Magyar Nemzet, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
• KÖNYVSZEMLE Gyökér és szárny Jugoszláviai magyar költők antológiája amilyen népszerű az olvasók körében az antológia, ugyanolyan kockázatos antológiát szerkeszteni vagy antológiáról írni. S minden erőfeszítés kevés ahhoz, hogy Magyarországon az irodalmi köztudatban azonos figyelemben részesüljenek a határainkon belül és a határainkon kívül élő magyar írók. A szomorú tény az, hogy véletlenül kerül csak egyegy könyv a magyar irodalom vérkeringésébe, ha a szerző határainkon kívül é. Ezért aztán hálásak vagyunk az ilyen antológiákért, mint a Gyökér és szárny, amely képet ad a jugoszláviai magyar költészet legutóbbi három évtizedének minden jelentősebb költőjéről. Mert bár Brasnyó István, Tolnai Ottó, Tóth Ferenc, Domonkos István nem ismeretlen Magyarországon, sőt, némelyiküktől több könyvet is olvashattunk már, a kötet talán legjelentősebb költőjét, Gál Lászlót azonban kevés magyar olvasó ismeri, s meglepődhetünk azon, hogy a kötet legfiatalabb tagja, Böndör József pontosan azokkal a költői problémákkal, kétségeikkel küszködik, mint a mi harminc fele járó hazai költőink legjobbjai, a hatvanas években feltűnt költőnemzedék intellektuálisabb tagjai. De talán nincs is semmi csodálni való azon, ha Thurzó Lajosról eszünkbe jut Berda József, Fehér Ferencről Kormos István, Tolnai Ottóról Doboi Péter, hiszen a táj, az élményi anyag, a történelem, amely verseiket ihlette, nem sokban különbözik a miénktől. Sértés lenne megjegyezni a kötet költőiről, hogy provincializmusnak nyoma sincs, s ezt csak azért érdemes mégis szóvá tenni, mert él olyan tévhit, hogy aki nem fővárosi, az vidéki, tehát provinciális, regionális. Ennél jóval többet kell mondani a kötet költőiről. Jó példát mutatnak arra, hogyan lehet nemcsak Magyarországban, de Kelet-Európában, és nem is csak Kelet-Európában, de Európában, világban, történelemben gondolkodni. Az élmények, gondolatok, indulatok, fájdalmak valódi lírává sűrűsödnek, olyan lírává, amely számot tarthat a tágabb érdeklődésre (Domonkos István, Jung Károly, Gál László, Brasnyó István, Tolnai Ottó). N nehéz feladat antológiát szerkeszteni. A bőség zavarával küszködött nyilván a három szerkesztő, Bori Imre, Szeli István, Tornán László, a bőség zavarával küszködik a recenzens is, hiszen legszívesebben minden egyes költőről külön írná meg, amit megtudott róla, külön írná meg, hogyan látja helyét líránkban, a magyar lírában, és általában korunk lírájában — ennek pedig ugyancsak a terjedelem szab határt." Így aztán kénytelen az általánosságok szintjén maradni. A szerkesztők azonban nem. Kik maradtak ki az antológiából — nem tudhatni. Az azonban bizonyos, hogy így kell antológiát szerkeszteni — tanulhatnak tőle az antológiák hazai szerkesztői. A Gyökér és szárny ugyanis nem névsorolvasás , mint annyi , más gyűjtemény. A kötetben mindössze tizenhét költő szerepel, a legidősebb 1902-ben született, a legfiatalabb 1947-ben. Minden költőtől legalább öt, de inkább több verset, néhol húszat is kiválogattak a szerkesztők, így aztán nem tapogatózik sötétben az olvasó, vajon megismerte-e a költőt, s legjellemzőbb versét olvasta-e. Minden költőt megismer,hiszen öt vers imár fellérhez egy lírai arcképet, húsz vers pedig egy kötettelfelér. Ezért is áll az, hogy legszívesebben mindegyikükről külön kellene írni. Az antológia másik erénye az, hogy áttekinthető. A költők időrendi sorrendben követik egymást, így aztán valamelyest azt is megismerjük, hogyan szólnak korunkról a különböző nemzedékek. A versek után A következő jegyzetek azonban betűrendben köztik a költők rövid életrajzát, és eddig megjelent műveit A szerkesztés átgondoltsága, logikája, értékcentrikussága az életrajzokban is megmutatkozik. Mit kell tudni egy