Magyar Nemzet, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-24 / 70. szám

1 A HÉT FILMJEI Ezt nem tanultuk „Sokan vannak közöttünk olyanok, akik kevesen vannak” — mondja Jelena Fjodorovna, a film hősnője a cselekmény egyik csomópontján. Amivel — kicsit sután — azt akarja kifejezni, hogy az élet, amelynek útján most indul el pedagógustársaival karöltve, számos meglepetést tartogat még számára. A próbatanításra messzi városba kiküldött ifjú tanárok változatos tapasztalatairól szól ez a film, és a forgatókönyvíró Mihail Lvovszkij szándéka szerint arra hivatott, hogy az oktató, nevelő hivatás gondjaival és örömeivel ismertesse meg a nézőt. Mind az idősebb tanártársak körében, mind a rakoncátlankodó diákokkal kapcsolatban néhány félreértésből fakadó ellentét zavarja meg a fiatal oktatók beilleszkedését — olykor ők öten sincsenek azonos véleményen egy-egy felvetődő kérdés, gond megoldását illetően. A szülők sem mindig tanúsítanak kellően megértő magatartást a nevelők munkájában jelentkező problémák iránt, és így a tanításon kívül is akad éppen elegendő munka a pálya startjánál állók számára. De végül is megtanulják e néhány hét alatt azt is, amit a tanárképzőben nem tanultak, minden tisztázódik, minden ránc kisimul a homlokokon, és a pályakezdők azzal a tudattal utazhatnak vissza utolsó vizsgáikra, hogy a majdani tanári munkában már különösebb nehézség nélkül fogják megállni a helyüket. Ilja Frez rendező Mihail Kirijon kamerájának segítségével jól teremti meg a modern iskolában zajló élet alaphangulatát, de a meglehetősen naiv, tulajdonképpen minden fordulatában előre kiszámítható történeten belül nem tud igazi feszültséget létrehozni: mindöszsze egy-egy érdekes karaktert villant fel, de a tanárok és a diákok sorsának csupán néhány percre tudja lekötni a néző figyelmét, nem pedig másfél órára. Natalja Ricsgova, Borisz Tokarjev, Tatjána Kahajeva, Alekszandr Rosztockij és Antonyina Makszimova rokonszenves igyekezettel törekszik egy-egy jellemkép hiteles megformálására. más Percek és évek Ki sokat markol, keveset fog. Márpedig, ez a színes bolgár film — egy gimnazista kamaszfiú hányattatásainak története — éppen így járt. Mindenekelőtt: szól a fiatalokról, nevelésükről, időtöltéseikről, barátságaikról, kalandjaikról, tanulmányaikról, pályaválasztásukról, munkavállalásukról, párkeresésükről, otthonteremtésükről. Továbbá: a felnőttekről, a szülőkről, a gyermektelenekről, az özvegyekről, a családtalanokról, az értetlenekről és a megértőkről, a felelőtlenekről és a felelősségtudókról, a meghunyászkodókról és a merészekről, a gyengékről és az erősekről, a durvákról és a pallérozottakról, a csalókról és a törvénytisztelőkről, a gyilkosokról és az áldozatokról, a háborús bűnösökről és a veteránokról. Tehát: nemzedéki, érzelmi, erkölcsi és világnézeti ellentétekről. S a többiről... Kurta másfél órában zsúfolódik mindez. Kapkodó forgatókönyvben, komolykodó rendezésben, kedélytelen alakításokban. A gácsi A második utca foglyai A forgatókönyv írójának, Neil Simonnak a neve nem ismeretlen a magyar nézők előtt. Ha másra nem, Furcsa pár című, színpadon és filmen egyaránt sikert aratott vígjátékára szívesen emlékeznek. Simon a könnyed, szellemes, meglepő fordulatokban gazdag vígjátékot műveli, ittott rámutatva a társadalom némely betegséggócára, de éppen csak olyan mélységig tárva fel az okokat, amennyire az általa megálmodott világ szükségessé teszi. A valóság feltárása az ő darabjaiban nem