Magyar Nemzet, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

•­­ K­ÖNYVSZEMLE Gyökér és szárny Jugoszláviai magyar költők antológiája amilyen népszerű az olvasók­­ körében az antológia, ugyanolyan kockázatos antoló­giát szerkeszteni vagy antoló­giáról írni. S minden erőfeszí­tés kevés ahhoz, hogy Magyar­­országon az irodalmi köztudat­ban azonos figyelemben része­süljenek a határainkon belül és a határainkon kívül élő ma­gyar írók. A szomorú tény az, hogy véletlenül kerül csak egy­­egy könyv a magyar irodalom vérkeringésébe, ha a szerző határainkon kívül é. Ezért aztán hálásak vagyunk az ilyen antológiákért, mint a Gyökér és szárny, amely képet ad a jugoszláviai magyar köl­tészet legutóbbi három évtize­dének minden jelentősebb köl­tőjéről. Mert bár Brasnyó Ist­ván, Tolnai Ottó, Tóth Ferenc, Domonkos István nem isme­retlen Magyarországon, sőt, némelyiküktől több könyvet is olvashattunk már, a kötet ta­lán legjelentősebb költőjét, Gál Lászlót azonban kevés magyar olvasó ismeri, s meglepődhe­tünk azon, hogy a kötet leg­fiatalabb tagja, Böndör József pontosan azokkal a költői problémákkal, kétségeikkel küszködik, mint a mi harminc fele járó hazai költőink leg­jobbjai, a hatvanas években feltűnt költőnemzedék intel­­lektuálisabb tagjai. De talán nincs is semmi cso­dálni való azon, ha T­hur­zó La­josról eszünkbe jut Berda Jó­zsef, Fehér Ferencről Kormos István, Tolnai Ottóról Doboi Péter, hiszen a táj, az élmény­i anyag, a történelem, amely verseiket ihlette, nem sokban különbözik a miénktől. Sértés lenne megjegyezni a kötet költőiről, hogy provin­cializmusnak nyoma sincs, s ezt csak azért érdemes mégis szóvá tenni, mert él olyan tév­hit, hogy aki nem fővárosi, az vidéki, tehát provinciális, re­gionális. Ennél jóval többet kell mondani a kötet költőiről. Jó példát mutatnak arra, ho­gyan lehet nemcsak Magyaror­szágban, de Kelet-Európában, és nem is csak Kelet-Európá­ban, de Európában, világban, történelemben gondolkodni. Az élmények, gondolatok, indula­tok, fájdalmak valódi lírává sűrűsödnek, olyan lírává, amely számot tarthat a tágabb érdeklődésre (Domonkos Ist­ván, Jung Károly, Gál László, Brasnyó István, Tolnai Ottó). N n­­­ehéz feladat antológiát szer­­­­­­keszteni. A bőség zavará­val küszködött nyilván a há­rom szerkesztő, Bori Imre, Szeli István, Tornán László, a bőség zavarával küszködik a recenzens is, hiszen legszíve­sebben minden egyes költőről külön írná meg, amit megtu­dott róla, külön írná meg, ho­gyan látja helyét líránkban, a magyar lírában, és általában korunk lírájában — ennek pe­dig­ ugyancsak a terjedelem szab határt." Így aztán kényte­len az általánosságok szintjén maradni. A szerkesztők azon­ban nem. Kik maradtak ki az antológiából — nem tudhatni. Az azonban bizonyos, hogy így kell antológiát szerkeszteni — tanulhatnak tőle az antológiák hazai szerkesztői. A Gyökér és szárny ugyanis nem névsor­olvasás , mint annyi , más gyűjtemény. A kötetben mind­össze tizenhét költő szerepel, a legidősebb 1902-ben született, a legfiatalabb 1947-ben. Min­den költőtől legalább öt, de in­kább több verset, néhol húszat is kiválogattak a szerkesztők, így aztán nem tapogatózik sö­tétben az olvasó, vajon meg­ismerte-e a költőt, s