Magyar Nemzet, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-20 / 247. szám
A A HÉT FILMJEI Apám néhány boldog éve Magyar film Miért lett volna boldog ez a néhány év? kérdezheti a nézőt, hiszen halál, betegség, elbocsátás, küszködés, csalódás, fogság, kudarc keretezi? Síma Sándor filmje, az Apám néhány boldog éve, egy vegyészmérnökről szól és a felszabadulás után néhány évben játszódik. A háború végét sebtiben végzett temetések jelzik, s alak egymásra találnak, elveszített családtagok haláláról hoznak hírt. A beteg mérnököt végkielégítéssel elbocsátják, s ekkor — mai szóval — eltartási szerződést köt vele egy özvegy: romos kisüzemet kell helyreállítania. S ott végre kedvére dolgozhat, kísérletezhet, ábrándos álmát válthatja valóra, gyógyszert adhat az emberiségnek. Ezért boldog az a néhány év, mert a kényszerűen végzett munka után tudatosan, önként vállalt célért vívott küzdelem kezdődhet meg a mérnök életében. Manapság divatos szavak ezt így mondanák: megvalósíthatja önmagát. S hiába megannyi küszködés, hiába, hogy a kor, amely számít erre az öntevékenységre, egyszersmind kilátástalanná is teszi, mert másfajta munkára, másfajta termelésre tér át: ez a személyes kapcsolat ember és munka, munka és célja, célja és értelme között, ez az erős kötelék boldoggá teszi a néhány évet. Történelmi tragikum felhőzi tehát ennek a mérnöknek a boldog éveit, mert elkésetten nyílt meg előtte az értelmes munka lehetősége, akkor, amikor már sem értelme, sem lehetősége nem igazi, mert már nem a korábbi és akkor elérhetetlen célt kellene kergetnie, hanem az időkhöz alkalmazkodva új célt, új módon elérnie? Övé a tragikus vétség, hogy ezt a jelét az új időknek nem ismerte föl? Vagy a történelem vétett ellette, akarva-akaratlanul, mivel sodrása rhagával rántotta, aztán" pártra vetette, noha nem szolgált rá a kudarcra? Nyilvánvalóan és helyesen arra törekedett Simó Sándor, hogy a bonyolult, ellentétekben vívódó korról bonyolult, az ellentéteket nem letagadó, nem elsimító, nem egyoldalú, nem egyszerűsítő, hanem dialektikusan sokrétű ábrázolást adjon. Ez nagyrészt sikerült is; Simó tárgyilagosan, olykor szinte önmarcangolóan sorakoztat föl tévedéseket, hibákat is, miközben érzékelteti, vallja, hogy a fejlődés folyamatossága megvolt. „A gyógyszert közben mások megcsinálták” — így a film, s a mondásban irom és fájdalom együtt van. Mindenesetre a néző dolga, hogy magában a kettőt arányítsa. „Nem értem, hogy a fiam miért mindig ezeket az éveket firtatja, hiszen ez csak néhány év volt az életemből” — mondja a film befejező mondatában a főszereplő, s ebből arra is következtetni lehet, hogy a közelmúlt történelem ismereteit is gyarapítani akarja filmjével Simó Sándor. A mű valóban csak a tegnapokból ismerhető és érthető meg s tagadhatatlan, hogy — főként a fiatalokban — eléggé hiányos e néhány év ismerete. Árnyék esik mégis az Apám néhány boldog éve ábrázolására. Kisebb baj, hogy a film gyakran lelassul, már-már vontatott, ezért kárpótolhatnák a nézőt a jó iramú részek. Nagyobb hiba, hogy gátolja a történtek érzelmi átélését néhány érdekesebb tartalmi mozzanat, mint például az, hogy a mérnök, erkölcsi tartással elzárkózván a bizonytalan eredetű nyersanyag átvételétől, a következő pillanatban másféle gazdasági bűncselekményt vállal aggálytalanul. Egyszer-másszor a filmábrázolás is meggondolatlan, mesterkélt. A májusi felvonulás Vénének lelassítása révén mintha ólomlábakon futnának az emberek. Jelképes éremnek szánták talán, hogy a felmondást biciklizés közben adják át a még beteg mérnöknek? Máskor