Magyar Nemzet, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-17 / 65. szám

4 Alltelevízió műsoráról nmitiBM ... Tízéves találkozó Tévénézés közben egyre gyakrabban ötlik fel egy új esztétikai kategória felismeré­se, amelyet jobb szó híján a műsorkészítés mérleg­elvének lehetne nevezni. A televízió fő műsoridőben szórakoztatni igyekszik nézőit szürke hét­köznapokon is, szombat estén­ként azonban teljes elszánt­sággal. A szórakoztatás — bár­mit ír is a kritikus, bármiként nyilatkozik is a néző — vál­tozatlanul kuplét, kabarét, burleszket, vígjátékot jelent a televízió műsorpolitikájá­ban, noha az ország lakossá­gának és a tévénézőknek a többségét már semmiféle nosz­talgia és ízlésbeli megszokás nem köti sem ezekhez a régi — másutt, színpadon, lokálok­ban bevált — műfajokhoz, sem az ezeket reprezentáló mű­vekhez, produkciókhoz. Szom­bat esténként tehát tévékaba­ré, tévésített kuplé, tévéjáték­ká modernizált hajdanvolt vígjáték dukál a nézőnek, néha még operett is — újab­ban kivonat­oltan —, és krimi. Ám közönségének intellektuá­lis „rétegéről” sem szeretne lemondani a televízió szomba­tonként, így némi „magasabb rendűnek" remélt szórakozta­tást. Is elegyít műsorössz­eállí­­tásaiba, hogy az értelmiségi kisebbséget is a képernyő előtt marasztalja. Ez a mérleg­elv. Szombat esték, Hóbégi hajrá fő, ál-kívánságműsorok elvi és esztétikai Irányítója. Ha a mérleg egyik serpenyőjé­be belekerül három örökifjú­nak tartott kabarétréfa, a má­­sikba legalább egy elvont ér­tekezésnek kell kerülni, hogy az egyensúly megmaradjon. Borsos dalocskákat egy kevés Mozarttal szokás egyensúly­ban tartani, bohózatot vonós­négyessel vagy interjúval va­lamely száraznak hitt tudo­mány vagy művészet képvise­lőjével Hogy a közönség — ré­tesektől és csoportoktól füg­getlenül — mint vélekedik erről a műsorkészítési elvről, az újfajta televíziós szórakoz­tatásról, az nagyjából ismere­tes. A mérlegelés, sőt méricské­­lés tipikus példája volt a Szombat esti Tízéves találkozó című műsor is, műsorkészítés­­­ szempontjai, hatása tekinteté­ben egyaránt. Pedig ha van művészcsoport ma Magyaror­szágon, amelynek hosszabb jelenléte, szereplése, vallomá­sa a képernyőn iskolai vég­zettségtől és szellemi érdeklő­déstől függetlenül sok nézőt készüléke elé parancsol, akkor Várkonyi Zoltán 1966-ban végzett egykori színi növendé­kei azok. Nemcsak a színház­látogatók, a mozi hívei tanús­kodhattak és szurkolhattak művészi kibontakozásuk állo­másainál, hanem a televízió­­közönség is. Többségükkel gyakran találkozni a kép­ernyőn jelentős és egyre jelen­tősebb szerepekben. Akiket ritkán látni a televízióban, azok felé viszont éppen vi­szonylagos ismeretlenségük vonzza a figyelmet. Ha másból nem, tévéfilmekből, tévéjáté­kokból összeválogathatta vol­na a műsor szerkesztője a ti­zenhárom színművész fejlődé­sének rajzát, pályájának ívét vagy görbéjét, kinek mint ala­kult a sorsa. És alighanem mindenki remekül szórakozott volna, nézők és főszereplők egyaránt. Ehelyett jött a mérleg-élv: Iglódi Istvánról megtudhatta az intimitások iránt érdeklődő k­érő, hogy