Magyar Nemzet, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-17 / 65. szám
4 Alltelevízió műsoráról nmitiBM ... Tízéves találkozó Tévénézés közben egyre gyakrabban ötlik fel egy új esztétikai kategória felismerése, amelyet jobb szó híján a műsorkészítés mérlegelvének lehetne nevezni. A televízió fő műsoridőben szórakoztatni igyekszik nézőit szürke hétköznapokon is, szombat esténként azonban teljes elszántsággal. A szórakoztatás — bármit ír is a kritikus, bármiként nyilatkozik is a néző — változatlanul kuplét, kabarét, burleszket, vígjátékot jelent a televízió műsorpolitikájában, noha az ország lakosságának és a tévénézőknek a többségét már semmiféle nosztalgia és ízlésbeli megszokás nem köti sem ezekhez a régi — másutt, színpadon, lokálokban bevált — műfajokhoz, sem az ezeket reprezentáló művekhez, produkciókhoz. Szombat esténként tehát tévékabaré, tévésített kuplé, tévéjátékká modernizált hajdanvolt vígjáték dukál a nézőnek, néha még operett is — újabban kivonatoltan —, és krimi. Ám közönségének intellektuális „rétegéről” sem szeretne lemondani a televízió szombatonként, így némi „magasabb rendűnek" remélt szórakoztatást. Is elegyít műsorösszeállításaiba, hogy az értelmiségi kisebbséget is a képernyő előtt marasztalja. Ez a mérlegelv. Szombat esték, Hóbégi hajrá fő, ál-kívánságműsorok elvi és esztétikai Irányítója. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe belekerül három örökifjúnak tartott kabarétréfa, a másikba legalább egy elvont értekezésnek kell kerülni, hogy az egyensúly megmaradjon. Borsos dalocskákat egy kevés Mozarttal szokás egyensúlyban tartani, bohózatot vonósnégyessel vagy interjúval valamely száraznak hitt tudomány vagy művészet képviselőjével Hogy a közönség — rétesektől és csoportoktól függetlenül — mint vélekedik erről a műsorkészítési elvről, az újfajta televíziós szórakoztatásról, az nagyjából ismeretes. A mérlegelés, sőt méricskélés tipikus példája volt a Szombat esti Tízéves találkozó című műsor is, műsorkészítés szempontjai, hatása tekintetében egyaránt. Pedig ha van művészcsoport ma Magyarországon, amelynek hosszabb jelenléte, szereplése, vallomása a képernyőn iskolai végzettségtől és szellemi érdeklődéstől függetlenül sok nézőt készüléke elé parancsol, akkor Várkonyi Zoltán 1966-ban végzett egykori színi növendékei azok. Nemcsak a színházlátogatók, a mozi hívei tanúskodhattak és szurkolhattak művészi kibontakozásuk állomásainál, hanem a televízióközönség is. Többségükkel gyakran találkozni a képernyőn jelentős és egyre jelentősebb szerepekben. Akiket ritkán látni a televízióban, azok felé viszont éppen viszonylagos ismeretlenségük vonzza a figyelmet. Ha másból nem, tévéfilmekből, tévéjátékokból összeválogathatta volna a műsor szerkesztője a tizenhárom színművész fejlődésének rajzát, pályájának ívét vagy görbéjét, kinek mint alakult a sorsa. És alighanem mindenki remekül szórakozott volna, nézők és főszereplők egyaránt. Ehelyett jött a mérleg-élv: Iglódi Istvánról megtudhatta az intimitások iránt érdeklődő kérő, hogy hála Molnár Ferenc monológjának, beszédhibája a főiskolai vizsga óta sem tért vissza. (Rendezéseiről, színházi főszerepeiről, tévéalakításairól nem emlékezett meg a műsor.) Huszti Péterről kiderült, kedvesen, mulatságosan ad elő hálókat és hajdan táncszámokkal is próbálkozott. (Hogy azóta megformált egy teljesen új Jágót, hogy a Madách Színház egyik vezető színésze, arról nem tudósított a műsor. Pedig Szórakozás lehetett volna az Othello egy részlete is, nemes szórakozás.) Szakács Eszter