Magyar Nemzet, 1975. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-21 / 247. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT Kíváncsiak vagyunk egymásra „Megint egy telefonos műsor!” Ami tagadás, rossz előérzetek gyötörtek, amikor hírét vettem az új adássorozatnak. Hiszen maga a telefon mint technikai berendezés, kétségkívül nélkülözhetetlen a rádióban, de az idők során túl gyakran szolgált kétes értékű produkciókat is, túl sokszor éltek vissza vele, semhogy ne táplálnánk vele szemben némi gyanakvást. A megbízhatóan rossz izlésűek, a giccsimádók, a sírva vigadni vágyók, a búfeledtető zenés marhaságok kedvelői, a rekeszizom-csiklandó, alpári humor kultiválói szinte kisajátították a telefonos kívánságműsorokat, s a riporteri édelgésnek, míveskedő bájolgásnak, gügyögő hercigeskedésnek is meglehetősen sokszor vált közvetítőjévé az érzékeny membránlemez. Talán érthető, ha ilyen sejtelmek után minden vonatkozásban meglepetésként hatott rám ez a műsor. Előítéleteim percek alatt szétfoszlottak, mert Petress István és fiatal munkatársai éppen azt bizonyították be, hogy a telefon önmagában a legkevésbé sem meghatározója egy műsor minőségének. Hiszen itt a példa rá, hogy mindenkihez egyaránt szóló, egyenletes színvonalú, értékes és ízléses műsor is születhet a telefon segítségével. Mi kell hozzá? Olyan alapos előkészítő munka, olyan átgondolt előzetes szűrés, mint amilyennel ez az adás készült. A szerkesztő részéről olyan valóban demokratikus alapállás, amely az ostoba kéréseknek, az ízetlen kívánságoknak nem ad teret, bátran szelektál, mert azt tartja szem előtt, hogy a műsort meghallgató többség igényeit kell kielégíteni s nem a saját gyönge ízlésüket másokra ráerőszakoló kérésekét. A világ teli van izgalmasan gondolkodó, érdekes sorsú emberekkel, akikről nem tudunk, s akik szintén nem tudnak egymásról. De: „kíváncsiak vagyunk egymásra”! S ez a fontos. A kíváncsiságnak sokféle formája lehet: olykor csak tanácsra van szükségünk, máskor vitatkozni vágyunk, megint máskor olyan valakit keresünk, akivel rokon az érdeklődésünk. Petress István ilyen emberekre bukkant és fülünk hallatára öszszeismertette őket. Óvakodott a beszélgetések túlszervezésétől, az előzetes túlbiztosítástól. Bizalma teljesen igazolódott: a véleménynyilvánításban nem korlátozott emberek őszintén, közvetlenül és roppant érdekesen beszélgettek egymással. Számomra külön rokonszenves vonása volt az adásnak, hogy amikor vita alakult ki, a műsorvezető is belekapcsolódott, de nem a tömegkommunikációs nagyhatalom fensőbbséges képviselőjeként, hanem mint olyan harmadik, akinek szintén joga van önálló véleményt hangoztatni. Úgy sejtem, ennek a „telefonos műsornak” rendszeres hallgatója leszek. Szóljatok, szép szavak A rádió ifjúsági osztálya eddig is sokat tett az amatőr színjátszó mozgalomért. Időről időre közvetítette fesztiváljait, lehetőséget adott a mozgalom helyzetének felmérésére. Közvetítései azonban szükségképpen ünnepi seregszemlékhez kötődtek. A most induló, havonta jelentkező magazinműsor már arra is módot nyújt, hogy munka közben, hétköznapjaiban ismerjük meg a különböző csoportokat, frissiben értesüljünk az új kezdeményezésekről, időben halljuk gondjaikat, s hogy így talán a segítség is hamarább érkezzék el hozzájuk. Színes, sokfelé figyelő, ám főképp informatív jellegű volt a magazin első száma. Hallottunk az amatőr színpadok nyári táborozásáról, a külföldi turnékról, a gyermekszínjátszás új útjait kutató izgalmas kísérletekről, egy amatőrrendezői dinasztiáról, a jövő év terveiről, s még sok egyébről. Egyetlen vonatkozásban keltett hiányérzetet ez a mindvégig érdekes, jól pergő