Magyar Nemzet, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-21 / 93. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Kortárs, Nagyvilág, Új írás „Nagy László költészete egyetlen dráma. Öröm perel a fájdalommal,szerelem a magánnyal, hűség az árulással. Egy boldogságra és tisztességre vágyó költő viaskodott az emberi lét és történelem ármányos ellentmondásaival.” Az áprilisi Kortárs Nagy László emlékének szentelt cikkcsokra egyik írásában állapítja meg ezt Povtogáts Béla. A kritikus szerint Nagy László „nem bölcseleti megfontolásból vallatta az emberi élet végső titkait., Nem magányos magaslatról kémlelte a történelmi küzdelmeket, maga is részt vett , bennük. E küzdelem több mint három évtizeden át tartott, mióta az iszkázi parasztfiú először vetett számot a körötte élő világ gondjaival, s a költészetre tette fel sorsát.” A szűkebb hazájából „szárnyaló lendület idején” Pestre jött költő az ötvenes években „csalódottság és reménykedés küzdelmét élte át”. És „csalódásaival küzdve az élet és pusztulás nagy drámájához érkezett. Mint Vörösmarty, aki a maga korának harcait, az emelkedő és sülylyedő idő játékát szemlélve jutott az emberi lét nagy bölcseleti kérdéseihez. Nagy László mintha az ő útját járta volna; a változó idők fürkészését a nagy emberi és közösségi sorskérdések vallatásával egészítette ki.” Nagy László egyik reprezentatív versének a Tűz címűt tartja Pomogáts. E költeménye megalkotásához is Nagy László „a népköltészet és a nemzeti klasszicizmus, Petőfi és Ady magyaros verselésén nőtt fel. Ehhez az örökséghez járult még Ady. Endrének az időmértékes ritmust hangsúlyos ritmusba átjátszó ,szimultán verstana.” A költemény szövegének tipográfiai alakja ugyanakkor „a lángot utánozza; a kibomló és elvékonyodó lángnyelveket. A Tűz ennyiben,a, modern kísérletező költészet képverseinek , rokona, ászoké a költeményeké, amelyek a költői kép és zene gondolat- és érzésközlő eszközeit még ki akarták egészíteni a tipográfiai információ eszközeivel.” Nagy László Janus Pannonius- fordításáról szól ugyane lapszámban Kovács Sándor Iván. A Kortan pályázata számára 1972-ben tizenhét magyar költő lefordította Janus híres váradi búcsúversét — tizennyolcadikként Nagy László szintén átültette magyarra a latin poémát. Kovács — miután elemzi a fordítás több telitalálatát — úgy jellemzi annak lényegét: „Közvetlenség és természetesség a kor magyar költészetének legjobb szintjén, a latinból fordított versek kötelező ódai fenségének túlzásai nélkül, de azért a latin jelleg érzékeltetésével. A jó versfordítás követelményeit és jellegzetességeit Vas István kodifikálta így, és én mindezt megtestesülni látom Nagy László magyar Janus Pannoniusában.” Különben maga Nagy László úgy összegezte felfogását Versfordításaimról című írásában: „Az idővel változó nyelv, és a változó fordítói fölfogás értékben szüntelen kérdésessé teheti a versfordítást. így hát az én munkámra is tűzhet kérdőjeleket az idő.” „Végzetesen szomorú, megtört is volt Nagy László — olvassuk a Nagyvilág áprilisi számában, Béládi Miklós tollából —, mert sokat tapasztalt ,és tudott, s fölrémlett előtte minden szépnek és jónak a fonákja, a hó és jég világa, az álmokat megölő hóparázs, a pusztító pokolkemence. A vicsorgó szivárvány a kárhozattan. A szorongó sejtelem az elveszésről az erőszakos halál rettenetes