hála Molnár Ferenc monológjának, beszédhibája a főiskolai vizsga óta sem tért vissza. (Rendezéseiről, színházi főszerepeiről, tévéalakításairól nem emlékezett meg a műsor.) Huszti Péterről kiderült, ked­vesen, mulatságosan ad elő hálókat és hajdan táncszámok­kal is próbálkozott. (Hogy az­óta megformált egy teljesen új Jágót, hogy a Madách Szín­ház egyik vezető színésze, ar­ról nem tudósított a műsor. Pedig Szórakozás lehetett vol­na az Othello egy részlete is, nemes szórakozás.) Szakács Eszter szintén énekelt és di­­vajkodot­t, de mint drámai szí­nésznő a képernyőn is bemu­tatkozott így több alkalommal is — reltve maradt a Tízéves találkozó nézői előtt. Tahi Tóth Lászó szinte szóhoz sem jutott a műsorban. Kovács Istvánt, Vajda Mártát és Voith Ágit a megszokott ska­tulyákból rángatta elő az ötlettelen műsorszerkesztés, mint amorózót, mint epizó­dokban forgatott fehér cselé­det, mint szubrettet. A ritkáb­ban láthatókat, a pillanatnyi­lag háttérbe szorultakat nem jellemezte, nem is mutatta be igazán a Tízéves találkozó, sem Csernák Árpádot, sem Dőry Virágot, sem Újréti Lászlót. Többnyire a felszínes filmvágások figyelmeztették a nézőt, lenne mondandójuk ne­kik is: meghallgatásra érde­mes művészi érv és tanulság mindegyikőjük pályája. Talmi művészi produkciók kerültek tehát a mérleg egyik serpenyőjébe, az egyensúly kedvéért ezért illesztették az adásba az intellektuális cse­vegéseket, az öntépdelő vallo­másokat, kínos nyíltszíni ön­kritikákat. A főiskolai pamflet­esten tán kedélyes, ám egy televíziós műsorban meglehe­tősen ügyefogyott opera-paró­dia ellenszeréül ösztön és mű­veltség kettősségéről hallha­tott elmélkedést a közönség. A Böske című kabarédalt si­ker és eredményesség rangsoro­lása egyensúlyozta Roska Ka­talin forgatókönyve szerint. E közhelyszerű színházi, színművészeti viták és nézet­­különbségek felmelegítésére azonban úgy látszik, nem ta­láltatott elég tekintélyesnek a tíz esztendeje végzett művész­csoport, ezért a vitába, némi technikai csalással bevontak néhány világhírességet is. Köz­helyekről persze ők sem mondhattak újszerű okosságo­kat, sem Liv Iilmann, sem­­Jean-Louis Barrault, sem Innokentyij Szmoktunovszkij. Másutt, más műsorban talán értékes hangsúlyt kaphattak volna szavaik, a felsorolt szó­rakoztatási szokványok szom­szédságában azonban fárasz­tóan és többé-kevésbé érthe­tetlenül csengtek válaszaik a láthatatlan riporter kérdései­re. Nem irigylésre méltó az a tévénéző, aki a műsor kezde­tekor lemaradt a műsorvezető V­itray Tamás eligazító sza­vairól. Ugyancsak zavarban lehetett, amikor a fura kép­­vágások jóvoltából a tízéves találkozón Dőry Virág után Szm­oktunovszkij szólalt meg, vagy Barrault. Egy osztályba jártak? — tépelődhetett a mű­sor rendjét nem ismerő néző. A mérleg­elv érdekében szerkesztett műsorokban min­den meglehet, még ez is. A sas meg a sasfiók Március tizenötödikére két rövid lélegzetű mű tévéjátékká formálásával emlékezett meg a televízió. Szabó Lőrinc A szö­kevény című írásét és Krúdy Gyula Zoltánkáját a két főhős rokonsági foka révén kapcsol­hatni csupán össze — Petőfi Sándor utolsó­­ előtti napját eleveníti-idézi fel az egyik, és fiának, Zoltánnak szomorú vergődését a másik. Írói hangvételben, megfor­málásban és mondandóban azonban egymástól lényege­sen különbözik a két mű. Romantikába hajló, érzelmes életrajz az egyik, Krúdyé, szimbolikusan szkeptikus só­­hajnyi írás a másik, Szabó Lőrincé. (A vesztett csata for­gatagában találkozik Petőfi a „néppel”, két öreggel, akik sem az ő nevét, sem Kos­­suthét nem ismerik, a forra­dalom számukra érdektelen.) Egyetlen tévéjátékká illeszteni őket merész vállakozás még akkor is, ha ugyanaz a sze­mély — Lukács Sándor — alakítja is a főszerepet, az apát az egyikben és kisszerű fiát a másikban. A művek hangulata törik meg, mondan­dójuk siklik ki egymás szom­szédságéban, egyik vagy a má­sik kávéra. A sas meg a sas,fiókban a Zoltánka győzedelmeskedett végül A szökevény felett. A „sasfiók” Zoltánka szomorú drámáját tehette el szép em­lékként Hajdufy Miklós rende­zését látva a néző. Szabó Lő­rinc keserű hitetlensége elfelej­tődött a tévéjáték végére. Pedig ez a keserű hitetlenség alig­hanem sokkalta izgalmasabb és fontosabb gondja kell hogy legyen a művészeteknek is, és a befogadóknak is. Már csak azért is, mert ez a költő, a kö­zösségnek elkötelezett művész gondja, most és 1849-ben, míg a másik­­egy szánandó sorsú fiatalember bánatos vergődé­se, harca saját epigon-voltá­­val. Röviden A capuai fiúk üzenete című riport-dokumentum másfél esztendeje az egyik legizgal­masabb eseménye volt a tele­víziónak. Befejezése után sej­teni lehetett, hogy újabb fil­mekben tovább követik a mű­sor készítői a Capuában meg­ismert fickókat, álmaik neto­vábbjáig, egészen Amerikáig. Valóban így történt: A capuai fiúk Amerikája azokkal a kép­sorokkal kezdődött, amelyek­kel az előző film befejeződött. A folytatás azonban már nem adott annyi fájdalmasan igaz drámaiságot, mint az első film. Ami Capuában a magyar disz­­szidens fiatalokkal történik, kegyetlen tragédia. Ami Ame­rikában, az ismert történet. ..amerikás történet”. Honvágy, kudarc, viszonylagos jólét és meghasonlás. A „kitántorgott” szemléletes állítmányával már József Attila egyértelműen megjelölte sorsukat mindazok­nak, akik Amerikában próbál­nak gyökeret ereszteni. Lőcsei Gabriella Masar Neimet Nagy mesterek slágerei A Zenei Klub új változatá­nak sorozatcíme egy kicsit olcsónak tetszik akkor is, ha készítői valószínűleg becsül! címnek szánták. Igaza volt Antal Imrének, amikor a má­sodik adásban nagy mesterek remekműveiről beszélt: a slá­ger kifejezése megtévesztő és félreértelmezhető, a remekmű megjelölés viszont nem fogja az érdeklődést csökkenteni. Annál kevésbé, mert a klub­összejövetel nagyon színvona­las és nagyon vonzó a kívül­állónak, muzsikusnak egy­aránt. Ezúttal Mihály András vállalkozott arra, hogy felmu­tassa a megunhatatlan Mozart­­szerenád, az Egy kis éji zene alkotóelemeit, pontosabban: négy kiválasztott témájának dallami építkezését, s egy kissé távolabb tekintve, a mozarti dallam kialakulását. Zeneszerzői módszerrel fo­gott az elemzéshez: ízekre szedte, majd apránként rakta