Magyar Nemzet, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-14 / 267. szám

I Péntek, 1975. november 14.. Magyar Nemzet Medikák férjhezmenési lázbanA Vidéken, társtalanul „Figyeld csak meg, hogy az utóbbi hetekben egyre több végzős medika és fiatal orvosnő ad fel házassági hirdetést a napi- és hetilapokban!” — hívta fel a figyelmem egyik barátom. „Vajon mi lehet ennek az oka? Az egyedülmaradástól félnek, vagy így akarnak Pesten maradni?” A Semmelweis Orvostudományi Egyetem négy szigorló hallgatónője vállalkozott a beszélgetésre, de azzal a kikötéssel, hogy a nevüket nem „szerkesztem ki”. Azok hirdetnek... — A „férjhezmenési láz” az egyetem utolsó évében nem új dolog — kezdi a mellettem ülő medika, akit az utcán inkább néznék maturáló gimnazistának, mint kisdoktornének. — így könnyebben maradhatnak Pesten, vagy ha vidékre is mennek, lakást kapnak. Ez azonban csak az egyik ok. Az egyetem után, s főleg vidéken, az évek múlásával egyre nehezebb az igényeknek megfelelően férjhez menni. — Ennek főként az az oka — szól közbe a szemközt ülő —, hogy az orvosok egyfajta közösségben élnek, szinte hermetikusan elzárva másoktól. Már az egyetemen is így van, alig találkozunk, közös rendezvények híján, más egyetemek hallgatóival. Ezért egymás közt igyekszünk partnert keresni magunknak. Elmondták, hogy szeretnének ők is férjhez menni, de nem minden áron. Amennyiben Pesten kapnak állást, várnak még vele, de ha vidékre kerülnek, akkor oda már jó lenne a „férjemurammal”, mert amiket hallottak az ottani lehetőségekről, az bizony nem sok reményre jogosít. — Bárkihez hozzámennének az iskolai végzettséget nem tekintve, akivel minden tekintetben megértik egymást? — Elméletileg igen — válaszolják. .—, mert nem a diploma házasodik a diplomával, de a velünk szembeni elvárások miatt ez elég bonyolult. Ha egy orvos feleségül vesz egy műtősnőt, az teljesen természetes az emberek szemében, de ha orvosnő megy feleségül műtőshöz, azt bizony nem mindenki érti meg. Vidék Ez az öt betű mennyire különböző értéket, érzést jelent az orvosoknak, pedig a betegek mindenhol egyformák. — Több kórház is van a megyében — mondja a ... megyei tanács egészségügyi osztályának a vezetője, és bekéri a személyi kartonokat. Végül ... járási székhely modern kórházában állapodunk meg, ahol a 19 orvosnő közül 10 nincs férjnél. (Ennek kétszerese az ott dolgozó férfi orvosok száma, s közülük csak kettő nem nős, azok is jelenleg a katonai szolgálatukat töltik.) Egyetemi diplomával a városban 87-en rendelkeznek, beleértve az orvosokat is. Főiskolát 42-en végeztek, s ennek több mint fele pedagógusnő. A harmincöt év alatti férfi diplomások közül heten nem nősek, de közülük három elvált, és egy-két gyermek után fizetnek tartásdíjat. — Az egyedülálló orvosnők közül csak négyen vannak bent — mondja a kórházigazgató —, a többiek szabadnaposak, vagy továbbképzésen vesznek részt. Ebből a négyből háromnak valóban nincs kapcsolata senkivel, egynek pedig viszonya van a kollégájával, aki azonban nős és két gyermeke van. Most kértek meg a család tagjai, hogy próbáljak ennek véget vetni, ha kell hivatalos úton. Néhány perc múlva törékeny, kontyos, szemüveges, intellektuális külsejű nő lép a szobába. — Mondja, mi érdekli? — Az, hogy miért és hogyan él egyedül? Megmerevedik a kérdéstől, s a néhány másodpercnyi csöndben leveszi a kezét az asztalról és az ölébe teszi. A tekintetét elkapja, nem néz rám, és a továbbiakban is lehajtott fejjel beszél . Férjhez mehettem volna az egyetemen, de akkor valamelyikünknek a munkahely megválasztásánál a másikhoz kellett volna igazodnia. Amikor idekerültem, a belgyógyászati osztályra vettek fel, de fél év múlva leküldték helyettesíteni a proszektúrára, így kezdődött. Akkoriban ismerkedtem meg itt egy mérnökkel. Nagyon jól megvoltunk egymással, és úgy volt, hogy összeházasodunk. Közben megszerettem az új munkámat, és maradtam. Egyik találkozásunk alkalmával elmondtam neki, hol helyettesítek, és azt, hogy valószínű ott is maradok. Megkérdezte, mit kell ott csinálnom. Mondtam, boncolom a kórházban meghalt betegeket és jelentést készítek a halál okáról. Néhány percig nem szólt semmit, majd felállt és elment. Utána nem akart velem találkozni. — És azután? — Volt még néhány ismeretségem, de nem a városban. Amikor nekik is megmondtam, hogy hol dolgozom, ők is valamilyen indokkal szakítottak velem. Időközben rájöttem arra, ha a hivatásomnak élek, mert végül is orvos vagyok, nemigen találok férjet magamnak. Belenyugodtam, így élek. Elég irigylésre méltó, nem? Lehajtott fejjel áll fel. Búcsúzásnál nem nyújtja a kezét. Szoritóban — Hogy miért nem lettem eddig feleség? — néz rám az „erkölcstelen” orvosnő. — Az egyetemen kinevettem azokat, akik a feleségstátusukkal igazolva látták egész életüket. Sokan inkább tapasztgatják roszszul sikerült házasságuk hajszálrepedéseit mintsem, hogy elválnának. Én vitatkozó vagyok és két ember kapcsolatát egyenrangú felek, önként vállalt társulásának tekintem. Találtam egy ilyen embert, de nős és családos. Tehetek én arról, hogy későn találkoztunk? — Más lehetősége nem volt? — Hol! Mikor? Itt csak dolgozni lehet, élni, szórakozni nem. Az ismeretségi körünk nagyon szűk. Igaz, a kollektíva nagyon jó, de csak munkaidőben. Utána mindenki megy haza a saját fészkébe. Minket nemigen hívnak meg, de ha meg is hívnak, ott sincs kivel megismerkedni. Egyetlen éjszakai szórakozóhely van. Üljek be oda és menjek el mindenkivel táncolni? Másnap az egész város arról beszélne, hogy a doktornő egyedül jár a bárba, és bárki felkérheti. Itt az emberek véleménye egy bizonyos magatartási formát rákényszerít az orvosokra. — Sokan ismerik? — Nemcsak a kórházban dolgozom, hanem az SZTK-ban is. Mindenhol rámköszönnek teljesen ismeretlen emberek. Nem mindegy, milyen ruhában járok, hová és kivel ülök be nyilvános helyen, hogy mit csinálok. Mondok egy példát. Estére vendégeket vártam és vettem a Közértben egy üveg konyakot. Két nap múlva az egyik betegem hozzátartozója a látogatási idő végén ugyanolyan márkájú konyakot adott nekem, és hozzátette a jólértesültek bizalmasságával: „Tudom, hogy ezt szereti a doktornő.” Érti már! Ezért nehéz vidéken. Pesten azt csinál az ember, amit akar a szabad idejében, csak egy ember a tömegben. Idegesen rágyújt, majd halkein megkérdi. — Mondja, én miért nem szülhetek egy gyereket „hivatalos” apa nélkül, vagy maga szerint is erkölcstelen lenne? Tehetek én arról, hogy így kell élnem!? Felemélt, nyugodt arccal beszél, de a szavak úgy csordulnak belőle, mintha túltöltött edénybe követ dobnának. Otthon, egyedül vége a délelőtti munkaidőnek. Már felöltözve vár az „utolsó” orvosnő. Hazafelé tart, azztán beszélgetünk. — Jól érzi magát ebben a városban? — kérdezem, kicsit messzebbről közeledve a témához. — Én hazajöttem. A szüleim számítottak rám, s nem tehettem meg velük, hogy amikor már segíthetném őket, hátat fordítok nekik. De a jelenlétemre is szükségük van. Mindketten