Magyar Nemzet, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-21 / 93. szám

4 FOLYÓIR­ATSZEMLE Kortárs, Nagyvilág, Új írás „Nagy­ László költészete egyetlen dráma. Öröm perel a fájdalommal,­­szerelem a ma­gánnyal,­­ hűség az árulással. Egy boldogságra és tisztesség­re vágyó költő viaskodott az emberi lét és történelem ár­­mányos ellentmondásaival.” Az áprilisi Kortárs Nagy László emlékének szentelt cikkcsokra egyik írásában állapítja meg ezt Po­­vtogáts Béla. A kritikus sze­rint Nagy László „nem böl­cseleti megfontolásból vallat­ta az emberi élet végső tit­kait., Nem magányos magas­latról kémlelte a történelmi küzdelmeket, maga is részt vett , bennük. E küzdelem több mint három évtizeden át tartott, mióta az iszkázi pa­rasztfiú először vetett számot a körötte élő világ gondjaival, s a költészetre tette fel sor­sát.” A szűkebb hazájából „szárnyaló lendület idején” Pestre jött költő az ötvenes években „csalódottság és re­ménykedés küzdelmét élte át”. És „csalódásaival küzdve az élet és pusztulás nagy drá­májához érkezett. Mint Vö­rösmarty, aki a maga korának harcait, az emelkedő és süly­­lyedő idő játékát szemlélve jutott az emberi lét nagy böl­cseleti kérdéseihez. Nagy László mintha az ő útját jár­ta volna; a változó idők für­­készését a nagy emberi és kö­zösségi sorskérdések vallatá­sával egészítette ki.” Nagy László egyik reprezen­tatív versének a Tűz címűt tartja Pomogáts. E költemé­nye megalkotásához is Nagy László „a népköltészet és a nemzeti klasszicizmus, Pető­fi és Ady magyaros verselésén nőtt fel. Ehhez az örökséghez járult még Ady. Endrének az időmértékes ritmust hangsú­lyos ritmusba átjátszó ,szimul­tán­ verstana.” A költemény szövegének tipográfiai alakja ugyanakkor „a lángot utánoz­za; a kibomló és elvékonyodó lángnyelveket. A Tűz ennyi­­b­en,a, modern kísérletező köl­tészet képverseinek , rokona, ászoké a költeményeké, ame­lyek a költői kép és zene gon­dolat- és érzésközlő eszközeit még ki akarták egészíteni a ti­pográfiai információ eszkö­zeivel.” Nagy László Janus Panno­nius- fordításáról szól ugyane lapszámban Kovács Sándor Iván. A Kortan pályázata számára 1972-ben tizenhét magyar költő lefordította Ja­nus híres váradi búcsú­versét — tizennyolcadikként Nagy László szintén átültette ma­gyarra a latin poémát. Kovács — miután elemzi a fordítás több telitalálatát — úgy jel­lemzi annak lényegét: „Köz­vetlenség és természetesség a kor magyar költészetének leg­jobb szintjén, a latinból for­dított versek kötelező ódai fenségének túlzásai nélkül, de azért a latin jelleg érzékelte­tésével. A jó versfordítás kö­vetelményeit és jellegzetessé­geit Vas István kodifikálta így, és én mindezt megteste­sülni látom Nagy László ma­gyar Janus Pannoniusában.” Különben maga Nagy László úgy összegezte felfogását Versfordításaimról című írá­sában: „Az idővel változó nyelv, és a változó fordítói fölfogás értékben szüntelen kérdésessé teheti a versfordí­tást. így hát az én munkámra is tűzhet kérdőjeleket az idő.” „Végzetesen szomorú, meg­tört is volt Nagy László — olvassuk a Nagyvilág áprilisi számában, Béládi Miklós tol­lából —, mert sokat tapasztalt ,és tudott, s fölrémlett előtte minden szépnek és jónak a fonákja, a hó és jég világa, az álmokat megölő hóparázs, a pusztító pokolkemence. A vi­csorgó szivárvány a kárhozat­tan. A szorongó sejtelem az el­veszésről­ az erőszakos halál rettenetes képzete. De mindig