Magyar Nemzet, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-05 / 131. szám

Magyar Nemzet OLVASÓK ÜNNEPEI A könyv ünnepe mára befejeződött. Nyolc napon át országszerte állt a könyvvásár. Állt? Mozgott is, még táncolt is itt-ott. Meglehet, ez idén színesebb, tarkább is volt a könyvünnep, mint korábban. Dal, játék, versengés ölelte körül a sátrakat, meg-megállítva az arrajárót, s odahívogatva a maguk keltető könyvekhez. Másutt meg a vásár kerekedett föl, egyszer azért, hogy idős költőt keressenek föl odahaza a barátai, a könyvek és a könyvbarátok, másszor pedig, hogy jövendő olvasókat toborozzanak. Amikor a könyvhét véget ér, kezdődhetnek az olvasók ünnepei. Kezdődhetnek, ha kézbe veszik a könyvet, ha elolvassák, ha elgondolkodnak az olvasottakon. Tetszhalott a könyv, amíg polcokon pihen: az olvasó kezében éled föl s kezd megelevenedni, igazi élete pedig akkor támad, ha olvasójának gondolataiban kel új életre. Többféleképpen lehet könyvet kézbe venni vagy kézben tartani, többféleképpen lehet olvasni — amint, persze, könyv és könyv között is ezernyi különbség lehet. Az-e az olvasó igazán, aki egyik könyvet a másik után futja át, vagy inkább az, aki lassan, töprengve, együtt-gondolkodva olvas, vissza-visszatér egy-egy olvasmányához? Lehet azért is olvasni, hogy ne kelljen gondolkodni, s lehet azért, hogy mélyebben, igazabban gondolkodhasson az ember. A könyv ünnepének befejeztével hamarosan megjelennek majd az adatok: hány könyvet vásároltak az idén, mennyivel többet, mint tavaly. Már a hét közben meg-megszólalt a biztatás, hogyan növekszik az érdeklődés, milyen sokan kérnek az íróktól saját kezű ajánlást könyveikbe, ez a könyv itt, az meg amott már elfogyott. Az olvasók ünnepeinek statisztikája nem fejezhető ki számokban. Kimutatható-e, hány könyv árválkodik olvasattam s mennyinek olvasását nem tudták abbahagyni már az első estén? Vagy az, hánynak olvasása maradt félbe? S az még kevésbé, hány mondat olvastán áll meg a tekintet s mozdul meg a gondolat. Nincs adat arról, hányszor lapoznak vissza könyvekben fáradtság okán, mert ellankadt a figyelem, s hányszor azért, hogy egy-egy mondat vagy gondolat mélyebben az olvasóba vésődjék. Mérhetetlen a könyvek hatása, de igazabb a mondás, ha így hangzik: felmérhetetlen a könyvek hatása. Nem biztos, hogy a hatás akkor igaz, ha valaki másnap folyton arról beszél, mit olvasott. Ez lehet felszínes hatás is; az igazi talán az ember bensejének rejtekútjain terjed, s tisztább világlátásban, emberséges magatartásban mutatkozik meg. A könyv hatása az ember gondolkodása, jelleme, élete. S az olvasása is. A jó könyv sosem elégít meg, hanem mindig éhessé, szomjassá tesz az új, az újabb könyvre, az újra olvasásra. Ha valaki ugyanaz marad, sem bölcsességben, sem emberségében nem haladt, nem is olvasott az igazán — vagy nem jó könyvet olvasott. Az ő hibája-e, vagy a könyvé, döntse el ki-ki saját maga. De hitele a döntésnek csak akkor lehet, ha szerénység az alapja. És nyitottság, készség a jó, a tudás, az emberség befogadására. Nem ünneplés az, ami most kezdődik. Aki azt várja az olvasástól, hogy saját dicsősége növekszik általa, hiába vár. Lehet fitogtatni olvasottságot, emlegetni neveket, mutogatni dedikált könyveket — talmi dicsőség ez. Az a nap ünnepnap, amely emlékezetes, amely az ember bensejét hatja át, s ragyogja be. Minden nap ünnep, amelyen jó könyvet olvas az ember. 