Magyar Nemzet, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-23 / 119. szám

Kedd, 1­9­7­8. május 23. Nicotiana rabságában Miért gyújtunk rá Jó pár évszázad telt el azóta, hogy az addig ismeretlen föld­részen partra szálló Kolum­busz olyan bennszülöttekkel találkozott, akik kukoricalevél­be csavart dohányleveleket szívtak. Feltehetően már jó ideje hódoltak a dohányzás szenvedélyének, sőt talán — barátságuk jeleként — őt is megkínálták egy „slukkal”. Persze, hol volt még ettől a cigaretta, ez már a jóval ké­sőbbi idők találmánya. Addig még sok békepipa elszívására volt szükség a különböző in­dián törzsek között, különösen amikor a betolakodóik, az ős­lakosságot tűzzel-vassal irtó gyarmatosítók ellen kellett egyesíteniük erőiket A „fővétkes” A krónikások azt is felje­gyezték, hogy Európában a XVI. század végén Angliából indult a dohány hódító útjára, és elterjesztésében a­­fő­vétkes Jean Nicot lisszaboni francia követ volt. Mivel a dohányzás ártalmasságát viszonylag ha­mar felismerték, sokáig ugyan­olyan szigorral üldözték, mint a kábítószerek élvezetét, ám teljesen hasztalan. Legfőbb vádként ugyanis az erkölcsi és lelki károkozás szerepelt, amit könnyen megcáfolhattak, nem úgy, mint később a kimutatha­tó egészségi ártalmakat. Pedig a Nicotiana — az említett francia diplomatáról így ne­vezték el a dohányt — levelé­ből már körülbelül 150 éve izolálták is a nikotint, azt az alkaloidát, ami olyan erős mé­reg, hogy már néhány cseppje is halált okozhat. • Igazi szenvedéllyé azonban — az egyik lexikon kifejezésé­­vel élve „világszenvedéllyé” — a mintegy száz esztendeje el­terjedt cigaretta tette a do­hányzást. Odáig juttatta Nico­tiana rabjait, hogy ma már azokon a kontinenseken, ame­lyeken a tbc-től mint népbe­tegségtől megszabadultak az emberek, a dohányzás mind több gondot okoz az orvosok­nak, különösen a tüdő- és szívgyógyászoknak. Legutóbb érdekes adatokat hallhattunk erről azon a há­romnapos kongresszuson, ame­lyet a Korányi Frigyes Tbc- és Tüdőgyógyász Társaság a Tbc elleni Nemzetközi Unió Euró­pai Régiójával közösen szerve­zett Budapesten. E rendezvény a Dohányzást Ellenz­ők Társa­ságával karöltve egy teljes napot szentelt az e szenvedély elleni küzdelemnek, és felvo­nultatta mindazt, amivel — akár itthon, akár Európa­­szerte — a dohányzás ártalma­ ellen harcolhatunk. Az­ ott el­hangzottak és a további be­szélgetések, adatgyűjtések arán­ján szeretnénk a mai helyzet­ről — néhány cikk keretében — képet adni. Karakterek, csoportok — Az első, talán legérdeke­sebb kérdés az, hogy tulajdon­képpen miért szokik rá valaki a dohányzásra? Az olyasfajta végletes okok ebben ritkábban játszanak szerepet, mint pél­dául a mértéktelen alkoholfo­gyasztásban vagy a kábítósze­rek élvezetében. Mi a vélemé­nye erről dr. Wiltner Willi­­baldnak, a kékestetői Állami Gyógyintézet főorvosának? — A dohányzás szenvedélye kialakulásának, a rászokás kö­rülményeinek, okainak tisztá­zásához, majd pedig ahhoz, hogy a leszoktatás nyitját meg­találjuk, egyaránt meg kell ismerkednünk a dohányzó em­ber egyéniségével és az őt be­folyásoló tényezőkkel. A do­hányzók típusait, karakterét, lelki alkatát sokan elemezték már az e témával foglalkozó irodalomban. A három nagy csoport — az „alkalmi dohá­nyosok”, a „megszokásból do­hányzók” és a „szenvedélyes dohányzók” — részletes ismer­tetésére itt nem térek ki, mert erről a leszoktatás probléma­körénél biztosan sok szó esik majd. De éppen a leszoktatás módszerének megválasztásához