Magyar Nemzet, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
KÖNYVSZEMLE Vörösmarty Mihály összes Művei •Tsomai Marin magyarországi kapcsolatai Hatalmas, hézagpótló feladatot vállalt az Akadémiai Kiadó, amikor Mádl Antal és Győri Judit szerkesztésében csaknem 700 oldalas, nagy alakú tanulmány- és dokumentumgyűjteményt jelentetett meg Thomas Mann magyarországi kapcsolatairól, Thomas Mann und Ungarn címmel. A német nyelvű kézikönyv elsősorban szakembereknek készült, a nemzetközi germanisztika számára nyújt értékes segítséget. Szinte természetes, hogy Thomas Mann sokkal közelebbi kapcsolatban állt azokkal az országokkal, amelyek emigrációja idején menedéket nyújtottak neki, vagy amelyekben művei milliós példányszámban jelentek meg, mégis szembeszökő az az őszinte érdeklődés, amellyel kis hazánk felé fordult és az a bensőséges barátság, mely magyar személyiségekhez fűzte. Ennek okát keresve mindenekelőtt műveinek igen kedvező magyarországi fogadtatását kell kiemelni. A műveiben tárgyalt problémák közül nem kevés megegyezett a magyar olvasóközönség, mindenekelőtt az értelmiség problémáival, s az ily módon létrejött eszmei rokonság megkönnyítette termékeny barátságok születését Ezek a kapcsolatok korántsem voltak egyoldalúak, amint a kötet bevezető tanulmányából és számos, eddig még meg nem jelent levélből, dokumentumból is kiderül. Elég csak Thomas Mann levelezésére gondolni, melyet Kerényi Károlyival folytatott, aki nagy segítséget nyújtott az írónak a József-regény megírásához, de nem jelentéktelen Hatvany Lajos és más magyar személyiségek ösztönző barátsága sem. Külön érdeme a kötetnek, hogy rámutat Thomas Mann műveinek magyar vonatkozásaira (amelyek különösen a Doktor Faustusban találhatók meg), valamint felhívja a figyelmet arra, hogy a húszas-harmincas évek Ma' T nyivánvaló, hogy a Vörös-*-’ marty „kritikai kiadás” újabb kötetének megjelenése nem hozza lázba az olvasóközönséget. Inkább az meglepő, hogy az érdeklődés nagyobb, mint általában gondolják. A legújabb „kritikai kiadások” néhány éve megjelent kötetei többnyire beszerezhetetlenek. Régen nem lehet kapni már — a többi között — a Vörösmarty lírai verseit magában foglaló három kötetet. Pedig nemzeti klasszikusaink „kritikai kiadásai” nem egyegy év könyvvásárlóinak készülnek. Ma — részben a könyvterjesztés, részben a példányszám-megállapítás hibájából — mégis az a helyzet, hogy talán egyetlen sorozata sincs a „kritikai kiadásoknak”, amelyből minden megjelent kötet megvásárolható lenne — legalább az erre hivatott Akadémiai Könyvesboltban. Idézőjelbe kellett tennem a „kritikai kiadás” elnevezést, mivel a szóban forgó sorozatok hivatalos neve az „összes művek akadémiai kiadása”. A gyakorlatban mégis kritikai kiadásról beszélünk, mert ezzel a tudományos szövegkiadás egyik alapelvét emeljük ki: a sajtó alá rendező kritikusan megvizsgálja a már megjelent művek szövegét, összeveti a különböző kiadásokat, az esetleges változatokat, s ha lehetséges, mindezt szembesíti az eredeti kézirattal is. Nagy szükség van erre, hiszen a sajtóhibák, szerkesztői beavatkozások gyakran megváltoztatnak szavakat, mondatokat. A költő figyelméből kikerülő módosult sorok, részletek aztán az eredetitől eltérő értelmet kaphatnak. Vörösmarty — és még sok más nagy költőnk — nem szeretett nyom-,dai javításokkal bajlódni, ezért művei kiadásának gondozását életében isbarátira bízta. S barátai — különösen Toldy Ferenc — bizony nem mindig csak a sajtóhibákat javították ki. Néha Vörösmarty is. Az „összes Művei” elnevezés alatt többet kapunk, mint amennyit a cím