Magyar Nemzet, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-10 / 237. szám

4 A tlt­elevízió műsoráról Úriemberek vagyunk Kezdjük felismerni, hogy Szép Ernő nemcsak színpadi műveiben, hanem számos el­beszélésében, tárcájában, kar­colatában is — néha az érzel­­messég álruhájában — ítéletet mondott a szenvelgő cinizmus, az érzelgős önzés fölött. Azon lehet vitatkozni, hogy minden esetben a legjobban váloga­tott-e Kalmár András — az Úriemberek vagyunk című, Szép Ernőre emlékező műsor rendezője és képernyőre írója —, az azonban bizonyos, hogy az a kávéházi és szerkesztőségi keret, amelybe a jeleneteket egybefogta, találó és hiteles. Szép Ernő egyik sajátos eré­nye, hogy redukált közegben is sokat tudott mondani embe­rekről, sorsokról, felizzó és el­hamvadó szenvedélyekről, tár­sadalmi és lelki erővonalakról. A műsorban a Táncosnők című jelenet tetszett a legjobban, s benne Halász Judit és Mono­­ri Lili „mini’'-remeklése. Ki­tűnő volt a Felvon­ásköz is, amelyben Psota Irén — gyilkos iróniával, ám ugyanakkor né­mi elnézéssel is — egy revü­­primadonnát alakított. Finom, mulatságos az Öld meg magad című dialógus is. Dicséretet érdemel Bilicsi Tivadar máso­kat öngyilkolásra felszólító, agg aranyifjúja, Cs. Nagy Gá­bor viszont annyi színészi an­­titalentumot mutatott, ameny­­nyi egyáltalán belefér egy rö­vid jelenetbe. A címadó jele­net igazi telitalálata Szirtes Ádám szereplése egy „nem ne­ki való” — pontosabban: rá eddig nem kiosztott — szerep­ben. Jól táplált, jó ruhájú, de életéért „piti” ravaszkodásokra kényszerülő ügyvédje a kabi­netalakítás. A Makaó jelenték­telen jelenet, de Tomanek Nándor, Gera Zoltán és Széná­ra Iván itt is meg tudta te­remteni a század eleji redak­­ciók és a funyorosan szengéd Szép Ernő-i líra levegőjét. Falak között Az 1971-es San Remó-i fesz­tivál nagydíjával jutalmazott lengyel tévéfilmet láthattunk szerdán este a második csator­na műsorán. Krzysztof Zanussi műve (nemcsak ő rendezte, részben ő írta is a filmet) a modern ember már több ízben megje­lenített, de mégis időszerű problémáját dolgozta fel: a nagyvárosi magány, a társta­­lanság tragédiáját. A Falak között című film története és képi megformálása is gyakran juttatta eszünkbe Antonioni alkotásait. A lengyel rendező azonban — bár szemmel látha­tóan sokat tanult olasz kollé­gájától, önálló — és főként: tévéfilmes — utakon jár. A Falak között lekerekített, egy szálon futó történet, szimbólu­mai közérthetőek, de nem köz­­helyszerűek. Nem szenveleg a felismert életjelenség fölött, egyszerűen csak bemutatja. Őszinte és motivált előadás­módjával kelti fel az érdeklő­dést életünk egy nem éppen periferikus jelensége iránt: a fiatal értelmiség egy részének szellemi és társadalmi izolált­ságára, a „bizonytalan re­ménynél még mindig jobb a biztos semmi” életfelfogás ve­szedelmére. Zanussi rendezői elképzelé­séhez híven formálta szerepét a film két szereplője: Maja Komorowska és Zbigniew Za­­pasiewicz. Különös vadászat Sem rejtélyekben, sem izgal­makban nem bővelkedett a Pintér István és Szabó László kémregényéből készült kétré­szes bűnügyi film, a Különös vadászat. Aligha volt olyan néző, aki a péntek esti adás után ne tudta volna, hogy a Nyugatról hazánkba átdobott ügynök szombat este már biz­tosan lebukik, hiszen kezdettől fogva minden lépését szemmel tartották az elhárítás emberei. Nem beszélve arról, hogy a kémhistóriákban járatlan, de józan logikával