nyugdíjasok. Még mindig kislány vagyok a szemükben, akire vigyázni kell. Kicsit terhes is nekem ez a függőség, s ebből csak úgy tudnék szabadulni, ha férjhez mennék, de ugyan kihez? Nagyon elhatárolt a környezetem. Udvarolt egy mérnök, aki az építkezést vezette a lakótelepen, de már p. második alkalommal az ágyába akart invitálni, mondván, hogy egy orvosnő ismeri ennek a biológiai szükségszerűségét, és nem anynyira prűd, mint a többi nő. Hát én az vagyok... — Társaságba nem jár? — Nincs hová és kivel elmennem. Egyszer feladtam házassági hirdetést. Kaptam húsz választ. Kettővel találkoztam is, de mindegyik azt kérdezte, van-e lakásom, autóm, takarékbetétem. Úgy gondolták, hogy a vidéki orvosnő aranytojásokon ül, és ők ezért hajlandók a nevüket adni. Közben megérkeztünk. Sötétbarna diófa bútorokkal berendezett szobán megyünk keresztül a külön lakrészbe. Ez már modernebb. A Lakáskultúra című folyóiratból vett tanácsok alapján rendezték be. A könyvespolcon szakkönyvek vannak többségében, a szépirodalmat Berkesi, Szilvási. Rejtő könyvek, útleírások és életrajzi regények képviselik. Közben bejön a mama, tálcát egyensúlyozva. A különleges alkalmakra tartogatott kávéskészletet teszi elénk. Leül, és miközben a kávét kavargatom, apró pillantásokkal méreget, majd megszólal. — Szép foglalkozása van fiatalember, és biztosan jó fizetése is. — Ugyan már anyuka ... — szól rá a lány elpirulva. A mama néhány zavart köhécselés után kimegy. — Ne haragudjon rá — mentegetődzik az orvosnő —, de majdnem személyes sértésnek veszik, hogy annyi nőtlen fiatalember van az országban, és én még mindig nem mentem férjhez. Nem tud belenyugodtni, hogy senki sem kéri meg a kezem, és nem lesz kisunokája... Gyógyszert nem tudunk ajánlani. Csupán a figyelmet szerettük volna felhívni erre a jelenségre. Hajnal László Gábor z értelem korlátát dajkáljuk, babusgatjuk, magasztaljuk minden apró mozdulatát, csodáljuk, milyen szép, s noha csak pár hónapos, milyen okos. Valóságos szentté avatjuk. De hát ez így van rendjén. Amióta világ a világ, lehet-e nagyobb, nemesebb büszkeség, öröm, a szülő büszkeségénél, öröménél? Csodálhatjuk-e, amikor még egyetemi tanárok is négykézlábra ereszkednek, brummognak és ugatnak, ha kell, fejre állnak, hogy mosolyt fakasszanak a csöppnyi szájon? Azt hiszem, nem. Ám a sors szerencsétlen véletlenjei olykor lehervasztják a mosolyt. Döbbenet, szörnyű felismerés: a gyermek, akinek gondolatban már a marsallbotot is kezébe adtuk, nem tudja követni társait, magas a játék, a szó, körülrejongottságában is társtalan, szomorú, szánnivaló kis emberke. Értelme megroppant, öntudatlan vigyorgása, révedező tekintete árulkodik: jövője nem kínál korlátlan lehetőségeket, ő arra született, hogy gyámolítsák, fogják a kezét, gondolkozzanak helyette, elnézzék hibáit, dicsérjék korától jóval elmaradt sikereit... Van-e segítség? Régen „egyszerűbb” volt: ha valaki gyengeelméjűnek született, ráfogták, a falu bolondja. Csúfolták, gúnyt űztek belőle vagy éppenséggel behívták egy tál levesre, melegedni a kemence mellé. A civilizálódó társadalom azonban nem elégedhetett meg ennyivel. Orvosokat, pedagógusokat, jóérzésű embereket fűtött a vágy, hogy a mélyre hatolva kutassák, oldják fel az értelem korlátait. Tudomány született, módszerek, elvek, érvek, tapasztalati tények csaptak, csapnak ma is össze. Reménykedhetünk ? DEBILIS: az értelmi fogyatékosság enyhébb formája. Az emberrel veleszületett rendellenességről van szó, amely