szintén énekelt és divajkodott, de mint drámai színésznő a képernyőn is bemutatkozott így több alkalommal is — reltve maradt a Tízéves találkozó nézői előtt. Tahi Tóth Lászó szinte szóhoz sem jutott a műsorban. Kovács Istvánt, Vajda Mártát és Voith Ágit a megszokott skatulyákból rángatta elő az ötlettelen műsorszerkesztés, mint amorózót, mint epizódokban forgatott fehér cselédet, mint szubrettet. A ritkábban láthatókat, a pillanatnyilag háttérbe szorultakat nem jellemezte, nem is mutatta be igazán a Tízéves találkozó, sem Csernák Árpádot, sem Dőry Virágot, sem Újréti Lászlót. Többnyire a felszínes filmvágások figyelmeztették a nézőt, lenne mondandójuk nekik is: meghallgatásra érdemes művészi érv és tanulság mindegyikőjük pályája. Talmi művészi produkciók kerültek tehát a mérleg egyik serpenyőjébe, az egyensúly kedvéért ezért illesztették az adásba az intellektuális csevegéseket, az öntépdelő vallomásokat, kínos nyíltszíni önkritikákat. A főiskolai pamfletesten tán kedélyes, ám egy televíziós műsorban meglehetősen ügyefogyott opera-paródia ellenszeréül ösztön és műveltség kettősségéről hallhatott elmélkedést a közönség. A Böske című kabarédalt siker és eredményesség rangsorolása egyensúlyozta Roska Katalin forgatókönyve szerint. E közhelyszerű színházi, színművészeti viták és nézetkülönbségek felmelegítésére azonban úgy látszik, nem találtatott elég tekintélyesnek a tíz esztendeje végzett művészcsoport, ezért a vitába, némi technikai csalással bevontak néhány világhírességet is. Közhelyekről persze ők sem mondhattak újszerű okosságokat, sem Liv Iilmann, semJean-Louis Barrault, sem Innokentyij Szmoktunovszkij. Másutt, más műsorban talán értékes hangsúlyt kaphattak volna szavaik, a felsorolt szórakoztatási szokványok szomszédságában azonban fárasztóan és többé-kevésbé érthetetlenül csengtek válaszaik a láthatatlan riporter kérdéseire. Nem irigylésre méltó az a tévénéző, aki a műsor kezdetekor lemaradt a műsorvezető Vitray Tamás eligazító szavairól. Ugyancsak zavarban lehetett, amikor a fura képvágások jóvoltából a tízéves találkozón Dőry Virág után Szmoktunovszkij szólalt meg, vagy Barrault. Egy osztályba jártak? — tépelődhetett a műsor rendjét nem ismerő néző. A mérlegelv érdekében szerkesztett műsorokban minden meglehet, még ez is. A sas meg a sasfiók Március tizenötödikére két rövid lélegzetű mű tévéjátékká formálásával emlékezett meg a televízió. Szabó Lőrinc A szökevény című írásét és Krúdy Gyula Zoltánkáját a két főhős rokonsági foka révén kapcsolhatni csupán össze — Petőfi Sándor utolsó előtti napját eleveníti-idézi fel az egyik, és fiának, Zoltánnak szomorú vergődését a másik. Írói hangvételben, megformálásban és mondandóban azonban egymástól lényegesen különbözik a két mű. Romantikába hajló, érzelmes életrajz az egyik, Krúdyé, szimbolikusan szkeptikus sóhajnyi írás a másik, Szabó Lőrincé. (A vesztett csata forgatagában találkozik Petőfi a „néppel”, két öreggel, akik sem az ő nevét, sem Kossuthét nem ismerik, a forradalom számukra érdektelen.) Egyetlen tévéjátékká illeszteni őket merész vállakozás még akkor is, ha ugyanaz a személy — Lukács Sándor — alakítja is a főszerepet, az apát az egyikben és kisszerű fiát a másikban. A művek hangulata törik meg, mondandójuk siklik ki egymás szomszédságéban, egyik vagy a másik kávéra. A sas meg a sas,fiókban a Zoltánka győzedelmeskedett végül A szökevény felett. A „sasfiók” Zoltánka szomorú drámáját tehette el szép emlékként Hajdufy Miklós rendezését látva a néző. Szabó Lőrinc keserű hitetlensége elfelejtődött