7. 1. Karajan Grác városának meghívására egy hónapot töltöttem Ausztriában. Más ez, mint turistaként csellengeni az utcán, moziba és múzeumba járni. Ilyenkor az ember — már csupán valami homályos viszonzás-inger hatására is — fokozottan igyekszik rákapcsolódni a vendéglátó ország köztudat-hullámsávjaira. Néhány nap múltán észre sem vesszük már, hogy ottani reflexszel nyitjuk fel az ottani újságot: vajon ma mit írnak apártok és az egyház viszonyáról, amiről tegnap drámai helyzetjelentést olvastunk? Mit az iskolareformról, diákok túlterheléséről, a hadügyminiszter pénzügyi botrányáról, az építési panamáról? Valóban Grácban bujkálnak a nyugatnémet államügyész gyilkosai ? Mikor jön Danikén előadást tartani, mit mond a meteorológia és mit mond a mai horoszkópom ? És természetesen és legfőképpen: mi van Herbert von barajaimat? Mert az osztrák sajtót és közvéleményt talán a sztárkarmester újabb botránya foglalkoztatta leginkább az elmúlt hetekben. Engem az ügyben elsősorban az lepett meg, ha bárki meg volt lepve a botrány miatt. Ha bárki elfelejtette, hogy Karajan botrány nélkül egyszerűen nem létezik. Tehát egy intézmény vagy megveszi őt — ha van rá elég pénze, márpedig egy ilyen vételhez nem kis pénz szükségeltetik — és akkor egyúttal vásárol egy föltétlenül bekövetkező botrányt is, vagy pedig irtózik a botránytól, de akkor le kell mondani Herbert von Karanjanról. Az alternatíva tökéletesen világos. A botrány ezúttal nagyon szépen fejlett példánynak nevezhető. Ami a maestro eddigi teljesítményeit tekintve nem kis dolog. De hát nagy emberek mindig felül tudják múlni önmagukat. Ezúttal akkora vihart kavart, hogy az oly diszkrét Ausztria még a kevéssé finom politikai indiszkréciótól sem riadt vissza: a mester náci múltja is terítékre került. E múltról persze mindenki tud, csak éppen ma már nem illik róla beszélni. Ami rendben is volna: kész, elmúlt, rég volt, most már csak az a dolga, hogy jól dirigáljon. És ő jól dirigál, sőt, kiválóan dirigál, ez kétségtelen. Most azonban akadt, aki feldörmögte ezt a múltat, nyilvánosan. Egy agg hegymászó, akinek a negyvenes évek elején Karajan állandóan jajgatott, hogy a Furtwängler nem hagyja őt dirigálni. Majd negyvenötben megjelent nála és ismét csak jajgatott, hogy mennyire fél az oroszoktól, mi lesz vele, legalább egy stájeri ruhája volna, elvegyülhetne a nép közt. És akkor hegymászóék adtak neki stájeri ruhát. Jóval később, már a maestro bécsi idejében, hegymászó bácsi bent járt az operában, egy rokona dolgozott ott. Az Othellót próbálták éppen és őt becipelték a próbára. ..Meglát engem Karajan őfelsége — meséli az újságírónak a mai öregember. — Jesszus, hiszen ez a Karajan úr, mondom, amire ő hűvösen biccent és kurtán odaveti: Maga mit keres itt? — Ne féljen, nem fogok énekelni, csak a zsinórpadlást nézegetem. — Hogy itt mi minden lehetséges — mondja erre őfelsége —, az futkos a színpadon, aki akar. — No ebből elég — feleltem neki és hátat fordítva azt gondoltam: Akkor lássalak, amikor a stájer hacukámat, amit neked adtam és félelmedben teletojtad a nadrágját...” Ez a kis rokokó cizelláltságú ‘ visszaemlékezés már csak azért is teljesen stílushű, mert a botrány is hasonló témakörrben indult