össze példáit — ezzel mintegy az alkotás folyamatát tárta hallgatói elé. Megmutatta az alaprajzot, figyelmeztetett a dallamvonal irányára, arra, hogyan burjánzik, alakul a dí­szítések, a ritmus hatására olyanná, amilyennek ismerjük. Az analízisnek ez a módja — így leírva — talán riasztó, Mihály András előadói egyé­nisége azonban varázslatossá teszi. Valójában a „miénk szép?” kérdésre keres egyfajta nagyon is praktikus anyag­szerű választ. Gondos előkészítésre vallott a jelenlevők kérdéseinek sze­lektálása (élő műsorok eseté­ben mindig kockázatos a tel­jes spontaneitás), ily módon röviden tisztázhatta Mihály a mű külső jegyeit, hogy azután a dallamelemzésre fordítsa a hátralevő időt. S hogy maga mellé állítsa a netán idegen­kedő nézőt, arra keresve sem találhatott volna jobb mód­szert annál, mint­ amit — pe­dagógiai fogás nélkül, őszin­tén­­ mondott: irtózik a lexi­kális adatoktól s csak a műsor kedvéért tanulta meg a leg­szükségesebbeket. Egészen bi­zonyos, hogy az ilyen maga­tartás kedvező visszhangra lel. Ahogyan közönsége bátorítás­nak érezhette másik megjegy­zését is, bár személy szerint fontosnak találja a zenei épít­­tőelemek megismerését, mél­tányolja, ha valaki „csak” sze­reti, „behunyt szemmel” élve­zi a muzsikát. A zongora mellett magyará­zó, zongorán kísérő, dirigáló, elemző Mihály Adrásra érde­mes volt figyelni ezúttal is. Kár, hogy alkalmi vonós ka­marazenekara nem muzsikált olyan meggyőződen (sőt oly­kor hamisan is szólt), mint amilyen szuggesztív és szemé­lyes varázsa volt Mihály András magyarázata. A közre­működő Kodály-vonósnégyes, Gáti István, a műsor menetét jól kézben tartó Antal Imre és a rendező Bánki Iván együttes erővel segítette a nagyvonalú zenei ismeretter­jesztés megvalósulását. Feuer Mária „Tavasz, a szerelem idénye..." Öt éve halt meg Pánczél La­jos újságíró és író, a Stagvar Távirati Iroda főmunkatársa.­­ Hányszor zengtek fel ben­nem, benned s benne Puskin muzsikás sorai. Ballagunk az éjszaka csendjében, szűk kis budai utcákon, amelyeket már ellepett a hegyekből leeresz­kedő tavasz illata, s egyszerre csak, mint valami rejtett gor­donkaszóló, megrendül a vers­sor: Tavasz, a szerelem idénye, Jötted mi bánatos nekem ... És még hányszor, hány al­kalommal törnek fel az Anye­­gin-idézetek, amelyeket hal­kan és gyöngéden mondunk el, mint egy szerelmi vallomást... Vetítsük az emlékezés fény­szóróját a nagy orosz költő ma­gyar tolmácsoló­jára, Bérczy Károlyra, aki időállónak bizo­nyult gyönyörű fordításával — pontosabban talán: átköltésé­­vel — elsőnek ismertette meg Puskint a magyar közönség­gel. Ki volt Bérczy Károly? Kevés embernek adatott meg, hogy annyi kivételes te­hetség közelében lehessen, mint Bérczy Károlynak. Petőfi barátja volt, Széchenyi titkára. Kemény Zsigmond és Gyulai Pál bizalmasa, Madách roko­na — Margit leányát Madách nevelt fia, Balogh Károly vette feleségül. Még fiatal jurátus volt, ami­kor fellobbant benne a költő, néhány finom, hajlékony rit­­mikájú versével tűnt fel. Ké­sőbb a helytartósághoz került tisztviselőnek, majd az Orszá­gos Közlekedési Bizottságnál