műsor (szerkesztő-műsorvezetője: Asperján György, munkatársai Szödy Szilárd és Kiss Magdolna), s ez nem annyira az elhangzottak bírálata, mint inkább kérés a jövőre nézve. Az amatőr színjátszó mozgalom túl van már azon a fejlődési perióduson, amikor még elismertetéséért kellett küzdenie, s így méltán kísérte egyöntetű dédelgetés, csak az eredményeket hangsúlyozó elismerés. A segítség egyik leghasznosabb formája jelenleg éppen az őszinte, mit sem kendőző bírálat lehetne, s kellene is, hogy legyen. (A tavasszal lezajlott fesztivál kellő bizonysággal szolgált arra, hogy tévedések, félresiklások bőven akadnak a mozgalomban!) A problémákat megértéssel kezelő, elemző igényű, de szigorú kritikának éppen ez a magazin lehetne a fóruma. Szórakoztató stúdió Keservesen nehéz munka a szórakoztatás. Magának a szórakoztatónak nem sok öröme telik belőle; már eleve keserű a szájaíze attól, hogy fáradságos erőfeszítéseit hozsanna és hálálkodás helyett bírálni fogják, s mindenféle kifogásokat hangoztatnak. Így alakul ki az a különös, sértődöttséggel, gyanakvással, „csak hódolat illet meg, mén bírálat!” — jellegű önelégültséggel jellemezhető pszichózis, amely a vidámság, a humor, a nevettetés hivatásszerű művelőinek körében oly gyakran tapasztalható. Mintha ezt mérte volna fel, s akarta volna elkerülni a rádió Szórakoztató stúdió című új, kétórás műsorblokkja. Törekvésüket — legalábbis, előszörre — siker koronázta. Görcsös erőlködésnek nyoma sem látszott az adás összképén, s éppen ez volt benne a legmeglepőbb. Oldott, laza, kellemes hangulat uralkodott főképp az első hatvan percben. Szilágyi János mint műsorvezető, jó ízlésről és jó arányérzékről tett tanúságot, s amellett meg tudta teremteni a fesztelenségnek azt a vonzó légkörét, amelyben minden elfogadtatja magát; a szándékosan bugyuta kérdések épp úgy, mint a fellépésükre várakozó színészek szalagra rögzített magánviccelődése. Komoly dolgokról beszélt szórakoztatóan Boldizsár Iván, képtelen föltevéseket latolgatott halálos komolysággal Zsolt István és az önirónia, a keserűség, a báj és a gyilkos humor határán egyensúlyozott élvezetesen az a fiatal színészgárda, amely Szász Péter tapintatos terelgetése mellett eredetiségről, ötletességről tett újólag tanúságot. (Balázs Péter, Gálvölgyi János, Harsányi Gábor, Haumann Péter, Kerti András és Székhelyi József a „Hogy volt?” elnevezésű ministúdió tagjai. Vajon színésznő miért nincsen közöttük?) A műsoridő százhúsz perce azonban sok. Egyenletes színvonalon kitölteni már most sem sikerült. Különösen feltűnő volt a szellemtelen és mesterkélt modorú disc jockey túlméretezett szerepeltetése, de nem volt igazán szerencsés ötlet a második órában hallható agyfacsarásszerű csevely, valamint a mértéktelenül elnyújtott macskariport sem. Ha a kifáradás már az első alkalommal is ily éles határt von a műsor első és második órája közé, talán érdemes volna fontolóra venni a jövőben, hogy nem jelenti-e a nagyon igényes, nagyobb biztató kezdeményezés eleve kudarcra ítélését, ha mindig kétszer annyit kell teljesítenie, mint amenynyire erőiből futja? Nyerges András A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Dresdener Staatskapelle (vezényel Herbert Blomstedt), Erkel Színház, 19.30 — Mikrokozmosz: Az alkotó Bartók (Denijs Dilié visszaemlékezései), tévé, első műsor, 22.10. John Steinbeck özvegye sajtó alá rendezte az író hétszáz levelét. Az kötetet a New York-i Viking kiadó jelenteti meg. Gyulai Gaál Ferencet, a Fővárosi Operettszínház karmesterét a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki az Elnöki Tanács, a karmester több évtizedes munkájánál elismeréséül. A kitüntetést