gondolkodó né­zőt is meghökkentette a takti­kai hibáknak az a sorozata, amiket a történet negatív fő­hőse, a különlegesen kiképzett, „magas kvalitású” nyugati ügynök elkövetett. A krimi­műfajtól jogosan elvárt ész­mozgató talányokat az sem pó­tolta, hogy egészen a befejezé­sig nem tudtuk, ki a rakéta­titkainkra kíváncsi kémszer­vezet magyarországi vezére. Mert ebben a filmben a ren­dező (Kígyós Sándor) és az operatőr (Lukács Lóránt) szán­déka szerint mindenki gyanús volt, aki csak a színlapon sze­repelt, Gobbi Hildától (szállo­dai takarítónő) Benkő Gyuláig (német vadász). És ugyan ki ne kedvetlenedne el egy sok­­ismeretlenes egyenlet láttán, ha a megoldáshoz nem kapja meg a szükséges adatokat? Életszerűbb, romantikus for­dulatoktól, álarc- és álszakáll­­megoldásoktól mentes reális történetet vártunk a Különös vadászat alkotógárdájától, a szerzőpár riporteri gyakorlatá­ból megszokott valósághűséget. Mert az élet nyilván bonyolul­tabb és izgalmasabb eseteket produkál. A film politikai szándéka, a honvédelem jelen­tőségének, az állampolgári éberségnek a hangsúlyozása is jobban kidomborodott volna, ha a tények, a valóság közelé­ben marad. Nagy erénye viszont a film­nek, hogy bepillanthattunk a fegyveres alakulatok minden­napos munkájába. Egy hivatás veszélyes szépségének a bemu­tatója is volt a Különös vadá­szat. (lőcsei) Röviden kopott filmrészletek alig érthető hanggal és jobbára ál­talánosságokra, közhelyekre szorítkozó emlékezések idézték Rózsahegyi Kálmánt születése századik évfordulóján a Szí­nészmúzeum második adásá­ban. Farády István ezúttal is rokonszenvesen „játszotta” az ifjú, kíváncsiskodó riporter szerepét, de szövegében máris mutatkoztak az ismétlődés, el­­laposodás veszélyei. Csak tö­redezett portrét kaptunk szá­zadunk első felének egyik je­lentős karakterszínészéről, szí­nes egyéniségéről. Főként arról tudhattunk meg keveset, miben állt sajátos naturaliz­­musa-realizmusa és miként tudta művészi hitelét több mint félszázados működése alatt töretlenül megtartani. Pedig erről írásos emlékezé­sek és színikritikák hosszú so­­­ra tanúskodik. Bános Tibor, a forgatókönyv írója inkább ezekből meríthetett volna, mint a gyenge filmekből, ame­lyek közül kizárólag a Te csak pipálj Ladányi!-ból idézett je­lenet érzékeltette Rózsahegyi tehetségét. A zenei ismeretterjesztés je­les példája volt, ahogyan Per­nye András, Antal Imre kér­déseire dióhéjban összefoglalta az idei Budapesti Zenei Ver­senyeket. Néhány szakavatott szóval muzsikus egyéniségeket mutatott be, játékstílusokról adott számot, és egyszersmind felidézte a koncertek hangula­tát is. Olyan tömör összefogla­lást adott, amely szinte a sze­mélyes élményt is pótolni tud­ta. Kár, hogy a díjnyertesek műsorából mindössze egy-egy tételnyi muzsikát hallhattunk. Bizet Carmenjének negye­dik felvonását közvetítették csütörtökön este a kamerák. Kerekes János karnagy, a mű­sor vezetője, míg élvezetesen foglalta össze a mű történetét és tartalmát, egyszersmind új kezdeményezésként számolt be erről a műsortípusról, amely­ben ezentúl egy-egy felvonás­­nyi közvetítéssel jelentkezik majd az Operaházból a tele­vízió. A „premier” nem volt meggyőző: nem tudtunk bele­melegedni az előadás hangula­tába és az énekesek teljesít­ménye — sem a Don Josét vendégként éneklő Gilbert Py, sem Carmen alakítója Kom­­lóssy Erzsébet — nem győzte meg a nézőt, hogy ezen az es­tén valóban olyan kirobbanó