Magyar Nemzet, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

Vasárnap, 1978. április 9. Magyar Nemzet ANYANYELVÜNK Szerkeszti: RÁCZ ENDRE Versek próza-kosztümben Ha valaki Ady stílusával kí­ván foglalkozni, elsősor­ban költői stílusára gondol. Ez természetes is. Mindenek­előtt és mindenekfölött köl­tő volt. Maga sem tekintet­te magát másnak. De hogy a többi, amit írt, amit pró­zában hagyott ránk, mind csak melléktermék lenne? A tengernyi újságcikk, a több mint háromszáz novella? Ady mindenben zseniális, amihez hozzányúl. Prózája is nagy je­lentőségű. Fontos fejezet a magyar prózastílus történeté­ben. Hogyan viszonyult a próza­­író Ady a költő stílusához? „A kettő — nyelv és stílus — lényegileg összefügg, sőt azo­nosnak mondható. A nyelv konkrét alakba öltözése már stílus, és a stílust determinál­ja fátumszerűen a nyelv szó­készlete és alaktana, amelyek kész formákat adnak a beszé­lő és az író mondanivalójá­nak” — írja Zolnai Béla. (Pil­lanatnyilag ne térjünk el et­től a meghatározástól, ha na­gyobb jelentőséget tulajdoní­tunk is a mondat stílusalakí­tó szerepének.) Mindezt szem előtt tartva, hasonlítsuk ösz­­sze a Harc a Nagyúrral utol­só előtti versszakát egy no­­vellási könyvéből felütött sze­melvénnyel: „És összecsap­tunk. Rengett a part, / Húsá­ba vájtam kezemet, / Téptem, cibáltam. Mindhiába. / Ara­nya csörgött. Nevetett. / Nem mehetek, nem mehetek.” És egy részlet a Lőrinc és a nó­ta című novellájából: „Iszo­nyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbees­ve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik, s tébolyo­­dottan kiabálnia kell. Alud­ni, aludni akar. A szomszéd­ból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépek­ké szokta tenni.” Ilyen szinte találomra kira­gadott példát bárki sokat ta­lálhat. Ady tiszántúli anya­nyelve és hallatlan nyelvérzé­ke — amelyet a XVI. száza­di régiség olvasásával, külö­nösen a Károli-biblia hatal­mas ízeivel állandóan erősí­tett — nem tűr meg mást, csak a legtisztábban zengő magyar kifejezésmódot. (Hoz­zájárul ehhez hihetetlen igé­nyessége. A legterméketle­nebb munkák egyike lenne, ha valaki Ady életművében nyelvi hibákat akarna boga­rászni.) De ez a hasonlóság sok mindent takar. Egy ké­telyt, amely valahogy így hangzik: a versstílus soha nem lehet azonos a prózastí­lussal, még a végletekig le­egyszerűsített szabad vers stílusa sem. A versben min­dig emelkedettség van: pá­tosz, a tömörítés erőfeszítése, hangulatsikzítés. Mikor és hol ér össze az Ady-vers és az Ady-novella stílusa a jelzők meglepő hasz­nálatában, a sok utójelzős szerkezetben, ami olyan mó­dosító és nyomatékosító értel­met ad, a váratlan fordula­tokban és a hirtelen rácsa­pó, megfordító értelmű lezá­rásokban ? Ezek érdekes szempontjai lehetnek a rész­letes és alapos kutatásnak. Megtal­álhatók-e novelláinak stílusában is a nagy, elvont szimbolista képek, és vajon milyen módon simulnak, és egyáltalán be tudnak-e illesz­kedni a próza szövegébe? A kutatás sok érdekes azo­nosságot és bizonyára sok el­térést is fedez majd fel köl­tői és prózai stílusa között. Olyan párhuzamokat, ame­lyek a nyelv és a stílus „fá­­tumszerű” egymásrautaltságá­ból is egyértelműen adódnak. Eltéréseket, amelyek a költői nyelvnek a legjobb prózánál is választékosabb, töményebb képekben gazdagabb formáját feltétlenül bizonyítják. A leg­szembetűnőbb jellemvonás, ami a költő prózáját illeti, novelláit, cikkeit és tanulmá­nyait egyaránt, a rövid