dr. Pozsgai Imre kulturális mi- niszterhelyettes adta át. Magyar Nemzet Leningrádi táncművészek Koreográfiái miniatűrök ALIG ÖTÉVES EGYÜTTES mutatkozott be három estén az Operettszínházban, s máris olyan sikert vívott ki, mint az évtizedek óta ismert, „márkás” együttesek. De vajon csakugyan tradíciótlanul, légüres térből lépett volna a vendégtársulat a közönség elé? Éppen nem , bár sikerének kétségtelen titka, hogy a szovjet táncművészeti törekvéseknek új, eddig nem ismert oldalát mutatta be nézőinknek. Nem árt felidézni, hogy melyik város küldte el hozzánk társulatát, hiszen Leningrádot emberöltők óta a táncművészet egyik fellegváraként ismerjük. Az ősi Petrográd a klasszikus balett kivirágzásának, a Csajkovszkij, Petipa és Ivanov nevével fémjelzett művészetnek lett székhelye. Ez az a hagyomány, amelyet ma is töretlenül s magas színvonalon ápol éppen az a Kirov Akadémiai Operaés Balettszínház, amelyből Leonyid B. Jakobszon új együttese öt éve kirajzott. Ugyanakkor a város a koreográfiai újításnak is régóta színtere. Innen indult még a forradalom előtt európai diadalútjára a Gyagilev vezette Orosz Balett, s a húszas években itt jelentkezett az a koreográfiai avantgarde, amely együtt haladt az újító szándékú színházi, képzőművészeti és zenei irányzatokal. Nem igazságtalan talán — mert egyáltalán nem kisebbíti az alkotó Jakobszon érdemeit —, ha úgy sejtjük, hogy termékeny munkájához a tradíció mindkét vonulatából sokat örökölt. Sőt, személyes tehetségén túl, művészete sikerének nyilván épp az a titka és biztosítéka, hogy mindkét forrásból merít. Az a képessége, hogy táncosait a legigényesebb feladatokra s azok tiszta vonalú megoldására készteti, csak a klasszikus iskola tökéletes birtoklásából fakadhat. Valószínű az is, hogy egyik olyannyira szembetűnő erénye, muzikalitása ugyancsak összefügg a leningrádi klasszika nemes hagyományával. A zenei érzékenység azonban már a másik ágból is táplálkozik. Honnan magyaráznánk meg különben, hogy a választott zeneszerzők sorában Bellini, Donizetti, Rossini, Mozart és Glinka mellett Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics, Webern és Britten ugyanolyan súllyal szerepel? S ezen túl, a konkrét koreográfiai megoldások muzikalitása sem vezethető le többé a klasszikus-romantikus hagyományból, miután egy modern zenemű — a maga hullámzásával és tagolásával — a tánc egészen másfajta együttlélegzését követeli meg. Jakobszon pedig mestere a kettő közös éltetésének: megoldásai gyakran ,,trükkösek”, bonyolultak, ám ritkán öncélúak, s összességükben éno a harmóniaigény a jellemzőjük. KÜLÖNÖSEN PÉLDAMUTATÓ Jakobszon alkotói stílusa napjainkban, mert a modern táncról vallott szélsőséges — és meglehetősen idegesítő — elképzelésekkel szemben a járható útra hívja fel a figyelmet. Többfelé dívik ugyanis egyfelől póznak pózra való halmozása (ami a táncos „szófűzésre” való képtelenség jele), másrészt gyakran találkozni olyan koreográfiai nyelvvel is, amely csupán fizikai feszülések és lazulások szüntelen folyamatából áll, érzelmi-értelmi csúcspontok vagy nyugvópontok nélkül. Az agyontagolás és a tagolatlanság e pólusai közt Jakobszon épp a kifejező tagolás meggyőző példáit nyújtja. Koreográfiai „mondatai” olykor epikus modorban gördülnek előre, máskor lírai vallomás, kesernyés fintor vagy zaklatott állásfoglalás kifejezői. De legyen bár szó lírai koncerttáncról, mikrodrámáról vagy buffóhumorral telített jelenetről, a mondatok mindenütt helyükön ülnek. A néző is ritkán marad kétségben afelől, hogy egy röpke póznak, diadalmas vagy szárnyaszegett megállásnak mikor tulajdonítsa a vessző, a pont vagy a felkiáltójel értékét. Sőt, akár