visszafojthatatlan belső igény, egyike csupán a dramaturgiai arzenál gazdag fegyvereinek. Jack Lemmon főszereplésével készült A második utca foglyai divaté®, sokszor feldolgozott jelenséget, a nagyváros embernyomorító hatásrendszerét választja témájául. A gazdasági élet hullámhegyei és völgyei közt hánykolódó tőkés társadalom, a modern nagyváros tálcán kínálja a több tucat filmre elegendő témát, s Simon illő gondossággal többet is beledolgoz filmjébe. Nem tagadja azonban meg önmagát: a finomabb munkát kívánó pszichológiai elemzés helyett a könnyebb utat, a konfliktusok komédiába oldását választja. Igaz, valljuk be: megoldásai — mint mindig — szellemesek. Melvin Frank rendező érezhetően kiszolgáltatott helyzetbe került. A második utca foglyaira főként Neil Simon és Jack Lemmon nyomja rá bélyegét. Lemmon nem első esetben alakít a kor igénye szerint való film-kisembert — Legénylakás, Irma, te édes, Szerelem, él, Vidékiek New Yorkban —, s e sok azonos tőről fakadt szerep óhatatlanul bizonyos sablonmegoldásokra készteti. E sablonok egy része természetesen elkerülhetetlen, sőt nem egy esetben kívánatos, mint ahogy Chaplin kisember-figurája is hordozott örökéletű vonásokat. Más részük azonban alkalmas arra, hogy a most látottfilmet egy hét múlva gondolatban már összetévesszük Lemmon többi filmjével, s csak az itt-ott tagadhatatlanul jóízű nevetésre emlékezzünk. V. P. Magyar Nemzet Jávorfácska Párizsi találkozás a hazalátogató Megyery Sárival Párizs, március 23. „Saint-Exupéry gyermekkorát vallotta hazájának. Én a magyar nyelvet. A magyar irodalmat” — írja életregényében MegyerySári, az 1939 óta francia férjével Párizsban élő író, költő, a húszas években Lucy von Blondel néven ismert filmszínésznő. A regény „Én is voltam jávorfácska ..címmel jelent meg 1975-ben, a párizsi Magyar Műhely gondozásában. A hazai olvasók számára most elkészült második kiadás Budapestre érkezése alkalmából a Kultúra Könyvterjesztő Vállalat meghívására néhány napra hazament Megyery Sári. Könyvét március 25-én a Népköztársaság útján levő írók boltjában délután fél 5-től 6-ig dedikálja. Budapesti látogatását közvetlenül megelőzően Párizsban találkozott olvasóival a magyar nyelv és kultúra franciaországi Baráti Körében. — Hazamegyek néhány napra— mondta hallgatóinak. — A szó legigazibb értelmében haza. Lelki hovatartozásom nem azonos lakásom címével. Harmincnyolc éve élek Párizsban, valójában véletlenül. Amikor férjhez mentem André Lánghoz, az íróhoz, színpadi szerzőhöz, háború volt. Férjem származása miatt nekem is bujkálnom kellett. Az „ideiglenesnek” hitt, tartósan boldog házasság Párizsban tartott. Aztán Sorbonne és Cambridge, egyetemi tanulmányok, angol tanári diploma. Francia nyelven megjelent verseskötetek, regények. Cikkek, tanulmányok egész sora. De életregénye az ezt megelőző időkről szól elsősorban. — Kosztolányi, Karinthy, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Szép Ernő, József Attila barátságát 1932 decemberében „Csak a fényre vigyázz” címmel megjelent első verseskötetemmel nyertem meg és életreszóló útravaló lett számomra. Kosztolányi barátsága, aki élete céljának tekintette, hogy „a magyar nyelv keresztes lovagjává szegődjön”. És Karinthyé, akinek a lényében rejlett, hogy mindenkinek többet adjon, mint amennyit kap. És Szabó Lőrincé, aki érdemesnek tartott arra, hogy javítson verseimen, olyan gonddal, szeretősegítő odaadással, ahogyan azt a könyvben megjelent egyik „kéziratunk” is mutatja. És