feltétlenül szükséges a rászo­kás motivációinak ismerete. — Fiatalkorúaknál — ta­pasztalataim alapján — a kö­vetkező leggyakoribb tényező­ket említhetném: kíváncsiság, a felnőtté, „férfivá válás” vá­gya, dacolás a szülői házzal, lépéstartás a dohányzó bará­tokkal, „tekintélyre” törekvés, a felsőbbrendűség óhaja, konf­liktus oldása a szülőkkel, is­kolával, a bátorság kimutatása a nevelőkkel szemben. (A tiltás tehát ilyen reakciót is kivált­hat.) Az elmondottakon kívül a befolyásoló tényezőknek is lényeges szerepük lehet. Pél­dául, ha a szülők, a példaké­pek­, a tévében, filmekben szereplő hősök, „nagy embe­rek” is dohányoznak. Vélt előnyök — Felnőtteknél — folytatja a főorvos — a fő motívumok közé tartozik a barátok, isme­rősök utánzása, az éhség, a túlzott étvágy mérséklése, a hízás elkerülése, az élvezet, az öröm, az idegesség, a minden­napi gondok, bosszúságok, fe­szültségek vélt oldása, az egy­hangú munka megszakítása, a nehéz, fizikai erőkifejtések el­lensúlyozása, cigaretta kínál­­gatásával emberi kapcsolatok teremtése üzleti, kollegiális viszony létrehozása, a társa­sági beilleszkedés megkönnyí­tése. "­­ A cigarettázás, a füst kellemes ingert jelent az aj­kaknak, a nyelvnek, elősegít­heti az emésztést, oldhatja a depressziót, stimulál, jókedvre hangol, ezáltal gyorsítja a gondolkodást, bizonyos fontos tárgyalások során biztonság­­érzetet kölcsönöz, és még szá­mos, vélt vagy valódi előnye van. — A felsoroltakon kívül — vetjük közbe — vannak még mozzanatok, amelyek a do­hányzást olyan „megrögzött’ szokássá tehetik, amelyekre a leszoktatás alkalmával külön­­leges fgyelmet kell fordítani. Gondolok itt egyes mozdula­tok, „szertartások” beidegződé­sére, amelyeket később nehéz kiiktatni, más, egész mégesebb tevékenységgel helyettesíteni. Feltételes reflex — Ez jelenti a rászokás egyik legnehezebben elkerül­hető mozzanatát. A napi egy csomag cigarettát szívó évente körülbelül hétezerszer nyúl cigarettája után, kattintja ön­gyújtóját, vagy veszi elő gyufá­ját, húzza végig a doboz olda­lán a gyufaszálat. Évente tehát kereken legalább hetvenezerszer szippant a cigarettából, már­pedig — mint Hochbaum egyik munkájában olvassuk — a be­tanult szokás a feltételes ref­lex felépítéséhez hasonlítható. Még nehezebb a helyzet, ha valaki a dohányzást más, rendszeresen ismétlődő tevé­kenységgel köti össze. Például : ébredéskor első mozdulatával cigaretta után nyúl, ugyanezt teszi feketézés vagy szeszes ital fogyasztása közben is. Ez elősegítheti a szenvedéllyé vá­lást, leküzdése pedig igencsak próbára teszi az egyént.­­ Bár bizonyos fokig a le­szoktatás témakörébe is vég, szeretnék már a rászokás okai­nak boncolgatásakor rámutat­ni a társadalom, a kisebb-na­­gyobb közösségek felelősségére. A dohányzásról való leszokta­tás módszerein, az ehhez szük­séges anyagiak előteremtésén nem kellene ennyit törnünk a fejünket, ha a rá nem szokta­tás, az ilyen beállítottságú köz­­vélemény kialakítása a jelen­leginél több támogatást élvez­ne. Az érvek elsősorban az orvosok előtt ismertek: kép­zettségük, tudásuk révén a megelőzésben nekik kell a fő­szerepet vállalniuk. Megevő­­ző munkájaiknak az eddiginél jobban ki kell sugároznia a nevelőkre, a neoagógusokra közéleti vezetőkre, tisztség­viselőkre, a szakmai, de még a katonai kiképzés irányítói­ra is. összefoglalva: ki kell tehát alakítani a túlzott dohányzást kevésbé tűrő közvéleményt- Ehhez az észre és érzelemre estvarán­t­ható tudományos ér­veknek és statisztikai adatok­nak