formában énekeltek, mint ezt az előadás végén felhangzó nagy taps és ünneplés tanúsí­tani látszott. — a a — Eltűnt Neruda memoárjainak kézirata — jelenti Neruda New York-i kiadója. A csak­nem befejezett emlékiratok a junta különítményének házku­tatása során tűntek el. Kóka Ferenc festményeinek tárlata csütörtök délután nyí­lik meg a Csók István Galé­riában. Magyar Nemzet Moszkvai tudósítónk jelentése: Vendégszereplésre Budapestre érkezik a Vahtangov Színház Magyarországi vendégjáték­ra készül a világhírű moszk­vai Vahtangov Színház mű­vészegyüttese. A vendégjáték részleteiről, a színház műsorá­ról a Magyar Nemzet munka­társának Moszkvában nyilat­kozatot adott Oleg Konsztan­­tinovics Ivanov, a színház igazgatója, a magyarországi vendégszereplésre utazó együt­tes vezetője: — Első ízben kerül sor szín­házunk magyarországi ven­dégjátékára. Október 12-től kezdődően, a Budapesti Művé­szeti Heteken öt alkalommal két művet mutatunk be. Műso­runkon Pagogyin közismert drámája, A puskás ember, va­lamint Carlo Gozzi Turandót hercegnő című játéka szere­pel. Terv szerint az első há­rom előadást Budapesten, a Madách Színházban tartjuk, két előadást pedig Szegeden rendezünk. A puskás ember főszerepét, Lenin szerepét Mi­hail Uljanov alakítja, őt a többi között az Útközben és a Felszabadítás című filmek alapján ismeri a magyar kö­zönség. Jelentős alakítással mutatkozik majd be Júlia Bo­­riszova is, akit filmszerepei közül elsősorban A félkegyel­mű Nataszja Filipovnája ré­vén ismerik a mozilátogatók. — Megtiszteltetés számunk­ra, hogy vendégjátékunkra a Budapesti Művészeti Hetek keretében kerül sor. Ez nagy felelősséggel jár. Művészegyüt­tesünk tagjai közül a legkivá­lóbbak készülnek a magyaror­szági vendégjátékra. Nagy lét­számú, nyolcvanöt tagú társu­lat utazik Budapestre. Célunk, hogy a görögországi, francia­­országi, s a német demokra­tikus köztársaságbeli vendég­játékainkat követően Magyar­­országon is magas színvonalú előadással reprezentáljuk a szovjet színházművészetet. — A moszkvai Vahtangov Színház az elmúlt esztendőben ünnepelte fennállásának ötve­nedik évfordulóját. Repertoár­ján 22 mű szerepel. A műso­ron levő művek közül a Tu­­randot hercegnő 1922-től kez­dődően van műsoron. Ez volt Jevgenyij Vahtangovnak, a színház alapítójának, a Szta­­nyiszlavszkij-iskola leghíre­sebb követőjének utolsó ren­dezése. A Turandot hercegnőt, Vahtangov rendezésében — a színház főrendezőjének felújí­tásában — mutatják be októ­ber 13-án és 14-én a Madách Színházban. Említésre érdemes: a Ma­dách Színház a Vahtangov Színház vendégjátékának vi­szonzásaként a színházi évad végén, terv szerint 1974 máju­sában a Szovjetunióban ven­dégszerepel. (hbl) NAPLÓ I­I „Ethnographia Pannonica” címmel egyhetes tudományos tanácskozás kezdődött kedden Zalaegerszegen. A tanácskozás témája az egykori Pannónia mai népeinek kulturális kap­csolata. Az előadásokon ma­gyar néprajztudósokon kívül jugoszláv, osztrák és csehszlo­vák kutatók is részt vesznek. A megnyitó előadást dr. Ortu­­tay Gyula akadémikus tar­totta.