útjára. Egy igen kevéssé ismert és olvasott lap hasábjain ugyanis megjelent egy gúnyvers, a végbélköltészet egy nem éppen csillogónak nevezhető darabja, mely a karmester nadrágja, aranyból készült lavórja, bizonyos anális tevékenységek és a sznobok számára készült elitkultúra között teremt összefüggéseket.. A klapancia nem éppen remekmű, nem is nevezhető túl ízlésesnek — de valaminek mégiscsak beletalált a legközepibe. Arról van szó ugyanis, hogy Karajan valóban kiváló , dirigens, de neki nem elég a saját tehetsége, neki bálványimádat kell, szekta kell, az ő produkciói nem hangversenyek és operaelőadások, hanem szakrális események, az ő személyes művészetének szentmiséi. Semmilyen eszköz nem drága és nem is olcsó a számára, hogy ezt a tömeghisztériás állapotot maga körül kierőszakolja. Legfőbb erőssége persze a sznobok tábora, a nemzetközi „jet”, akiket az ő neve egész Európából és még távolabbról is odavonz, ahol éppen a szakrális cselekményt bemutatja. Ezzel a háttérrel művelheti Karajan az általában mindenütt deficittel dolgozó zenei intézményekkel azt, amit akar: tudja, hogy minden szeszélyét és képtelen követelését kielégítik. Akárcsak most, amikor tízévi haragszomrád után hoszszas alkudozásokkal visszatért ugyan a bécsi Operához, esténként százötvenezer schilling gázsiért — de előbb három és fél milliót kifizettetett magának, egy régi követelése fejében, amit az osztrák állam annak idején jogtalannak ítélt és nyilván most is jogtalan —, de ha egyszer másként Karajan nem kapható! Visszatérve tehát a végbél-klapanciára: mindezek után talán érzékelhető, hogy a maga módján valóban kifejezett valamit a sznobok pénzvilága és a mesterkélt sámánizmus bonyolult kapcsolatáról. Arról a szent megszállottságról, mely jobb üzleti vállalkozásnak bizonyul, mint egy olajrészvénytársaság. És akkor Karajan megsértődött. A gúnyvers miatt, mely egy senki által nem olvasott lapocskában jelent meg. Lemondta a bemutatókat. Kitört a pánik. Végül a kulturális miniszternek kellett nyilvánosan megkövetni a mestert, aki végül hajlandó volt kegyesen megbocsátani. Amiről addig senki sem tudott — most már mindenki olvasta. Az ország minden lapja idézte a verset, kommentálta az eseményeket. Mért volt erre szüksége? — tűnődtem. — Hiszen, ha nem szól egy szót sem, a nagy nyilvánosság nem is tud semmit a gúnyversről. Azután rájöttem tűnődésem mérhetetlen naivitására. Hiszen éppen ez volt Karajan nagy fogása! Szinte látom őt magam előtt, ahogy közelednek a bemutatók, minden megy a maga útján és a sztárdirigens egyre idegesebb: nem jut eszébe semmi, amivel botrányt kavarhatna. Kicsit mégis is öregedett már, fáradtabb, hol van már a régi ötletgazdagság! Csak jönne valami sugallat! És jön is! Egy Herrmann nevezetű úr, aki gúnyverset ír róla — csak éppen egy nyilvánosságot nélkülöző lapban. Micsoda dilettantizmus! Hogyan lehetne ezt nagyobb példányszámban kihozni ? Mégsem követelheti a nagy osztrák lapoktól, hogy közöljék a klapanciát.. . Megvan! Meg kell sértődni! Le kell mondani a bemutatókat! Akkor talán sikerül nagyobb publicitást teremteni ennek a dilettáns Herrmann úrnak. És valóban sikerült. Néhány nap múltán már minden osztrák újság tele volt vele. És minden újság — Karajan mellett vagy ellene, az tökéletesen mindegy — naponta és a főhelyen, a botránnyal