mesterkélt humorzavar, mint amikor a kistermetű özvegy megleckéztet és meghüyénzkedést késztet egy óriástermetű embert A göcsörtös ábrázolásokat olykor kellemes, ironikus pillanatok oldják, mint Szinyei Merse Majális ának idézése, vagy a zene alkalmazása mintegy korszakok megkülönböztetésére. A főszerepet, a címbeli Apát Lohinszky Loránd alakítja. Esettsége, érzelmes moralizálása hiteles, az elszántsága, minden küzdést és kudarcot vállaló belső ereje kevésbé. Az első világháború utáni Németországban játszódó film egyik erénye, hogy mélyebb történelmi ismeretek nélkül is élvezhető. Günther Rücker mér korábbi munkáiban, így a hazánkban is emlékezetes sikert aratott A lelkiismeret lázadásában bizonyságát adta, hogy jó érzéke van a hiteles eseményeken alapuló tragédiákhoz. Ezúttal azt a bonyolult történelmi helyzetet eleveníti meg, amelyben a szerveződő munkásmozgalom még nem elég erős ahhoz, hogy az oroszországi példa nyomán — kezébe vegye sorsának irányítását; a baloldalinak tetsző jelszavakkal fellépő anarchista csoportok pedig nem tudnak haladó programot adni. Az ember helye a történelemben — ez Rücker filmjének alapkérdése. Egy fiatal anarchista, Ignaz Wolz sorsának tükrében villantja fel a háború utáni eseményeket, a remélt baloldali fordulat illúzióját, a hatalomban maradt és újra megerősödött burzsoázia keménykezű visszavágását minden, a társadalmi rend megváltoztatását célzó kísérletre. Wolz azt a tragikus utat járja végig, amelyet a századelő anarchistái közül sokan: a tettek, a terrorakciók, az elkeseredett. Végig nem gondolt fegyveres csetepaték után az ő útja is a börtönbe: vezetett. A fegyházban nem, tanult és nem felejtett. Kiszabadulva is az maradt, aki volt: a munkásmozgalom harci formáit megvető, csak a fegyveres erőben hivő anarchista. Rücker széles ívű és hiteles társadalmi tablót vázol fel főszereplője hitelesítőjéül. Wolz fejlődése valóban jól indokolt, kellően megalapozott — legalábbis a film első felében az. A börtönéveket bemutató jelenetek, a szabadulás utáni időszakot ábrázoló képsorok már kevesebb indoklást adnak; nem világlik ki pontosan, hogy miért marad meg Wolz — a megváltozott társadalmi-politikai viszonyok között is — anarchistának. Regimantas Adomaitis rokonszenves emberi vonásokkal, szenvedélyekkel ruházza fel Wolz alakját. Különösképpen épp a gyengébben megírt Szakács Eszter, Meszléry Judit Tarján Györgyi sorsokat s nemcsak szerepeket ábrázol, Bujtor István, Madaras József, Garas Dezső, Andorai Péter és sok más szereplő a kor jellegzetes alakjait idézi fel. Az adományozó kedvű özvegy: Patkós Irma. A fiút, aki azóta is ezeket az érveket firtatja, Harsányi Péter eleveníti meg. Kortársainak, a szerep és a szereplő kortársainak egyaránt szól ez a történelmi lecke. (Hunnia Filmstúdió.) Zay László börtönjelenetekben tűnik ki érzelemgazdag játékával. Barátját, a szervezett munkást, Ludwigot Sztanyiszlav Ljubsin alakítja a DEPA-stúdió filmjében. Higgadt és céltudatos, halk szavú és okos munkásfigurát teremt. Jürgen Banuer képei nyugodt tempójúak, szépen komponáltak. Focizzon, aki tud „Kell egy csapat” — mondja Sándor Pál emlékezetes filmjében Minarik Ede, és elindul, hogy összegyűjtse azokat, akiknek életértelmét, álmokat, napsugaras pillanatokat jelent a foci. Nana Mcselidze grúz rendező filmjében Minarik Edét Jaszonnak hívják, a csapatot pedig Első Fecskének. Kétféle megoldás lehetséges. Az egyik a Régi idők focijáé, az, amely a foci ürügyén vezet el a keserédes pillanatokhoz, az elesettek, a megszomorítottak apró örömeihez, helymagas