immár birtokában va­gyunk. Komor Vilma Horror vacui A virágdíszes asztal mö­gött Ott ülnek szépen rend­ben a notabili­tások. Rang és rend szerint ki-ki az őt megillető helyen. Véget ért a tanácskozás, vagy a szemle, a vitavezető, vagy a zsűri elnöke okos monda­tokban elmondja a néhány nap összegezését. Gondola­tokat, töprengéseket fogal­maz meg, olyanokat, ame­lyek hallgatóiban is meg­pendíthetnek egy-egy húrt. Feláll aztán valamelyik védnök, az egyik rendező szerv képviselője. Fel kell állnia, hiszen a hallgatóla­gos protokoll szerint így il­­lik, az ünnepség rituáléja erre kötelezi, ő ugyan csak az utolsó napon jött „le”, csak a záróünnepségre és persze a vacsorára, de ha már itt van, mint a Maga­sabb Hely munkatársa, hát szólnia is kell valamit. Nem­igen tudja, mi történt itt az elmúlt napokban, csak azt tudja, hogy beszélnie kell. És beszél. Percekig fűzi a mondatokat, a szavakat, ci­tál és összevet, általánossá­gokat mond. Csodálatos mu­tatvány. Ürességtől felpöf­­fedt tirádák szállnak a lég­ben, betöltik a termet, át­itatják az elméket, a jó szájíz lassacskán megkese­redik, a figyelem lankad, a hatás elszürkül. Irtózás az ürességtől. Hor­ror vacus. Régi korok tudo­mánya szerint a légnemű anyagok irtóznak az üres­ségtől, s teljesen betöltik a rendelkezésükre álló teret. Függetlenül a tér alakjától, nagyságától, a gázok egyen­letesen oszlanak el. Kérdés persze, hogy mi a tér, ame­lyet betöltenek, s mi a gáz, amely — irtózva a tér üres­ségétől — betölteni igyek­szik minden zegzugot. Gáz-e a gondolat? Csak ha áttet­sző tisztaságát, szabad szárnyalását, marokra nem fogható voltát nézzük — le­het légnemű is. Sokkalta inkább az a gondolattalan-s ság, az üres szópöfeteg, a a mondatködfelhő, a gram­matika szabályai szerint, vagy még ezekre is fittyet hányva összefűzött, összetá­kolt szavakkal jelzett sem­­mitmondás. Ez is teret be­tölteni tolakszik, sípolva árad elő a pillanatra meg­gondolatlanul nyitva ha­gyott résen. Az üresség be­tölti az űrt. Paradox jelen­ség, de egyre gyakoribb. Az ürességgel betöltött űr nemcsak unalmas és bosz­­szantó. Több annál: me­rénylet is. Merénylet a tar­talommal megtölthető tér, a gondolatokat tartalmazó közlés, az információkat hordozó jelek ellen. Ahol üres szócsépléssel telik meg a tér, ahol szófolyamba foj­tott semmitmondás uralko­dik, ott nehezebben tör át a gondolat. A gondolat is te­ret igényel, s a térben nyi­tott füleket, nyitott szíve­ket, fogékony elméket. Az ürességgel töltött üres­ség, a mellébeszélés időt rabol, elveszi a teret az ér­tékesebb elöl. Sokan szól­nak hozzá valamihez — semmit, ők a hivatásos hoz­zászólók. Mert elvárják tő­lük? Mert rangjukkal, be­osztásukkal, munkaköri kö­telezettségükkel együtt jár, hogy hozzá kell szólniuk? Bármihez. Mindenhez. A hozzászólásnak szinte „mű­vészete” kezd kialakulni, csak a gyakorlatiban elsajá­títható iskolája: általános­ságok, idézetek, innen-on­­nan, bármikor és bármire alkalmazható, bármikor és bármiből levonható tanulsá­gok. Egyetlen céljuk van csupán: akárki láthatja, a sablonok összegereblyéző­je fontos ember. Fontos, hiszen felszólalt „Hozzászólt.” A gondolat irtózik az üres­ségtől s igyekszik üres te­reket, üres­­ fejeket betölte­ni. Irtózzunk az ürességtől, irtózzunk a gondolattalan­­ságtól. V. P. _ Matw Nemzet_ ­ B­űnbak: a lakótelep Társadalmunk átmeneti vol­tából következő visszás jelen­ségek feltárói és elemzői az okokat keresvén mindig ráta­láltak a lakáshiányra: azért, is vádjak el és az