a tévéjáték végére. Pedig ez a keserű hitetlenség alighanem sokkalta izgalmasabb és fontosabb gondja kell hogy legyen a művészeteknek is, és a befogadóknak is. Már csak azért is, mert ez a költő, a közösségnek elkötelezett művész gondja, most és 1849-ben, míg a másikegy szánandó sorsú fiatalember bánatos vergődése, harca saját epigon-voltával. Röviden A capuai fiúk üzenete című riport-dokumentum másfél esztendeje az egyik legizgalmasabb eseménye volt a televíziónak. Befejezése után sejteni lehetett, hogy újabb filmekben tovább követik a műsor készítői a Capuában megismert fickókat, álmaik netovábbjáig, egészen Amerikáig. Valóban így történt: A capuai fiúk Amerikája azokkal a képsorokkal kezdődött, amelyekkel az előző film befejeződött. A folytatás azonban már nem adott annyi fájdalmasan igaz drámaiságot, mint az első film. Ami Capuában a magyar diszszidens fiatalokkal történik, kegyetlen tragédia. Ami Amerikában, az ismert történet. ..amerikás történet”. Honvágy, kudarc, viszonylagos jólét és meghasonlás. A „kitántorgott” szemléletes állítmányával már József Attila egyértelműen megjelölte sorsukat mindazoknak, akik Amerikában próbálnak gyökeret ereszteni. Lőcsei Gabriella Masar Neimet Nagy mesterek slágerei A Zenei Klub új változatának sorozatcíme egy kicsit olcsónak tetszik akkor is, ha készítői valószínűleg becsül! címnek szánták. Igaza volt Antal Imrének, amikor a második adásban nagy mesterek remekműveiről beszélt: a sláger kifejezése megtévesztő és félreértelmezhető, a remekmű megjelölés viszont nem fogja az érdeklődést csökkenteni. Annál kevésbé, mert a klubösszejövetel nagyon színvonalas és nagyon vonzó a kívülállónak, muzsikusnak egyaránt. Ezúttal Mihály András vállalkozott arra, hogy felmutassa a megunhatatlan Mozartszerenád, az Egy kis éji zene alkotóelemeit, pontosabban: négy kiválasztott témájának dallami építkezését, s egy kissé távolabb tekintve, a mozarti dallam kialakulását. Zeneszerzői módszerrel fogott az elemzéshez: ízekre szedte, majd apránként rakta össze példáit — ezzel mintegy az alkotás folyamatát tárta hallgatói elé. Megmutatta az alaprajzot, figyelmeztetett a dallamvonal irányára, arra, hogyan burjánzik, alakul a díszítések, a ritmus hatására olyanná, amilyennek ismerjük. Az analízisnek ez a módja — így leírva — talán riasztó, Mihály András előadói egyénisége azonban varázslatossá teszi. Valójában a „miénk szép?” kérdésre keres egyfajta nagyon is praktikus anyagszerű választ. Gondos előkészítésre vallott a jelenlevők kérdéseinek szelektálása (élő műsorok esetében mindig kockázatos a teljes spontaneitás), ily módon röviden tisztázhatta Mihály a mű külső jegyeit, hogy azután a dallamelemzésre fordítsa a hátralevő időt. S hogy maga mellé állítsa a netán idegenkedő nézőt, arra keresve sem találhatott volna jobb módszert annál, mint amit — pedagógiai fogás nélkül, őszintén mondott: irtózik a lexikális adatoktól s csak a műsor kedvéért tanulta meg a legszükségesebbeket. Egészen bizonyos, hogy az ilyen magatartás kedvező visszhangra lel. Ahogyan közönsége bátorításnak érezhette másik megjegyzését is, bár személy szerint fontosnak találja a zenei építtőelemek megismerését, méltányolja, ha valaki „csak” szereti, „behunyt szemmel” élvezi a muzsikát. A zongora mellett magyarázó, zongorán kísérő, dirigáló, elemző Mihály Adrásra érdemes volt figyelni ezúttal is. Kár, hogy alkalmi vonós kamarazenekara nem muzsikált olyan meggyőződen (sőt olykor hamisan is szólt), mint amilyen szuggesztív és személyes varázsa volt Mihály András