képzete. De mindig fölébe is kerekedett a lesújtó élményeknek, a rossz közérzetek; következetes szívóssággal és szenvedéllyel keresne a r°mény fogódzóit, a kiáv,ró"dultságot meddőnek és léhának tekintette.” A szerző szerint Nagy László a műfordítás kalandozásaiból is az önmagához való hűség alapélményét hozta ..haza”. Béládi úgy látja: „A hűség volt nagy fegyelmezője, egyúttal állandó továbblendítője költészetének; nálunk törvény a hűség, jóság — írta szűkebb és tágabb otthonáról szólva. A hűség erkölcsi lírájában poétikai funkciót is magára vállalt. A csalódottság döbbeneteit, a halállátomásokat, a világpusztulás képeit élte átoly drámai végletességgel, mert„ a közösséghez — nemzetéhez és az emberiséghez — tartozás tudatát semmi nem tudta elnyomni benne.” Hauser Arnoldra a nemrég — Budapesten — meghalt, világhírű tudósra emlékezik ugyanebben a lapszámban Hermann István. „Angliában is, de ugyanúgy egész Európában sajátos aurája van, volt és van annak a művészi és tudományos tendenciának, amelyet a magyar forradalom 1918—19-ben teremtett” — írja. Hausert is — aki Balázs Bélával, Mannheim Károllyal, Fülep Lajossal és másokkal együtt szerepe volt a Lukács György irányította hírneves „Vasárnapi Kör”-nek — a „föl-földobott kő” helyzete és szerepe jellemezte. Több mint fél életét külföldön töltötte, ide-oda hányódott, de „a sikertelenségek idején éppúgy, mint a siker idején igyekezett megtartani magyar kapcsolatait, és igyekezett visszatalálni otthonába. De ez az otthon csak akkor válik igazán otthonná — Hauser művei számára immár —, ha alkotásai mind megjelennek majd, és ha akad, aki folytatja azokat. Hauser tudniillik hatalmas művészet- és társadalomtörténeti ismerettel rajzolta meg az európai irodalom és művészet társadalomtörténetét, megalkotott egy művészetfilozófiát és a művészettörténet, valamint a művészetelmélet egyik legizgalmasabb kérdését tárgyalja, a manierizmus problémáját. Csupán a fő művek egyike jelent meg eddig nálunk, de máris akadnak sokan, akik felhasználják, továbbgondolják és olyan széles alapon, annyira a marxizmus igazságait figyelembe véve kezdenek dolgozni, mint Hauser Arnold tette.” Hauser példája is azt bizonyítja különben, hogy „igazán gyümölcsöző és értékes művészettörténeti vagy szociológiai munkát csak az tud írni, aki gondolkodó”. A holnap magyar kultúrájának „sok olyan emberre lesz szüksége, aki hatalmas tudásanyagra építve gondolkodik. Ezért a Hauser Arnoldtól búcsút vevők — elsősorban, s az ő szellemében — azt várják, legyenek követői.” Bretter Györgyre, a viszonylag fiatalon meghalt kiváló romániai magyar filozófusra Tordai Zádor emlékezik az Új Írás márciusi számában. A szerző szerint Bretternek „amikor diák volt a Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsvárott, senki sem adott volna tehetséget, alkotói pályát.” 1951—52-ben „bolondosnak, furcsának, hóbortosnak mondták, s talán ez mentette meg. Furcsa kérdései mintha mindent összezavartak volna. És éppen ez az, amiből Bretter írásai lettek. Legközvetlenebbül a tanulmányok, mert mindegyikben van buktató, a rendszerező elme és gondolat hasra vágódik — a gyermeki lélek nagyhahotására. A gondolati játék és fintor, komolyság mögül kioltott nyelv. A furcsa kérdések és a másként való beszéd, ezek adják Bretter minden igazát.” Az Utunk című kolozsvári hetilap szerkesztője — erdélyi írókról meditálva — fogalmazta meg a szállóigévé lett szavakat: „Elvesztettük csészénket." Nos, „Bretter a maga számára és magának, megtalálta az esszét. Ezt választotta egyik formának. Mert ez is bujkálódó és színüket váltó gondolatok világa, és ez is játék. Csak nem a tárggyal, hanem atiszta’ szubjektivitásban. Hogy meglelje egyszerű önmagát. És mondhassa a mondhatatlant, kimondhassa, amit nem illik.” Bretter — Tordai szerint — „azzal is, amit mondott, és azzal is, ahogy mondta azitt,és most’ harcos kompromisszum ■ elvét támadta —, nem kímélve sem fáradságot, sem humort, sem rosszmájúságot. Mert ő itt és most mást akart mondani és másként. Ezért kapta ő diákjaitól a kinyíló értelmet.” A. G. Eltemették Rónay Györgyöt Mély részvéttel kísérték utolsó útjára csütörtökön a Farkasréti temetőben Rónay György, József Attila-díjas költőt, írót és műfordítót, a Vigília című folyóirat főszerkesztőjét. A ravatalnál Sőtér István akadémikus a Magyar Írók Szövetsége nevében mondott búcsúbeszédet. Méltatta Rónay György munkásságát, elévülhetetlen érdemeit. A tanítványok nevében Rába György irodalomtörténész, a munkatársak nevében pedig Várkonyi Imre, a Vigília felelős kiadója vett végső búcsút Rónay Györgytől. NAPLÓ Április 21 Hubay Miklós szerzői estjét rendezi meg a Magyar Írók Szövetsége és a TIT budapesti irodalmi szakosztálya április 25-én, kedden este hét órakor a Kossuth Klubban. Bevezetőt mond Tolnai József, Hubay Miklóssal beszélget Bata Imre. Közreműködik Gombos Katalin, Tolnai Klári, Kozák András, Márkus László és Sinkovits Imre.♦ A budapesti Táncsics Gimnázium hagyományos hangversenyét április 24-én 19 órai kezdettel a MOM Művelődési Ház színháztermében rendezi meg. A műsoron az iskola zenekara, kórusa, színjátszó együttese Bach IV. Brandenburgi versenye. Michel Haydn Nunc Dimittis és Lorca A csodálatos Vargáné művét adja elő. A műsort betanította Gyárfás Júlia és Herczegh Zsolt.* Barta Lajos szobrát felállítják a dél-baranyai Beremenden, az író születésének századik évfordulójára. •f* Hej, Nagykőrös híres város címmel, az alföldi mezővárosi fejlődést a honfoglalás kortól nardavikat bemutató kiállítás nyílik ápilis 28-án, 14 óraikor, a nagykőrösi Arany János Múzeumban. Beszédet mond Keresztury Dezső akadémikus. Két román egyfelvonásost mutat be április 23-án a Radnóti Színpad, Paul Everac „Néhány hamis pofon” című színművét Klumák István fordításában és Ion Baiesu „Az eltűnt értelem nyomában” című abszurd játékát Lázár György fordításában. A két szerző is részt vesz a budapesti bemutatón. * Bencze Klára grafikai kiállítása április 25-én nyílik meg a Fészek Klubban. A tárlat május 7-ig, délután 28-ig tekinthető meg. oo A Magyar Nyelvtudományi Társaság általános nyelvészeti és magyar szakosztálya rendezésében Erdődi József tart előadást április 25-én, délután fél ötkor, az ELTE Bölcsészettudományi Karának VI. tantermében.A Csembaló-hangverseny lesz április 22-én délután négy órakor, a Zeneművészeti Főiskola kistermében. Elekes Zsuzsa Bach- és Händel-műveket játszik.