­­ Emlékülést tart vasárnap délelőtt Badacsonyban az Egry József Múzeum nagytermében a múzeum baráti köre. Az ün­nepi alkalomból bemutatják Kistétényi Melinda dalciklu­sát, amelyet Fodor András, Nemes Nagy Ágnes és Deve­­cseri Gábor verseire írt. •1’ Új szobrokat kapott Balas­sagyarmat. A város gyors ipa­rosodása nyomán megélénkült a város esztétikai arculatának formálása is. Tavaly és az idén négy képzőművészeti alkotást avattak­­fel, s jövőre elkészül Somogyi József szoborkompo­zíciója és Szőllősy Enikő mű­anyag plasztikája. A továb­biakban még tizenhárom szo­bor, dombormű és murális festmény kerül a városba. A A Petőfi Irodalmi Múzeum­ban péntek délben Kassák La­jos kézirataiból, egykori kiad­ványokból és képzőművészeti alkotásokból emlékkiállítást nyitnak meg.A „öt festő a modern magyar művészet elődei közül” címmel a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban kedden kiállítás nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria anyagából. A tárlaton Egry, Koszta, Mednyánszky, Nagy István és Vaszary János ritkán látható képei szerepel­nek. A kiállítás anyagát elő­zőleg Bukarestben mutatták be. Párizs és London után ok­tóber 22-én Moszkvában mu­tatják be a Tutenkámen sír­­kamrájának kincseiből rende­zett kiállítást. A kairói mú­zeum anyagát Leningrádban és Ki­jevben is kiállítják. A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Győri Filhar­monikus Zenekar koncertje a Ze­neakadémián. Ve­zényel : Sándor János. Közremű­ködik Sziklay Erika és Pong­­rácz Péter. Áldozatvivők. A görög Nemzeti Színház vendég­játéka a Fővárosi Operettszínház­­ban. A Duna két partján — Irodalmi Színpad. Új stúdiófelvételek bemutatója a Rádióban. Tormis: Észt kalendá­rium­ dalok — Petrovics: n. kan­táta, — az MRT Szimfonikus Ze­nekara és Énekkara, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének énekkara. SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operah­áz: A varázsfuvola (B. béri. 1.) (7) — Erkel Szík­ház: János vitéz (Ifj. béri. VII. sor. 1.) (fél 6) — Nemzeti Színház: Amphit­­ryon, Kényeskedők (7) — Katona József Színház: Döglött aknák (7) — Madách Színház: Othello (K. béri.) (7) — vígszínház: Bolha a fülbe (7) — Pesti Színház: Vidám kísértet (7) —­ József Attila Szín­ház: Névnap (7) — Fővárosi Ope­rettszínház: Oreszteia trilógia (A Görög Nemzeti Színház vendégjáté­ka) (7) — Vidám Színpad: Hészig éjszaka (fél 8) — Kamara Varieté: Hosszú forró ősz ... (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: Nők a porondon (fél 8) — Irodalmi Szín­pad: A Duna két partján (Bemuta­tó: 7) — Mikroszkóp Színpad: Tisz­ta vizet a fejekbe (fél 9) — Állami Bábszínház: Gidaház az erdőszélen (de. 10), Foltos és Fülenagy (du. 3) — Zeneakadémia: Győri Filhar­monikus Zenekar (vez.: Sándor Já­nos, közr.: Sziklay Erika, Pong­­rácz Péter) (Téli bék­: A/I) (fél 8). NINCS IDŐ Színes magyar film Írta: CSOÓRI SÁNDOR és KÓSA FERENC Fényképezte: SÁRA SÁNDOR Zeneszerző: DURKÓ ZSOLT Rendezte: KÓSA FERENC Főszereplők: Lohinszky Z­oránd, Szilágyi Tibor, Slaumann Péter, Konyorcsik János, Bencze László, Szőke István, Juhász Jácint * BEMUTATÓ: OKTÓBER 11. ,S­z­e­r­d­a, 1973. október 10. A magyar költészet amerikai gyűjtője A mondatokat úgy fűzi, sza­vai úgy sejtenek, mintha még most is Tolnában élne, Pince­helyen, s éppen csak fölruccant volna ide, eszmét cserélni. Enyhe raccsolása nem zavaró, nem érezni idegennek, pedig éppenséggel arról tanúskodik, hogy az elmúlt fél évszázadban ugyancsak többet beszélt ango­lul, mint magyarul. Bán Oszkár több mint ötven esztendeje az Egyesült Álla­mokban él. Húszéves koráig itthon egy biztosító társaságnál dolgozott, de számára fonto­sabb volt a költészet: írásai már rendszeresen megjelentek a Népszavában és verseit kö­zölte a Hét, a Múlt és Jövő, de a Nyugat