költőről? Mikor, hol szüleiért milyen iskolákat járt, hol dolgozott és dolgozik — mit írt Az adatok csak a legszükségesebbeket köztik, hiszen ami egy költő életrajzaiból fontos lehet az úgyis benne van a műveiben. Csak egy évszámmal és egy helységnévvel kell kiegészíteni. A művek felsorolásánál azonban nem takarékoskodtak a szerkesztők, így aztán minden költőről kiderül, hány éves korában lépett fel első kötetével. Legtöbbjük húsz és huszonöt éves kora között. Kiderül, hogy majdnem mindegyikük több műfajban is dolgozik, ifjúsági irodalmat, szépprózát, publicisztikát is ír és — természetesen — műfordító is. Többnyire valamelyik magyar nyelvű lapot szerkesztik, vagy azok munkatársai, a jugoszláviai magyar irodalomban tehát megmaradt az a szép hagyomány, amely a magyar sajtót a reformkortól egészen a felszabadulásig jellemezte, hogy költők, írók is írják az újságokat, bizonyára nem kizárólag anyagi kényszerből, hanem mert ilyen közvetlen módon is hatni akarnak, részt akarnak venni a közvélemény formálásában. A líra, ez a legsűrűbb, legtöményebb irodalmi műfaj pedig, amely a legbensőségesebben hivatott közvetíteni élet-halál-szerellem-szabadság végső nagy kérdéseit, így nem kénytelen a hétköznapok ballasztját magán viselni. Az olvasóknak, rádióhallgatóknak nem lehet mindegy, milyen nyelven, művem stílusban értesülnek a világ eseményeiről. A Gyökér és szárny legnagyobb erénye azonban a sokszínűség. Nem Bori Imre, Szeli István vagy Tornán László ízlésével ismerkedik meg az olvasó, hanem a jugoszláviai magyar költészettel. A szerkesztők— mint az életrajzokban is — egyedül a művek alapján válogattak, olvashatók itt letisztult, fegyelmezett formákban írt tragikus vallomások (Gál László, Koncz István, Zákány Antal, Debreczeni József, Domonkos István), a táj, falu, gyerekkor üde képei (Thurzó Lajos, Fehér Ferenc), és a Kassák Lajos, Erdélyi József, József Attila, tehát a magyar avantgárd nyomain haladó, szintézisre törekvő költők (Pap József, Tolnai Ottó, Tóth Ferenc, Böndör Pál, Podolszki József, Jung Károly). És a felsorolások után még mindig odatehető a stb. je. Neon esett szó például az objektív Uráról, amely ugyancsak meg-megjelenik a kötetben, vagyis az a törekvés, amely az annyiszor lejáratott szavak, az annyiszor margóra szorított költészet új útjait keresi, néhol csak mágikusan nevezne meg újra a tárgyakat, hogy túllépjen az én szűkreszabott keretein: „Lehettem volna más. Ezernyi lény; / E nem lehettem volna. Ásvány. / Vagy őz. Vagy gőz. Víz, vér vagy lény; / Nagy Pán. Thébai fuvoláslány.'’ (Debreczeni József: Viaskodó). Van költő, aki ezt a bizonyos válságot meg is fogalmazza: „A szó a szavak romhalmazán” vagy másutt: „Tölcsérben repedt mondatok” (Jung Károly: Leng). De a szó sosem csak szó. A szó gondolat, a szó válasz, a szó kérdés, a szó cselekvés. És ugyanaz a Jung Károly, aki ezeket a kétségbeesett sorokat fogalmazta (1944-ben született, három verskötete jelent már meg), a Gondolat című ötnyelvű lapot szerkeszti, és kínzó kérdéseire maga válaszol: „Mert nem lehet kérdéseik elől kitérni, / S minek is kitérni, / Vagy minek kitérni a vers elől, / S szabad-e kitérni a vers, / A szó elől egyáltalán?” (Fórum) Kartal Zsuzsa Gyulai Líviusz illusztrációja Martti Lami Az elsőszülött című regényéhez, mely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg Ősz Itáliában Talpassy Tibor útirajza Vajon miben áll Itália oly sok nagy szellemet rabul ejtő varázsa? Kiváló írók sora igyekezett már e titkot föltárni Goethétől kortársainkig. A teljes magyarázattal azonban a híres Olaszországi utazás ugyanúgy adósunk maradt, mint a műemlékeket, művészi alkotásokat, kulturális emlékeket gondosan leltározó útikönyvek sora. A titok alighanem éppen abban van, hogy Itália mindenkinek tartogat néhány olyan rendkívüli