♦ Leviczky Andor érdemes művésznek, a Bábszínház színművészének búcsúztatása április 24-én 1 órakor lesz a rákoskeresztúri temetőben. Magyar Nemzet .Péntek, 1998. április 11. KÖNYVESPOLC > 'iirwwiiwiiwnwwiámwwnmniiiwiHiwmiiiwfiHiiHiwiiwi'iKiiiiimiiiiiiiiiiiiiii.iN'HiiinTOiiiiiiiirim iiitmnMinmiiiniTTnih^'riiírNT’firr'HiiiirPTrf'^cnimiiiiiiiiimmi’iri’i'^iinrriiiiiiiirifiRffliíiiBaB Nemcsak illemtan... Kovács Judit és Osvát Katalin könyve Kovács Juditot nem kel bemutatni olvasóinknak, a köz- és magánélet kérdései iránt különösen érzékeny újságíró. Publicisztikában, riportban, glosszában elemzi társadalmunk jelenségeit, s bírálja a kinövéseket. Osvát Katalinnal közösen írt könyvében is ezt teszi. Ezért „nemcsak illemtan” ez a munka. Tükröt tart a serdületlenek és a már felserdültek elé, selénk: ilyenek vagyunk, így viselkedünk. Illetve így viselkednek sokan, ilyen önzően, kíméletlenül, elbizakodottan. Törtetők, kapzsik, lusták, fecsegők, figyelmetlenek, tapintatlanok, rendetlenek. Derűs ,,magatartástan” a könyv. Kellemesen, ötletesen igazít el a mindennapi élet különböző helyzeteiben. Hogyan szólítsuk meg egymást. Hogyan mutatkozzunk be. Hogyan öltözködjünk. Milyen legyen a lakásunk. Hogyan viselkedik általában az „illedelmes” ember, mit értünk azon, hogy rendes, tiszta, türelmes, figyelmes, tapintatos, szerény. Mit eszünk kanállal és mit villával. Mikor kevés a szöveg és mikor sok. Milyen legyen viszonyunk a pénzhez, a sajátunkhoz és a felmenőinkéhez. Mi a szerepe a borravalónak, milyen a célszerű és tapintatos ajándékozás. Hogyan alakulhat fiú és lány kapcsolata, miyen szerepek és viselkedésformák lehetségesek a kis- és a naivcsaládban, milyen sablonokat ismerünk, és mi lehet a helyzet, ha felbomlik a házasság, ha válásra kerül sor. Hogy viselkedjünk munkahelyen, hogyan vendégként, és mint házigazdák. Miként tölthetjük szabadidőnket. Mi is a „mulatás”? Helyénvaló e sok jótanács, hiszen a nagyanyáink korabeli viselkedési szabályokat már elvetettük, a korszerű illemtan pedig még nem alakult ki. Felül kell vizsgálni a régi „normákat”, ■ megállják-e helyüket megváltozott körülményeink között. A könyv vidám alaphangja ellenére is úgy érezzük, az elénk tartott tükör néha torzít. Nem vitás: akad itt-ott elég neveletlen, elviselhetetlen, önző ember. Ám mégis — talán nem ennyi. Mintha a kelleténél sötétebb volna a kép, melyet a meg nem alkuvó jobbító szándék elénk tár. És akkor könnyen kerül piedesztálra mindenki, aki nem rúgja bokán az előtte haladót, nem gázol át emberi érzékenységeken, vagy nem rabolja felesleges fecsegéssel mások idejét. Nézzünk körül: mennyi a jóérzésű, halk, szeretetre méltó ember, gyermekét nem önzésre, hanem közösségi szellemben nevelő kismama. Csak hát persze, ezekre kevésbé figyelünk fel. Az illemtan útmutatásai jók, sokat segítenek annak, aki olykor nem tudja, az adott helyzetben mi illendő, mi nem. Ám akadnak túlzó tanácsai is. Miért tartják a szerzők erőszakolt szóösszetételnek a legtöbb társsal végződő kifejezést? A megszólítás úgyis — ebben egyetértünk — sokszor helytelen, esetlen. De szerintünk nincs kivetnivaló sem az ,,asszonytárs”-ban, sem a „betegtárs”-ban, sem sok más igazi társiban. Persze, a bolti eladó nem kartársa az esztergályosnak, sem a varrónő az óvónőnek. De a találó ,társ”akat nem javasolnánk kiiktatni. A játszótéri kisfiú miért nem „öcsi” az idegen bácsinak? És miért nem illő táviratban részvétet nyilvánítani? És noha pedagógusaink a zsebpénzügyben valóban sok, szinte hihetetlen tapasztalatról számolhatnak be, mégsem valószínű, hogy az illemtanba fel kell venni azt az intelmet, hogy „senki