mind-mind, a többieké. Megyery Sári most közzéadott emlékei gazdagítják a magyar irodalom említett nagyjainak eddig ismert portréját. — Könyvem legnagyob értéke: Karinthy, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Márai, Szép Ernő, Erdélyi József, Kemény Simon, Sértő Kálmán, Várnai Zseni kéziratos vallomása a vers születéséről, amelyet egy 1936-ban feltett körkérdésemre kaptam tőlük, s még néhány írótól, költőtől, akiknek válasza sajnos elveszett a háború viharában. A könyv függelékeként és szerves részeként első ízben jelennek meg nyomtatásban ezek az írások. — Miért csak most? — Mert harminc éven át elveszettnek hittem őket. Mígnem egy rozzant rózsadombi bérház padlásán, egy vasláda mélyén rájuk akadtam. — Honnan a címben szereplő „jávorfácska"? — Kosztolányi azt mondta nekem egyszer, hogyha majd „nem leszel az a vékony kis jávorfácska, akkor meg kell írnod életed regényét.” De sarkallt emlékeim megírásában a magyar nyelv iránti alázatos szeretetem is. És a szándék, megmagyarázni a mai nemzedéknek, hogy annak az úri világnak, amelybe én is beleszülettem, s amelyből kiközösíttettem, szükségszerűen el kellett süllyednie. — Hogyan tudta anyanyelvét ilyen sértetlenül megőrizni? — Évek hosszú során szinte naponta vizsgálgattam, nem lazult-e meg a lánc. Ma is rendszeresen olvasom nemcsak kedves magyar klasszikusaimat, hanem a kortárs írókat s a legifjabb nemzedék műveit is. Boldogan figyelek fel az új szavakra, eszközökre, kifejezési módokra. — Milyen magyar nyelvű könyvön dolgozik? — Cambridge-i jegyzetek címmel az angol irodalomról szeretnék írni, novellisztikus formában. Másik könyvem pedig az öregségről szól majd, amit én még mindig alig érzek. Tele vagyok tervekkel, életkedvvel — a fiatalok háborgása, elégedetlenkedése nélkül. Megbékéltem. Rájöttem, hogy megöregedni sokkal fájdalmasabb, mint öregnek lenni. Az öregségtől való irtózattal eltelt évek sokkal kínosabbak voltak, mint annak a ténynek a tudomásul vétele, hogy ez év július 28-án 80 éves leszek. Heimann Ildikó 9.Csak a tiszta zenét szólaltatják meg A Rádiózenekar vendégjátékai Viszonylag rövid időn belül, februárban és március elején kétszer is járt külföldi turnén a Rádiózenekar. Február 13-tól 21-ig Linzben, Lausanne-ban, Zürichben, Genfben, Bernben, Milánóban és Bresciában adtak hangversenyt. Az osztrák, svájci és olasz turné után csupán néhány napot töltöttek itthon, máris elindultak a Szovjetunióba, ahol a magyar —szovjet kulturális csereegyezmény alapján február 27. és március 7. között két-két koncerten léptek föl Rigában és Vilniusban. Az előző hangversenykörúton a zenekar szólistája Ránki Dezső volt, aki Bartók III. zongoraversenyének magánszólamát játszotta. Az együttes műsorán többek között C. Franck IV. d-moll szimfóniája, Schubert Wili. h-moll szimfóniája, Stravinsky Tűzmadár szvitje, Bartók Concertója szerepelt. A szovjet turnén Perényi Miklós működött közre Schumann gordonkaversenyében, valamint Tarjáni Ferenc Hidas Frigyes kürtversenyében. Mindkét útján nagy sikerrel adta elő a zenekar Szőlősy András Trasfigurazioni (Átváltozások) című kompozícióját. A nyugat-európai körútra elkísérte az együttest Sebestyén András, a Rádió zenei főoszosztályának helyettes vezetője. Hazatérve elmondta: — Mindenütt zsúfolt házak fogadtak bennünket, valósággal verekedtek a jegyekért. Lelkes közönség hallgatta a koncerteket. Az előadás után mindaddig a helyükön maradt, míg a zenekar ráadásként el nem játszotta a