élményt, amiről azt hihetjük, hogy csak a mienk, senki másé. S ez az élmény nem egyszerűen az a kép,amit a tájról, valamelyik műemlékről, emberi alkotásról vagy kultúrtörténeti kegyhelyről írlünk. Akár Rómában, Velencében, Veronában vagy Firenzében, akár Capriban, Amalfiban vagy az északi tavak partján érezzük át a fölfedezés nagy pillanatát, annak lényege nem azonos a fényképen rögzíthetővel, a szavakban másokkal is közölhetővel: legfontosabb tényezője a múló pillanat, amely akkor és ott lencseként gyűjtötte össze az ég és kedélyünk fénysugarait. Talpassy Tibor Ősz Itáliában című könyvében — igen rokonszenvesen — meg sem kísérli a varázs titkainak megfejtését. Arra sem törekszik, hogy egy-egy különös jelenséget ragadjon meg és arról adjon képet útibeszámolójában. Az egyediről és egyszeriről vall: arról az élményről, amit Itália neki és csak neki tartogatott. Természetesen szerves részei ennek — a korábbi olaszországi utazásáról magával hozott élményeivel együtt — azok az érzések és vágyak, amelyek a régen látott földön rabul ejtették. Magánélményét az elmúlás gondolata emeli igazán irodalmi témává. Az utazás időpontjául választott évszak mellett erre utal a könyv címe is: Az őszi utazás-t egy öregedő férfi tervezi meg, akit életkora időnként szükségszerűen figyelmeztet az emberi elmúlásra. Ám ahogy a természet megajándékozza híveit a hűvös-ködös-esős októberben egyegy szép, napfényes órával, úgy melegíti föl a korosodó utas szívét — érzelmileg telített kedélyét — a váratlanul előtörő fiatalos vágy. Olyan vágy, amit elsősorban, emlékek táplálnak. Vágy, ami ugyanolyan illékony, mint az emlékezés. Az író tudatában Itália varázsa ezúttal az élmények múlandóságának bölcs fölismeréséhez kapcsolódik. Amalfi és egy hajdani itáliai szerelem emléke hosszú ideig egyet jelentett számára azzal a kívánsággal, hogy újra átélhesse az elmúltat. Olyan halálkísértő óhaj ez, hogy a racionalista világszemléletű, de öregedő férfi okkal fél attól, hogy valóra válik az, amit fiatalos könnyelműséggel kívánt: Amalfiba visszatérni és ott meghalni. Félelme annyira erős, hogy végül is megragadja az első kínálkozó ürügyet, s kitér a sors megkísértése elől. Kitér, mert már tudja, hogy ez a megkísértés értelmetlen lenne, hiszen ha ő túl is élhetné a csodálatosan szép Amalfi újbóli fölkeresését, a régi élmény a jelennel szembesítve bizonyára halottá válna. A múlandóság gondolata árnyalja Talpassy Tibor útikönyvét azokban a részletei■ ben is, amelyeket más szándékká vetett papírra. Paradox módon látható ez abban a törekvésében, hogy tisztázza a „régi” — Mussolini korabeli — és a mai Itália közti különbségeket. Az bizonyára véletlen, hogy éppen azon a napon olvastam könyvében a megváltozott Olaszország fiainak tisztelettudó, szerény, minden erőszakosságtól távol álló viselkedéséről, mint jellemző változásról, amikor a tévéhíradó Aldo Mara szétlőtt gépkocsiját és lemészárolt testőreinek holttestét mutatta. Az viszont feltétlenül beletartozik az elmúlás gondolatkörébe, hogy egy ország politikai korszelleméről szerzett futó benyomásaink gyorsabban váljanak időszerűtlenné, mint amennyi idő alatt nálunk egy könyv megjelenik. (Ezen atéren nem is mindig követhető Talpassy Tibor: a hippi-kérdés például aligha olyan egyszerű, mint ahogy azt ő — merev, megértés nélküli ellenszenvvel — beállítja.) Érdekes látleletet kapunk a könyvben az Itáliában járó — átlagon fölüli — magyar utas műveltségéről is. Talpassy rengeteget tud az országról, megismerésre érdemes természeti szépségeiről, műkincseiről, múzeumairól, templomairól. Irodalmi érdeklődésének megfelelően előszeretettel keresi Itália földjén a nagy írók emlékeit is. Elismeréssel tehetjük ehhez hozzá, hogy nem csupán a világirodalom óriásaira gondol, de a capri couleur locale-hoz