ne áárjon kamasz fiának, lányának annyi zsebpénzt, és érdemtelen jutalmat, amennyiből egy adús nyvodnas megélni kénytelen”. Túlmeev az illem kürtösén a borravaló — noha rendkívül szellemesen és népgazdasági szinten tárgyalt — -problémája is. Nem illemkérdés a sodródó, tence-ligő fiatalok létezése sem. E világméretű gond a szociálpszichológia elemzésre váró feladatai közé tartozik — noha e fiatalok viselkedése sokszor (enyhén szólva) a jó illembe ütközik. Világos, hogy azért van a könyvben ennyi „határsértés”, mert nemcsak illemtan. Az illem a forma, a tartalom a szocialista erkölcs. Az erkölcstan nálunk még hiánycikk; kialakításának helyes módja, hogy tételeire ne közvetlenül mutassunk rá, hanem különféle megközelítésekben: a helyes (humánus) viselkedés, társadalmunk egyes különösen jellemző helyzetei, megnyilvánulásai útján. Hadd jegyezzük meg ebben az öszszefüggésben, hogy néhány apró következetlenség előfordul a könyvben, mégpedig a között, amit kijelentő formában ír és a között, amit ábrázol. Így, arra oktat ugyan, hogy „a háztartási alapismeretekből ugyanazt sajátítsák el a fiúk, mint a lányok", de a könyv más helyén a nagymama, ha unokáihoz vendégek jönnek, „a konyhába menekül, egyrészt nyugalom, másrészt szendvicskészítés céljából”. Ezt elfogadjuk? Apró példa, de jobban hat, mint az intelem. Anagyon olvasmányosan megírt könyv valószínűleg vitára készteti majd azokat, akik ragaszkodnak a régi normákhoz, de elképzelhető hogy mások — más alapállásból — egy-két kérdésben talán éppen konzervatívnak találják a szerzőket. Szerintünk a munka hiánypótló. Különösen szellemes fejezete a ..félreértelmezőszótár’, szívesen olvastunk volna többet is belőle. Kaján Tibor rajzai — mint mindig — ezúttal is igen ötletesek, tömörek, kitűnően kiegészítik az olvasnivalót. (Móra Könyvkiadó.) Köves Rózsa Egy néprajztudós műhelyéből Berze Nagy János levélhagyatéka tű Nem hinném, hogy a néprajzi iránt erősebben érdeklődőkön kívül sokan ismernék Berze Nagy János nevét. Életében kevés hivatalos elismerést kapott, s halála után sem vonult be a késői felfedezés glóriájával a magyar tudomány panteonjába. Pedig fő művei — a Magyar meseszótár, a Magyar népmesetípusok, az Égigérő fa — a néprajz nélkülözhetetlen forrásai. Bánó István és Fülöp lajos, valamint ifj. dr. Berze Nagy János, akik Baranya megye tanácsa és egy sor más közigazgatási intézmény segítségével Egy néprajztudós műhelyéből címmel kiadták Berze Nagy János levélhagyatékát, többszörös hasznot hajtó munkát végeztek. Mindenekelőtt valóban bevilágítottak egy jelentős tudós műhelyébe. Láthatóvá tették azokat a roppant nehézségeket, amelyeket le kellett győznie, s amelyekkel dacolva maradandó értékű életművet hozott létre. Berze Nagy János egész életében a budapesti tudományos központtól távol élt és dolgozott. Szerencsésebb társainál kevesebb lehetősége volt tehát, hogy mindennapos szakmai beszélgetések és viták forrásaiból is meríthessen. Mindenre neki magának kellett fölfigyelnie, mindent neki kellett számon tartania, elolvasnia. Leveleinek olvasója megtanulhatja, hogy milyen óriási nehézséget jelentett pusztán a legszükségesebb szakkönyvek beszerzése is. Már ismert tudós volt, amikor még mindig pesti barátai szívességére volt utalva, ha az ország legjobban ellátott könyvtáraiból kellett kölcsönöznie. Pedig sok