ígér. Ezekben a kiadásokban ugyanis megjelennek nem-művek, azaz nem kiadásra szánt töredékek, följegyzések, levelek is. S mindezek mellé a jegyzetekben megtalálhatjuk a szövegre és szövegkörnyezetre vonatkozó legfontosabb ismereteket. Fontos tehát a kritikai kiadások megbízhatósága, s a Horváth Károly és Tóth Dezső szerkesztésében megjelenő Vörösmarty-sorozat ebből a szempontból is kiemelkedik a sok gonddal küszködő kritikai kiadások átlagából. Az sem lebecsülhető érdeme, hogy belátható közelségbe került a befejezése : tervezett tizennyolc kötetéből most készült el a tizenötödik. A szakkritika szigorú mércéjével mérve a Vörösmartysorozat színvonala kielégítő. Ennek egyik biztosítéka, hogy az egyes kötetek munkatársai bátran építhettek Tóth Dezső (nemrég új kiadásban is megjelent) monográfiájára. Ugyanakkor azonban azt is meg kell említeni, hogy néhol nem ártott volna egy-egy összefüggés föltárása, a kielégítőbb magyarázatok érdekében túllépni Tóth Dezső összefoglaló eredményein. Különösen az életrajzi kutatásokat hiányolhatjuk több helyen. Annál inkább, mivel korszerű Vörösmarty-életrajzunk nincs, ma is Gyulai Pál százéves művére vagyunk utalva. Az egyes kötetek munkatársai közül külön kiemelhető a korán elhunyt Fehér Géza kutató buzgalma. A bujdosók általa gondozott kiadásában (8. kötet) kapjuk a legtöbb új adatot, a legnagyobb mérvű hozzájárulást az életmű jobb megismeréséhez. Vannak persze kevésbé sikerült kötetek is. A költő levelezését magában foglaló két kötet (a 17. és a 18.) példának okáért méltán kapott fogyatékosságaiért kritikai elmarasztalást. Más kiadásokban is hozzáférhető művekkel együtt olvashatjuk itt azokat a Vörösmarty-írásokat, amelyeket eddig többen emlegettek, mint ahányan ténylegesen ismertek. Hadd idézzük ezzel kapcsolatban emlékezetbe a Nemzeti Színház Czillei és a Hunyadiak bemutatóját, illetve az ezt követő vitát. Ismeretes, hogy a bemutatott dráma nem teljesen azonos Vörösmarty művével, s az átdolgozott változat alkotói sokat merítettek a Hunyadi László töredékből. Nos, a kritikai kiadásban (a 11. kötetben) bárki elolvashatja a Czillei és a Hunyadiak eredeti szövegét, s mellette rögtön megtalálja a vitázók által sokat emlegetett töredéket is. A most megjelent 16. kötetben különösen sok újdonságot találunk. Az itt közölt publicisztikai írások többsége ugyan nemrég megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadó háromkötetes válogatásában, de ez sem változtat azon a tényen, hogy Vörösmarty politikus cikkei az életmű kevésbé ismert részéhez tartoznak. Az „Akadémiai és Kisfaludy Társasági iratok” című gyűjteményt pedig jórészt először adják ki. A Solt Andor és Fehér Géza által sajtó alá rendezett publicisztikai írásoknak több érdekessége van. Mindenekelőtt maga a műfaj. A fiatal Vörösmartyt a múlt század húszas, harmincas éveinek kezdetleges magyar sajtója nem nagyon vonzhatta. A negyvenes években pedig már annyi elfoglaltsága volt, hogy újságíró munkára nem juthatott ideje. A különböző irodalmi harcok úgyszintén elvonták a politikus publicisztikától. Sokáig az előbbiekben való részvételt érezte elsőrendű kötelességének, s ennek eredményeként születtek például színikritikái, folyóságatók a -14. kötetben.) Ezekben nagy szerepet vállalva e műfaj magyarországi meghonosításából, rögtön azóta sem fölülmúlt magaslatra emelte. A negyvenes évek rendkívül erős politikai sodrása bírta végül szóra Vörösmarty felelősségtudatát. E kötet írásai tanúsíthatják, hogy e megszólalás belső nehézségének okát nem kereshetjük a költő politikai véleményének hiányában. Ellenkezőleg: "bármelyik cikkét olvassuk, a reformkori magyar liberalizmus egyik kiemelkedő gondolkodója szól belőle. . A témák puszta fölsorolásávalérzékeltethetjük, hogy a kor legfontosabb kérdései adták kezébe az újságíró tollat. Először a nevezetes ,,Kelet Népe” vitához szólt hozzá, mégpedig Kossuth oldalán — a szeretve tisztelt Széchenyi ellenében. Aztán 1848 márciusában „Proklamációt” fogalmazott a „pestvárosi rendreügyelő bizottmány” nevében, majd a „Zsidóügy”, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, a magyar—osztrák viszony, az abszolutizmus kérdései késztették véleménye kifejtésére. Végül pedig ide tartozik a Petőfivel folytatót híres politikai vitája is. Mindezt annak tudatában kell olvasnunk, hogy Vörösmarty soha nem irt könynyen és felületesen. A Szabadság, egyenlőség, testvériség című cikkén másfél hónapig dolgozott! S ugyanez a lelkiismeretesség teszi megrendítő olvasmánnyá az „Akadémiai és Kisfaludy Társasági iratok” számos darabját. E. Gergely Pál munkája nyomán közkinccsé vált gyűjteményből mindenki meggyőződhet róla, hogy három sorban tökéletesen be lehet bizonyítani egy mű értéktelenségét, és egy mondatban ki lehet fejezni Arany János éppen fölfedezett Toldijának nagyszerűségét. „Meséjének egyszerűsége, emellett a világos szerkezet, nagyszabású és sok bensőséggel bíró jellemek, s tisztán és következetesen népies előadás jóval fölül emelik a többi pályázókon” — olvassuk 1846-os gyarországán élt, alkotott és hatott egy haladó magyar művészet és értelmiség, amellyel a nagy német írónak gyümölcsöző kapcsolatai voltak. A kötet bevezető tanulmányát válogatott esszék követik. Az összeállítók arra törekedtek, hogy elsősorban olyan szerzők tanulmányait, cikkeit közöljék, amelyek eddig német nyelven nem voltak hozzáférhetők. Ezért is szerepel csupán egyetlen Lukács György-írás, viszont olvashatók Bálint György, Gyergyai Albert, Kosztolányi Dezső eszszéi. Az ezután következő hatalmas dokumentumanyag elsősorban Thomas Mannt szólaltatja meg, levelezése, beszédei, nyilatkozatai olvashatók itt; legtöbbjük eddig csak magyarul látott napvilágot. Az időrendi tábla főleg a magyarországi látogatásokra összpontosít. J. Gy engel Tevan István illusztrációja Ladislav Buks Változatok sötét húrra című könyvéhez, mely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg — saját kezével írt — „Véleményében”. Az Akadémiai és Kisfaludy Társasági iratok olvasója ámulva győződhet meg róla: Vörösmarty a nemzet „koszorús költőjeként” mennyit dolgozott Mennyi időt, energiát fektetett közügyekbe. Milyen figyelmesen olvasta végig huszadrangú szerzők műveit, s milyen biztonsággal állt ki az értékesebbek mellett. Ezek az iratok éppen úgy, mint publicisztikai írásai, azt bizonyítják, hogy igaza volt Babitsnak, amikor más tényezőkből kiindulva azt állapította meg, hogy a Vörösmarty-jellem legfontosabb vonása: a kötelességtudat. Akit mélyebben érdekel Vörösmarty, annak érdemes megvennie a 16. kötetet. Amíg kapható. (Akadémiai) Taxner-Tóth Ernő A HÉT KÖNYVEI KOSSUTH KIADÓ: A szocializmus időszerű kérdései MAGVETŐ KIADÓ: Lukács György: Ifjúkori művek (1902—1918) Sumonyi Zoltán: A portré kiegészül Szabó Ervin: Hol az igazság!? Szűcs Sándor: Régi magyar vizivilág STATISZTIKAI KIADÓ: A Központi Statisztikai Hivatal 1978. évi adatgyűjtési rendszerének tartalmi katalógusa Beruházási-építőipari adatok, 1977. I—II. Mezőgazdasági adatok, 1977. II—III. AKADÉMIAI KIADÓ: A kuruc küzdelmek költészete Görömbei András: Sinka István Kulin Katalin: Mítosz és valóság Magyar őstörténeti tanulmányok Mayer Mária: Kárpátukrán (ruszin) politikai és társadalmi törekvések. 