fölébe is kerekedett a lesújtó élményeknek, a rossz közér­zetek; következetes szívós­sággal és szenvedéllyel keres­ne a r°mény fogódzóit, a ki­­áv,ró"dultságot meddőnek és léhának tekintette.” A szerző szerint Nagy László a műfor­­dítás kalandozásaiból is az önmagához való hűség alap­élményét hozta ..haza”. Béládi úgy látja: „A hűség volt nagy fegyelmezője, egyúttal állandó továbblendítője költészetének; nálunk törvény a hűség, jóság — írta szűkebb és tágabb ott­honáról szólva. A hűség er­kölcsi lírájában poétikai funk­ciót is magára vállalt. A csa­lódottság döbbeneteit, a halál­látomásokat, a világpusztulás képeit élte át­­oly drámai vég­­letességgel, mert„ a közösség­hez — nemzetéhez és az em­beriséghez — tartozás tudatát semmi nem tudta elnyomni benne.” Hauser Arnoldra a nemrég — Budapesten — meghalt, világhírű tudósra emlékezik ugyanebben a lap­számban Hermann István. „Angliában is, de ugyanúgy egész Európában sajátos aurá­ja van, volt és van annak a művészi és tudományos ten­denciának, amelyet a magyar forradalom 1918—19-ben te­remtett” — írja. Hausert is — aki Balázs Bélával, Mann­­heim Károllyal, Fülep Lajos­sal és másokkal együtt szere­pe volt a Lukács György irá­nyította hírneves „Vasárnapi Kör”-nek — a „föl-földobott kő” helyzete és szerepe jelle­mezte. Több mint fél életét külföldön töltötte, ide-oda há­nyódott, de „a sikertelenségek idején éppúgy, mint a siker idején igyekezett megtartani magyar kapcsolatait, és igye­kezett visszatalálni otthonába. De ez az otthon csak akkor válik igazán otthonná — Hau­ser művei számára immár —, ha alkotásai mind megjelen­nek majd, és ha akad, aki folytatja azokat. Hauser tud­niillik hatalmas művészet- és társadalomtörténeti ismerettel rajzolta meg az európai iro­dalom és művészet társada­lomtörténetét, megalkotott egy művészetfilozófiát és a művé­szettörténet, valamint a mű­vészetelmélet egyik legizgal­masabb kérdését tárgyalja, a manierizmus problémáját. Csupán a fő művek egyike je­lent meg eddig nálunk, de máris akadnak sokan, akik felhasználják, továbbgondol­ják és olyan széles alapon, annyira a marxizmus igazsá­gait figyelembe véve kezdenek dolgozni, mint Hauser Arnold tette.” Hauser példája is azt bizonyítja különben, hogy „igazán gyümölcsöző és érté­kes művészettörténeti vagy szociológiai munkát csak az tud írni, aki gondolkodó”. A holnap magyar kultúrájának „sok olyan emberre lesz szük­sége, aki hatalmas tudás­anyagra építve gondolkodik. Ezért a Hauser Arnoldtól bú­csút vevők — elsősorban, s az ő szellemében — azt várják, legyenek követői.” Bretter Györgyre, a viszonylag fiatalon meghalt kiváló romániai magyar filo­zófusra Tordai Zádor emléke­zik az Új Írás márciusi szá­mában. A szerző szerint Bret­­ternek „amikor diák volt a Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsvárott, senki sem adott volna tehetséget, alkotói pá­lyát.” 1951—52-ben „bolondos­nak, furcsának, hóbortosnak mondták, s talán ez mentette meg. Furcsa kérdései mintha mindent összezavartak volna. És éppen ez az, amiből Bret­ter írásai lettek. Legközvetle­nebbül a tanulmányok, mert mindegyikben van buktató, a rendszerező elme és gondolat hasra vágódik — a gyermeki lélek nagyhahotására. A gon­dolati játék és fintor, komoly­ság mögül kioltott nyelv. A furcsa kérdések és a másként való beszéd, ezek adják Bret­ter minden igazát.” Az Utunk című kolozsvári hetilap szerkesztője — erdélyi