magyarázata. A közreműködő Kodály-vonósnégyes, Gáti István, a műsor menetét jól kézben tartó Antal Imre és a rendező Bánki Iván együttes erővel segítette a nagyvonalú zenei ismeretterjesztés megvalósulását. Feuer Mária „Tavasz, a szerelem idénye..." Öt éve halt meg Pánczél Lajos újságíró és író, a Stagvar Távirati Iroda főmunkatársa. Hányszor zengtek fel bennem, benned s benne Puskin muzsikás sorai. Ballagunk az éjszaka csendjében, szűk kis budai utcákon, amelyeket már ellepett a hegyekből leereszkedő tavasz illata, s egyszerre csak, mint valami rejtett gordonkaszóló, megrendül a verssor: Tavasz, a szerelem idénye, Jötted mi bánatos nekem ... És még hányszor, hány alkalommal törnek fel az Anyegin-idézetek, amelyeket halkan és gyöngéden mondunk el, mint egy szerelmi vallomást... Vetítsük az emlékezés fényszóróját a nagy orosz költő magyar tolmácsolójára, Bérczy Károlyra, aki időállónak bizonyult gyönyörű fordításával — pontosabban talán: átköltésével — elsőnek ismertette meg Puskint a magyar közönséggel. Ki volt Bérczy Károly? Kevés embernek adatott meg, hogy annyi kivételes tehetség közelében lehessen, mint Bérczy Károlynak. Petőfi barátja volt, Széchenyi titkára. Kemény Zsigmond és Gyulai Pál bizalmasa, Madách rokona — Margit leányát Madách nevelt fia, Balogh Károly vette feleségül. Még fiatal jurátus volt, amikor fellobbant benne a költő, néhány finom, hajlékony ritmikájú versével tűnt fel. Később a helytartósághoz került tisztviselőnek, majd az Országos Közlekedési Bizottságnál Széchenyi István titkára lett. Petőfivel, akinél két esztendővel idősebb volt, még jurátus korában került jó barátságba, a márciusi napokban sokszor együtt voltak és Bérczy versei sűrűn megjelentek az Életképekben, amelyet Petőfi és Jókai szerkesztett. Később, az ötvenes évek végén, Bérczy Károly is szerkesztő lett, de nem irodalmi lap, hanem az általa alapított Vadász- és Versenylap szerkesztője, amely a sportszerű vadászattal, ló futtatásokkal és lótenyésztéssel foglalkozott. A marienbadi hatalmas erdő rengetegben — ahol mint Margit lányának és Géza fiának irta 1863-ban — „csupa egyenes fenyőfa van, melly mint torony nyúlik az ég felé", rönkön üldögélve ismerkedett meg az Anyeginnal. A fürdőhely főterén, ahol délelőttönként és délutánonként cseh fúvószenekar játszotta a polkákat és a Strauss-keringőket, volt egy bazár, ahol ivópoharak, képes levelezőlapok, gyerekjátékok, gyöngyök, dohányneműek, cukrozott déligyümölcs, szappan és nagyítóüveg mellett — könyveket is árultak. Itt akadt meg Bérczy Károly szeme egy könyvön, amelynek címlapján ez állt: Onagin, verses beszély Puskintól, fordította Bodenstedt. Bérczy Károly javakorabeli ember volt, negyvenkét esztendős, de már két súlyos betegség gyötörte: gyomor- és szívbaj. Pesten az év legnagyobb részét sváb-hegyi kis villájában töltötte, de minden esztendőben ellátogatott Marienbadba, néhány heti gyógykezeltetésre. Itt ismerkedett meg az Anyeginnel, s azon az augusztusi délelőttön, amikor a Kursalon előtti bazárban megvette a Bodenstedt-fordítást és kisétált vele a fenyvesbe, egy ültő helyében végigolvasta . . . Délután négy óra volt, amikor szinte mámorosan indult szállására, ahol nagy ijedelemmel fogadták. — Herr Bérczy, már azt hittük, valami baja történt... Bérczy Károly marienbaci magányában teljesen Puskin hatása alá került. Újra és újra elolvasta az Anyegint és nem tudott betelni a szépségével. Egyre erőteljesebben alakult ki benne az elhatározás, hogy Puskin remekművét magyarra fordítja. Bár Bodenstedt fordítását az Anyegin