foglalkozott. Most már tudom, hogy a mester nagy, önérzetes sértettsége nem volt egyéb pontosan átgondolt üzleti számításnál. Hiába, a legügyesebb ■ sámánok egyike, akiről valaha is hallottam. A kis sámánokat — itthon és odakint — megütheti a guta enynyi szent erő láttán. Görgey Gábor Házunk tája, a Föld Fél évtizede annak, hogy a stockholmi nemzetközi környezetvédelmi konferencia első napját, június 5-ét — megemlékezésül — környezetvédelmi világnappá nyilvánították. Azóta ez a nap az emberiség önvizsgálatának a napja: hogyan sáfárkodunk azokkal a kincsekkel természeti értékekkel, amelyeknek gazdái lettünk és amelyekből létünk ered. A tudomány és a technika segítségével az ember meghódította a Földet, sőt annak határain is túlmerészkedett. Ám azt, hogy menynyire kötődünk kis planétánkhoz, mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az űrbe is magunkkal viszszük mindazokat a javakat, amelyeket bolygónk ad és amelyeket sehol sem nélkülözhetünk. Épp ezért a hódítás, ha nem párosul okos önmérséklettel, józan gazdálkodással, veszélyes lehet, létében fenyegetheti a világ-1 űr titkait kutató embert. Ha nem is először, de mindenesetre az elsők között 1969-ben U Thant, az ENSZ akkori főtitkára hívta fel a figyelmet az emberi nemet fenyegető környezeti válságra. Azóta az ökológia a háború és a béke, a demográfiai robbanás, a nyersanyag- és energiagondok mellett a világ alapvető kérdésévé emelkedett, összhangban élni a természettel: a civilizációs ártalmaktól szenvedő ember legőszintébb vágya. Legyőzni a természetet: az aszálytól, éhínségtől, árvizektől sújtott milliók törekvése. Ellentétbe kerülne az ember önmagával, ellentétbe a környezettel, amelyben élnie adatott? A környezetvédelmi világnap alkalom arra is, hogy elgondolkodjunk ezeken a kérdéseken és feleljünk rájuk, mert kezünkben vannak az eszközök, amelyekkel összhangot teremthetünk. Mi magunk vagyunk az eszköz. A humanizált tudományt és technikát kell szövetségesünkké tennünk, hiszen az ember az egyetlen lény, aki alkotó módon reprodukálhatja az őt körülvevő tárgyi világot. Az ember az egyetlen élőlény, aki képes környezetét újrateremteni. Korunkban — a felgyorsult fejlődés következményeként — módosult a környezetvédelmi tevékenység jellege és minősége. Ma másféle ökológiai egyensúlyra van szükség, mint volt évszázadokkal ezelőtt vagy akár a közelmúltban. Ma már környezetépítésről beszélünk. S ha megváltoztak a körülmények és a feltételek, amelyek közt élünk és dolgozunk, egy nem változott: házunk tája, a Föld. Gondja az egyetemes emberiség gondja. És a homo sapiens, aki a történelem folyamán önmagának a bölcs nevet adta, reméljük, nemcsak bölcs, hanem elég hatalmas is lesz ahhoz, hogy valódi humánus környezettel ajándékozza meg önmagát. S. M. Utolsó tanítási nap EGY KÜLDETÉS UTÁN AACHENBEN a székesegyház magyar kápolnáját nézegetjük — a Hazafias Népfront küldöttségének tagjai —, kicsit szégyenkezünk is, mert nem sokat tudtunk a magyar— német kapcsolatoknak e középkori emlékéről. Sok magyar zarándokolt annak idején, a 14. század második felében a császárkoronázó városba s részükre épült e kápolna. Ma is ott áll az Árpád-ház három szentjének, Istvánnak, Imrének és Lászlónak a szobra. Küldöttségünk tagja, a középkori történelem professzora a hozzáértők éles