írókról meditálva — fogal­mazta meg a szállóigévé lett szavakat: „Elvesztettük csé­szénket." Nos, „Bretter a ma­ga számára és magának, meg­találta az esszét. Ezt válasz­totta egyik formának. Mert ez is bujkálódó és színüket váltó gondolatok világa, és ez is já­ték. Csak nem a tárggyal, ha­nem a­­tiszta’ szubjektivitás­ban. Hogy meglelje egyszerű önmagát. És mondhassa a mondhatatlant, kimondhassa, amit nem illik.” Bretter — Tordai szerint — „azzal is, amit mondott, és az­zal is, ahogy mondt­a­ az­­itt,­és most’ harcos kompromisszum ■ elvét támadta —, nem kímélve sem fáradságot, sem humort, sem rosszmájúságot. Mert ő itt és most mást akart mondani és másként. Ezért kapta ő diákjaitól a kinyíló értelmet.” A. G. Eltemették Rónay Györgyöt Mély részvéttel kísérték utolsó útjára csütörtökön a Farkasréti temetőben Rónay György, József Attila-díjas költőt, írót és műfordítót, a Vigília című folyóirat főszer­kesztőjét. A ravatalnál Sőtér István akadémikus a Magyar Írók Szövetsége nevében mondott búcsúbeszédet. Méltatta Rónay György munkásságát, elévülhe­tetlen érdemeit. A tanítványok nevében Rába György irodalomtörténész, a munkatársak nevében pedig Várkonyi Imre, a Vigília fele­lős kiadója vett végső búcsút Rónay Györgytől. NAPLÓ Április 21 Hubay Miklós szerzői estjét rendezi meg a Magyar Írók Szövetsége és a TIT budapesti irodalmi szakosztálya április 25-én, kedden este hét órakor a Kossuth Klubban. Bevezetőt mond Tolnai József, Hubay Miklóssal beszélget Bata Imre. Közreműködik Gombos Kata­lin, Tolnai Klári, Kozák And­rás, Márkus László és Sinko­­vits Imre.♦ A budapesti Táncsics Gim­názium hagyományos hangver­senyét április 24-én 19 órai kezdettel a MOM Művelődési Ház színháztermében rendezi meg. A műsoron az iskola zenekara, kórusa, színjátszó együttese Bach IV. Branden­burgi versenye. Michel Haydn Nunc Dimittis és Lorca A cso­dálatos Vargáné művét adja elő. A műsort betanította Gyárfás Júlia és Herczegh Zsolt.* Barta Lajos szobrát felállít­ják a dél-baranyai Beremen­­den, az író születésének száza­dik évfordulójára. •f* Hej, Nagykőrös híres város címmel, az alföldi mezővárosi fejlődést a honfoglalás kortól nardavikat bemutató kiállítás nyílik ápilis 28-án, 14 óraikor, a nagykőrösi Arany János Mú­zeumban. Beszédet mond Ke­­resztury Dezső akadémikus. Két román egyf­el­vonásost mutat be április 23-án a Rad­nóti Színpad, Paul Everac „Néhány hamis pofon” című színművét Klumák István for­dításában és Ion Baiesu „Az eltűnt értelem nyomában” cí­mű abszurd játékát Lázár György fordításában. A két szerző is részt vesz a buda­pesti bemutatón. * Bencze Klára grafikai kiállí­tása április 25-én nyílik meg a Fészek Klubban. A tárlat május 7-ig, délután 2­8-ig te­kinthető meg. oo A Magyar Nyelvtudományi Társaság általános nyelvészeti és magyar szakosztálya rende­zésében Erdődi József tart elő­adást április 25-én, délután fél ötkor, az ELTE Bölcsészettu­dományi Karának VI. tanter­mében.A Csembaló-hangverseny lesz április 22-én délután négy óra­kor, a Zeneművészeti Főiskola kistermében. Elekes Zsuzsa Bach- és Händel-műveket ját­szik.