Széchenyi István titkára lett. Petőfivel, akinél két esztendő­vel idősebb volt, még jurátus korában került jó barátságba, a márciusi napokban sokszor együtt voltak és Bérczy versei sűrűn megjelentek az Életké­pekben, amelyet Petőfi és Jó­kai szerkesztett. Később, az ötvenes évek vé­gén, Bérczy Károly is szer­kesztő lett, de nem irodalmi lap, hanem az általa alapított Vadász- és Versenylap szer­kesztője, amely a sportszerű vadászattal, ló futtatásokkal és lótenyésztéssel foglalkozott. A marienbadi hatalmas er­dő rengeteg­ben — ahol mint Margit lányának és Géza fiá­nak irta 1863-ban — „csupa egyenes fenyőfa van, melly mint torony nyúlik az ég felé", rönkön üldögélve ismerkedett meg az Anyeginnal. A fürdő­hely főterén, ahol délelőttön­ként és délutánonként cseh fú­vószenekar játszotta a polká­kat és a Strauss-keringőket, volt egy bazár, ahol ivópoha­rak, képes levelezőlapok, gye­rekjátékok, gyöngyök, dohány­­neműek, cukrozott déligyü­mölcs, szappan és nagyítóüveg mellett — könyveket is árul­tak. Itt akadt meg Bérczy Károly szeme egy könyvön, amelynek címlapján ez állt: Onagin, verses beszély Puskin­tól, fordította Bodenstedt. Bérczy Károly javakorabeli ember volt, negyvenkét esz­tendős, de már két súlyos be­tegség gyötörte: gyomor- és szívbaj. Pesten az év legna­gyobb részét sváb-hegyi kis vil­lájában töltötte, de minden esztendőben ellátogatott Ma­­rienbadba, néhány heti gyógy­kezeltetésre. Itt ismerkedett meg az Anyeginnel, s azon az augusz­tusi délelőttön, amikor a Kur­­salon előtti bazárban megvet­te a Bodenstedt-fordítást és kisétált vele a fenyvesbe, egy ültő helyében végigolvasta . . . Délután négy óra volt, amikor szinte mámorosan indult szál­lására, ahol nagy ijedelemmel fogadták. — Herr Bérczy, már azt hit­tük, valami baja történt... Bérczy Károly marienbaci magányában teljesen Puskin hatása alá került. Újra és újra elolvasta az Anyegint és nem tudott betelni a szépségével. Egyre erőteljesebben alakult ki benne az elhatározás, hogy Puskin remekművét magyarra fordítja. Bár Bodenstedt fordí­tását az Anyegin első kiadása elé írt előszavában „kitűnő­nek” nevez — ami azonban inkább udvariasság, mint elis­merő kritika, mert Bodenstedt sokszor önkényesen, néhol meghamisítva, sőt nem egy he­lyütt ritmikai hibát ejtve for­dította le Puskin verses regé­nyét —, Bérczy Károly, mint kitűnő és lelkiismeretes köl­tő, pillanatig sem gondolt arra, hogy egy orosz remekművet — németből ültessen át... Elhatározta, hogy megtanul oroszul — Puskin, az Anyegin kedvéért. „E jeles műű­ek irodalmunk­­­­ba való átültetését célomul ak­kor tűztem ki — írja Bérczy Károly —, midőn néhány év előtt újra elolvasván, szépsé­gei annyira megragadtak, hogy az első versszakokat játék- és kísérletképpen fordítgatom s az első fejezet végéig értem. Akkor még csak Bodenstedt német fordítása állt előttem; de bármily kitűnő is ez, érez­tem és tudtam, hogy a máso­latról vett másolat halványan, színvesztetten fogna a toll alól kikerülni. Eredetiben olvasni, eredetiből fordítani Anyegint, e vagy napról napra erősebb gyökeret vert bennem: oroszul