a kérdőjelét is, hiszen a Britten-zenére előadott duett váratlan fordulatai, groteszk leállásai megannyi kérdőjelként zárták le az egyes mozgásfolyamatokat. AZ ÖSSZKÉP, amely az előadásokból kirajzolódik, természetesen nem lenne reális, ha az összes bemutatott művet remekműnek minősítenénk. Érdemes lenne például megtudni A vak leány és a Pletyka keletkezési idejét, ugyanis mindkét tánc témájában (és részben megoldásaiban is) meglehetősen konvencionális, s mint ilyen, már nem a mai jakobszoni mércének felel meg. A város című egyfelvonásosban — amikor felvonulnak „a bűnös város” társadalmi sztereotípiái — tagadhatatlanul ugyancsak kísért egy vázlatos-sematikus ábrázolásmód. Még a Sztravinszkij zenéjére alkotott kontrasztok kiviteléről is elmondható, hogy lehetne erőteljesebben kontrasztos. Ám még ezektől a művektől sem tagadhatjuk meg a szolid kivitel és a stílustörténeti érték elismerését. Jakobszon különben sem szorul mentegetésre: harminchárom bemutatott művében — akad köztük ötperces karcolat és tartalmas kidolgozású egyfelvonásos — igen kedvező a meggyőző hatású táncok aránya. A klasszika-romantika stíluskörében a legjelentősebb, műves szépségű alkotást a Mozartiana öt tételében kaptuk. A szándékosan hűvösgáláns magatartást, rokokó hangvételt itt máris át- meg áttörte a jakobszoni lelemény. (Ki gondolta volna korábban, hogy ebbe az etikettes mozdulatvilágba például guggoló női mozgásokat is be lehet illeszteni, a nevetségesség veszélye nélkül?) A klasszikát is képviseli, de egyben már átvezet Jakobszon műhelyébe a Gyakorlat XX. és az Etűdök látszólag iskolai mozgástanulmány-sorozata. Huszadik századi gyakorlatoknak mondhatnánk a színpadon rendre következő tréningesemnek gyűjteményét, hiszen a klasszikából megszokott lépéseket újfajta kombinációk tarkítják, merész emelési és pótmegoldások torlódnak egymásra, s a derűs mimikai gyakorlatok is a sokoldalú képzés igényét jelzik. Itt, a klasszikából kinövő, de attól még teljesen el nem szakadó körben kell megemlíteni két briliáns tánckettőst is, Donizetti és Rossini zenéjére. Az utóbbiban a T. Kvaszova és I. Kuzmin táncospár ugyanúgy remekelt, mint már korábban, a Mozartiana IV. tételében. KÜLÖNÖS ERŐVEL foglalkoztatja Jakobszon alkotó fantáziáját az orosz néplélek és népélet. Az Orosz mesék ciklusban a népi mesevilág három jellegzetes alakja — a Tűzmadár, a Hópelyhecske és a Vasorrú bába — ölt koreográfiai portrét; az egyénítő koreográfiai nyelv és a világítási effektusok révén különösen az utóbbi sikerül fényesen. A Sosztakovics zenéjére készült Esküvői menet kiváltképpen alkalmas Jakobszon komplex szemléletének és formálási módszerének bemutatására. A szegényes falu esküvői menetében idill és komédia, vaskos realitás és furcsa, lidérces hangulat szövődik egybe, szerető irónia váltakozik ünnepi emelkedettséggel és maró gúnnyal, s mindezt groteszk és pantomimikus mozgáselemek közvetítik, s összegezik, erőteljes atmoszférájú műben. Jakobszon muzikalitása, műfajteremtő ereje, a groteszk iránti érzékenysége mellett szembetűnő alkotásainak plaszticitása is. Csoportos táncokban ez a koreográfusi adottság mindig könnyebben, természetesebben jelenik meg. Azonban még ennek tudatában is elismeréssel kell szólni például az Esküvői menet egyes beállításainak szépségéről. Ugyanakkor a plasztikusság igazi erőpróbáját mégis a szólók és kettősök jelentik, az utóbbiak közül is elsősorban a Rodin szobrai ciklus. Csak tisztelni lehet Jakobszont azért, ahogy a kiválasztott szobrokat koreográfiai ihletforrássá változtatta, s megalkotta a szerelmes emberpárok szebbnél szebb táncalakzatait. A társulat programjában itt-ott