♦ Leviczky Andor érdemes művésznek, a Bábszínház szín­művészének búcsúztatása ápri­lis 24-én 1 órakor lesz a rákos­­keresztúri­­ temetőben. Magyar Nemzet .Péntek, 1998. április 11. KÖNYVESPOLC > 'iirwwiiwiiwnwwiámwwnmniiiwiHiwmiiiwfiHiiHiwiiwi'iKiiiiimiiiiiiiiiiiiiii.iN'HiiinTOiiiiiiiirim iiitmnMinmiiiniTTnih^'riiírNT’firr'HiiiirPTrf'^cnimiiiiiiiiimmi’iri’i'^iinrriiiiiiiirifiRffliíiiBaB Nemcsak illemtan... Kovács Jud­it és Osvát Katalin könyve Kovács Juditot nem kel be­mutatni olvasóinknak, a köz- és magánélet kérdései iránt különösen érzékeny új­ságíró. Publicisztikában, ri­portban, glosszában elemzi társadalmunk jelenségeit, s bírálja a kinövéseket. Osvát Katalinnal közösen írt köny­vében is ezt teszi. Ezért „nem­csak illemtan” ez a munka. Tükröt tart a serdületlenek és a már felserdültek elé, selénk: ilyenek vagyunk, így viselke­dünk. Illetve így viselkednek sokan, ilyen önzően, kímélet­lenül, elbizakodottan. Törte­tők, kapzsik, lusták, fecsegők, figyelmetlenek, tapintatlanok, rendetlenek. Derűs ,,magatartástan” a könyv. Kellemesen, ötletesen igazít el a mindennapi élet különböző helyzeteiben. Ho­gyan szólítsuk meg egymást. Hogyan mutatkozzunk be. Ho­gyan öltözködjünk. Milyen le­gyen a lakásunk. Hogyan vi­selkedik általában az „illedel­mes” ember, mit értünk azon, hogy rendes, tiszta, türelmes, figyelmes, tapintatos, szerény. Mit eszünk kanállal és mit villával. Mikor kevés a­­ szö­veg és mikor sok. Milyen le­gyen viszonyunk a pénzhez, a sajátunkhoz és a felmenőinké­hez. Mi a szerepe a borrava­lónak, milyen a célszerű és tapintatos ajándékozás. Ho­gyan alakul­hat­ fiú és lány kapcsolata, miyen szerepek és viselkedésformák lehetségesek a kis- és a naivcsaládban, mi­lyen sablonokat ismerünk, és mi lehet a helyzet, ha felbom­lik a házasság, ha válásra ke­rül sor. Hogy viselkedjünk munkahelyen, hogyan vendég­ként, és mint házigazdák. Mi­ként tölthetjük szabadidőnket. Mi is a „mulatás”? Helyénvaló e sok jótanács, hiszen a nagyanyáink korabe­li viselkedési szabályokat már elvetettük, a korszerű illemtan ped­ig még nem alakult ki. Fe­lül kell vizsgálni a régi „nor­mákat”,­ ■ megáll­ják-e helyüket megváltozott körülményeink között. A könyv vidám alaphangja ellenére is úgy érezzük, az elénk tartott tükör néha tor­zít. Nem vitás: akad itt-ott elég neveletlen, elviselhetet­len, önző ember. Ám mégis — talán nem ennyi. Mintha a kel­leténél sötétebb volna a kép, melyet a meg nem alkuvó jobbító szándék elénk tár. És akkor könnyen kerül piedesz­­tálra mindenki, aki nem rúgja bokán az előtte haladót, nem gázol át emberi érzékenysé­geken, vagy nem rabol­ja fe­lesleges fecsegéssel mások ide­jét. Nézzünk körül: mennyi a jóérzésű, halk, szeretetre méltó ember, gyermekét nem önzés­re, hanem közösségi szellem­ben nevelő kismama. Csak hát persze, ezekre kevésbé figye­lünk fel. Az illemtan útmutatásai jók, sokat segítenek annak, aki olykor nem tudja, az adott helyzetben mi illendő, mi nem. Ám akadnak túlzó taná­csai is. Miért tartják a szer­zők erőszakolt szóösszetétel­nek a legtöbb társ­sal végződő kifejezést? A megszólítás úgy­is — ebben egyetértünk — sokszor helytelen, esetlen. De szerintünk nincs kivetnivaló sem az ,,asszonytárs”-ban, sem a „betegtárs”-ban, sem sok más igazi társi­ban. Persze, a bolti eladó nem kartársa az esztergályosnak, sem a varró­nő az óvónőnek. De a találó ,társ”­akat nem javasolnánk kiiktatni. A játszótéri kisfiú miért nem „öcsi” az idegen bácsinak? És miért nem illő táviratban részvétet nyilvání­tani? És noha pedagógusaink a zsebpénzügyben valóban sok, szinte hihetetlen tapasz­talatról számolhatnak be, mégsem valószínű, hogy az il­lemtanba fel kell venni azt az intelmet, hogy „senki ne áárjon kamasz