bánataihoz. A másik viz, amelyet Mcselidze választott, a mosolygósabb, könnyebb fajsúlyú. A játék mulatságos pillanatai nőnek itt lényegessé, a hangsúly a komikumon van, a tragikus felhangok szinte teljesen elhalnak. Vígjátékot látunk, bár tudjuk — hiszen a Régi idők focija bebizonyította —, hogy egy ilyen csapat életében több a könynyes, mint a mosolygós pillanat. Nem lehet nem összevetni a két, fociról szóló filmet. A mesék birodalmában két kisgyerek egy papírsárkányt üldözve eltéved a Csodálatos Erdőben. Itt csöppennek bele a mesék fantasztikus, csodálatos világába, bolyonganak egyik történettől a másik,s kalandról kalandra. A mesék egy része ismerős, másikuk újnak hat, hiszen a színes spanyol rajzfilm forgatókönyve a hazánkban jól ismert Andersen és a kevéssé ismerős Charles meséi alapján született. A történet far óhatatlanul epizódokra hullik szét, közöttük csupán a két gyerek személye a kötés. A mesék töredékességét, helyenkénti elnagyoltságát a rutinos rajztechnika és a kellemes kísérőzene kellően ellensúlyozza. v p osz NAPLÓ Oltodor 20 A szovjet művészeti alkotószövetségek tanácskoztak szerdán a Kreml kongresszusi palotájában. A forradalom hatvanadik évfordulójának, tiszteletére rendezett kongresszuson vendégként részt vesz Dobozy Imre is. A A Varsói Kamaraopera szerdán Magyarországra érkezett. Az együttes október 21-én és 22-én Telemann vígoperájával, a Pimpinonéval, 24-én pedig Paisiello La serva padrone című művével lép fel az Operettszínházban. Telemann operáját október 26-án, Pécsett is bemutatják. * A Bolgár Képzőművészek Művészeti Alapja rendezésében szerdán iparművészeti kiállítás nyílt meg a budapesti Bolgár Kulturális Központ Népköztársaság útjai helyiségeiben. Dean Reed haladó amerikai énekes egy hétig Magyarországon adott szolidaritási koncerteket. Fellépéseinek bevételét felajánlotta a szolidaritási alapnak Az énekes show-műsort is forgatott a televízióban. Szocialista filmfesztivál kezdődött meg kedden, Delhiben. A bemutatón Magyarország is részt vesz. is. A Szovjet Tudomány és Kultúra Házában, kedden koncertet adtak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére, a Kilián György Gimnázium énekkara, az angyalföldi Szabó Ferenc Kórus, Izsák Andor karmester és Lux Erika zongorista közreműködésével.* Az Info, a legnagyobb európai fogyasztási vásár a napokban nyílik meg Hannoverben Babagyűjtés, babakészítés, babaszínházak címmel első ízben rendeznek a vásáron babakiálítást. Különböző korok és országok mintegy ezer babáját mutatják be. Harmincegy babakészítő művész is részt vesz a kiállításon. Magyarországot Szabó Marianne, Szilágyi Júlia, Kecskés Ágnes és Amtani Rozi munkái képviselik.A Sánta Ferenc szerzői estje október 27-én, csütörtökön este hétkor lesz a Kossuth Klubban. Madar Nemzet Kiss István szobrai a Műcsarnokban Művészi életrajzai, mióta csak megírható és megírandó, a Dózsa-emlékmű történetével szokás kezdeni. Teljes joggal, hisz benne nem csupán a huszonöt esztendős szenzáció, a főiskolás fejjel megnyert óriás pályázat (százötven szobor érkezett a fölhívásra a bíráló bizottság elé!) emlékezetes fegyverténye az érdekes — hanem a mű, Kiss István Dózsa-szobra, amivel mintázója, valóban egy csapásra, a magyar szobrászat java erőinek sorába ugrott. Igazi kezdet ugyanis ez a nevezetes Dózsa. Fiatalos, merész, komoly, sőt hivő munka — mely a nem könnyű kor nem könnyű követelményeinek eleget tudott tenni. Kiss István Dózsája népi hős, mely kiemelt helyzetében is egy a körébe gyűjtött tömeggel, s viszont, Dózsa népe ezen a kompozíción valóban