is. Miért kellett hát elmennie, irodalmi babérok helyett a biztatóan induló ifjú költő miért választotta a ki­vándorlók sanyarú vackorét? A választ megadja 1922-ben Hajsza közben címmel közre­adott első verseskötete. Az Ady-ihlette versedben ilyen so­rok vannak: „Megsirattak én testvéreim / zúzott erők, kik vak lövésként / vissz­adöbben­tek az ég pengő boltjáról / és nyomtalan a semmiségbe hull­tok.” Orgovány-Magyarországról, ahol Horthy országolt, el kel­lett mennie. Nem bírta a fe­szítő szorítást. A fiatal költő inkább lemondva a Nyugat publicitásával járó irodalmi rangról és minden megadatott szép lehetőségről, inkább meg­váltotta a hajójegyet, s átkelt az óceánon, a viszonylagos sza­badságba. Lett inkább gyári munkás, de az angol nyelvet Walt Whit­­man segítségével tanulta, pon­tosabban az ő verseinek ma­gyar megszólaltatásával. S jó ideig csak két magyar könyve volt: Ady versei és az Endrődi­­féle Magyar Költészet Kin­csesháza. Ezeket forgatta, ezek­, ből ízlelhette az anyanyelv édes zamatét. Később arra gon­dolt, hogy hírlapíró lesz. 1929- ben el is szegődött munkatárs­nak a clevelandi Szabadság cí­mű laphoz. — Nagyon utáltam a dolgot — emlékezik vissza életének e rövid szakaszára. Az akkori amerikai magyar lapok, jósze­rivel mind a hivatalos Magyar­­ország, tehát a Horthy-rend­­szer érdekeit szolgálták. Nem is csináltam sokáig, előbb­­utóbb kenyérkereset dolgában, de elsősorban lelkiismeretem parancsára választanom kellett az amerikai magyar polgári és munkás sajtó között. A spanyol polgárháború és az egységfront ideje vízválasztóként húzódik végig életemben. Semmilyen formában nem akartam a fa­sizmus szolgálatába szegődni. Még hallgatásommal sem, hi­szen az is állásfoglalás. A lan­gyosat az isten is kiköpi a szá­jából. Ekkor léptem a hajdani clevelandi Új Előre című bal­oldali irányzatú lap köteléké­be. A szerkesztők természete­sen nem velem íratták az elvi­politikai természetű cikkeket, csupán az volt a dolgom, hogy a beérkező munkáslevelekre válaszoljak. Egyik nap Chica­góból hozott levelet a posta, vers volt benne, Varga József munkásköltő írta, címe: „Min­ket nem lehet eltemetni”. Madrid ifjú halottainak szólt az ajánlás, s ilyen erőteljes sorokkal kezdődött a vers: „Nekünk nem ásnak sírt, / Fejfánkra nem fognak koszo­rút tenni, / Meghaltunk bár és mégis élünk: / Minket nem le­het eltemetni.” — Ez volt az első­ amerikai magyar vers, amit megismer­tem. Többször elolvastam, s növekvő örömmel, majd szer­kesztő társaimnak is megmu­tattam. Mindenkinek nagyon tetszett. Gyorsan legépeltem és odaadtam a szedőknek. A más­napi lapban megjelent Varga József verse. Aztán levelezni kezdtünk, s barátságunk 1941- ben bekövetkezett haláláig tar­tott. Nyilván nem véletlen adta Bán Oszkár A hajsza végén címet második kötetének, ami 1968-ban a kanadai Montreal­ban jelent meg. A Hajsza közben címével is az 1919 utáni Magyarországra utal, de az 1968-as A hajsza végén cím is mélyebb jelenté­sű, összegező szándékkal tisz­tázta e kötetben, hogy mit is jelent számára a szülőhaza és a magyar művelődéshez való­­ tartozás. Sokáig, hosszú évekig nem írt verset. Miért? őt idé­zem: „A második világháború után könyörtelen kínok között döbbentem annak tudatára, hogy családom majdnem min­­den egyes tagja a hitlerizipus áldozata lett. Csak édesanyám menekült meg, amikor 1944- ben, 67 éves korában a holt­testeket tartalmazó koporsók között egy üres koporsóban ki­csempészték a budapesti gettó­ból. Ugyancsak áldozatul esett ifjúkori pajtásom, Fenyő László, a Nyugat második nem­zedékének költője ... 