állapot orvosi értelemben gyógyíthatatlan. Az ember, aki ezt a kényszerű, súlyos terhet útravalóul kapta, azonban nem menthetetlen. És ez a lényeg. Nincs szándékomban rész ,letes gyógypedagógiai visszatekintést adni. Annyit azon-ban a tisztesség kíván meg hogy megemlítsem: 100 évvel ezelőtt egy Frim Jakab nevű körmendi tanár intézetet alapított, ahol még a súlyos és a kevésbé értelmi fogyatékos gyerekek együtt tanultak. Éltes Mátyás már tovább lépett, külön kisegítő iskolát létesített, s sok küzdelem árán ő alakította ki az oktatás módszereit is. A nagy elődök példáját a nem kevésbé humánus utókor is követi. A 75 éves Mosonyi utcai intézettel ismerkedem, ahol 120 gyermek készül arra, hogy majdan elfogadtassa magát a társadalommal. De hát jó-e, ha így összezárva, a külvilág, hatásaitól mentesítve élnek? Érvek ellene, mellette. Vannak, akik azt mondják, hogy együtt kell tanulni a normális gyerekkel, mert a társadalomban is együtt élnek majd. Külföldön egyébként már próbálkoznak vele. Hazai bevezetésének még akadályai vannak. Varga Pál igazgató így meditál: Vajon nem szükséges-e, hogy megvédjük értelmi fogyatékosainkat a társadalomtól, s fordítva, a társadalmat tőlük? Szónoki kérdése kulcskérdés: „Az utóbbi években nőtt a csökkent szellemi kepességű gyerekek száma. Igaz, alaposabb a felderítés. Már az óvodában figyelik őket, akik pedig nem járnak, pedagógiai, pszichológiai, orvosi vizsgálaton vesznek részt. Emelkedett az egészségügyi ellátás színvonala, pl. sok koraszülöttet megmentenek, de a koraszülötteknél gyakoribb ez a betegség. Sajnos emelkedett a koraszülések száma is. Tulajdonképpen nehéz megállapítani a fogyatékosság határát: nálunk az alap az általános iskolai tanterv, de az, hogy az iskola mit követel, nemcsak pedagógiai, hanem társadalmi kérdés is.” A TANTERMEK közvetlenül a hálókból nyílnak: egy háló, egy osztály. Ismét egy védőburok, bár ennek elsősorban félelem-, gátlásmegelőző szerepe van. A termek saját kézimunkákkal, ügyes rajzokkal díszítve, mindenütt rend, tisztaság. Ránézésre a gyermekek többségén nem látszik semmi különös, mintha a szomszédos térről lettek volna, és mégis ... Egyéves előkészítő után járják ki a nyolc osztályt, idegen nyelv nincs, több a gyakorlati foglalkozás. Ez a kilenc év a kinti hat eleminek felel meg. Akik közepesnél jobban vizsgáznak, elvégezhetik a dolgozók esti kólájának 7. és 8. osztályát A filmkéba állás után még 2—3 évig utógondozásra volna szükségük, jelenleg ez megoldatlan. Az igazgatóból a féltés beszél. ..A lányoknak még nincs ifjúsági otthonuk, ahol 18 éves korukig speciális gyógypedagógiai felügyelet mellett lakhatnának. Pedig az emberi kapcsolatok megteremtéséhez —külvilág!’ tapasztalatok indokolják — ez szinte nélkülözhetetlen. Gúnyolódnak az emberek, elzárkóznak a munkahelyek, a gyerekek nem tudnak beilleszkedni a közösségbe, érzékenyek. Ezt csökkentendő, jövőre átfogó nevelési kísérlet kezdődik nálunk, oktató iskolából nevelő iskolává válunk. Gyerekeink nagyobb önállóságot kápnak saját életük alakításában, s lehetőséget a kudarcra is. Mert bebizonyosodott, hogy a »túlvédettség olykor megbosszulja magát.” „Vannak akiket a puszta véletlen sodort erre a pályára, s ha igyekeznek is becsülettel helytállni, mégis legbelül lenézik, amit tesznek hiábavaló babrálásnak tartják, olyan dolognak, ahol az energiabefektetés nincs arányban az eredménnyel , vannak — szerencsére atöbbség ilyen —, akik szomjazzák az értelmes munkát. Üzent