Rákóczi-indulót. Az együttes szólistája, Ránki Dezső először járt Svájcban, és ott is hatalmas sikere volt. Azok a szakemberek, akikkel a hangversenyek után beszélgettem, elragadtatással méltatták a Rádiózenekar művészi színvonalát, és az együttest Európa legjobb négy-öt zenekara közé sorolták. Elmondhatom, hogy a turné ezúttal is nagy munkát rótt a zenekar tagjaira, akik e néhány nap alatt 4500 kilométert tettek meg autóbusszal. Volt olyan nap, hogy tizennyolc órát utaztunk. A kritikák közül az utazás végéig csak két svájci lap cikke jutott el a zenekarhoz. A La Suisse a genfi Victoria Hallban adott koncertről egyebek között azt írta: „Micsoda vitalitás van a budapesti szimfonikus zenekarban! Játékukat hallgatva, ahogyan a muzsikusok Haydn c-moll szimfóniáját megszólaltatták, szinte előre kiszámítható volt, hogy ezt a zenét éppúgy megközelítik a szenvedélyek, mint a határozott és izgatott ritmus oldaláról.” Bartók III. zongoraversenyének előadójáról, Ránki Dezsőről úgy vélekedett a kritikus, hogy „előadása kerülte az elérzékenyülést, hogy csak a tiszta zenét szólaltassa meg, és azt a belső intenciót, amely Bartókot erre a zenei üzenetre ihlette”. Ugyanezzel a koncerttel kapcsolatban a Geneve című lapban Lehel Györgyről az olvasható, hogy „lendületes egyéniség”, „lobbanékony, aki nem vész el a részletekben”, és aki „energikus és meggyőző tempót diktál, szigorú stílusban”. A Szovjetunióból, ahol a zenekart ugyancsak nagy siker és elismerés fogadta, alig tért haza az együttes, máris munkához látott itthon. Néhány hangverseny után készül további bérleti koncertsorozataira a Zeneművészeti Főiskola nagytermében és a Csepeli Munkásotthonban. Csepelen Beethoven halálának 150. évfordulója alkalmából április közepétől május végéig öt koncertet tartanak a zeneszerző műveiből. Ami pedig a külföldi utakat illeti, az idén novemberben és decemberben hátra van még egy holland és NSZK-beli turné, Ránki Dezsővel és Lehel György vezényletével. (J.L) Magyar fotó- és népművészeti kiállítást nyitottak meg kedden este Bécsben, az Osztrák—Magyar Egyesület rendezésében. A Collegium Hungaricum épületében megrendezett kiállítás megnyitóján megjelent dr. Nagy Lajos, hazánk bécsi nagykövete is. ♦ Az athéni nemzetközi zongoraversenyen Némethy Attila, a Zeneművészeti Főiskola végzős hallgatója, Kadosa Pál tanítványa nyerte a nemzetközi zsűri második díját. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: Orfeusz (C. béri. 6.) (7) — Erkel Színház: Az álarcosbál (Félsik. béri. xn. sor. 4.) (7) — Nemzeti Színház: VH. Gergely (7) — Madách Színház: Othello (7) — Madách Kamara Színház: Isten nem serencsejátékos (D/2. béki.) (7) — Vígszínház: Rezeda Kázmér szép élete (7) — Pesti Színház: Eredeti helyszín (7) — Thália Színház: Bánk bán (7) — József Attila Színház: A salemi boszorkányok (7) — H Huszonötödik Színház: Cserepes Margit házassága (fél 8) — Fővárosi Operettszínház: Nebáncsvirág (7) — Radnóti Miklós Színpad: „Anyád nyelvét bízták rád a századok” (7) — Vidám Színpad: (A Csepeli Munkásotthonban): Egy király Párizsban: Szine-java (fél 8) — Zeneakadémia: Tavaszi bérlet C/2. Szegedi Szimf. Zenekar (fél 8) — Budapesti Gyermekszínház: Messze még a holnap (Ifjúsági ev.) (de. 10) — Tizenöt éves kapitány (du. 3) — Állami Bábszínház Jókai tér 10.: Népi komédiák (de. 10) — Népköztársaság útja 69.: Kököjszi és Bobojsza (du. 3) — Kamara Varieté: Nincsen múzsa tövis nélkül (fél 6, és 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Moszkva csillagai (este 13). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. ■Csütörtök, 1977. március 24. Négy kamarakiállítás Számtalan formában él a líra. Festmény, rajz, szobor egyformán jó otthona lehet. S nem feszélyezik stilisztikai kötelékek sem: realista rajz, elvont festmény, fotóból kiinduló montázs és expresszív törekvésű plasztikai kompozíció egyformán telítődhet vele — mint az Reich Károly, Hajdú László, Kocsis Imre és Pálfy Gusztáv tárlatait járva tapasztalható. A legszembetűnőbb, vagy még inkább, a legismerősebb ez a mindenen átragyogó líra Reich Károly művészetében. Olyannyira, hogy már-már csalódást keltene, ha másképpen volna. Nem kétséges, keserves béklyó, ha valaki nem belső kényszerből választja alkatát; hiába szeretne későbben elfordulni, kicsit megváltozni, nem megy , a stílus és a beidegzett várakozás foglya marad. Ám Reich Károly szerencsés alkat. Vagy még inkább, őszinte ember, aki nem álságból épített magának élénk, örömös világot, hanem azért, mert ez a természete. Szeret rajzolni, élvezi a szerszám futását s boldogan köszönt minden előkerülő formát. Mintha meglepődött volna a maga teremtette szépség láttán, oly felvillanyozottan folytatja tovább a munkát, mikor befejez az alakuló lapon egyegy motívumot (igaz, le is tud hangolódni olykor: ilyenkor elgyötörtebb, szálkásabb lesz a munkája, döcögősebb a játékossága, feladni azonban ilyenkor se tudja, szerencsére, reményeit). Ez a lehangolódás azonban most mesre tűnik: a Csók Galéria grafikai bemutatótermében felsorakoztatott rajzok mindegyike a boldog Reich Károly szülötte, csendes, játékos-komoly himnusz a szépséghez. Története, cselekménye, vagy más efféléje nincsen ezeknek a rajzoknak. A lapoknak csak tárgya van, s ez a szép emberek, dolgok, jószágok „sancta conversatione”-ja, nyugodt, méltóságteli együttlétezése. Amitől persze nem idegen a humornak egy — nagyon szelíd — neme, mint azt a tyúkokról-kakasokról rajzolt lapok tanúsítják. A gyakoribb azonban — mint mindig — a szép leányok s fiúk, jó mozgású lovak, kedves bárányok mindig új táncba rendeződő köre. Reich Károly elunhatatlan boldogság-jeleinek most is előtorlódó csoportja, lírájának egyre új „mondatokká” rendeződő szókincse. Hajdú László munkássága másfajta jelekkel él, s több feszültséggel teli. Ő egy fél nemzedékkel fiatalabb Reichnél, a művészeknek ahhoz a köréhez tartozik, akiket Kádár György és — főképpen — Domanovszky Endre tanítása tarisznyázott fel az önálló életre. Mesterei munkásságának egyszerű folytatójánál azonban föltétlen többnek mutatja Hajdú Lászlót a Műcsarnok két termét betöltő kiállítása. Festészete továbbítja azt, amit kapott s egyszersmind általánosabb irányba tereli: ő már elvont jelekkel mondja el azt, amit Domanovszkyék korosztálya a valóság radikális, de nem gyökeres átírásával. És kevésbé statikusan. Hajdú László képei a mozgásról beszélnek. Minden nyüzsög, hullámzik rajtuk. Nemcsak a tenger — kedvenc motívuma —, de a szárazföld is szinte tajtékokat vet, amint motívumai (színei, domborulatai, növénydíszei) egymásba csapnak. Mégsem fegyelmezetlen Hajdú László festészete, összefogott, némelykor egyenesen szikár, s mint egy vers, oly pontosan gördülő. Torlódásait meggondolt ecsetjárás fogja rendszerbe, intenzív színeit a mérlegelt feszültségek mellett a hullámmozgás velük is hangsúlyozott lendülete.. A szövőnek bizony jócskán ad munkát ez a festésmód, miközben a vázlatból kárpitot formál, habár — meg