legjellem­zőbb versét olvasta-e. Minden költőt megismer,­­hiszen öt vers im­ár fellérhez egy lírai arcké­pet, húsz vers pedig egy kö­tettel­­felér. Ezért is áll az, hogy legszívesebben mindegyi­kükről külön kellene írni. Az antológia másik erénye a­z, hogy áttekinthető. A költők időrendi sorrendben követik egymást, így aztán valamelyest azt is megismerjük, hogyan szólnak korunkról a­ különböző nemzedékek. A versek után A következő jegyzetek azonban betűrendben köztik a költők rövid életrajzát, és eddig meg­jelent műv­eit A szerkesztés átgondoltsága, logikája, érték­­centrikussága az életrajzokban is megmutatkozik. Mit kell tudni egy költőről? Mikor, hol szüleiért milyen iskolákat járt, hol dolgozott és dolgozik — mit írt Az adatok csak a leg­szükségesebbeket köztik, hi­szen ami egy költő életraj­zaiból fontos lehet az úgyis benne van a műveiben. Csak egy év­számmal és egy helységnévvel kell kiegészíteni. A művek fel­sorolásánál azonban nem ta­karékoskodtak a szerkesztők, így aztán minden költőről ki­derül, hány éves korában lé­pett fel első kötetével. Leg­többjük húsz és huszonöt éves kora között. Kiderül, hogy majdnem mindegyikük több műfajban is dolgozik, ifjúsági irodalmat, szépprózát, publi­cisztikát is ír és — természe­tesen — műfordító is. Több­nyire valamelyik magyar nyel­vű lapot szerkesztik, vagy azok munkatársai, a jugoszláviai magyar irodalomban tehát megmaradt az a szép hagyo­mány, amely a magyar sajtót a reformkortól egészen a fel­­szabadulásig jellemezte, hogy költők, írók is írják az­ újsá­gokat, bizonyára nem kizáró­lag anyagi kényszerből, hanem mert ilyen közvetlen módon is hatni akarnak, részt akarnak venni a közvélemény formálá­sában. A líra, ez a legsűrűbb, legtöményebb irodalmi műfaj pedig, amely a legbensősége­sebben hivatott közvetíteni élet-hal­ál-szerellem-szabads­ág végső nagy kérdéseit, így nem kénytelen a hétköznapok bal­lasztját magán viselni. Az ol­vasóknak, rádióhallgatóknak nem lehet mindegy, milyen nyelven, művem stílusban érte­sülnek a világ eseményeiről. A Gyökér és szárny legna­gyobb erénye azonban a sokszínűség. Nem Bori Imre, Szeli István vagy Tornán Lász­ló ízlésével ismerkedik meg az olvasó, hanem a jugoszláviai magyar költészettel. A szer­kesztők— mint az életrajzok­ban is — egyedül a művek alapján válogattak, olvashatók itt letisztult, fegyelmezett for­mákban írt tragikus vallomá­sok (Gál László, Koncz István, Zákány Antal, Debreczeni Jó­zsef, Domonkos István), a táj, falu, gyerekkor üde képei (Thurzó Lajos, Fehér Ferenc), és a Kassák Lajos, Erdélyi Jó­zsef, József Attila, tehát a ma­gyar avantgárd nyomain hala­dó, szintézisre törekvő költők (Pap József, Tolnai Ottó, Tóth Ferenc, Böndör Pál, Podolszki József, Jung Károly). És a fel­sorolások után még mindig odatehető a stb. je. Neon esett szó például az objektív Uráról, amely ugyancsak meg-megje­­lenik a kötetben, vagyis az a törekvés, amely az annyiszor lejáratott szavak, az annyiszor margóra szorított költészet új útjait keresi, néhol csak mági­kusan nevezne meg újra a tár­gyakat, hogy túllépjen az én szűkreszabott keretein: „Le­hettem volna más. Ezernyi lény; / E nem lehettem volna. Ásvány. / Vagy őz. Vagy gőz. Víz, vér vagy lény; / Nagy Pán. Thébai fuvoláslány.'’ (Debreczeni József: Viaskodó). Van költő, aki ezt a bizonyos válságot meg is fogalmazza: „A szó a szavak romhalmazán” vagy másutt: „Tölcsérben re­pedt mondatok” (Jung Károly: Leng). De a szó sosem csak szó. A szó gondolat, a szó válasz, a szó kérdés, a szó cselekvés. És ugyanaz a Jung Károly, aki ezeket a kétségbeesett sorokat fogalmazta (1944-ben született, három verskötete jelent már meg), a Gondolat című ötnyel­vű lapot szerkeszti, és kínzó kérdéseire maga válaszol: „Mert nem lehet kérdéseik elől kitérni, / S minek is kitérni, / Vagy minek kitérni a vers elől, / S szabad-e kitérni a vers, / A szó elől egyáltalán?” (Fórum) Kartal Zsuzsa Gyulai Líviusz illusztrációja Martti Lami Az elsőszülött című regényéhez, mely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg Ősz Itáliában Talpassy Tibor útirajza Vajon miben áll Itália oly sok nagy szellemet rabul ejtő varázsa? Kiváló írók sora igyekezett már e titkot föltár­ni­­ Goethétől kortársainkig. A teljes magyarázattal azon­ban a híres Olaszországi utazás ugyanúgy adósunk maradt, mint a műemlékeket, művészi alkotásokat, kulturális emlé­keket gondosan leltározó úti­könyvek sora. A titok alighanem éppen ab­ban van, hogy Itália minden­kinek tartogat néhány olyan rendkívüli élményt, amiről azt hihetjük, hogy csak a mienk, senki másé. S ez az élmény nem egyszerűen az a kép,­­amit a tájról, valamelyik műemlék­ről, emberi­­ alkotásról vagy kultúrtörténeti kegyhelyről ír­lünk. Akár Rómában, Velen­cében, Veronában vagy Firen­zében, akár Capriban, Amalfi­­ban vagy az északi tavak part­ján érezzük át a fölfedezés nagy pillanatát, annak lényege nem azonos a fényképen rög­­zíthetővel, a szavakban mások­kal is közölhetővel: legfonto­sabb tényezője a múló pillanat, amely akkor és ott lencseként gyűjtötte össze az ég és kedé­lyünk fénysugarait. Talpassy Tibor Ősz Itáliában című könyvében — igen ro­konszenvesen — meg sem kí­sérli a varázs titkainak meg­fejtését. Arra sem törekszik, hogy egy-egy különös jelensé­get ragadjon meg és arról ad­jon képet útibeszámolójában. Az egyediről és egyszeriről vall: arról az élményről, amit Itália neki és csak neki tarto­gatott. Természetesen szerves részei ennek — a korábbi olaszországi utazásáról magá­val hozott élményeivel együtt — azok az érzések és vágyak, amelyek a régen látott földön rabul ejtették. Magánélményét az elmúlás gondolata emeli igazán irodal­mi témává. Az utazás időpont­jául választott évszak mellett erre utal a könyv címe is: Az őszi utazás-t egy öregedő férfi­ tervezi meg, akit életkora időnként szükségszerűen fi­gyelmeztet az emberi elmúlás­ra. Ám ahogy a természet megajándékozza híveit a hű­­vös-ködös-esős októberben egy­­egy szép, napfényes órával, úgy melegíti föl a korosodó utas szívét — érzelmileg telí­tett kedélyét — a váratlanul előtörő fiatalos vágy. Olyan vágy, amit elsősorban, emlékek táplálnak. Vágy, ami ugyan­olyan illékony, mint az emlé­kezés. Az író tudatában Itália varázsa ezúttal az élmények múlandóságának bölcs föl­ismeréséhez kapcsolódik. Amalfi és egy hajdani itáliai szerelem emléke hosszú ideig egyet jelentett számára azzal a kívánsággal, hogy újra átél­hesse az elmúltat. Olyan halál­kísértő