meggyőződéssel, nemes elszánással, annak ellenére, hogy a társadalmi praktikusság oldaláról szemlélve hivatásunkat, a gyógypedagógiát, mi vagyunk a pedagógus társadalom páriái.” . EGY TANULMÁNYBAN olvastam e sorokat. Nem tükröznek szemrehányást, sem megbántottságot, inkább aggódást a hivatás rangjáért Való igaz, az ő növendékeikből sohasem lesz egyetemi tanár, színész, szakmunkás. Az ő közös nagy produktumuk, ha tizenéves korban sikerül elsajátíttatni, hogyan kell önállóan befűzni a cipőt... ha elviselhetetlen emberből sikerül elviselhetőt faragni. Az újságíró ezúttal nem választ ,,közvetlen” riportalanyt, úgy érzi, bárminő kísérlet felesleges, egyszersmind illetlen A 100 éves fennállását ünneplő Csalogány utcai foglalkoztató iskola igazgatójához, Hity Ágostonhoz fordul, aki a több évtizedes tapasztalattal rendelkező szakember higgadtságával tud válaszolni: „Iskolánkban kizárólag imbecilis — a szellemi fogyatékosság súlyosabb fokán álló — gyermekek nevelésével foglalkozunk. Kétszáz bentlakónk van, és akadnak olyanok is, akikért mindennap eljönnek a süllők. A többség négyéves korban, teljesen magatehetetlen állapotban kerül ide. Hatéves korukban alapos szűrővizsgálat dönt további sorsuk felől. Nyolcéves korukig óvodai jellegű foglalkozásokat tartunk, tizennégy éves korukig eljutunk odáig, hogy megfogják a ceruzát, maguktól felöltözködnek, lassan kezdenek beszélni, s csak azután térhetünk rá az órarendszerű tanításra. Nehezíti a helyzetet, hogy az imbecilitással általában társbetegségek, epilepszia, skrizofrénia, hisztéria is együttjárnak. Alapelvünk: a szigorítás nem módszer, csakis a kedvesség, a türelem erejében bízhatunk. Gyerekeink 18 éves korukban, ha mód van rá, visszamennek a szülői házba, ha nem, intézetbe, akik pedig teljesen magatehetetlenek, szociális otthonba kerülnek.” Ezeket az embereket minden igyekezet ellenére is csak részben tudják visszaadni a társadalomnak, hiszen önálló életvitelre továbbra is képtelenek. Segítséggel azonban a legegyszerűbb munkát el tudják végezni. Van munkalehetőség házon belül, kívül is, bár ez utóbbi nem a legideálisabb, mert busz híján — nem telik rá — tanár és gyerekek egyaránt kiszolgáltatott egyesek primitív viselkedésének. Ám a védőmunkahelyek száma kevés, szociális foglalkoztató is mindössze öt van az országban. Mégis, ha érkeznek ide a szakemberek külföldről, legtöbbjüknek az a tudomány által nemigen használt terminológia a legáltalánosabb kifejezőeszköze, hogy csodálatos! Pedig csoda, s ezt azok tudják a legjobban, akik itt dolgoznak, sajnos nem történik..." Magyarország gyógypedagógiai intézeteiben 33 ezer fogyatékos gyermekkel foglalkoznak, akiknek kisebb része ♦ testi vagy érzékszervi, többsége értelmi fogyatékos. Hetvenöt éves jubileumát ünneplő világhírű gyógypedagógiai tanárképzésünk a biztosíték arra, hogy a humánum és a tudás együttes erejével enyhíthetjük a tragédiákat. Szényi Gábor Kisiparosok vagy „beépült” alvállalkozók Az Erzsébetvárosban a magánkisiparosok száma állandóan csökken. A csökkenést újabb iparigazolványok kiadásával nem tudják ellensúlyozni, csak lassítani lehet. Az említett időszakban 833 iparengedély iránti kérelem érkezett a tanácshoz és ezekből teljesítettek 699-et, tehát a jelenlegi kisiparos-létszám mintegy 50 százalékát. Az elutasított kérelmek legtöbb esetben olyan tevékenységre irányultak, amelyek nem egyeztek a lakossági igényekkel, illetve amelyeket a szocialista ipar zavartalanul ki tud elégíteni. Sok