nép, nemcsak a vezér közelébe férkőzött lökdösődő „népség-katonaság”. Miképpen sikerült ez így, megmondani könnyebb, mint megmagyarázni. Ha ugyanis csak megmondani akarja az ember, elég ennyi: Kiss Istvánnak különös érzéke, jó tehetsége van a jelképes erejű típusok megteremtéséhez — s máris tudja mindenki, miről van szó, lévén közös élményünk szinte valamennyi emlékszobra a (végül fölállított kompromisszumos formájában is kétségtelen erőt sugárzó) Dózsától a Proletár debreceni emlékművén át a Tanácsköztársasági Emlékműig. Ám megmagyarázni bizony roppant nehéz, mivelhogy pontosan azok a tényezők a szavakká fordíthatatlanok ebben a plasztikai világban, amelyek a művek, a jelképek, a jelek értelmét hangsúlyaikkal tisztává s emlékezetessé teszik. A Dózsa-emlékmű előtt álló ugyanis hiába veszi észre, s mondja ki — például — az ember, hogy Kiss István ezen a pályázatot nyert kompozíción (pontosan: munkáinak a Műcsarnokban rendezett kiállításán szerepeltetett első bronzváltozatán) úgy tudta hasznosítani a korszak esztétikai elméletét és gyakorlatát, a típusteremtés számtalan formában megfogalmazott és számtalan megközelítésben, műfajok és művek sorában többé-kevésbé meg is valósított módszerét, hogy sikerrel lépett túl mindazon, amit a plasztika eladdig elért. Sem ez, sem a probléma bőségesebb kifejtése — például a kompozícióba állított figurák egyénítésének ütemet is hordozó megoldásáról való beszéd, a mozdulatok kifejezőerejének fölemlítése, a Dózsafigura monumentális aktivitásának jellemzése — nem hoz igazi, megnyugtató eredményt. A válasz ugyanis nem megmondható, hanem meglátható — Kiss István szobrában. A szavak hálójából minduntalan kisiklik a lényeg, akár direkt próbál rácsapni az ember, mint az imént, akár analógiák fedezéke mögé húzódva közelít (a Calaisi polgárok ugyan biztosan adtak tanácsot a tömegmozgatáshoz Kiss Istvánnak, emlegetésük mégis nagyon keveset segít a Dózsa lényegének megértésében: az akkortájt fölállított Kossuthszobor is nyilván hozzájárult az alapelképzelés megfogalmazásához, a hármasütemű kompozíció ikonográfiai programjának kialakításához, a szoborformálás műveletében azonban nem segíthetett. Kiss István elképzelése emberközelibb volt Dózsáról és Dózsa Parasztjairól, mint a Kossuthemélem övét mintázó szobrászkollektíváé a maguk hőséről). Kiss István Dózsa-emlékműíve azonban — bármekkora is a jelentősége az adott korszakban és megformálála életmunkájának elindításában — mégiscsak kezdet. Mégpedig egészséges kezdet. Sikere nem verte béklyóba Kiss Istvánt, megoldása sem tolta föl magát az újabb munkák receptjévé. Alappá vált, melyre bizton rakódhattak rá az új feladatokra felelő új kompozíciók rétegei A sikert liíto első szobor tapasztalatai azonban bőven akadtak , ezek különkülön és együttesen egyaránt a jelteremtés fontosságára hívták föl a monumentális, nagy terek betöltésére hivatott, emlékező-emlékeztető feladatú Kiss István-kompozíciókat. A Dózsa-emlékmű — és sorsa — mindenekelőtt az elképzeléseihez való szívós ragaszkodásra intette Kiss Istvánt (s valóban, későbbi szobrain már gondosan ügyelt saját szobrászi gondolata sértetlenségére és a mű tágabb környezetének megválasztására és kialakítására — mint azt, kiragadott példaként idézve is, a budapesti Tanácsköztársasági Emlékmű és a debreceni Proletár igazolja). De beleszólt szobrászi gondolkodásába is: az egyszerűbb megoldások felé irányította figyelmét — „lebeszélte” a több alakos, részletező plasztikai körmondatokról, s helyükbe az egyfigurás szobrok tőmondatait rendeltette. S végül — a