mon­datok kalapácsszerűen csatta­nó ritmusa. Senki nem írt ná­la következetesebben rövid mondatokat a magyar szép­prózában. Talán még Gárdo­­nyi sem. K­emény vasbeton mondatok ezek — hasonlatot keres­, ve, mindig ez a kép tolul sze­münk elé. Szinte minden szó hangsúlyos. Minden mondatá­ra­ erős ütem esik, például: „A vonat robogott. Tavaszi holdas éj integetett be az ab­lakon. Ismét egymás karjában voltak. A férfi sóhajtott.. (Balogh). Mit jelent a szilárdan ösz­­szemarkolt mondatoknak ez a csattogó, döngő, robbanó üte­me? Ténymondatok. Négy cselekmény tényét közük, szinte parancsszerű rövidség­gel. És ha ebből a négy mon­datból kettőt csinálunk? Ha a pontok helyébe vesszőket rakunk? Nem sok lesz a vál­tozás, az egésznek a hangula­ta mégis érdekesen átalakul. Lágyabb lesz valamivel, mert a mondathatárok elmosódot­tabbak. A pont éles mondat­határ. Schöpflin Aladár — bizo­nyára személyes érintkezése­ikből is fakadó emlékek alap­ján — így ír erről: „Ady a legjobb magyar prózaírók kö­zé tartozik. Szemmel látható­lag megvolt a maga ítélete a magyar próza követelmé­nyeiről. Érezni, hogy monda­tai tudatosan rövidek — ő is, mint Gárdonyi, azt tartotta, hogy a rövid, lehetőleg ke­véssé összetett mondat felel meg a magyar nyelv és a ma­gyar gondolkodás természeté­nek.” (Válogatott tanulmá­nyok, 394.) Ez biztosan így is volt. Ady rendkívül tudatos művész. De a rövid mondatos stílus, a közvetlen, gyors mozgású, gyorsan áttekinthető monda­tok a nyolcvanas évektől kezdve egyre általánosabbá válnak a magyar irodalom­ban. Egyre kevésbé érezhető, ha a korabeli átlagos p­ózai műveket olvassuk — és eb­ből a szempontból az átlag az irányadó — a bonyolultan szerkesztett körmondatok hömpölygése. Több eredője is van ennek a természetesebb hangvételű stílusáramlatnak, amelynek a rövid mondatok megjelenése és széles körökben terjedése az egyik szembetűnő jegye. Társadalmi: a népnyelv egy­re inkább érezteti hatását. Petőfi és Arany óta program a népiesség — legalábbis az irodalomban. A sajtó: a mo­dern szabású, nagy és széle­sebb rétegződésű olvasótábor­ra számító hírlapok, a gyors és sokoldalú hírközlés stb. Ez a fejlődés a XX. szá­zadra érik be, mondhatjuk így: diadalmasan. Ady áll en­nek a fejlődésnek a csúcsán. Ady mondataiban már mo­­­o­dern ritmusok, a XX. szá­zad felgyorsult ritmusai él­nek. „A kitagadott, Coriolan­­ként Párizsba bujdosó Ady újjáteremti a magyar líra stí­lusát: egyik legnépiesebb köl­tőnk” — mondja Zolnai Béla. Ami azt jelenti, hogy nem­csak modern, hanem a leg­erősebben éli is át a magyar hagyományokat. Valószínű, hogy Ady a ma­gyar prózai hagyomány foly­tatását is látta a rövid mon­dat stílusában a németes köz­­mondatokkal szemben. De a francia style coupé-t és a francia mondatok gyorsabban pergő ritmusát szintén jól is­merte. És az is igaz, hogy verseiben olykor egészen nagy hömpölygésű versszak­­mondatok is indáznak. Pél­dául A türelem, bilincse című versében két tizenegy soros mondatot is találunk. Termé­szetesen Ady-világossága és Ady-tisztasággal szerkesztett mondatokat. Érdekes összefüggést mutat­nak novellái és újságcikkei. Ady szerepe nemcsak a ma­gyar költészet fejlődésében ki­magasló, hanem a publiciszti­ka történetében is nagy ha­tású. Az újságcikk amolyan kö­zépműfaj a szépirodalmi mű és az értekezés közelében, a különbség és a közelítés szám­talan árnyalatával. Ennek megvannak a stiláris jellem­zői is. Általában, ha írói szemmel és írói tollal