fiának, lányá­nak annyi zsebpénzt, és érdem­telen jutalmat, amennyiből egy adús nyvodn­as megélni kény­telen”. Túlmeev az illem kür­tösén a borravaló — noha rendkívül szellemesen és nép­gazdasági szinten tárgyalt — -problémája is. Nem illemkér­­dés a sodródó, tence-ligő fiatalok létezése sem. E világ­méretű gond a szociálpszicho­lógia elemzésre váró feladatai közé tartozik — noha e fia­talok viselkedése sokszor (eny­hén szólva) a jó illembe üt­közik. Világos, hogy azért van a könyvben ennyi „határ­sértés”, mert nemcsak illem­tan. Az illem a forma, a tar­talom a szocialista erkölcs. Az erkölcstan nálunk még hiány­cikk; kialakításának helyes módja, hogy tételeire ne köz­vetlenül mutassunk rá, hanem különféle megközelítésekben: a helyes (humánus) viselke­dés, társadalmunk egyes kü­lönösen jellemző helyzetei, megnyilvánulásai útján. Hadd jegyezzük meg ebben az ösz­­szefüggésben, hogy néhány ap­ró következetlenség előfordul a könyvben, még­pedig a kö­zött, amit kijelentő formában ír és a között, amit ábrázol. Így, arra oktat ugyan, hogy „a háztartási alapismeretekből ugyanazt sajátítsák el a fiúk, mint a lányok", de a könyv más helyén a nagymama, ha unokáihoz vendégek jönnek, „a konyhába menekül, egy­részt nyugalom, másrészt szendvicskészítés cél­jából”. Ezt elfogadjuk? Apró példa, de jobban hat, mint az inte­lem. A­­nagyon olvasmányosan megírt könyv valószínűleg vitára készteti majd azokat, akik ragaszkodnak a régi nor­mákhoz, de elképzelhető hogy mások — más alapállásból — egy-két kérdésben talán ép­pen konzervatívnak találják a szerzőket. Szerintünk a mun­ka hiánypótló. Különösen szellemes fejezete a ..félre­értelmezőszótár’, szívesen ol­vastunk volna többet is belő­le. Kaján Tibor rajzai — mint mindig — ezúttal is igen öt­letesek, tömörek, kitűnően ki­egészítik az olvasnivalót. (Mó­ra Könyvkiadó.) Köves Rózsa Egy néprajztudós műhelyéből Berze Nagy János levélhagyatéka tű Nem hinném, hogy a néprajz­i­ iránt erősebben érdeklő­dőkön kívül sokan ismernék Berze Nagy János nevét. Éle­tében kevés hivatalos elisme­rést kapott, s halála után sem vonult be a késői felfedezés glóriájával a magyar tudo­mány panteonjába. Pedig fő művei — a Magyar meseszótár, a Magyar népmesetípusok, az Égigérő fa — a néprajz nélkü­lözhetetlen forrásai. Bánó Ist­ván és Fü­löp lajos, valamint ifj. dr. Berze Nagy János, akik Baranya megye tanácsa és egy sor más közigazgatási intéz­mény segítségével Egy nép­rajztudós műhelyéből címmel kiadták Berze Nagy János le­vélhagyatékát, többszörös hasznot hajtó munkát végez­tek. Mindenekelőtt valóban bevilágítottak egy jelentős tu­dós műhelyébe. Láthatóvá tet­ték azokat a roppant nehézsé­geket, amelyeket le kellett győznie, s amelyekkel dacolva maradandó értékű életművet hozott létre. Berze Nagy János egész életében a budapesti tu­dományos központtól távol élt és dolgozott. Szerencsésebb társainál kevesebb lehetősége volt tehát, hogy mindennapos szakmai beszélgetések és viták forrásaiból is meríthessen. Mindenre neki magának kel­lett fölfigyelnie, mindent neki kellett számon tartania, elol­vasnia. Leveleinek olvasója megtanulhatja, hogy milyen óriási nehézséget jelentett pusztán a legszükségesebb szakkönyvek beszerzése is. Már ismert tudós volt, amikor még mindig pesti barátai szí­vességére volt utalva, ha az ország legjobban ellátott könyvtáraiból kellett kölcsö­nöznie. Pedig sok könyvre, mégpedig gyakran