pillantásával vizsgálta a lakótornyot, a Rockerellstrasse több száz éves házait, a birodalmi koronázó jelvények másolatait (az eredetieket a Habsburgok magukkal vitték Bécsbe), s csak azon sajnálkozott, hogy ily kevés időt tölthet el a Karolingok városában. Küldöttségünket, amelyet a Szabaddemokrata Párt vezetősége hívott meg néhány napos látogatásra és eszmecserére, azonban nem ezért vitték a határszéli városba, hanem, hogy bemutassák az Aachen— Maastricht—diége háromszög három nemzetiségű lakosságának, a németeknek, hollandoknak és belgáknak békés együttműködését a mindennapi élet gyakorlatában. Hasznos volt e kirándulás annak érzékeltetéséhez, hogy a különböző népek fiai — ha politikusaik hagyják őket — milyen okosan, barátilag, egyetértésben képesek rendezni közös dolgaikat. És élményt gazdagító volt az is, hogy a főpolgármester meghívott bennünket a Német-Római Birodalom császárainak koronázó termébe, majd a városi tanács ülésére. A mi látogatásunkat is a Helsinkit követő új európai politikai légkör tette lehetővé. A Szabaddemokrata Párt delegációja nem sokkal a záróokmány aláírása után, 1975 őszén járt nálunk s akkor alakult ki az az elgondolás, hogy a Hazafias Népfront a korábbi olasz összeköttetésekhez hasonlóan építsen ki rendszeres kapcsolatokat a nyugat-európai országok középpártjaival és kutassa fel a lehetséges együttműködés területeit. Alkalmunk volt ebben a szellemben megbeszéléseket folytatni Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel, a párt elnökével és az elnökség több tagjával, a külügyminisztérium, a szövetségi parlament és a sajtóhivatal vezető munkatársaival. PROGRAMUNK szervezője és gondozója mintha a Buddenbrook-ház lapjairól lépett volna elő, bár a kilencedik évtizedében járt már, magas, szálegyenes alakjával, fanyar humorával jellegzetes képviselője volt az északi Hanzavárosok patrícius társadalmának. Mint régi parlamenti korifeus biztos érzékkel kalauzolt bennünket a nyugatnémet belpolitika útvesztőiben s olyan emberekkel hozott össze, akiknek nemcsak fülük volt a változott idők követelményeinek meghallására, hanem hatalmuk is a fejlemények befolyásolására. Maga meglepően progresszív nézeteket képviselt, még mintegy a századeleji Hamburg liberális örökségét őrizve, s saját példájával cáfolva ama goethei mondást, hogy „öregkorban radikálisnak lenni minden ostobaság tetőpontja”. Beszélgettünk tehát a belgrádi találkozó előtt kialakult helyzetről, a bonni kormány várható magatartásáról, amivel összefüggésben igyekeztek bizonyítani, hogy ők sem akarják a szemrehányások és panaszok fórumává változtatni az eszmecserét. Bár az ilyen, látogatás természetének megfelelően a vendéglátó fél mindig politikájának, elgondolásainak pozitív oldalát domborítja ki, így például főleg a magyar—nyugatnémet kapcsolatok fejlesztésében rejlő lehetőségekről beszéltek, nem kisebbítették belső gondjaikat sem, a koalíciós súrlódásokat, a pártok közötti és pártokon belüli nézeteltéréseket a gazdaságpolitika, az atomerőműépítés, a kelet—nyugati kapcsolatok és a két Németország viszonylatában. Az utóbbi időben különösen fokozódtak a nehézségek a fiatalokkal. A szociáldemokratáknál ez oda vezetett, hogy a pártvezetőség kizárta az ifjúsági szervezet elnökét, de még a Szabaddemokrata Párt is megpróbálja rendszabályozni