Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

12 GYŐRFFY LÁSZLÓ Dobómadár — Kaja, pia, habfürdő, az kell a magyarnak, a végén úgyis idejut — mondja Árpád, ahogy Gergellyel belépnek a temető nyitóit, kovácsoltvas kapuján. Szürke, sáros beton­út vezet a sírok közé. Hervadt levelektől foltos bőrű óriás­kígyó. Fejét, fekete, fehér sír­kövek és száradt bokrokkal ta­kargatott fakeresztek közé dugja. Mintha szégyenkezne. A kígyó feje felé igyekeznek. Józsefhez. A domboldalra ka­paszkodó temető végéhez. Fel­hő nélküli, lilásszürke, késő délutáni, novemberi égbolt alatt. Kapatosak. Árpád egy üveg bontatlan vodkát szoron­gat a kezében. Papírba csoma­golva, mintha virág lenne. Az is, vízszínű emlékvirág. — A nyomós kútnál kell bal­ra fordulni — mondja Árpád, aki kint volt a temetésen. Jó­zsefhez érve megállnak, rábá­mulnak a fakeresztre. — Júniusban született — mondja Gergely. — Valamikor nyáron, azt tudtam. — Árpád kibontja a papírba csomagolt vodka­virá­got, lecsavarja a fémkupakot és néhány kortyot, a sírra locs­­csant. — Egészségedre! — mondja a fakereszt felé fordít­va, aztán Gergelynek nyújtja az üveget, ő meghúzza, né­hány csöpp a ballonkabátjára csurran, szakállát a tenyeré­vel törli le, visszaadja Árpád­nak az üveget, ő is iszik. — Na, mi van, te marha? — kér­di, és ismét a fakeresztre néz. — Az isten verjen meg! — mondja Gergely. Rágyújt egy cigarettára, visszanyúl a szim­­fóniás dobozba, kihúz még egyet, a kereszt tövéhez dobja. — Nesze, bár füstszűröset szív­tál, de most már ez is túl jó neked. — Consummatum est — mondja Árpád. Gergely ránéz, kifújja a füstöt a száján. — Azt is mondhattad volna, elvé­geztetett. — Annak sincs sem­mi értelme, de legalább ma­gyarul van. ő ugyanis nem tu­dott latinul, és semmilyen más nyelven, csak magyarul. — Amikor utoljára nálam volt, ottfelejtette ,a kesztyűjét. Többször szóltam neki, de azt mondta, majd egyszer elviszi. Egy héttel ezelőtt elvesztet­tem a sajátomat. Most az övét használom. — A marha! Még a kesztyű­jét is elvesztette. — Ez a lényeg. A többi ma­gyarázkodás — dörmög Árpád és nagy kortyokban iszik a vodkás üvegből. — Azt az öreg spinét, a mos­tohaanyját, ha egyszer a ke­zem közé kapnám ... — Az anyja tíz évig nyom­ta az ágyat, mit csinálhatott volna az apja? — Az az idióta hústorony legalább ne az anyja barátnő­jét vette volna el. Hogy kide­rüljön, amíg az anyja az ágyát nyomta, ők ... — Ez csak formaság. Az anyja halála után ... — Ki az úristen látott már olyat, hogy egy huszonnyolc éves embernek egyszer csak bekrepáljon a szíve? — Bevett néhány gyógyszert, ha nem tudnád. Két doboz se­­duxen, miegymás. — Nem sül le a pofádról a bőr, te szerencsétlen?! — Most Gergely hadonászik a vodkás üveggel, egy-egy korty a sírra loccsan. — A feleségével is vál­tanék néhány szót. Amikor fél évvel ezelőtt megcsalta és ott­hagyta őt, szóba sem akart áll­ni velem. Pedig ... — Szerette. — Az anyját is szerette. — Teljesen egyedül maradt. — És mi? — Minden éjszaka nem ül­hettünk az ágya szélén, hogy ne vegyen be valamit — mond­ja Gergely. — És csak az az ágya volt. — Árpád