ír va­laki újságot, azt mindig szí­vesen olvassák. Az újságcikk­nek érdekesnek, fordulatos­nak, hangulatosnak, csattanós­­nak kell lennie. Nem is szükséges nagyon messzire menni, hamarosan világossá válik előttünk: Ady újságcikkeit és novelláit ugyanabban a formában ön­tötték ki. „Selypítő, nyögő, szomorú és fiatal beszédét most is hallom a jó Lujzá­nak. Valahol túl a Szajnán__ Levegőtlen, emberpárás, zsi­bongó teremben, júliusi estén sokan voltunk együtt. Furcsa lelkű, izzó fejű, nyugtalan em­berek mind.” így kezdi Mi­­chel Lujzára emlékező cikkét. Sok tucatnyi más újságcikkét is elsorolhatnánk, ilyen novel­­lisztikus ráhangolását. Ennek az azonos öntőté­gelynek megvannak a maga stiláris párhuzamai: a mon­datok frapráns, csattanós, erősen összefogott rövidsége, a kifejezések érzékletes pon­tossága, a jelzők telitalálatai, a markáns emelveket néha nagy, víziószerű, szim­bolikus képek is követnek, ha­tásukban azonosak Ady nagy szimbólumaival, de a próza közegében köznapibb ruháza­túak. És publ­k­sz­tiká­iban, kritikáiban, tanulmányaiban, tehát — mondjuk fgy — érte­kező prózáiéban kiaknázza a st­iushuman minden lehetősé­gét: a szatírát, a komikumot,, az egyszerű, csabanós tréfát, utolérhetetlen biztonsággal ta­lálva el a legrobbanóbb, leg­­­szikrázóbb kifejezéseket, for­dulatokat. A novellákban el­lenben mindent sötztr­e, tragi­kusra hangol. Noneláinak alig vannak doi-és nülaupjai. Szír-mnt a söt­ét színekkel fec­­sá­rják is bámulatos nyelvi árnyalatait fedezi fel. Harsány­ Zoltán Vegyél vagy végy? V­árosaink utcáin megjelent a következő felírás: „Ve­­gyél részt az edzett ifjúsá­gért mozgalomban!” A ve­gyél igealak használatával kapcsolatban egy vitatkozó társaság „két pártra” szakadt. A vegyél, illetőleg a végy for­ma mellett kardoskodók nem jutottak egyetértésre, és leve­lükben arra kértek, döntsük el, melyik a „helyesebb” ige­alak. Hogy kérdésükre megnyug­tató választ tudjunk adni, szükséges néhány fontos nyelvtani ismeret tanúul hí­vása is. A nyelvtanórákon úgy tanultuk, hogy az ikes és ik­­telen igék ragozásának keve­redése folytán az alanyi ra­gozás egyes szám második személyében alaki kettősség fejlődött ki: vegyél — végy, várjál — várj, tegyél — tégy, kérjél — kérj stb. Azt is megtanultuk, hogy a második személyben az -ál, -és ma már eléggé ritka ikes rag, s ugyanakkor mai nyelv­használatunkban az iktelen igék gyakran ezt a ragot kap­ják. Az iszik és az eszik ikes igék felszólító módú igyál­­egyél alakjainak a mintájára halljuk és olvassuk az írját, várjál, mondjál alakváltozato­kat is. Vannak, akik azt tart­ják, hogy ezek a rágós ala­kok a kevésbé igényes beszélt nyelvben jutnak csak szerep­hez, a művelt nyelvhasználat tudatosan kerüli őket. A vitatkozó felek arra a kérdésre is választ várnak, van-e sajátos jelentéstani, hangulati különbség a két ige­alak között. Erre vonatkozó­lag is megoszlanak a vélemé­nyek. A címbeli vegyel és végy igealakokkal kapcsolat­ban sokan a végy alakválto­zatot tartják „helyesnek”, a vegyes formát pedig „vidéki­esnek”. A két alakváltozat haszná­lati értékével kapcsolatban van olyan vélemény is, hogy az­­ál­ -és rágós fonnák az enyhébb, az udvariasabb, a családiasabb hangulatú ké­rést, felszólítást közvetítik; a rövidebbek a szigorúbb pa­rancsot fejezik ki. Valóban, a kérdéses felhívásban olvasha­tó „vegyél részt” nyelvi for­ma sem felszólításképpen szól hozzánk, hanem udvarias ké­résként, s éppen ezért a ve­gyél ige