első kiadása elé írt előszavában „kitűnőnek” nevez — ami azonban inkább udvariasság, mint elismerő kritika, mert Bodenstedt sokszor önkényesen, néhol meghamisítva, sőt nem egy helyütt ritmikai hibát ejtve fordította le Puskin verses regényét —, Bérczy Károly, mint kitűnő és lelkiismeretes költő, pillanatig sem gondolt arra, hogy egy orosz remekművet — németből ültessen át... Elhatározta, hogy megtanul oroszul — Puskin, az Anyegin kedvéért. „E jeles műűek irodalmunkba való átültetését célomul akkor tűztem ki — írja Bérczy Károly —, midőn néhány év előtt újra elolvasván, szépségei annyira megragadtak, hogy az első versszakokat játék- és kísérletképpen fordítgatom s az első fejezet végéig értem. Akkor még csak Bodenstedt német fordítása állt előttem; de bármily kitűnő is ez, éreztem és tudtam, hogy a másolatról vett másolat halványan, színvesztetten fogna a toll alól kikerülni. Eredetiben olvasni, eredetiből fordítani Anyegint, e vagy napról napra erősebb gyökeret vert bennem: oroszul kezdtem tanulni, s az ehhez igen rokon tót nyelv korábbi ismeretének, de leginkább tanítóm, a pesti egeszemen a szláv irodalom tanára a t. ez. Ferencz József úr türelmének, sőt valódi buzgalmának köszönhetem, hogy szíves segélyével már fél év múlva megkezdhettem Anyegin fordítását az eredeti szövegből.” A nagy vágy beteljesült tehát, s hogy milyen eredménynyel, azt bizonyítja az a megbecsülés, amellyel Bérczy Károly mesteri fordítását még ma is, idestova 100 év elmúltával, körülveszik. Nemcsak az Anyegin-fordítás kiváló, hanem érdekes az a bevezető tanulmány, amelyet Bérczy Károly az 1866-ban megjelent első kiadású Anyeginhez ír Puskinról. Amikor Byronnal vonja párhuzamba, a következőket állapítja meg: „Puskin természetesebb, igazabb és egészségesebb képeket teremt, s ezenkívül egészen a honi földben gyökerezik és népe hitének és balítéleteinek, történelmének és mondáinak, szokásainak és gyarlóságainak költői hű közlönye.” Élesen látja a cári Oroszország reakciós viszonyait a tanulmány további részében: „Az orosz író, ki látja, hogy az orosz társadalom idegen befolyások alatt lett azzá, ami, s hogy polgárisultsága csupán a nyugati polgárisultság visszfénye, az orosz író, ki nem hiszi, hogy e társadalomból egészséges és életrevaló jövő fejlődhessék; ki az orosz államélet fennálló rendjével nem bír kibékülni, ki nemzetének csupán ágyúkra és szuronyokra támaszkodó hatalmát a nagyság alapjául elfogadni nem akarja, s mindamellett hazája nagy jövőjének ösztönszerű reményétől megválni nem képes: — az orosz író ostoroz, hogy javítson és zokogva nevet saját honi viszonyain, midőn ezeknek természetes hű képét adja. Én legalább azt tartom, hogy olvasóim Anyegin Eugenben azonnal felismerendik typusát az előkelő orosznak, ki önállóságért küzdve, más boldogságot keres, mint a minőt a vállrojtok fénye s a romlott bureaucratia nyújtani képes, s ki éppen ezért munkakört nem találva, boldogtalanná és életunttá válik." Marienbadban, a fenyvesek mélyén, a sváb-hegyi villa lombos cserfája alatt levő asztalon és Versegen, a fehér falú udvarházban, ropogó kandallótűz mellett gyülekeztek egymás mellé Bérczy Károly gyöngybetűi, amelyek elhozták a magyar olvasók szívéhez Puskint... 