óhaj ez, hogy a racio­nalista világszemléletű, de öre­gedő férfi okkal fél attól, hogy valóra válik­ az, amit fiata­los könnyelműséggel kívánt: Amalfi­ba visszatérni és ott meghalni. Félelme annyira erős, hogy végül is megragadja az első kínálkozó ürügyet, s kitér a sors megkísértése elől. Kitér, mert már tudja, hogy ez a megkísértés értelmetlen len­ne, hiszen ha ő túl is élhetné a csodálatosan szép Amalfi új­bóli fölkeresését, a régi élmény a jelennel szembesítve bizo­nyára halottá válna. A múlandóság gondolata ár­nyalja Talpassy Tibor úti­könyvét­ azokban a részletei­­■ ben is, amelyeket más szán­dékká­ vetett papírra. Paradox módon látható ez abban a tö­rekvésében, hogy tisztázza a „régi” — Mussolini korabeli — és a mai Itália közti különbsé­geket. Az bizonyára véletlen, hogy éppen azon a napon ol­vastam könyvében a megvál­tozott Olaszország fiainak tisz­telettudó, szerény, minden erőszakosságtól távol álló vi­selkedéséről, mint jellemző vál­tozásról, amikor a tévéhíradó Aldo Mara szétlőtt gépkocsiját és lemészárolt testőreinek holt­testét mutatta. Az viszont fel­tétlenül beletartozik az elmú­lás gondolatkörébe, hogy egy ország politikai korszelleméről szerzett futó benyomásaink gyorsabban váljanak idősze­rűtlenné, mint amennyi idő alatt nálunk egy könyv meg­jelenik. (Ezen a­­téren nem is mindig követhető Talpassy Ti­bor: a hippi-kérdés például aligha olyan egyszerű, mint ahogy azt ő — merev, meg­értés nélküli ellenszenvvel — beállítja.) Érdekes látleletet kapunk a könyvben az Itáliában járó — átlagon fölüli — magyar utas műveltségéről is. Talpassy ren­geteget tud az országról, meg­ismerésre érdemes természeti szépségeiről, műkincseiről, mú­zeumairól, templomairól. Iro­dalmi érdeklődésének megfele­lően előszeretettel keresi Itália földjén a nagy írók emlékeit is. Elismeréssel tehetjük ehhez hozzá, hogy nem csupán a vi­lágirodalom óriásaira gondol, de a capri couleur locale-hoz tartozó Axel Munthe mellett tud a magyar közvélemény zöme előtt nyilván teljesen ismeretlen orias Antonio Fo­­gazzaróról is. Annál föltűnőbb — és napjaink közérdeklődé­sére jellemző —, hogy amikor fölmerül egy torinói kirándu­lás lehetősége, eszébe sem jut­ Kossuth Lajos, noha barátjá­nak kocsijával nyilván Barac­­coneba is elmehetne, ahol a nagy száműzött öregkorának legszebb napjait töltötte. (Szép­­irodalmi) T. T. E. A HÓNAP ZENEMŰVEI BALÁZS: Barátság és testvériség, kórusdal zongorakíséretrel BALÁZS: Barátság és testvériség, vegyeskar BARKI: Sospiri e gridi, fuvolára és ütőhangszerekre, játszóparti­­túra BÁRDOS: Tisza partján, kétszó­­lamú egyneműkar BÁRDOS: Libera me, vegyeskar DLBROVAY: A 2. hegedűre, gor­donkára, ütőhangszerekre, zon­gorára és szintetizátorra, játszó­partitúra 300 ÉV ZONGORAMUZSIKÁJA — SZLÁV ROMANTIKUSOK (KO­­VÁTS) LISZT : Berceuse, zongorára (1. változat) LISZT: Septem sacramenta, szóló­hangokra, kórusra, orgona- vagy harmóniumkísérettel (Sulyok), kispartitúra SZÓL A NÓTA 15. MAGYAR NÓ­TÁK ÉNEKHANGRA ZONGO­RAKÍSÉRETTEL TAUSCH: Klarinétverseny (Balas­sa) , partitúra, szólamok, zongo­rakivonat ÚJ KÖNYVEK SZÉPIRODALMI KIADÓ: Csalog Zsolt: Parasztregény Csontos Gábor: Holnap jön a ké­ményseprő !