a szövegben jobban teljesíti szerepét, mint a ke­mény parancsot kifejező végy igealak. Bakos József KÖNYVESPOLC KÜSZÖBÖK Tamás Menyhért költeményei A változatlanul a fiatal köl­tők között számon tartott Tamás Menyhért már koráb­ban is pontosan érzékelte és értékelte alkotáslélektani hely­zetét: nem tud tovább lépni, „míg rendezetlen / bennem / az ősi sor”. Az idő- és térbeli távolság növekedésével is a szülői otthonhoz, a „családi ház”-hoz, az indító közeghez erősen kötődő önmagát faggat­ja. Lírikusi ambíciója mostani második verskötetében megint csak az emlékezet és az emlé­kezés megtartó erejével teljes. Jellegzetes, ahogyan epikus mozdulattal versbe fogalmazza költői módszerét, egyben ma­gatartásának lényegét: „A szü­lőföld párolgásában (megtalált magaslatról) megközelítem rej­­tekes messzeségeimet.” Tamás Menyhért sorshatáro­zó élménye a gyermekévek sokkoló hatású eseménye: a bukovinai székelyeknek, ennek a mintegy húszezres töredék­­népcsoportnak a második föl­­döntfutása a világháborúban. A fiatal költőnek volt alkotói ereje ennek megidézésére, s a Beszegzett ég alatt „lírai szőt­tese” a maga drámai intenzi­tásával előző kötetének szép teljesítménye. Csak tájékozta­tásul, eme „mádéfalvi boly­nak”, a Dunántúlon végül is megkapaszkodott székely­ raj­nak későbbi sorsáról olvasha­tunk Tamási Áron egyik va­rázslatos könyvében is. Most Tamás Menyhért ugyancsak megírta oratóriumszerűen en­nek a „népnek országlását”. A Tövises talppal ciklus puri­tán őszinteséggel szól , volta­képp ezoterikus világ belső megújulásáról, de az ötvenes évek ellentmondásairól is. Ahogy ezek a balladásan rusztikus poémák az élmény­lírának, a sajátlagos tapaszta­lat-felhalmozódásnak közvet­len produktumai, úgy a rej­tőzködő, a lírai áttétellel fel­­tárulkozó indulat és sporalitás sugárzása a költő másik emlé­kezetes korábbi költeménye, a Versek édesanyám, Kiss Emerencia sosem­ volt kapcsos könyvéből. Tamás Menyhért­nek most megint van egy ha­sonló invenciózus szerepválla­lása: a fiktív Zágoni levelek. Ebben a mélyen átlelkesített imitációban is egyszerre érzé­kelhetjük a társadalmi való­ságismeret és a szubjektív val­lomás hitelét. Ha Tamás Menyhért továbbra is meg tudja kerülni az önismétlés veszélyeit, akkor ez az etnog­ráfiai alaposság, tudatos nai­vitás és lírikusi leleményesség újabb lehetőségekkel biztat. Igaz, mostani verskönyvé­nek anyaga csak részben ad megnyugtatást azokra az aggo­dalmakra, melyek korábban nem látták a továbbfejlődés pontos irányát. De egy biztos:" Tamás Menyhért egyre követ­kezetesebb tudatossággal és költői fegyelemmel igyekszik megteremteni a régi és a kor­szerű egységének eszményét. Kísérletei arra utalnak, hogy maga is érzi a néphagyomány nyilvánvaló termékenyítő ha­tása mellett a folklorizálás ke­resettségének, modorosságainak problémáit,­­ ezzel együtt a máris föl-fölsejlő lapos empi­rizmus hibáját. A varázsszö­vegek idézésével, a kabatiszti­­kus számok ismétlésével, a szóval kuruzslás ritmusaival meg a zsoltározással, a virág­énekek hangulatának másolá­sával csak ott erősíti igazán értékteremtően kifejezésmód­ját, ahol a „Tegnap erejével / Mának reményével” a népdal egyszerűségű igazságok, a ko­runk bonyolultságától kevésbé érintett evidenciák hangsúlyo­zódnak. Legtöbbször azonban a ma­­nír fölé tudja emelni elsőren­dűen formai-nyelvi folklór indítékait lírai természetraj­zaiban is. Az élményközlés modellje ismert: kiemeli és általánosítja a