1866-ban fejezte be az Anyegin fordítását. Boldog volt, hogy élete nagy célját elérte. Még láthatta az Anyegin első kiadását, tanúja lehetett, milyen őszinte lelkesedéssel olvassák mindenütt, mennyit írnak, mennyit beszélnek a könyvről, s Puskin magyarra költött sorai hogyan vándorolnak álmatag vidéki kisasszonyok emlékkönyvébe... Egy évvel később meghalt. Negyvenhat éves volt. Pánczél Lajos • A Néprajzi Társaság anyagi kultúra szakosztálya ma délután fél négy órakor ülést tart a Tudományos Akadémia kistermében. Szilágyi Miklós ad elő A halászat jelentősége a paraszti önellátásban és árutermelésben címmel. i Szerda, 1976. március 11. NAPLÓ Március 17 Magyar kulturális hét nyílt meg az NDK-beli Bitterfeldben, az ottani vegyi kombinát művelődési otthonában, dr. Horváth László nehézipari miniszterhelyettes, Szűrös Mátyás nagykövet, valamint Günther Prey vegyipari miniszterhelyettes jelenlétében. Programján kiállítások, filmbemutatók szerepelnek, de megismerkedhetnek a vendégek zeneművészetünkkel, hanglemezeinkkel is.A Szabadkán vendégszerepel március 19-én az Irodalmi Színpad, az ottani művelődési ház meghívására. Jaan Kross Négy monológ című művét adja elő a színház Darvas Iván, Keres Emil, Mensáros László és Szabó Tünde közreműködésével. Március 23-án este 7 órakor a Fáklya Klub (VI., Csengery utca 68.) színháztermében kerül sor az Irodalmi Színpadnak az anyanyelv hete alkalmából tartandó bemutatójára. „Anyád nyelvét bízták rád a századok" címmel Bánffy György mutat be szemelvényeket a magyar irodalom első virágkorából, s — többek között — nyelvünk származásának elméleteiből is. A műsort, amelynek Révy Eszter és Kristó Nagy István a tanácsadói, Gáspár János rendezi, éo Barbara Gorzynska lengyel hegedűművésznő adott hangversenyt kedden Szekszárdon, a Babits Mihály megyei Művelődési Központban. Koncertjének műsorán Bach, Beethoven, Saint-Saens és Paganini művei szerepeltek. ♦ A párizsi Nagyopera társulata az Egyesült Államok alapításának kétszázadik évfordulója alkalmából washingtoni és New York-i vendégszereplést vállalt: Verdi Otellóját, Gounod Faustját és Mozart Figaróját adják majd elő. Az idei Viennale filmfesztivált Pietro Germi Amici miei című filmjével nyitják meg április 1-én. A bécsi filmszemlén tizenöt ország — közte a Szovjetunió, Csehszlovákia, az Egyesült Államok, Olaszország, az NSZK, Franciaország és Japán — filmjeit mutatják be. Eugénie Cottonról, a nemzetközi nőmozgalom, a békéért és az emberhez méltó életért folyó küzdelem kiemelkedő egyéniségéről méltó módon emlékeztek meg tegnap délután a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában Ovszennyikova, szovjet újságírónak, Cotton asszony barátnőjének róla készített, magyarul beszélő filmjével. 4* A Zrínyi katonai kiadó negyedszázados tevékenységét bemutató jubileumi kiállítás nyílt meg kedden a Hadtörténeti Múzeumban. A tárlaton a Zrínyi által gondozott műveket mintegy háromszáz kötet képviselte. Ugyanennyi könyv reprezentálta a testvérországok katonai könyvkiadóit is. A bemutatót Kárpáti Ferenc vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettes nyitotta meg. Ady-múzeum nyílik meg jövőre a Veres Pálné utcában A Petőfi Irodalmi Múzeum számos értékes Ady-relikviát gyűjtött össze. Közöttük találhatók Ady Endre utolsó — budapesti, Veres Pálné utcai — lakásának berendezési tárgyai: 12 bútordarab és 44 kisebb használati tárgy, valamint öt képzőművészeti alkotás, közte Tihanyi Lajos és Rippl-Rónai József képei. A megszerzett tárgyakat, közöttük Ady ágyát, könyvespolcát, a háztartás evőeszközeit, asztalneműit most restaurálják. Eközben a gyűjtőmunka is tovább folyik. A múzeum munkatársai szeretnék ugyanúgy berendezni — lehetőleg az eredeti darabokkal — Ady Endre lakását, amint az a költő életében állt. Az emlékmúzeumot jövőre, Ady születésének centenáriumára szándékoznak megnyitni.