­Tilos Sándor: Fújt a szél Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam (Madách) Féja Géza: Törzsek, hajtások Fodor András: A bábu vére Galgóczi Erzsébet: Közel a kés Gerencsér Miklós: Emberöltő Gáspár Margit: Harlekin kereszt­lánya Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes Gyurkovics Tibor: Istenigazából Hegedűs Géza: Eurépa közepén Kiss Tamás: Holdkikötő Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Kriterion) Tersánszky Józsi Jenő: Válogatott művei MAGVETŐ KIADÓ: Berczeli A. Károly: Előjáték (könyvheti) Csapodi Csaba: Az Anonymus­­kérdés története Dobai Péter: Tartozó élet Fodor Ákos: Kettőspont Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás Karinthy Ferenc: Dialógus (könyv­­heti) Jaan Kross: Menny-kő (könyvheti) Magyar Krónika (Szépirodalmi) (könyvheti) Rákosy Gergely: A kolorádóbo­gár Vác­ Mihály: Utazás Bürokroné­ziában (könyvheti) KOSSUTH KIADÓ: Az életszínvonal alakulása Ma­gyarországon, 1950—1975 E. A. Bagramov: a lenini nem­zeti politika: Eredmények és távlatok Hoós János: Beruházások a szo­cialista gazdaságban Jávorka Edit: Műszaki fejlesztés­­ hatékonyságárak Mit kell tudni a vállalati törvény­ről? Charles Nol!­on Gattey: Egy rend­kívüli asszony élete V. N. Viszockij: a terminál-akció ­ VALDERES Raffai Sarolta drámái ■jyrégy. színpadról már ismert 1A drámát gyűjt össze Raf­fai Sarolta kötete. A mai va­lóságunk — a hatvanas- het­venes évek új problémákat felvető — közéleti-morális kérdései foglalkozatják vala­mennyi drámában az írónőt. Ezek az etikai kérdések egy „ m­­ikroközösség” áporodott le­vegőjében izzanak fel és idéz­nek elő értelmetlen, megdöb­bentő tragédiát (Egyszál ma­gam), majd átlényegülnek csendesebb, az önmagával szembenéző ember belső vi­lágából kisugárzó drámává (Diplomások). Persze van olyan drámai helyzet, amely­ben a lényeges emberi válto­zás már nem lehetséges: az Utolsó térben a szarkazmus keserű hangütése uralkodik egyértelműen. S végül ezek a drámai elemzések a hetvenes évek izgalmasan aktuális prob­lémáit vetik fel már szélesebb társadalmi szinten, másféle művészi megközelítéssel és eredménnyel a Vasderesben. Az Egyszál magam falusi is­kola igazgatója a csalás, lopás, a hatalommal való visz­­szaélés — sajnos nem egye­dülálló — példáinak valóságos kollekcióját halmozza fel. Úgy tetszik, az idők végeztéig foly­tatódhatna mindez, ha nem érkezne a megyei oktatási osz­tályhoz váratlanul egy felje­lentő levél. A feljelentő leve­lek, különösen a névtelenek mindig váratlanul szoktak ér­kezni. Ez a sajátos tartalmú — mert a konkrét visszaélé­sek helyett már-már a komi­kum határát súroló „vádat” bejelentő — levél azonban egészen különleges lélektani­dramaturgiai szerepet kap a darabban. Ugyanis a nőként és tanárként egyaránt megalá­zott, terrorizált feleség — ép­pen az igazgató felesége — írta ezt a levelet, annak a re­ményében, hogy a fölényes, zsarnoki biztonságát így el­veszítő férje talán még vissza­nyeri emberi arcát. Naiv, két­ségbeesett kísérlet ez Anna részéről, hiszen nyilvánvaló­vá válik, hogy a biztonságát elveszített férj nem szövetsé­get, hanem cinkosságot, s az abból nyert további haszon cinikus elosztását kínálja fel a támogatás reményében a fe­leségnek. De a levél írója utá­ni nyomozás