1F, GO—1910 Rózsa Olga: T. S. Eliot fogadtatása Magyarországon Somogyi Sándor: Gyulai és kortársai Soós Pál: A pályakezdő Szabó Ervin politikai és kulturális törekvései Világirodalmi lexikon, V. kötet (Jm—Kimb) Zincsenko—Vergilesz: A vizuális kép kialakulása Egy ég alatt Kosztolányi Dezső tanulmányai A kritika célja, hogy megértesse azt, ami voltaképpen érthetetlen — írja Móricz elemzése közben Kosztolányi Dezső. Szerinte a művészi alkotás csak értelemmel nem fogható fel, nem közelíthető meg a lényege. A kritika tehát a befogadást követő, közvetítő, alapjaiban értelmi jellegű tevékenység. A Szépirodalmi Kiadó Kosztolányi-sorozatának (szerkesztő: Réz Pál) újabb darabja, az Egy ég alatt, a hazai kortárs művészekről írt arcképvázlatokat, tanulmányokat foglalja össze, a Látjátok, feleim kötet folytatásaként, még nem a kritikai kiadás, de a teljességre törekvés igényével. Emberismeret- és kitűnő szövegelemzői fölvértezettség együttesen jelölik Kosztolányi kritikai módszerének szélső határait. Osvát Ernőről szólva érthetően fontosabbnak tartja az emberi karakter megragadását, de alig van olyan kritikája, amelyben ne figyelne az emberi jellemzőkre: Juhász Gyula esernyőjére, fehér harisnyájára. Gulácsy Lajost részeg állapotában figyeli meg, s von le önkontrolljából, fegyelmezettségéből messzemenő következtetéseket a művészi karakterre vonatkozóan. Nem mindig pártatlan, de igen jó érzékkel ki tudja választani, kivel szemben lehet elfogult: Gelléri Andor Endrével, Juhász Gyulával, Csáth Gézával például. Érzékenységét állandóan kamatoztatva egy sor olyan Információt is ad, hogy olvasója észre sem veszi, már levették a lábáról, sokszor azt hiszi, szépirodalmat olvas. Kosztolányi csapongónak tűnik, pedig mindenütt zárt logikai szerkezetekre épül látszólagos könnyedsége. Különös érzékenységgel összpontosít a művészi karakter meghatározóira. Karinthynál kiemeli a józanságot, a logikát. Gellériről ma senki sem szól az ő szavai, a „tündérrealizmus” idézése nélkül. Nincs azaz értéktelen, kultúrhistóriai jelentőségű színdarab, zenemű, melynek szerzőjét ne tudná finoman elénk rajzolni. Zerkovitz Béla jellemzését a népszerűség taglalásával kezdi. „Ha szoros inkognitóban akarsz maradni a népes utcákon, sétatereken, leghelyesebben teszed, ha vele sétálsz. Akkor tudnillk minden szem csak őt bámulja”... Ilyen hangvétellel kezdi írását, s ezek után igazán csak figyelem kérdést, hogy az ilyen mondatait értékük és kettős jelentésük szerint olvassuk: „Zerkovitz sohasem szállítja le a színvonalat, ő mindig a saját színvonalán marad.” — „Ma, azt mondja, annyit keres, amennyit akar." Bartókról így kezdi portréját: „Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös apró kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során”. Jegyezzük meg: Kosztolányi nem azért volt kitűnő portréíró, mert ilyen szép sorokat tudott írni Bartókról (Babitsról, Bródy Sándorról, Krúdy Gyuláról, Móriczról), hanem mert tévedhetetlenül tudta, hogy egy Zerkovitznál nem az arcról, nem a tekintetről, „látó agyvelő”-ről kell írni, hanem meg kell kérdezni tőle, mennyit keres évente? A megmutatás képességében volt Kosztolányi a műfajon belül páratlan. Előbb leírtunk egy szót: tévedhetetlen. Nos, hát akkor mi a helyzet az Adypamflettel? Ady-centenáriumot ünnepelünk, újra szó esik itt-ott Kosztolányi hírhedt Ady-tanulmányáról. Az Egy ég alatt kötetben egymás mellett találjuk az összes Adyról szóló írását, a sort az 1929-ben A Toll hasábjain megjelent pamflet zárja; heves kifakadás ez az