látványból azt, ami hangulatát, emócióit leg­inkább érzékelteti. Nem a táj általában igézi meg, hanem mindig a flórához való közel­hajlásból merít ihletet. Egyen­ként látja és láttatja „a meg­riadt fák”-at, most utóbb már részleteiben a „halódó tisz­tás”-t. Újabban sajnálatosan elvékonyodó szerelmi költésze­te is nem egy alkalommal szé­pen egybe tudott fonódni a természet-képzetekkel, „a kék égből / tenyérnyit” szakító bensőségességgel. T­amás Menyhért lírai alka­ta alapjában véve kon­­templatív. Kezdetben világos vonalvezetéssel a gondolatiság és a természetképek egységbe fogásával építette poézisét. Mostanság kívülről egyre in­kább befelé halad, némileg már a bezártság felé, a „­Vég­nélküli benső tájakra”. Mindig is tusrajzokat készített, hol lágy, szelíd szavakkal, de job­bára fekete színekkel dolgo­zott. Kiváltképp jellemzőek a „csont” anyagnévi minőségjel­zős szóösszetételei. De amíg korábban a városi magány megpróbáltatásai enyhülést kaptak egy-egy cikluson belül a paraszti, kétkezi munka em­bert formáló megerőltetéseinek E­gy neves angol kritikus olyan sűrű erdőhöz hason­lította a nagy írók műveit, amelyben a reggeli, déli és al­­konyi napsugár mindig mást világít meg — illetve vet ho­mályba, különböző szögből eső fényéve. A példák hosszú so­rát idézhetnénk arra, milyen különféleképpen magyarázták, értékelték még a legnagyobb szellemeik is a világirodalom nagy alkotásait. Azokat a titko­kat rejtő műveket, amelyeket —­ mint Goethe vagy Shakes­peare esetében — még egy könyvtárnyi irodalom sem tu­dott a maga teljességében föl­­térképezni. A mi klassziku­sainkról pedig bizony nem áll „könyvtárnyi” irodalom ren­delkezésünkre, sőt többnyire az alapvető kérdések egy része sincs még tisztázva. Ebben a tekintetben Csoko­nai Vitéz Mihálynak különösen nagy balszerencséje van. Vö­rösmarty, Ady és még sok más költő lelkes tisztelete mellé nehezen lehetne a költői telje­sítményhez méltó magyarázó­felfedező irodalmat sorolni. Szomorú tény, hogy Csokonai költészetének elemzése a — különben zseniális — Kölcsey nem szerencsés megközelí­tésé­vel kezdődött. A folytatás — Toldy Ferenc életrajza a múlt század negyvenes éveiben — pedig jószándékú munka ugyan, de szerzőjét távolról sem tekinthetjük zseniálisnak. A balszerencse sorozat, úgy látszik, napjainkig tart, hiszen a könyörtelen sors két remény­beli monográfusát — Juhász Gézát és Szauder Józsefet — is idő előtt megfosztotta munká­juk befejezésének lehetőségé­től. S míg az újabban fellen­dült Csokonai-kutatás — első­sorban Julow Viktor, Szilágyi Ferenc és Vargha Balázs mun­kája nyomán — jelentős eredményeket ért el Szauder nagyszabású és átfogó vállal­kozása alighanem folytathatat­­lan. Ráadásul a költő életmű­vének értelmezéséhez már Kölcsey idején egy olyan szempont kapcsolódott, ami — miközben sok értékes gondola­tot vetett föl — azóta is gyak­ran félreviszi a kritika figyel­mét. Ez a szempont Csokonai debrecenisége. A debreceniség volt Juhász Géza Csokonai-tanulmá­­nyainak első számú ösztönzője. Az ismert költő és kritikus a debreceni egyetem tanáraként kezdett behatóbban foglalkozni Csokonaival. Sürgős és nem csupán Debrecen lel­k­iismere­­tét égető feladatot vállalt ezzel. A hajlamaiból és érdeklődésé­ből természetesen fakadó meg­közelítési lehetőségeket félre­téve látott munkához. Az újabb Csokonai-kutatás alap­kérdése ugyanis lényegében megegyezett azzal, amivel min­den klasszikusunknál újra és újra szembe kell