1945 után tucatszámra gyűjtöttem a hitlerizmus korszakáról írt könyveket, az áldozatok által készített és a háború után nap­fényre került naplókat, önkín­zó szomorúsággal olvastam mindet, és beleképzeltem ma­gam az áldozatok, így a Maut­­hausenben elpusztult Sándor öcsém és valamelyik lengyel­­országi haláltáborban megölt Irén húgom helyébe. Életem e szakasza súlyos emocionális bajokat okozott”. Bán Oszkár csak 1968-ban látogatott először haza. Csak­nem ötven év után. S ez a Ma­gyarország, amit itt talált, egé­szen más volt, mint amit el­hagyott. S azóta éppen negyed­szer jár idehaza. Voltaképpen neki köszön­hetjük, hogy Milton Smith New York-i műgyűjtő és Pető­­fi-rajongó hagyatékából haza­került az a nevezetes, 1846. jú­nius 22-én kelt szerződés, amelyben 500 pengőforint elle­nében Petőfi Sándor átengedte kiadásra Emich Gusztávnak összes megjelent verseit. Mil­ton Smith eredetileg úgy vég­rendelkezett, hogy ez a szerző­dés legyen a szemfedele. Bán Oszkár vette rá, hogy megvál­toztassa végakaratát, s Milton Smith halála után ugyancsak ő adta át washingtoni nagykö­vetségünknek az értékes relik­viát, ami azóta már itthon van, méltó helyen, a Petőfi Irodal­mi Múzeumban. Csaknem egy évtizede fog­lalkozik az amerikai magyar költészet föltérképezésével, az­zal a poézissel, amelyet nem nagyon ismerünk. Kik ezek a költők? Első volt közöttük Kerényi Frigyes, Pe­tőfi és Tompa barátja. A sza­badságharc bukása után emig­rálnia kellett. „1854-ben bete­gen lyukas cipőben bukdácsolt a kegyetlen Texas állambeli télben atyai jóbarátja, Új­házi László, ,Sírmező’ nevű telepítvénye felé. Egy éjszaka, már csak alig pár mérföldnyi­­re útjának céljától, összeesett valahol a jeges, síkos úton. Örökre nyoma veszett” — írja róla Bán Oszkár. Az amerikai magyar költé­szet története valójában tragi­kus események sorozata: Rud­­nyánszky Gyula megvakult s csak barátai segítségével tér­hetett haza 1912-ben. Róla írta Ady: „Rudnyánszky különb volt a korabeli Arany- és Petőfi-epigonoknál, akik hírre, polcra vergődtek.” Mészáros Zoltán tragédiájá­ra is Bán Oszkár kutatásai ve­tettek fényt. A béna, New York város kegyelemkenyerén élő költőről így ír: „A tolóko­csi melletti asztalon egy lista hevert, s rajta amerikai ma­gyarok nevei. Mészáros mind­egyiknek küldött kötetéből egy-egy dedikált példányt, mel­lékelve hozzá egy dollárról szóló számlát, összesen nyolc név mellett szerepel a meg­jegyzés, hogy a könyv árát ki­fizették. Mészáros 10 dollárt fektetett postai, levél- és borí­tékköltségekbe és a postázás­tól számított két hét alatt mindössze nyolc dollárt kapott köteteiért.” Ugyancsak tragikusan ért véget Pólya László élete, aki­nek utolsó éveiben valóban össze­ kellett koldulnia a ke­nyérre valót. Autó ütötte el 1950-ben egyik, clevelandi ut­cán. És a többiek! Abel Ádám, Kemény György, Olexo End­re, Tarnócy Árpád, és Varga József! Számunkra megannyi ismeretlen név, de költészetük magyarul szól a „kitántorgott Amerikába, / másfél millió emberünk” sorsáról. Ezt a poézist gyűjti össze Bán Oszkár. Antológia-terve­zete jelentős népköltési gyűj­tést is tartalmaz. Mostani magyarországi láto­gatásán fogalmazódott meg benne a terv, hogy Keresztúry Dezső adaptációja nyomán angolra fordítja Madách Mó­zesét. Kiss Károly

Next