kompozíció anyagváltásainak logikus következményeképpen — ráébresztette Kiss Istvánt az anyaggal való közvetlen bánás fontosságára, a kísérletezés lényeges voltára. A Műcsarnokban rendezett tárlat nyomán ez az utóbbi változás minden eddiginél szembeötlőbb lesz Kiss István munkásságában, a műhelymunka fázisainak követhetővé tételével kitárul előttünk a gondolat szoborrá érlelődésének az a szakasza, amelyről a talapzatára helyezett, kész mű már természetesen nem beszélhet, s a folyamat ebben az új szögben világosan megmutatja azt is, mily nagy szerepe lett alakulásában az anyaggal való manipulálásnak, a megszokott mintázás hegesztett acélt, sőt, különféle más anyagokat alkalmazó eljárásokkal való helyettesítésének. A Tanácsköztársasági emlékmű — kevésbé ismert, a kész mű által elfedett — első változatának, a Lovak számos variánsának, a Kiáltás égettfelületű krómacél alapjának és figurájának, a Prométheusok lángokat lobbantó hármasának szemügyre vétele minderről beszél a kiállítás termeiben. Ám még körükben is igazi meglepetést kelt Kiss Szitakötő című szobra: ennek krómacél teste, áttetsző műanyagszárnya a megszokott gondossággal és elmélyültséggel merőben szokatlan világot alakít — játékosat a komolyságra, romantikára, s jelképes beszédre halló Kiss István élete munkájában. A kiállításon azonban mégsem csupán különlegessége okán kérhetett és kaphatott helyet ez a Szitakötő, önsúlya, s az életmű összefüggésrendszerében elfoglalt helyzete révén is ide kívánkozott. A komolyan végrehajtott játékos kísérlet, az anyagok, a formák és a színek nehéz kötelességek nélkül való szabad halmozása ugyanis éppen itt, éppen ezen a szobron szabadította föl végleg Kiss Istvánt szobrászaténak még meglevő darabosságai alól és segítette a természetes formaadás egyenletesebb lélegzetű ritmusának megtalálásában. Ez a befolyás, természetesen, nem közvetlenül, de nagyon is áttételesen érvényesül Kiss István szobrászatéban. ..Kimutatni”, pláne az egyes műveken konkrét nyomát keresni csak zavaró lenne. Mégis, aligha félreértés, ha megjegyezzük, hogy a Prometheusok, az Ister, a Szarvas, a Munka, sőt, az Alkotó eszme, avagy a legújabb Kiss István mintázta mű, a Munkástrón aligha jött volna létre adott formájában a Szitakötőben megtestesült kísérletező időszak eredményei nélkül. A tartalom, a sábad eszmék hirdetése persze minden periódusban s minden műben az elsődlegesen szem előtt tartott feladata Kiss István szobrászaténak. Ez a rugója töprengéseinek is: minden más, minden kísérlet csupán ennek szolgálatában nyeri el a maga értelmét. Vonatkozik ez Kiss legújabb monumentális műveire, a felröpülő galambokból összeállított valamennyi kompozícióra , a Műcsarnok elé állított változatra és a dunaújvárosi Felszabadulási Emlékműre és összes társukra egyformán! — és a Kiskörére készülő óriási búzakalász-szoborra is. Különösségük nem önmagáért való, sőt, lassan kérdéses lesz az is, hogy beszélhetünk-e különösségükről — hiszen lényegük egyes-egyedül a világos beszéd minél tömörebb plasztikai jeleinek eredményes kevesése. Ciklusuk, különösen hogyha kiegészítjük a budai Munkásmozgalmi Emlékművet, s hozzáképzeljük hamarosan várható folytatásukat, kétségkívül új folyamatot ígér Kiss István szobrászatéban , nem is akármilyent. Erőset és erős hatásút. Horváth György .Csütörtök, 1977. október 20. / Eltemették Kormos Istvánt Kormos István kétszeres József Alta-díjas költőt, műfordítót, a Móra Kiadó főszerkesztőjét, az írószövetség választmányának és költői szakosztályának vezetőségi tagját szerdán búcsúztatták el a