kell hagyni — Hajdú is fegyelmezi ilyetén igényeit. Faliszőnyegei nagyvonalúak, összefogott foltokból építettek. Világuk szelídebb — épp ezért — a képekénél, ám nem kisebb igényű: belőlük is ugyanaz az intenzitás szól, ami a másik műfajban oly következetesen megteremtődött. Kocsis Imre munkái az első pillanatban kétségkívül nagyon távol esnek a hazai művészetben és művészettörténetben használatos líra-fogalomtól. És mégis, nála több köze nagyon kevés festőnek van a lírához. Az ő „szárazon előadott”, legtöbbször fényképfelvételekből kiinduló festményei és grafikái (tulajdonképpen színezett fotók) ugyanis sohasem szárazait, sohasem semmitmondóak. Nagyon is sok kapcsolatot tartanak Kocsis életével, s az emberek mindennapjaival: motívumaik egyszerűségükben is átlelkesítettek — hol a szereplő személyek megnevezése, hol e megnevezések további kisugárzása, hol a tipikus emberi helyzeten belül megmutatkozó csöppnyi sutaság (személyesség) avatja őket azzá. Nem csoda ezek után, hogy a gondos szemlélő hamar kideríti Kocsis alapfotóiról, hogy korántsem „egy az egyben” — ahogyan a hiperrealizmus rigolyája megkívánná — kerülnek be a művekbe. Kocsis manipulál rajtuk, s nem is keveset. Némelyikük egyenesen montázs, a húszasharmincas évek montázsainak unokája, csak sokkal fejlettebb technikával formálódott meg amazoknál; olló és ragasztó helyett bonyolult újrafényképezések, közbeeső színezések s más fotográfiai és grafikai eljárások alakították őke. Ami pedig a festményeket illeti (három van itt belőlük: a Szanálás, a Zalkodi építőtábor és a Kirakat), szigorúbb megvallatásuk megint csak hasonló eredményt hoz. Kocsis nem állja meg, hogy ne legyen köze készülő művéhez: komponál, kiválaszt, elhagy — bizony átírja a látványt Sajátos realizmus ez, de az, lírai, egészen az érzelmesség határáig, a naturalizmus áttetsző álarca alatt. Pálfy Gusztáv szobrászatának lírája megint csak új kategóriat akart. Ettől aztán a legtöbb esetben föllibben a lágyság és a keménység minden szobor komponálásához óhatatlanul szükséges egyensúlya s elmosott, „puha” részek menekülnek a kompozíciókon a túlmunkált erősen expresszív szándékú részletek elől. Van aztán itt egy másik dilemma is: Pálfy szemmel láthatólag nehezen dönt a dekoratív lendületesség és a szolidan tükröző realizmus között. Megoldási kísérlete azonban zsákutcába visz, amikor az egyensúly helyét a kompromisszum foglalja el a munkákon. Pedig Pálfy az egyensúly megteremtésére is képes, csak bátrabb döntésekre van szüksége. Fél évszázados a Magyar Pen Klub Megalakulásának 50. évfordulóját ünnepli a Magyar Pen Klub. Kéry László főtitkár nyilatkozatában elmondta, hogy a Magyar Pen Klub megalakulása óta a népek barátságát szolgálja az írók nemzetközi fórumán, s ezzel a magyar irodalom érdekét is. Több mint negyven kiváló műfordítót hívtunk meg 1969 óta, egy-két hónapos tanulmányútra Magyarországra. A magyar szépirodalmi művek legkiválóbb külföldi fordítóit emlékéremmel és oklevéllel tüntetjük ki. Az utóbbi években a Nemzetközi Pen Klub életében is a korábbi kissé konzervatív szellem megtört. Mi is arra törekszünk, hogy olyan kedvező légkör teremtődjék meg, amely kiküszöböli a ma még gátló tényezőket, és lehetővé teszi, hogy a szovjet írók is teljes jogú tagként vehessenek részt a világ írói nemzetközi szövetségének munkájában — mondta Kéry László főtitkár. Meghalt Mikó Imre Mikó Imre romániai magyar művelődéstörténész, regényíró és műfordító 66 éves korában elhunyt.