tartozó Axel Munthe mellett tud a magyar közvélemény zöme előtt nyilván teljesen ismeretlen orias Antonio Fogazzaróról is. Annál föltűnőbb — és napjaink közérdeklődésére jellemző —, hogy amikor fölmerül egy torinói kirándulás lehetősége, eszébe sem jut Kossuth Lajos, noha barátjának kocsijával nyilván Baracconeba is elmehetne, ahol a nagy száműzött öregkorának legszebb napjait töltötte. (Szépirodalmi) T. T. E. A HÓNAP ZENEMŰVEI BALÁZS: Barátság és testvériség, kórusdal zongorakíséretrel BALÁZS: Barátság és testvériség, vegyeskar BARKI: Sospiri e gridi, fuvolára és ütőhangszerekre, játszópartitúra BÁRDOS: Tisza partján, kétszólamú egyneműkar BÁRDOS: Libera me, vegyeskar DLBROVAY: A 2. hegedűre, gordonkára, ütőhangszerekre, zongorára és szintetizátorra, játszópartitúra 300 ÉV ZONGORAMUZSIKÁJA — SZLÁV ROMANTIKUSOK (KOVÁTS) LISZT : Berceuse, zongorára (1. változat) LISZT: Septem sacramenta, szólóhangokra, kórusra, orgona- vagy harmóniumkísérettel (Sulyok), kispartitúra SZÓL A NÓTA 15. MAGYAR NÓTÁK ÉNEKHANGRA ZONGORAKÍSÉRETTEL TAUSCH: Klarinétverseny (Balassa) , partitúra, szólamok, zongorakivonat ÚJ KÖNYVEK SZÉPIRODALMI KIADÓ: Csalog Zsolt: Parasztregény Csontos Gábor: Holnap jön a kéményseprő !Tilos Sándor: Fújt a szél Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam (Madách) Féja Géza: Törzsek, hajtások Fodor András: A bábu vére Galgóczi Erzsébet: Közel a kés Gerencsér Miklós: Emberöltő Gáspár Margit: Harlekin keresztlánya Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes Gyurkovics Tibor: Istenigazából Hegedűs Géza: Eurépa közepén Kiss Tamás: Holdkikötő Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Kriterion) Tersánszky Józsi Jenő: Válogatott művei MAGVETŐ KIADÓ: Berczeli A. Károly: Előjáték (könyvheti) Csapodi Csaba: Az Anonymuskérdés története Dobai Péter: Tartozó élet Fodor Ákos: Kettőspont Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás Karinthy Ferenc: Dialógus (könyvheti) Jaan Kross: Menny-kő (könyvheti) Magyar Krónika (Szépirodalmi) (könyvheti) Rákosy Gergely: A kolorádóbogár Vác Mihály: Utazás Bürokronéziában (könyvheti) KOSSUTH KIADÓ: Az életszínvonal alakulása Magyarországon, 1950—1975 E. A. Bagramov: a lenini nemzeti politika: Eredmények és távlatok Hoós János: Beruházások a szocialista gazdaságban Jávorka Edit: Műszaki fejlesztés hatékonyságárak Mit kell tudni a vállalati törvényről? Charles Nol!on Gattey: Egy rendkívüli asszony élete V. N. Viszockij: a terminál-akció VALDERES Raffai Sarolta drámái ■jyrégy. színpadról már ismert 1A drámát gyűjt össze Raffai Sarolta kötete. A mai valóságunk — a hatvanas- hetvenes évek új problémákat felvető — közéleti-morális kérdései foglalkozatják valamennyi drámában az írónőt. Ezek az etikai kérdések egy „ mikroközösség” áporodott levegőjében izzanak fel és idéznek elő értelmetlen, megdöbbentő tragédiát (Egyszál magam), majd átlényegülnek csendesebb, az önmagával szembenéző ember belső világából kisugárzó drámává (Diplomások). Persze van olyan drámai helyzet, amelyben a lényeges emberi változás már nem lehetséges: az Utolsó térben a szarkazmus keserű hangütése uralkodik egyértelműen. S végül ezek a drámai elemzések a hetvenes évek izgalmasan aktuális problémáit vetik fel már szélesebb társadalmi szinten, másféle művészi megközelítéssel és eredménnyel a Vasderesben. Az Egyszál magam falusi iskola igazgatója a csalás, lopás, a hatalommal való viszszaélés — sajnos nem egyedülálló — példáinak valóságos kollekcióját halmozza fel. Úgy tetszik, az idők végeztéig folytatódhatna mindez, ha nem érkezne a megyei oktatási osztályhoz váratlanul egy feljelentő levél. A feljelentő levelek, különösen a névtelenek mindig váratlanul szoktak érkezni. Ez a sajátos tartalmú — mert a konkrét visszaélések helyett már-már a komikum határát súroló „vádat” bejelentő — levél azonban egészen különleges lélektanidramaturgiai szerepet kap a darabban. Ugyanis a nőként és tanárként egyaránt megalázott, terrorizált feleség — éppen az igazgató felesége — írta ezt a levelet, annak a reményében, hogy a fölényes, zsarnoki biztonságát így elveszítő férje talán még visszanyeri emberi arcát. Naiv, kétségbeesett kísérlet ez Anna részéről, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy a biztonságát elveszített férj nem szövetséget, hanem cinkosságot, s az abból nyert további haszon cinikus elosztását kínálja fel a támogatás reményében a feleségnek. De a levél írója utáni nyomozás most már felszakítja a tantestületből azokat az indulatokat, amelyek elindítják a feltartóztathatatlan lavinát. Az igazgató klikkjéhez nem tartozó, eddig hallgató, kiszolgáltatott tanárok véleményét fogalmazza meg a gyanúsított Widner: „Történt itt valami, amiből maguk szép keveset vettek észre. Mi... összekovácsolódtunk, megedződtünk. Ezeket az embereket nem lehet többé csak úgy járomba hajtani. Nem félnek. A megyei küldött előtt lefolytatott — a levél vádja helyett most már a brutáls valóságot feltáró — nyomozás igazi áldozata azonban Anna, a feleség lesz a drámában. Mert a tanári közösséggel szemben egyedül maradó igazgató a személyi birtoklás vak dühével támad Annára, aki a megalázó testi bosszút kétségbeesésében késsel a kezében állítja meg. Egészen más karakterű ember a Diplomások erdőgazdaság-vezetője. A naivan jóindulatú mérnök mindössze egyetlen hibát követ el akkor, amikor — a fővárosi lehetőségek helyett — a vidéki munkát választja. A feleségét, ezt a kezdetben kemény tartású társat, embert tulajdonképpen megfosztja az eredeti hivatásától. Annal ellenére is végzetes hiba ez, hogy ezt a leköltözést Mara vállalta. Mert a hivatás, a munka elvesztése, a csak feleségszerepbe való zárulás után Marát fokozatosan beszövi, csapdába ejti a falu „elitje” — elsősorban az orvosok — által diktált életvitel, a kisszerű sznobkodás, a harácsolás, egy riasztó beltenyészet egoizmusa. A Diplomásoknak nincsenek „drámai” hősei, nyilván az sem véletlen, hogy a szereplőknek csak keresztnevük van a darabban. János, ez a tiszta, becsületes, de puha, jóindulatú ember nem tudja megakadályozni azt, hogy életüket — elsősorban a személyiségében is megváltozó feleségéé — a környezetük lesajátítsa. Az erdőmérnök mégis képes lesz a dráma végén önnön gyengeségével szembenézni, s képes lesz — a magányos küzdelmet is vállalva — a régi életéhez viszszatérni. Arra a kérdésre, hogy lehet-e eset a házasságot így, mindezek után és mindenki ellen tovább folytatni, újra a régi szövetséggé kötni. a darab nem ad egyértelmű választ De a — most már a parazita környezete ellen élő — főhős döntése után ez a bizonytalanság csak Raffai Sarolta valóságérzékét dicsérte címadó színmű valójában egyáltalán nem dráma. Főhőse, az évtizedeken át a termelőszövetkezet élén álló Valderes ugyanis — a nagyon rövid ideig tartó megrendülés után — egyáltalán nem érzi drámának azt, ami vele a sorsával történik. Mert a termelőszövetkezetet más szövetkezetekkel bővítik, s ez az öszszevonás új, korszerűbb szakmai módszereket és nagyobb termelékenységet követel meg. A Vasderes főhőse emberi tartását mindvégig megőrizve, valami hallatlan természetességgel adja át helyét eddigi helyettesének, kétségtelenül a jövő felkészült szakemberének. Sajnos (s ez a sajnos korántsem azért hangzik el, mert így valódi dráma helyett csak publicisztikai érvényű színmű születhetett) ez a folyamat még egyáltalán nem megy ilyen magától értetődően végbe Magyarországon. Persze ezt nyilván az írónő is tudja. De az olvasó mindenesetre azt szeretné, hogy Raffai Sarolta szimpatikus munkaetikai hipotézise minél előbb aximóvá váljék. (Magvető) Czére Béla