nehezen hozzáférhető, drága szakmun­kákra volt szüksége. Mert Ber­ze Nagy János, akit ma főleg az általa összegyűjtött óriási forrásanyag alapján becsülünk, mindig ismerte kora legújabb szakmai eredményeit. fi­­gy­elemre méltóan doku­mentálja e levelet,és ki­­adás a század első felének tu­dományos elejét is. A kései ol­vasat legjobbain talán a leve­lek kimért udvariassága, a kü­lönféle címek gondos haszná­lata lepi meg. Pedig egy kor fölfogásának képe rejlik ab­ban, hogy a Nemzeti Múzeum "igazgatójának tízéves szoros munkakapcsolatra volt szüksé­ge ahhoz, hogy a ,,Kedves Ba­rátom” megszólításig eljusson. Kár, hogy a szerkesztők nem egymás mellett közölték a Ber­ze Nagy álra írott leveleket azokkal, ameyeket ő kapott. Széttagoló módszerükkel ugyanis megnehezítették a személyes kapcsolatok bon­ta­kozásának figyelemmel ki­éré­sét és a szellemi fejlődés állo­másainak érzékelését. Az olva­sóban fölmerül az­ a kérdés is, vajon hol vannak a tudósok és írók világának szűk körén kí­vülre írott illetve onnan ka­pott­­ levelek? Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy Berze Nagy Jánosnak olyan kevés kapcsolata volt azzal a köveg­­gel, amelyből származott, és amely munkájának anyagát adta, mint amennyit e t követ tükröz. Gondolható, hogy a hiányolt levelek nehezebben gyűjthetők össze, de ma még talán — legalább részben — megmenthetők a pusztulástól. További kérdéseket föltenni a szakmai kritika feladata lesz, s ilyen rövid terjedelem­ben nem is ildomos, hiszen mindenkénnen örvendetes az a tény, hogy e kötél — széles kö­rű társadalmi összefortással — megszületett Csak azt kíván­hattuk, hogy ez a módunk szellemi kincseinek össze­*rej­­tésére adott Példa mi­nél több követőre tal­ál­jon 'Baranyu­ megye tanácsának kiadása ) TTE ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ: Hans Carl Artmann: How Much, Szivi? A tamil irodalom kistükre A díjnyertes ló — Mai kazah el­­beszélők B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek (Kriterion) Anatoli Francé: A fehér kövön (Kriterion) Farka­s,c­sarda — Szovjet kisregé­nyek (könyvhert) Gaál Gábor: Vidéki történet (Kri­­terion) Yrjö Kokka: A négy szél útja Mihailo Lalic: Hadiszerencse (könyvheti) Mandics György: Harmad-játék Viktor Mann: Öten voltunk Milton: Válogatott költői művei (könyvheti) Jurij Olesa: Irigység Marco Rodoreda: A Diamant tér Juan Rulfo: Pedro Páramo — Lángoló síkság Arcstl Szi­lakauri: Meghasadt­­hold Vilém Závad­a: Válogatott versek GONDOLAT KIADÓ: Kovács Endre: Herzen MAGVETŐ KIADÓ: Alesz Adamovics: Hatinyi­gok (könyvheti) Karan-Babits Mihály: Az európai iroda­lom olvasókönyve (könyvhet) Bereményi Géza: Legendárium (kön­yvheti) Benjámin László: Tüzet akartam (Szépirodalmi) — (könyvheti) Gaál Gábor: Vidéki ,történed Komlós Aladár: Problémák a Nyu­­gat körül Rónay György: A párduc és a gö­­drölye (kön­yvheti) George saiko: Ember a nádasban Szabó Magda: Katalin utca — A szemlélők­özép versek. 1 **77 (könyvheti) Tandori Dezső: Még így sem (könyvheti) Tersánszky Józsi Jenő: Két zöld ász — Az elnök úr inasévei STATISZTIKAI KIADÓ: Belkereskedelmi és idegenforgalmi adatok. 1977 I—TV Közmű­velődési és sportstatisztika Társadalmi beilleszkedési zavarok fiatalok körében MŰSZAKI KIADÓ: Király Ottó—Lantos Arr­ad: Mecha­nikai műszerész műveze­tők 7cí»kkö nyve V. I. Koziov: Relés adaptív rend­szere­»k Sárközi— Dr. Sevcsik—Kűn: Fotó­sok könyve

Next