egész közel hajol a kereszthez, mintha József ar­cába bámulna. — Te hülye, miért hagytad? Két dögnagy szoba és csak az az ágyad ma­radt, ahol éjszaka elnyúlhattál. Te szerencsétlen, te... — Hagyta. Olyan volt. — Mondtam neki — egyene­sedik fel Árpád —, az anyád halála után az egyik szoba a tied. De az a vén tyúk úgy mászkált az egész lakásban, mintha... — Sokat is dolgozott. Reg­geltől este tízig, tizenegyig a színházban volt, délelőtti pró­bától előadás végéig. — Rossz volt a szíve. — A nagy művészeknek mindig ő csinálta a parókákat. Szerették. — Az utóbbi időben sokat ivott. — Biztos, hogy a gyógyszer? — Az a biztos, hogy ott van lenn. — Fonyód — mondja Ger­gely. — Zoltán de Dobó — mondja Árpád és megint a száján ke­resztül fújja ki a füstöt, de most nem úgy, mintha köpne. A füstoszlop szélére, egy zöld­re festett, kicsit korhadó desz­ka korlátra rákönyökölt Jó­zsef. Késő este volt, a vízpart mellett húzódó vasútállomás felől vonatfütty hallatszott a teraszra. József szőlősgazda ba­rátja megengedte, hogy pár na­pig ott aludjanak. A kulcs majd a teraszajtó alatt marad, ha elmennek. József feje mel­lett lassan ereszkedett alá egy pók. — Szerencséd lesz — mondta Árpád. A lassan himbálódzó kis pók hirtelen egy nagy hálóhoz ért, de tulajdonképpen csak az esti szél sodorta oda. Ahogy meg­­rezdült a háló, a terasz repe­dezett faoszlopa felől egy ha­talmas keresztespók iramodott elő és rávetette magát a kis pókra. Maga alá gyűrte. — Nem úgy néz ki, hogy szeren­csém lesz — mondta József anélkül, hogy hátrafordult vol­na. Gergely és Árpád akkor összenéztek. — Rossz szem­szögből látod a tájat — mondta Gergely. — Egy kis pók eresz­kedett az előbb a fejed mel­lett. — Pár napig pihensz, fiú, aztán hazamegyünk és rendbe teszünk mindent — mondta Árpád. — Kereszteljünk — mondta Gergely. — Azt lehet — mondta Jó­zsef —, most már lehet. Árpád és Gergely észre sem vette ezt a „most már lehet”-et, csak hangosan kurjongattak a terasz asztalára borított műanyag ab­roszon álló poharak fölött. — Na, végül is, hogy hívjuk a kicsiket? Mi legyen a neve? Egyáltalán felnőtt ez már, vagy még gyerek? — A te neved mától kezdve Zoltán de Dodó — mondta Jó­zsef. — Mi az, hogy dodó? — kér­dezte Árpád. — Dodó, dodómadár, a tizen­hetedik században kipusztult. Múltkor olvastam egy újság­ban. Akkora teste volt, mint egy hattyúnak, de galambféle volt és teljesen tehetetlen. Re­pülni se tudott. — Túl nagyra nőtt — mond­ja Árpád. — Túl békés természete le­hetett — mondja József. — Mikor csináltad, te sze­rencsétlen? — ordít most Ger­gely és élesen csattan a hangja a sírok között. — Az orvos sze­rint éjjel kettő és három kö­zött — mondja Árpád, aztán hozzáteszi: — Egyébként sok adóssága volt, te is tudod. Tör­leszteni kellett volna. — Azt egyikünk se tud! Akik oldalba rúgnak, megcsalnak, nyomorú­ságos helyzetekbe kényszerí­tenek bennünket, azoknak nem tudunk törleszteni! — Gergely hangja, mintha visszaverődne a domboldalról, úgy hallják, de erős szél fúj, és a temető­kapu melletti ravatalozó felől, ahol ezüst színűre festett kan­deláberek között