most már felsza­­kítja a tantestületből azokat az indulatokat, amelyek elin­dítják a feltartóztathatatlan lavinát. Az igazgató klikkjé­hez nem tartozó, eddig hall­gató, kiszolgáltatott tanárok véleményét fogalmazza meg a gyanúsított Widner: „Történt itt valami, amiből maguk szép keveset vettek észre. Mi... összekovácsolódtunk, meged­ződtünk. Ezeket az embereket nem lehet többé csak úgy já­romba hajtani. Nem félnek. A megyei küldött előtt lefolyta­tott — a levél vádja helyett most már a brutáls valósá­got feltáró — nyomozás igazi áldozata azonban Anna, a fe­leség lesz a drámában. Mert a tanári közösséggel szemben egyedül maradó igazgató a személyi birtoklás vak dühé­vel támad Annára, aki a meg­alázó testi bosszút kétségbe­esésében késsel a kezében ál­lítja meg. Egészen más karakterű em­ber a Diplomások erdőgazda­ság-vezetője. A naivan jóin­dulatú mérnök mindössze egyetlen hibát követ el ak­kor, amikor — a fővárosi le­hetőségek helyett — a vidé­ki munkát választja. A fele­ségét, ezt a kezdetben kemény tartású társat, embert tulaj­donképpen megfosztja az ere­deti hivatásától. Annal­ elle­nére is végzetes hiba ez, hogy ezt a leköltözést Mara vállal­ta. Mert a hivatás, a munka elvesztése, a csak feleségsze­repbe való zárulás után Marát fokozatosan beszövi, csapdába ejti a falu „elitje” — elsősor­ban az orvosok — által dik­tált életvitel, a kisszerű sznobkodás, a harácsolás, egy riasztó beltenyészet egoizmu­sa. A Diplomásoknak nincse­nek „drámai” hősei, nyilván az sem véletlen, hogy a sze­replőknek csak keresztnevük van a darabban. János, ez a tiszta, becsületes, de puha, jó­indulatú ember nem tudja megakadályozni azt, hogy éle­tüket — elsősorban a szemé­lyiségében is megváltozó fe­leségéé­ — a környezetük lesajátítsa. Az­ erdőmérnök mégis képes lesz a dráma vé­gén önnön gyengeségével szembenézni, s képes lesz — a magányos küzdelmet is vál­lalva — a régi életéhez visz­­sza­térni. Arra a kérdés­re, hogy lehet-e eset a házasságot így, mindezek után és min­denki ellen tovább folytatni, újra a régi szövetséggé kötni. a darab nem ad egyértelmű választ De a — most már a parazita környezete ellen élő — főhős döntése után ez a bizonytalanság csak Raffai Sarolta valóságérzékét dicsért­e címadó színmű valójában egyáltalán nem dráma. Főhőse, az évtizedeken át a termelőszövetkezet élén álló Valderes ugyanis — a nagyon rövid ideig tartó megrendülés után — egyáltalán nem érzi drámának azt, ami vele­ a sorsával történik. Mert a ter­melőszövetkezetet más szövet­kezetekkel bővítik, s ez az ösz­­szevonás új, korszerűbb szak­mai módszereket és nagyobb termelékenységet követel meg. A Vasderes főhőse emberi tartását mindvégig megőriz­ve, valami hallatlan természe­tességgel adja át helyét eddigi helyettesének, kétségtelenül a jövő felkészült szakemberé­nek. Sajnos (s ez a sajnos korántsem azé­rt hangzik el, mert így valódi dráma helyett csak publicisztikai érvényű színmű születhetett) ez a fo­lyamat még egyáltalán nem megy ilyen magától értető­dően végbe Magyarországon. Persze ezt nyilván az írónő is tudja. De az olvasó min­denesetre azt szeretné, hogy Raffai Sarolta szimpatikus munkaetikai hipotézise minél előbb aximóvá váljék. (Magve­tő) Czére Béla

Next