saját fiataljait, mert azok a kommunistákkal együtt akartak felvonulni az „Aktions-Einheit für Frieden” elnevezésű szervezet béketüntetésén. Az ifjúság hangulata nem hasonlítható az 1968-as robbanási töltöttséghez, a munkanélküliségi mutatók nagyobb óvatosságra intenek, de az a tény, hogy az egyetemeken numerus clausust alkalmaznak s a főiskolai végzettségűek, ha nem rendelkeznek a legmagasabb pontszámokkal, nehezen helyezkedhetnek el, növeli az értelmiség körében is a feszültséget. A RAJNA MENTÉN dél felé utazva Koblenxnél hatalmas építmények, hűtőtornyok vonják magukra a figyelmet. Számunkra már az is értelmetlennek tűnik, hogy miért kell elcsúfítani Európa egyik legbájosabb folyóvölgyét s miért építenek ilyen szörnyű monstrumot átellenben Loreley sziklájával. Amikor megtudtuk rendeltetését, atomerőműről lenne szó, s azt is, hogy a pártközi és pártokon belüli öszszecsapások eredményeként az építkezést leállították — nem ez az egyetlen Nyugat-Németországban —, akkor kezdtük a gyakorlatban jobban megérteni az ipari civilizáció, az energiaválság és a környezetvédelem mind élesebben kibontakozó ellentmondásait. A nyugatnémet államszerkezetben mindezt még bonyolultabbá teszi a föderalizmus, az egyes államok meghatározott fokú önállósága. Különösen érezhető ez az oktatás és általában a kultúra területén, ami teljes mértékben az államok hatáskörébe tartozik. Más szellemű történelemkönyvekből tanulnak a fiatalok Hessenben vagy Bajorországban, Rajna-Westfáliában vagy Alsó-Szászországban attól függően, hogy a szociál-liberálisok vagy a kereszténydemokraták kormányoznak-e. Amikor e sorokat írom, Duisburgban már megkezdődtek a magyar napok. Küldöttségünk egy verőfényes, szokatlanul meleg napon érkezett a nyugatnémet acélipar fellegvárába. A Rajna és Ruhr körzetében 1200 évvel ezelőtt még a frankok alapították a települést, amelyben ma több mint hatszázezer ember él, közülük csaknem hetvenezernek ad munkát az acél. Thyssen, Haniel és Klöckner építették az első kohókat, csatlakozott hozzájuk Mannesmann és Krupp — olyan nevek, amelyek Európa népeit még mindig két világháborúra emlékeztetik. Az ország acéltermelésének felét, több mint húszmillió tonnát e városban állítják elő. Üzemcsarnokok, gyárkémények, amerre a szem ellát. A VÁROS főpolgármestere és vezetői hajókiránduláson látnak vendégül és mutatják be a harminckét kilométeres Rajna-partot, amelynek hoszszában a kikötő elterül. Innen csatornarendszer vezet a Ruhrhoz. Azt mondják, nem is Európa, hanem a világ legnagyobb belvízi kikötője. Évi forgalma hatvanmillió tonna áru, több, mint Hamburgé. Elsősorban vasérc és szén, acél és olaj, gépek és cement. Még nagyobb távlatok tárulnak majd ki a Duna—Majna— Rajna-csatorna elkészülte után. Erről is beszélgettünk a főpolgármesterrel, hiszen az egységes észak—déli európai víziút-rendszer a Fekete-tenger és az Északi-tenger között a gazdasági-kereskedelmi forgalom ugrásszerű növekedését hozza magával. Bár a négy nap nem hoszszú idő, mégis sok minden került szóba a különböző eszmecseréken. A látogatás végén kölcsönösen megállapítottuk, hogy a két társadalmi testület kapcsolatai eredményesen fejlődnek, megbeszéléseink hasznosak voltak s a békés egymás mellett élés elveinek megfelelően előmozdították a további együttműködést. Pethó Tibor