könyvre, mégpedig gyakran nehezen hozzáférhető, drága szakmunkákra volt szüksége. Mert Berze Nagy János, akit ma főleg az általa összegyűjtött óriási forrásanyag alapján becsülünk, mindig ismerte kora legújabb szakmai eredményeit. figyelemre méltóan dokumentálja e levelet,és kiadás a század első felének tudományos elejét is. A kései olvasat legjobbain talán a levelek kimért udvariassága, a különféle címek gondos használata lepi meg. Pedig egy kor fölfogásának képe rejlik abban, hogy a Nemzeti Múzeum "igazgatójának tízéves szoros munkakapcsolatra volt szüksége ahhoz, hogy a ,,Kedves Barátom” megszólításig eljusson. Kár, hogy a szerkesztők nem egymás mellett közölték a Berze Nagy álra írott leveleket azokkal, ameyeket ő kapott. Széttagoló módszerükkel ugyanis megnehezítették a személyes kapcsolatok bontakozásának figyelemmel kiérését és a szellemi fejlődés állomásainak érzékelését. Az olvasóban fölmerül az a kérdés is, vajon hol vannak a tudósok és írók világának szűk körén kívülre írott illetve onnan kapott levelek? Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy Berze Nagy Jánosnak olyan kevés kapcsolata volt azzal a köveggel, amelyből származott, és amely munkájának anyagát adta, mint amennyit e t követ tükröz. Gondolható, hogy a hiányolt levelek nehezebben gyűjthetők össze, de ma még talán — legalább részben — megmenthetők a pusztulástól. További kérdéseket föltenni a szakmai kritika feladata lesz, s ilyen rövid terjedelemben nem is ildomos, hiszen mindenkénnen örvendetes az a tény, hogy e kötél — széles körű társadalmi összefortással — megszületett Csak azt kívánhattuk, hogy ez a módunk szellemi kincseinek össze*rejtésére adott Példa minél több követőre találjon 'Baranyu megye tanácsának kiadása ) TTE ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ: Hans Carl Artmann: How Much, Szivi? A tamil irodalom kistükre A díjnyertes ló — Mai kazah elbeszélők B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek (Kriterion) Anatoli Francé: A fehér kövön (Kriterion) Farkas,csarda — Szovjet kisregények (könyvhert) Gaál Gábor: Vidéki történet (Kriterion) Yrjö Kokka: A négy szél útja Mihailo Lalic: Hadiszerencse (könyvheti) Mandics György: Harmad-játék Viktor Mann: Öten voltunk Milton: Válogatott költői művei (könyvheti) Jurij Olesa: Irigység Marco Rodoreda: A Diamant tér Juan Rulfo: Pedro Páramo — Lángoló síkság Arcstl Szilakauri: Meghasadthold Vilém Závada: Válogatott versek GONDOLAT KIADÓ: Kovács Endre: Herzen MAGVETŐ KIADÓ: Alesz Adamovics: Hatinyigok (könyvheti) Karan-Babits Mihály: Az európai irodalom olvasókönyve (könyvhet) Bereményi Géza: Legendárium (könyvheti) Benjámin László: Tüzet akartam (Szépirodalmi) — (könyvheti) Gaál Gábor: Vidéki ,történed Komlós Aladár: Problémák a Nyugat körül Rónay György: A párduc és a gödrölye (könyvheti) George saiko: Ember a nádasban Szabó Magda: Katalin utca — A szemlélőközép versek. 1 **77 (könyvheti) Tandori Dezső: Még így sem (könyvheti) Tersánszky Józsi Jenő: Két zöld ász — Az elnök úr inasévei STATISZTIKAI KIADÓ: Belkereskedelmi és idegenforgalmi adatok. 1977 I—TV Közművelődési és sportstatisztika Társadalmi beilleszkedési zavarok fiatalok körében MŰSZAKI KIADÓ: Király Ottó—Lantos Arrad: Mechanikai műszerész művezetők 7cí»kkö nyve V. I. Koziov: Relés adaptív rendszere»k Sárközi— Dr. Sevcsik—Kűn: Fotósok könyve