Ady-kultusz és maga Ady ellen. írása szenvedélyes vitát váltott ki, mely végül is Adynak nem tudott ártani — Kosztolányinak annál inkább. A kötet jegyzetanyagában megtaláljuk a vitaanyag egy részét, szemelvényeket Babits, Móricz, Kassák, Ignotus, József Attila, Komlós Aladár, Zsolt Béla, Fenyő Miksa Ady védelmében fogant hozzászólásaiból. Kosztolányit Ady kapcsán valóban cserbenhagyta az igazságérzete, s az esztétikai ítélet helyét a szubjektív ízlés foglalta el. Minél inkább használja stílusfegyvereit, szövegelemző tudását, annál nagyobb bakot lő. Szavaiban sok részigazság van — csak az egész Ady-képe hamis. Németh László találó megállapítása szerint valószínű, hogy Kosztolányi „előbb ütődött bele Ady presztízsébe, mint Ady lírájába”, s így a presztízssérelem gátolja az igazi megértésben. Kosztolányi ráadásul azzalámította magát, hogy ő az Ady-kultusz ellen kíván szólni. Dehát az önámítások természetéhez tartozik, hogy kell valami igazságnak is lennie bennük. Azóta már sokan leírták, hogy Ady a nagy versei mellett igen sok selejteset is leírt. Igen, vannak gyönge versei is — de hát Kosztolányi publicisztikáját sem a „Pardon”-rovat alapján ítéljük meg. Korábban sok igaztalan vád érte őt „nihilizmusa” miatt. (Körülbelül annyira volt nihilista,mint amennyire az egykorú vicclapok szakállas, vastag cipőtalpas figurái egzisztencialisták.) Tény, hogy naivan szerette volna mindig kívül tudni mágát a politikán. Erre a naivitásra mi sem jellemzőbb, mint hogy politikai írásai fölött gőgösen úgy mondott ítéletet, hogy nem jegyezte, azaz nem írta alá őket. Szemléletének, világviszonyának ismeretében annál inkább értéke van azoknak a portréinak, amelyek az őszinte elragadtatás hangján szólnak Nagy Lajosról, József Attiláról, Kassák Lajosról. Ne feledjük azt sem, hogy éppen az ízlés, az „érték” és a „mérték” állandó együtt hangsúlyozása óvta meg — sok kitűnő kortársával ellentétben — attól, hogy behódoljon Szabó Dezsőnek, aki szerinte „rengeteget összeolvasott, ami megfeküdte az agyvelejét, most aztán visszakérődzi ebben a könyvben, izzadságosan kigondolt mondataival és jelzőtárlatával együtt”. Bár iróniája a Szabó Dezső portréban vaskosabb, rendkívül jellemző, ahogy elmond egy történetet „három előneves, ősmagyar” barátjáról, aki kacagva olvasta Szabó könyvében a regény legszomorúbb jelenetét. Ez a finom riposztozás, ez Kosztolányi. Hogy nem Szabó Dezsőt gúnyolja ősmagyarnak, hanem barátjáról említi meg olyan mellékesen a „jó származást”, mintha a kabát hajtókájának fazonjáról írna. Következik ezután egy részletes szövegelemzés, amelyben megmutatja Szabó Dezső nyelvében az idegen hatásokat, a rossz mondatszerkesztést, a hatásvadász, értelmetlenség határát súroló jelzőhalmozást, a képi következetlenséget, zavaros metaforarendszert. Ellenkező okokból ugyanígy elemeire szedi Móricz prózáját, ahol viszont a titok mélyére akar hatolni, a hatás titkának mélyére. Kötetéből kedvet kaphatunk újra fölfedezni a méltatlanul elfeledett Csáth Gézát, Ambrus Zoltánt. A pszichoanalízis egyik úttörőjéről, Freud tanítványáról, Ferenczi Sándorról, vagy Gombove Zoltánról, a nyelvésztudósról írt sorai alapján megértjük, hogy a tudás előtt csak az tud hódolni, aki maga is sokat tud.Nem hiszem, hogy Kosztolányinak szüksége volna arra, hogy ajánljuk őt a magyar olvasónak. Azt viszont léptennyomon tapasztalhatjuk mindannyian, hogy sem a nyelvvel, sem a gondolatokkal nem tudunk úgy gazdálkodni, ahogy kellene. Az örökség adott: fölmérhetjük. Tanuljunk Kosztolányitól magyarul írni — és európaiul gondolkodni. Körmendy Zsuzsanna