotta). Ő így írta le Tennyson és — visszafelé haladva az időben — Plinius, Vergilius és Catullus, a Római Köztársaság utolsó századának, Julius Caesar korának merész és őszinte hangú lírikusa. Neve összeforrt Sirmionéval (villája volt itt), ide járt üdülni, pihenni és verset írni a nagy római hajszák után. A félsziget északi csücskében lenyűgöző látványt nyújtanak ma is „Catullus grottái”; az épületmaradványok a boltozatok s falak formái és árnyékai miatt kapták a „barlang” nevet. Egyre emelkedő út vezet a grottákhoz, kétoldalt bódító illatú, szépséges kertekkel és tüneményes villákkal (köztük Maria Callas ciprus- és magnoliafák mögé bújt álomszerű villája). Egy káprázatos parkban az egykori főúri kastélyból átalakított osztályon felüli szálloda, a Hotel Cortina egekbe szökő árakkal. Távolabb, már a völgy hajlatában a XI—XIV. században épült San Pietro-templom s az ugyancsak korai, de a XIV. században renovált, s ebben az állapotában mindmáig megmaradt (XV. századi toldásokkal) a megragadó szépségű, finom oszlopsorú Santa Maria Maggiore... Tiepolo, és a hegedű feltalálója Lent a parton, a mólóknál kikötött motorcsónakok, csíkos trikójú kapitánysapkás, bronzbarna „pilóták” állnak a kormánykerekeknél. Személyenként 500 líra (az ár mindig változik az infláció mértéke szerint) a díjszabása a grottákhoz vezető csónakútnak, innen már villanybattériás minibusz visz el Nagy Konstantin császár gigantikus fürdőépületének maradványaihoz (mintha a Caracalla-emlékekkel kelne itt versenyre) s a sziget déli részén levő Desenzano városkához, amelySirmiót szerette és imádta Metellus Celer consul feleségét, a bűvölően gyönyörű és hírhedt Clodiát, akit verseiben Lesbiának nevezett. Szépségét s a vele töltött napok gyönyöreit olyan költeményekben örökítette meg, hogy a mai, minden nemzetekben szemérmes műfordítók olykor nemcsak egyes szavakat, hanem egész mondatokat kénytelenek kipontozni — így még tán eltűri a dolgot a nyomdafesték. Az imperátor jelleméből adódik, hogy soha nem haraggal, hanem inkább kíváncsiam és érdeklődve olvasta Catullus költeményeit. Pedig Catullus nem éppen szelíden versel; dühöng, vadul csókol, szitkozódik. Körülötte most minden szennyes, álnok, csaló, hazug és idegen a régebben annyira kedvelt Rómában. De Sirmio más: itt minden megnyugtató, derűs, tiszta. Az ég kristályfényű és a tó, a Lacus Benacus (Jótékony Tó: így hívták a rómaiak a Lago di Gardát) azúrkék színnel visszhangozza ezt a valószínűtlen tisztaságot. A turisták... Így látta Sirmiót Caius Valerius Catullus, a Veronában született költő. Tíz évvel Junek temploma Tiepolo „Utolsó vacsora” című képét őrzi s aztán az öböl vonala mentén vissza Sirmionéba, az ősrégi épületek által körülvett Scaliger-várhoz. (Az egész Lombardia tele van ennek a híres fejedelmi családnak inkább rejtélyes szépségű, semmint félelmetes váraival.) Középkori kép: lőréses, pártázott tetők, csipkés oromzatú tornyok — mintha színpadi díszletek volnának, a várkapuhoz híd vezet, a tó vize fölött s a kapun át léphetünk csak be a város falai közé. A vár falai — velencei módra — belemélyednek a kikötő vizébe. Hosszú időn át Velence birtoka volt Sirmione; abban az időben épült ki a túlparton látható Salo városka, szülőhelye annak a Bertolatti da Salo-nak, aki a feltevések és a helyi hagyomány szerint a hegedű feltalálója. Ő is a természettel dolgozott együtt: itt találta azt a legjobb fafajtát, amelyből a legszebb hangú hegedűket készíthette. Sirmio, Lesbia és a többiek... Sirmione egyik kis, napsütötte terén alkalmi „gyorsfestő” kínálja a portékáját. Egy árkádos bejáratú ház kapujának lépcsőjén ül, előtte festőállvány s ő gyors kézzel, ügyesen másolja, nagyítja — színes postai levelezőlapról — most éppen Catullus grottáit. Az elkészült festmény 1000 líra (egy bécsi szelet ára). Ott, az épp most lefestett boltozat valamelyike alatt írhatta a hűs homályban Catullus a szeretett tóparti város, Sirmio (a város ókori neve) dicséretét zengő költeményét, akkor amikor idejött Bithyniából, ahová Gaius Memmius propraetort kísérte el valószínűleg 63-ban időszámításunk előtt. Érdemes felidéznünk az érzéseit a versével, Devecseri Gábor fordításában : Amit pedig Julius Caesar koráról, a hanyatló köztársaság társadalmáról, a gazdag zsarnokokról, a besúgókról, a szaporodó tolvajokról, a homoszexuális férfiakról, s a tömérdek pénzt követelő hetérákról ír, azt csak magános éji órán szabad olvasni még tizennyolc éven felülieknek is. Caesart se kedvelte, egyik versében így írt: hius Caesar meggyilkolása előtt halt meg, immár több mint kétezer éve halott. Sok helyi legenda meséli, hogy nyugtalan lelke sokszor felébred s pihenni jön ide még ma is, az új időkben, Sirmionéba. Ott, ahol megmártotta magát a hűs habokban, a jégkor emlékét őrző partokon, most végestelen-végig táblák sorakoznak. Pericolo — Veszély. Veszélyes partszakaszok a vízbe dobált whiskys, gines, konyakos üvegek miatt. Kotorni sem lehet a gép, de akár egy gereblye is még apróbb és sebzőbb szilánkokra zúzza szét a Garda-tó finom homokjában a turisták által behajigált mérhetetlen tömegű italüveget. Pihenj, aludj, ne ébredj fel Catullus. Maron Ferenc O. Sirmio, te gyöngyszemecske minden szép sziget és félsziget között, ahányat csak Neptun tavon, vagy óceánon hordoz; milyen vidáman, boldogan kereslek föl, alig hiszek szememnek is, hogy elhagytam a"thyn s bithyn mezőt s ma látlak épségben. Mi boldogítóbb, mint a gondot elszórni, mikor kitisztul elgyötört agyunk, messze földről jövünk meg otthonunkba lankadtan és annyiszor kívánt ágyunkba fekszünk le? Vigaszt fáradalmainkra ez hoz csak. Szép Sirmio, örülj uradnak, üdvözlégy, örüljetek ti is, ti lúd habok, szóljon minden kacaj, mi bennetek van, egyszerre. Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni néked, sem megtudni, mi vagy: hószina vagy fekete. 7 DECEMBERI KÉPAUKCIÓNKRA : - NEVES MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI FESTŐK KÉPEIT ÁTVESSZÜK Értékesebb festményekre ELŐLEGET FOLYÓSÍTUNK BUDAPEST V., SZENT ISTVÁN KRT. 3. V., KOSSUTH LAJOS U. 1. SZ. ALATTI FELVEVŐHELYÜNKÖN 10—15 óráig. Szombaton: 10—13 óráig if | BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ VÁLLALATu/