egy üveg­dobozba rakott maroknyi csontpor fölött, valakinek a hamvasztás utáni búcsúztatója folyik, csak gyászzene liheg fe­léjük. — Valami nagy embert te­metnek — mondja Árpád. — Mi, kultúremberek va­gyunk, csak fondorlatosan, pontos törvények szerint nyír­hatjuk ki egymást — ordít to­vább Gergely, aztán a fake­reszt felé fordul — Most jobb, te marha? Most jobb, mi? Nyu­godtan nyújtózkodhatsz, most már semmit sem kell csinál­nod! — Felegyenesedik, körbe­néz. A fák ágai a lilásszürke ég felé görbülnek. — Maguk mit ordibálnak itt? — kérdi hirtelen mögéjük lépve egy posztóruhás temető­őr. — Gratulálok — mondja Ár­pád —, mintha csak a­­föld­ből bújt volna elő. — Azonnal menjenek innen, ez temető. — Az bizony, — mondja Gergely —, és igazán szépen rendben tartják. Úgy, hogy én meg ehhez gratulálok. — Maguk ittasak, azonnal menjenek vagy ... — Ugyan, ne legyen már ilyen ideges. Kicsit elkvater­­káztunk a barátunkkal. Ezzel a dobómadárral itt. Akadt egy­két problémája és azt mondta beszéljük meg. De képzelje, ez a szerencsétlen már le is fe­küdt. Pedig kaja, pia, habfür­dő, az kell a magyarnak, de ez egyszerűen nem bírta, és most tessék ... Látott már maga ek­kora marhát? — Ha azonnal nem mennek, rendőrt hívok a kaputól. Meg­értették? — Uram, nekem csak egy kérdésem van — hajol az őr­höz Gergely. — Vigyázzon rá­juk. — Mutató- és hüvelyk­ujját összeérintve tanárosan magyaráz: — Középszerű, ki­csinyes harcok, középszerű ki­csinyes ellenfelek. Család, munkahely, lakásügyek, satöb­bi. Ilyenek is fekszenek itt. És közben a mezei pockot is orosz­lánnak hitték, az országúton átváltó szarvasbikát pedig tanknak. Sok van ilyen közöt­tük. Ezekre kell vigyázni. — Igyon egy kortyot a ba­rátunkra — mondja Árpád és a temetőőr felé nyújtja az üve­get. — Ide figyeljenek ... — Ne mondjon semmit — Gergely tenyerét az őr karjára teszi. — De egy kortyot igyon. Ezt nem tagadhatja meg. Az őr rájuk néz, aztán a sír­ra. — Szóval a barátjuk — igazít a sapkáján. — Ha a meg­boldogult a barátjuk volt, ak­kor forduljanak háttal a sír­nak. — Megfordulnak. — És most mondják meg, hogy hív­ták, mikor született, mikor halt meg? — Keresztkérdés — suttogja Gergely. — Varga József — mondja Árpád. — Ezerkilencszáznegyvenhat június — mondja Gergely. — Ezerkilencszázhetvennégy augusztus — mondja Árpád. — Helyes — mondja a te­metőőr. — Akkor a megboldo­gultra! — Iszik, aztán látja, hogy az utolsó kortyokat itta meg. Pár pillanatig a kezében forgatja az üveget, egy rigó cserreg a szomszédos sír mö­götti bokron, odamegy, a rigó ellibben, letör egy ágat, bele­dugja az üvegbe, visszalépked, a kereszt tövéhez állítja az üveget. — Na így. De most már menjenek. — Helyes — mondja Ger­gely és a cserregő rigót figyeli, amint egy szélfújta faágon hin­tázik. — Aki kígyó, az legyen kígyó, aki krokodil, az marad­jon krokodil, aki galamb, az maradjon galamb. — Dodómadár — mondja Árpád. — Megyünk — mondja Ger­gely —, viszontlátásra. Ez el­kerülhetetlen. — Viszontlátásra — mondja az őr. Mezei András KÖVEK ALATT Kövek alatt: a tigrisek futása, mint bőr alatt az izmok