kezdtem tanulni, s az ehhez igen rokon tót nyelv korábbi ismeretének, de leginkább ta­nítóm, a pesti egeszemen a szláv irodalom tanára a t. ez. Ferencz József úr türelmének, sőt valódi buzgalmának kö­szönhetem, hogy szíves segé­lyével már fél év múlva meg­kezdhettem Anyegin fordítását az eredeti szövegből.” A nagy vágy beteljesült te­hát, s hogy milyen eredmén­y­­nyel, azt bizonyítja az a meg­becsülés, amellyel Bérczy Ká­roly mesteri fordítását még ma is, idestova 100 év el­múltával, körülveszik. Nemcsak az Anyegin-fordí­­tás kiváló, hanem érdekes az a bevezető tanulmány, amelyet Bérczy Károly az 1866-ban megjelent első kiadású Anye­ginhez ír Puskinról. Amikor Byronnal vonja pár­huzamba, a következőket ál­lapítja meg: „Puskin természetesebb, iga­­zabb és egészségesebb képeket teremt, s ezenkívül egészen a honi földben gyökerezik és népe hitének és balítéleteinek, történelmének és mondáinak, szokásainak és gyarlóságainak költői hű közlönye.” Élesen látja a cári Oroszor­szág reakciós viszonyait a ta­nulmány további részében: „Az orosz író, ki látja, hogy az orosz társadalom idegen befolyások alatt lett azzá, a­mi, s hogy polgárisultsága csupán a nyugati polgárisultság vissz­fénye, az orosz író, ki nem hiszi, hogy e társadalomból egészsé­ges és életrevaló jövő fejlőd­hessék; ki az orosz államélet fennálló rendjével nem bír ki­békülni, ki nemzetének csupán ágyúkra és szuronyokra tá­maszkodó hatalmát a nagyság alapjául elfogadni nem akar­ja, s mindamellett hazája nagy jövőjének ösztönszerű reményétől megválni nem ké­pes: — az orosz író ostoroz, hogy javítson és zokogva ne­vet saját honi viszonyain, mi­dőn ezeknek természetes hű képét adja. Én legalább azt tartom, hogy olvasóim Anyegin Eugenben azonnal felismerendik typusát az előkelő orosznak, ki önálló­ságért küzdve, más boldog­ságot keres, mint a minőt a vállrojtok fénye s a romlott bureaucratia nyújtani képes, s ki éppen ezért munkakört nem találva, boldogtalanná és élet­unttá válik." Marienbadban, a fenyvesek mélyén, a sváb-hegyi villa lombos cserfája alatt levő asz­talon és Versegen, a fehér fa­lú udvarházban, ropogó kan­dallótűz mellett gyülekeztek egymás mellé Bérczy Károly gyöngybetűi, amelyek elhozták a magyar olvasók szívéhez Puskint... 1866-ban fejezte be az Anye­gin fordítását. Boldog volt, hogy élete nagy célját elérte. Még láthatta az Anyegin első kiadását, tanúja lehetett, mi­lyen őszinte lelkesedéssel ol­vassák mindenütt, mennyit ír­nak, mennyit beszélnek a könyvről, s Puskin magyarra költött sorai hogyan vándorol­nak álmatag vidéki kisasszo­nyok emlékkönyvébe... Egy évvel később meghalt. Negyvenhat éves volt. Pánczél Lajos • A Néprajzi Társaság anyagi kultúra szakosztálya ma dél­után fél négy órakor ülést tart a Tudományos Akadémia kis­termében. Szilágyi Miklós ad elő A halászat jelentősége a paraszti önellátásban és áru­termelésben címmel. i S­z­e­r­d­a, 1976. március 11. NAPLÓ Március 17 Magyar kulturális hét nyílt meg az NDK-beli Bitterfeld­­ben, az ottani vegyi kombinát művelődési otthonában, dr. Horváth László nehézipari