elutasítás történik a takarítóipar-kérelmeknél, aminek oka az, hogy a kérelmezők hasonló tevékenységet folytató vállalatoktól és szövetkezetektől akarnak kilépni. Amellett azt is tapasztalták, hogy az ilyen iparigazolványnyal rendelkezők csak közületektől vállalnak munkát, és gyakori náluk a bejelentetlen alkalmazott-tartás. Elutasították általában a magasabb szakképzettséggel vagy diplomával rendelkezők kérelmét és azokét, akik szakképzettséget nem tudtak igazolni. Hoszszú idő óta nem adnak ki iparigazolványt lakatos- és esztergályosipar gyakorlására sem. A nyugdíjas korhatárt elérő, vagy azt meghaladó iparosok aránya már 52,6 százalékra emelkedett és az elöregedés tovább folytatódik. Ez különösen a cipész-, női és férfiszabó, az asztalos-, a kárpitosiparban tapasztalható. A tanács megállapítása szerint a kerület kisiparosainak adófizetési morálja nem kielégítő. Nagyon sok az olyan kisiparosok száma, akiknek terhén nagyobb adóhátralék van. Állandó gondot jelent a nagyszámú engedély nélküli iparűzés visszaszorítása. A kisiparosok számának nagyarányú csökkenése ellenére a lakosságnak végzett szolgáltatásuk még mindig igen jelentős. A jelenleg működő kisiparosoknak mintegy 70 százaléka végez részben vagy egészben javító-szolgáltató tevékenységet, míg a többi kizárólag közületek részére dolgozik. Az a tapasztalat, hogy egyre több kisiparos ékelődik be egyes vállalatok munkájába, mint kooperációs tényező. A VII. kerületi tanács szükségesnek tartja a magánkisipar gyakorlásáról szóló 1958. évi, többször módosított törvény felülvizsgálatát, egyes részeinek a jelenlegi időszaknak megfelelő módosítását. Az iparjogosítványok kiadásánál azt a célt kell szem előtt tartani, hogy a kisiparosok valóban lakossági igényeket elégítsenek ki. A legszűkebb korlátok közé kell szorítani annak lehetőségét, hogy egyesek nem éppen a legkorszerűbb technikai felszereléssel, mint alvállalkozók milliós forgalmat bonyolíthassanak le. Mindezek előfeltétele az ipartörvény módosítása. G. J. I 1 A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása felmondási ügyben Legfőbb ügyészi törvényességi óvás alapján a Legfelsőbb Bíróság állást foglalt egy felmondási vitában. A törvényes rendelkezések mint egy éve a munkáltató alkalmazásában áll, vagy ez az első munkaviszonya, a felmondást meg kell indokolni. Ha a felmondási idő kezdetéig esetleges mulasztását a munkáltató nem pótolta, a hiányosság nem orvosolható, a felmondást munkaügyi döntőbizottságnak, illetve a munkaügyi bíróságnak hatályon kívül kell helyeznie. A Munka Törvénykönyvből következően a munkaügyi döntőbizottság és a munkaügyi bíróság csak a felmondás indokainak valóságát vizsgálhatja, de a munkáltatót eltérő tartalmú indokolás kiadására nem kötelezheti. Ha a munkaügyi vitában vagy perben azt állapítja meg a munkaügyi döntőbizottság vagy a bíróság, hogy az indokolás valótlan, a felmondást hatályon kívül kell helyeznie, nem pedig a valóságnak megfelelő és bizonyítható indokolására kötelezni a munkáltatót. Ez a munkáltató kizárólagos joga és kötelezettsége, amellyel a felmondási idő kezdetéig élhet. Ha a felek a tárgyaláson egyezséget kötnek, és ennek értelmében a munkaviszony megszüntetésének más lesz az indoka, mint az eredeti vállalati intézkedésben, akkor — ha ennek feltételei fennállnak — az egyezséget kell a munkaügyi döntőbizottságnak vagy bíróságnak jóváhagynia, nem pedig az egyezségnek megfelelő tartalmú indokolás kiadására kötelezni a munkáltatót.