reszketése. Kövek alatt: madarak surrogása, réteg-égboltok elsötétedése. Én vak szemem, mely visszaszáll szememre, mint a legendák fénye Ittakára. Ejtőernyőként hull alá lebegve fehér árnyék a naptalan szobára. ÖREGEK Midőn napjuk midőn már megsetétedik meghomályosodnak az ablakon kinézők bezáratnak az ajtók kívülről elhal a malom zúgása elhal veder forrásnál törne el kerék a kútnál megszárad a fű hirtelen midőn napjuk már megsetétedik egyben a holddal a csillagokkal töltődnek mégis világossággal. Magyar Nemzet Csorba Győző FÜLÖP-HEGY A hegyoldal... Még él az erdő, de beleszúr néhány tekergő ösvény, mintha a szélső házak csápjai tapogatóznának, hogy följebb merre mehetnének. A tölgyek, bükkök le-lenéznek a házakhoz, a rokonokra, szilvákra, almákra, diókra, a szolgalelkű árulókra, kik szégyen nélkül beszegődtek cselédjéül a bűnözőknek. Őket pártolják, ha esetleg új hódításra törekesznek ... A hegyoldal, széles hegyoldal, pontosan szemközt ablakommal, kiált ezer színt, száz újságot, nehéz és könnyű tanulságot. Nádasdi Éva OLTALMAZZ ENGEM Oltalmazz engem kisgyermek, mert vadságomban felökleltek, veled vagyok, de nem látlak, elvarázsoltak boszorkánynak. Mert már semmi sem segít, talán védtelenséged felmelegít, és átcsúszhatok a szeretetbe, elgyötört testemmel a csendbe. És nem tudom, életben maradunk-e, emlékeztess a szeretetre, jaj, ne a testre, ne a vágyra, kicsi, védtelen tulipánra rád ne tapossak akaratlan, nagyon félek, kimondhatatlan, altasd el meggyötört testem. Reszketek. Kés van a kezemben. Toldalági Pál Károlyi Amy .Vasárnap, 1975. július 27. TOVÁBB IS KETTEN Együtt vagyunk ketten tovább hiába volt, hogy eltemettek, tovább szeretsz az életen túl és én is tovább szeretlek. Védelmezés nagyon erős erődítménynél is erősebb, irányítasz, hogy hol legyen, ahol veszély nélkül kikössek. Fogva tartasz, és szabadon hagysz engem. Ez az ellentmondás csak látszólagos, készen állsz helyrehozni, amit elront más.. összerakod, mit szétszedek, ha győzök, sose harsonázol, de láthatatlanul kilépsz a halottak nagy táborából. RÓZSA Alkonyat előtt áll a rózsa nem is a rózsa hanem a rózsa rózsa-jelben A valóságból kiemelten. MEGDICSŐÜLÉS Hát jó vagyok és szép vagyok és versenyképes. Hivatalos cetlin tudatták, litografáltam No, nem azt dicsérték, amit vélnél. Az építő pontos terveit. Hogy nem dől föl a vers, ho­mokba se fut szerteszél, a szavak nem repednek, biztosak, s a tető, mit tagadjam, kékbe tör. S a pince. A valóság boltívei, mik alatt száz­­esztendős hordók csücsülnek, ezeken még a pók­háló is ezüst, s a bor egyszerre édes és fanyar. S az ablakok, négy égtájra tekintők, spaléta, redőny nem áll útjába, beáramlik a végtelen. Hazám egyszerre múlt, jövő, jelen. Ily csekélység ugyan kit érdekel? Rengeteg tollnok, titoknok, s. fogalmazó-gyakornok azt nézi a palatáblán mi az­­ és mi az ál Mind a kettő kisbetű. Megdicsértek papír­ cetlin, hogy kertemben zöld a fű. A MI DÉLKÖRÜNKÖN Ezek a gránátalmák tavasztól őszig csupa gránát mindig virágok sohse almák . ÚJ HÁZ rigó galamb és macska idekívánkozik áldozatok és gyilkosaik

Next