néznünk: hiányoznak azok a forráskuta­emlékeitől, ezúttal „függőjátsz­ma” jelzi lélekállapotát. Ezt a költői létérzést csak ott képes feloldani, ahol a megszaporodott én-elemzések társulni tudnak a már koráb­ban megfogalmazott szándé­kával: „Áldozom, elhagyom arcomról mindazt, ami másé.” Emlékszünk, ezért térdepelt epész nemzedékével, a „Beesett­­mellű fiúk seregé”-vel a „for­radalmak forrásköveire”, ezért zengette Dózsa György búcsú­ját, hitet téve a „meghívott emberi juss” érzése mellett És ilyenformán érthető és moti­vált az a mohóság, amellyel a „teljességhez” tér. Az itthon­­levés érzése, a haza iránti el­kötelezettség, a „Sorsa-enyém föld” szeretete, a „Sorsa­­enyém, mezőkkel-anyaggal egy­­törvényű nép” tisztelete, szol­gálata ars poeticájának eddig is megvallott lényege. Intellek­tuálisan és érzelmileg egyaránt mélyebben megszenvedve, ag­gódva és félve, ezt ismétli és tartja most is: „Mindig­ mélyen / soha-fennen / hűségemmel / egy­ kereszten.” (Szépirodalmi) Borbély Sándor tások, amelyeket szerencsé­sebb országokban az irodalom­­történetírás pozitivista korsza­ka elvégzett Ezért kellett Ju­hász Gézának főleg filológiai kérdések tisztázására vállal­koznia. Kötetbe most először össze­gyűjtött Csokonai-tanulmá­­nyaiban számos fontos kérdés tisztázásához járult hozzá. Olyan területen dolgozott, amit elődei elhanyagoltak, s ahol eredményeit tudóó utódai közül senki sem kerülheti meg. Kutatásai olyan adatok, össze­függések sorát tisztázták, ame­lyek nélkül semmiféle korsze­rű szintézis sem képzelhető el Sokat tett a kritikai kiadás előkészítéséért. Különösen a költői művek helyes időrend­jének kialakítása érdekében végzett lényegbevágó filológiai kutatómunkát Érzékeny figye­lemmel tanulmányozta Csoko­nai első korszakának művészi jellegzetességeit, s közben ér­dekes megfigyelésekkel gazda­gította a XVIII. század végé­nek magyar verseléséről kiala­kult képünket. A Csokonai­­versek szövegváltozatait vizs­gálva híres művekről is tudott újat mondani, így például A Reményihez című költemény keletkezéséről. H­alála 1968-ban félbeszakí­totta Csokonai-kutatásait így sem eredményeinek össze­gezését, sem mások kutatásai­nak tanulságait sem tudta át­fogóan hasznosítani, könyve csupán részeredményeket fog­lal magában. Ma, amikor az alapkutatások olyan kevéssé divatoznak, s a fiatal iroda­lomtörténészek szívesebben ír­nak „elvi” tanulmányokat, kü­lönös figyelemre méltó, hogy e kötet értékét a forráskutatási eredmények teremtik meg. Juhász Gézának az aktualizáló szándékú, publicisztikus esz­mefuttatásai, „tanulságai”, pár­huzamai ma már többnyire csak tudománytörténeti érde­kesség­űek. Elgondolkodhatunk azon is, milyen tékozlása a szellemi erőknek az, hogy az irodalom­történeti kutatások eredmé­nyei gyakran öt-, tíz-, tizenöt éves késéssel kerülnek csak a szélesebb nyilvánosság elé. Lám, Juhász Géza kötete is mennyivel több ösztönzést ad­hatott volna a kutatásnak, ha nem halálának tizedik év­fordulójára jelenik meg. Örül­jünk persze, hogy megjelent, hiszen ez annak a jele, hogy végső soron semmilyen kuta­tási eredmény sem veszhet kárba. Dicséret illeti a kötet jól tá­jékoztató, tárgyilagos utósza­vának szerzőjét, Szuromi La­jost, valamint a tanulmányo­kat gondozó és a bibliográfiát összeállító Juhász Izabellát — a férje munkájában is sokat segítő J. Gulyás Margittal együtt. (Akadémiai Kiadó) * T. T. E. Csokonai-tanulmányok Juhász Géza irodalomtörténeti írásai ia

Next