Farkasréti temetőben. A Magyar Írók Szövetsége, a költők nevében Nagy László emlékezett Kormos Istvánra. Páratlan versbeszéd az övé a hazáról — mondta. — Művészetét az örök elevenség jellemezte, elrettentette két határon túlra az unalmat, nem kacérkodott a reménnyel, mégis reményt adott. Nagy Gáspár a fiatal költők, a Móra Kiadó munkatársai nevében emlékezett meg az ifjú költőket mindig segítő művészről, a fáradhatatlan szerkesztőről. A család és a barátok búcsúszavait Csukás István mondta el. Benedek Marcell írja le emlékezéseiben, mint egykori közeli munkatársa, Farkas István külső eleganciába rejtett, állandó belső feszültségét. Még plasztikusabban vallanak azonban erről a ma kilencven éve született és 1941 végén Auschwitzban elpusztult, kiváló festő képei. Már kamaszkorában olyan mestere volt, mint Mednyánszky László, később pedig Ferenczy Károlynál, Fényes Adolfnál, majd Münchenben és — legmélyebb hatással — Párizsban tanult. Művészetének igazi nevelője azonban saját nyugtalansága, saját — elég sokáig nem is gyanított — lelki öszszetettsége volt. Meglepetés volt a néhány éve Székesfehérvárott megrendezett kisebb Farkas-emlékkiállítás: többek között azt bizonyította, hogy milyenének köze volt Farkas Istvánnak ínhoz a groteszk mozzanatokban is gazdag, tragikus életérzéshez, amelynek az irodalomban Franz Kafka volt egyik legjelentősebb képviselője. Egy fiatal kutató, Sarkantyú Mihály, egy nemrégiben napvilágot látott nagyobb tanulmányában Farkasnak a harmincas évek legelején festett reprezentatív képét, ,,A szirakuzai bolond”-ot a fasizmus fenyegető irracionalizmusára való, különösen nagy erejű, nem felületes jelképekkel dolgozó figyelmeztetésnek nevezte. És bár Farkas működésének utolsó évtizedében fel lehet fedezni a Balaton-környék poézisét és a kötődés utáni vágyakozást is, a figyelmeztetés ,ami nem egészen azonos a tiltakozással!) valóban talán legfőbb jellemzője gondosan szerkesztett vízióinak. A Nemzeti Galéria most nagyszabású Farkas István-kiállításra készül. Valószínű, hogy Itt minden eddiginél több alkalom nyílik áttekinteni Farkas István nyugtalan és nyugtalanító világát. (a.) A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Helikon Galéria: Lugossy Mária ötvösművész kiállításának megnyitója (5 óra) — Nemzeti Múzeum: Történelmi zenés esték (7 óra) — Korona-pódium: Jubileumi Advest (7 óra) — Zeneakadémia: A Magyar Állami Hangversenyzenekar koncertje Kirill Kondrasin közreműködésével ítél nyolc). SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: Bohémélet (Maleczky béri. 1.) (7) — Erkel Színház: K-dii hegedűverseny, Átváltozások. Don Juan: Bóléra (3. béri. 2.) (7) — Nemzeti Színházi Különc (Vein. béri. E. sor. 1 ) (7) — Madách Színház: Lóvá tett lovagok (7) — Madách Kamara Színház: Jássza Zselenova (7) — Vígszínház: Szent Johanna (7) — Pesti Színház: Macskajáték 17) — József Attila Színház: özvegyek (7) — Thália Színház: Gargantua és Fantagrüel (7) — Vidám Színpad: Kölcsönlakás (fél 8) — Huszonötödik Színház: az . ea. elmarad — Korona-pódium: „De szívetek megérdemeltem . , CAdy-est) (7) — Ódry Színpad: (kamaraterem): Duna-kanyar. Étellift (7) — Budapesti Gyermekszínház: Magányos fehér vitorla (du. 3) — Zeneakadémia: az AHZ hangversenye (vez.: Kirill Kondrasin) (Világjáró művészek I.) (fél 8) -- Állami Bábszínház: Jókai tér: A gyáva kistigris (de 10). Népköztársaság útja: vásári bábkomédiák (du. 3) — Kamara Varietét Nincsen múzsa tövis nélkül (fél S és II - Fővárosi Nagycirkusz: Porondon a világ (fél 81 szövid tartalom és szereposztás a Pesti Műsorban.