mi­niszterhelyettes, Szűrös Mátyás nagykövet, valamint Günther Prey vegyipari miniszterhe­lyettes jelenlétében. Program­ján kiállítások, filmbemutatók szerepelnek, de megismerked­hetnek a vendégek zeneművé­szetünkkel, hanglemezeinkkel is.A Szabadkán vendégszerepel március 19-én az Irodalmi Színpad, az ottani művelődési ház meghívására. Jaan Kross Négy monológ című művét ad­ja elő a színház Darvas Iván, Keres Emil, Mensáros László és Szabó Tünde közreműködé­sével. Március 23-án este 7 órakor a Fáklya Klub (VI., Csengery utca 68.) színházter­mében kerül sor az Irodalmi Színpadnak az anyanyelv hete alkalmából tartandó bemutató­jára. „Anyád nyelvét bízták rád a századok" címmel Bánffy György mutat be szemelvénye­ket a magyar irodalom első vi­rágkorából, s — többek között — nyelvünk származásának elméleteiből is. A műsort, amelynek Révy Eszter és Kris­­tó Nagy István a tanácsadói, Gáspár János rendezi, éo Barbara Gorzynska lengyel hegedűművésznő adott hang­versenyt kedden Szekszárdon, a Babits Mihály megyei Műve­lődési Központban. Koncertjé­nek műsorán Bach, Beetho­­ven, Saint-Saens és Paganini művei szerepeltek. ♦ A párizsi Nagyopera társula­ta az Egyesült Államok alapí­tásának kétszázadik évforduló­ja alkalmából washingtoni és New­ York-i vendégszereplést vállalt: Verdi Otellóját, Gou­nod Faustját és Mozart Figa­róját ad­ják majd elő. Az idei Viennale filmfeszti­vált Pietro Germi Amici miei című filmjével nyitják meg áp­rilis 1-én. A bécsi filmszemlén tizenöt ország — közte a Szov­jetunió, Csehszlovákia, az Egyesült Államok, Olaszország, az NSZK, Franciaország és Ja­pán — filmjeit mutatják be.­­ Eugénie Cottonról, a nemzet­közi nőmozgalom, a békéért és az emberhez méltó életért fo­lyó küzdelem kiemelkedő egyé­niségéről méltó módon emlé­keztek meg tegnap délután a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában Ovszennyikova, szov­jet újságírónak, Cotton asszony barátnőjének róla készített, magyarul beszélő filmjével. 4* A Zrínyi katonai kiadó ne­gyedszázados tevékenységét bemutató jubileumi kiállítás nyílt meg kedden a Hadtörté­neti Múzeumban. A tárlaton a Zrínyi által gondozott műveket mintegy háromszáz kötet kép­viselte. Ugyanennyi könyv rep­rezentálta a testvérországok katonai könyvkiadóit is. A be­mutatót Kárpáti Ferenc vezér­őrnagy, honvédelmi miniszter­­helyettes nyitotta meg. Ady-múzeum nyílik meg jövőre a Veres Pálné u­tcában A Petőfi Irodalmi Múzeum számos értékes Ady-relikviát gyűjtött össze. Közöttük talál­hatók Ady Endre utolsó — bu­dapesti, Veres Pálné utcai — lakásának berendezési tárgyai: 12 bútordarab és 44 kisebb használati tárgy, valamint öt képzőművészeti alkotás, közte Tihanyi Lajos és Rippl-Rónai József képei. A megszerzett tárgyakat, közöttük Ady ágyát, könyvespolcát, a háztartás evőeszközeit, asztalneműit most restaurálják. Eközben a gyűjtőmunka is tovább folyik. A múzeum munkatársai sze­retnék ugyanúgy berendezni — lehetőleg az eredeti darabok­kal — Ady Endre lakását, amint az a költő életében állt. Az emlékmúzeumot jövőre, Ady születésének centenáriu­mára szándékoznak megnyitni.

Next