akadnak halványabb pontok. A koreográfiai miniatűrök együttesével mégis felkészült előadógárdát és tehetséges, megújult szemléletű alkotót ismertünk meg. Maácz László Kedd, 1975. október 21. Parasztbecsület — Bajazzók Felújítás és bemutató Pécsett A múlt évad végén bemutatott Bajazzókhoz most társították a Parasztbecsületet, amely már több éve szerepel a színház műsorán, és így ezentúl — akárcsak a világ szinte valamennyi operatársulatában — a Pécsi Nemzeti Színházban is egy esten adják elő az olasz verizmus két mesterének, Leoncavallónak és Mascagninak egymástól már-már elválaszthatatlan két operáját. Leoncavallo operáját vendégként Kertész Gyula, a debreceni Csokonai Színház igazgatója rendezte; hatásos munkájából nyilvánvaló, hogy a rendező a való élet és a festett színházi világ drámai konfliktusát mai mondanivalóként fogta föl. A híres Prológ, amely a mű eszméjét vetíti előre, nem a függöny előtt hangzik el (ahogyan általában ez szokás), hanem egy vándortársulat ponyváival tarkított, teljes színpadon. A befejezés ugyancsak még valóságérzékről tanúskodik: Canio nemcsak szerelmével és annak szeretőjével áll szemben, hanem az egész világgal is. Amikor kését kirántja a megölt Silvio testéből, rettegve menekül Canio elől a calabriai falu lakossága. A színpad Vata Emil tervei szerint naturalista hűséggel ábrázolja a sziklák tövében meghúzódó teret, a vándorkomédiások kordájából kialakított parányi játékteret. A karmesternek, Hirsch Bencének határozott elképzelése van a Bajazzókról. Aprólékos gonddal építi fel a mű drámai vonulatát. A közelgő tragédiát már a rövid előjáték sötét színeivel sejteti. Kár, hogy a keze alatt a zenekar, amely máskor fölényes biztonsággal játszik, most meglehetősen pontatlanul, olykor — főleg a rézfúvósok szólamában — hamisan szól. Néha a kórus is bizonytalan, jóllehet mozgatása átgondolt rendezői tervről tanúskodik. A szólisták teljesítménye jobb, mint a kórusé, s ez a színház énekes gárdájának megerősödéséről tanúskodik. Különösen színvonalas énekesiszínészi alakítás Németh Józsefé (Tonio): a fiatal baritonista nagy drámai erővel értelmezi a Prológ gondolatait, és szép hangjával mindvégig pontosan jellemzi a bohóc karakterét. Stílusosan szólaltatja meg Neddát a társulat egyik legjelentékenyebb énekese, Szabadíts Judit. Jó színészi képességeiről pedig főleg a második felvonás „színház a színházban”-jelenetében győz meg. A szerelemféltésből gyilkoló, keserű életű vándorkomédiás Caniót Horváth Bálint érdekes fölfogásban kelti életre; bensőséges lírával átfűtött, erőteljesen zengő tenorhangja az előadás minden mozzanatában jól érvényesül. Beppót Kecskés Sándor lelkiismeretesen énekli, Bolla Tibor Silviója azonban erőtlen alakítás. A felújított Parasztbecsület rendezése Karinthy Márton munkája. Nem 1880-ban játszatta a történetet, hanem egy mai szicíliai falu mindennapi életét vitte színre. A részletezés helyett a drámai erejű tablók megrajzolását tűzte ki célul. A rendező érdekes elképzelését jól támogatta Pintye Gusztáv egyetlen nagy tömbből álló, fehér alaptónusú díszlete, amelyben a házak fölé emelkedő széles híd a többsíkú játék lehetőségét nyújtja. Mascagni operáját is Hirsch Bence vezényelte, s akárcsak a Bajazzókban, itt is a drámaiság és a zenei részletek alapos kimunkálására törekedett. Kisebb ritmikai ingadozások azonban mutatkoztak az előadásban. A zenekar ezúttal lényegesen szebben játszott, különösen a vonósok. Károly Róbert karigazgató színvonalas munkáját a kórus jó teljesítménye bizonyította — kivált a bensőségesen előadott húsvéti kórusban. Kővári Anikó nagy muzikalitással, izzó drámaisággal énekelte Santuzzát. Partnerei — Mészöly Katalin remekül megformált Loláját kivéve — ingadozó színvonalon működtek közre. Juhász Pálról már a bevezető Szicíliánában kiderült, hogy hangja a magasabb fekvésben bizonytalan, Turidduja nem egy ponton nélkülözte a szerephez és szólamhoz szükséges zenei alapokat. Nem mondható több jó Berczeli Tiborról sem, aki színészileg ugyan érdekesen mintázta meg Alfiót, de olykor kifejezetten hamisan énekelt. Luciát Bárdos Anna alakította, megbízhatóan. (.. !.) NAILY Október 21 Linna Viinö Lenin-békedíjas finn író hétfőn az írószövetség meghívására Budapestre érkezett. Írókkal, műfordítókkal találkozik, látogatást tesz az Európai Kiadónál is, amely három kiadásban jelentette meg A sarkcsillag alatt című regényét, s jelenleg új könyvének kiadására készül. ♦ A szabadkai Népszínház is bemutatja Csiky Gergely Kaviár című művét Rácz György —Fényes Szabolcs—Szenes Iván zenés feldolgozásában. A darabot a budapesti József Attila Színház mutatta be elsőnek. Szabadkán Seregi László rendezését játékmesterként Bodrogi Gyula valósítja meg. Dr. Kiss Ferenc rendőr ezredes, festőművész képeit bemutató kiállítást nyitott meg Körösi György rendőr vezérőrnagy, miniszterhelyettes, október 20-án, hétfőn a Belügyminisztérium Központi Klubjában. *• Hétfőn orgonahangversenyt rendezett a szegedi Orvostudományi Egyetem Albert Schweitzer születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából. A szegedi fogadalmi templom orgonáján Gergely Ferenc orgonaművész Bach-műveket adott elő. Megkezdték Tatabánya legnagyobb bányász művelődési központjának korszerűsítését, bővítését. Átalakítják a színháztermet, a világítástechnikát, új kétszintes szárnnyal bővítik az épületet. ♦ A görögországi Dephiben európai kulturális centrumot létesítenek. A központ lényeges része lesz a könyvtár, amely az európai kultúrtörténet dokumentumait tartalmazza az ókori Görögországtól napjainkig. Az Irodalmi Színpad ma este a Fáklya Klubban Jaan Kross észt író Négy monológ című történelmi játékát mutatja be Rab Zsuzsa fordításában, Horváth Jenő rendezésében. A szereplők: Kútvölgyi Erzsébet, Darvas Iván, Keres Emil és Mensáros László. # Német képzőművésznők Goethe korától napjainkig címmel két évszázad művésznőinek festményeiből, szobraiból, grafikáiból és rajzaiból nyitottak meg kiállítást Berlinben, a Nemzeti Galériában a nők világkongresszusa alkalmából.* Vadas Ernő, 1962-ben elhunyt fotóművészünk képeiből kiállítás nyílt meg Padovában, a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség jubileumi kongreszszusa alkalmából. SZÍNHÁZAK mai műsora Magyar Állami Operaház: Nincs előadási — Erkel Színház: Dresdener Staatskapelle (vez.: Herbert Blomstedt, (közr.: Peter Rösel) (Téli béri. C/i—C/n.) (fél 8) — Nemzeti Színház: Árva Bethlen Kata, A szonettek fekete hölgye (Ifj. béri. VII. sor. 1.) (7) — Madách Színház: Királyidillek (Tímár béri. 1-es és 2-es sor.) (7) — Madách Kamara Színház: Egy szerelem három éjszakája (B 2. bér.) (7) — Pesti Színház: Macskajáték (7) — Fővárosi Operettszínház: A mosoly országa (7) — Thália Színház: Agyagtáblák üzenete (7) — József Attila Színház: Nálunk, nálatok, náluk . . . (D. béki. 1.) (7) — Zeneakadémia: az I. István Gimn. Szimfonikus Zenekara (vez: Kóródi András, közr.: Banda Ede) (I. István Gimn. béri. 1.) (fél 8) — Irodalmi Színpad (Fáklya klub): Négy monológ (bemutató) (7) — Budapesti Gyermekszínház: Bátyám és a klarinét (du. 3) — Állami Bábszínház: Hamupipőke: Gidaház az erdőszélen (Hamupipőke: de 10. Gidaház: du. 3) — Vidám Színpad: Dollárpapa (fél 8) — Kamara Varieté: Őfelsége a nő (fél 6. 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Szünnap.