azért is isznak a felnőttek, azért is verődnek bandákba a fiatalok. Egy idő óta azonban éppen az a baj, hogy van lakás. A lakótelepen úgymond több a válás, italo­zás, garázdálkodás, az elha­nyagolt gyerek, mint másutt. Miért? Mert ingerszegény a környezet, egyhangúság, una­lom és idegenség honol, az em­berek eltespednek. Ha már ha­zajöttek, nem telik erejükből, hogy bemenjenek a városba. Így unaloműzősként veszeked­nek, verekednek. Mit is kezd­jen az ember az összkomfort­tal, ha rátelepszik a mono­tónia? Most a lakó­telepre csoportosítják minden társa­dalmi problémánkat, akár az állatorvosi lóábrára a beteg­ségeket. Én se kedvelem a Lakótelep egy bizonyos műfaját, amely az utcákat, földszinteit, üzletso­rokat kiiktatja. Akár szürke egyenruhát viselnek a glédába sorakozó, egyazon magasságú, kövérségű és homlokzatú épü­letek, akár tarka bohócruhát öltenek, s mint a mutatványos­­bódékban, a törpe mellett ott áll az óriás. Magyarán: a szí­nek ütik egymást, és a s­zint­­változások ritmusa nyugtala­nító. Nem szeretem az intézmé­nyekkel való lélektelen ellá­tást, amely abban bízik, hogy a szokások automatikusan megváltoznak, és a szemrehá­nyást sem: lám, mi idehoztuk ezt a vendéglőt, és ők mégis főznek: felavatták a szolgálta­tóházat, de mégsem fényképez­tetek le magukat. Nem szere­tem, hogy a lakóban csak az elszigetelt fogyasztót látják, és nem a művelődésre, közösség­re vágyó embert is. Optikai csalódás Két lakótelepi kórképet (nem lóábrát) olvastam mos­tanában: Csöregh Éva La­kótelepi gyerekek című kötetét és Siklós László Gyerekek ve­szélyhelyzetben című riportját a Valóság 78/5. számában. Mindkettőt szociográfiának is nevezhetnénk. A város pere­mén felépült több régi és egy vadonatúj lakótelepet mutat­nak be. Erényük, hogy a beve­zetőben felsorolt visszás jelen­ségeket nem a lakótelep művi környezetébe helyesük, hanem a gyökerüket keresik. Megkér­dezik: honnan jöttek a lakók? Hiszen a lakóterületi környe­zet nem elsősorban unalmas házakból, és úgynevezett zöld­területekből, hanem főként emberekből áll. Így nem kizá­rólag építészek és kertterve­zők alakítják, hanem többek között a lakók is, akik szoká­saikkal, kultúrájukkal költöz­tek be a lakásba. Csöregh Éva arra törekszik, hogy különbsé­get tegyen az előítéletek, az importált életérzés és a való­ság között. Olykor azonban ő is optikai csalódás áldozata lesz. A lakótelepi háttér ugyanis kiemeli azt, ami má­sutt nem tűnik fel. Olykor ép­pen az előnyei érzékeltetik a családok, a gyerekek hátrá­nyos helyzetét. Ám hiányzik az a többlet is, amit a régi város­részekhez képest adni tudna, de nem ad. Csöregh szóvá te­szi, hogy nincs játszótér, sport­pálya. Eszébe jutnia ez a Lenin körútra nyíló szűk utcákon vé­gigsétálva? Az, hogy mit sze­retnek csinálni a gyerekek — tévét nézni —, és mit nem — háztartási munkát végezni és tanulni —, nem lakótelepi jel­legzetesség. Valamint az sem, hogy sokat unatkoznak, a la­kásba zárva, és lődörögnek, a lakásból kizárva. Egy öreg la­kónegyedben az utcai lődör­­gést a pedagógus csak ekkor veszi észre, ha véletlenül ta­lálkozik a gyerekkel. Ugyanez a lakótelepen élő és dolgozó tanárnak szembeszökik. Azzal nem vitatkozom, hogy az una­lomnak van egy lakótelepi vál­tozata is. Nem a monotónia nyomja elsősorban a gyerme­ket, inkább a cselekmény­hiányt érzi. A Rákóczi úton mindig van bámészkodni való, mindig történik valami. A la­kótelepen azonban az iskolá­ból hazafelé menet — hosszú, néma csend. S az új házakban több a kisgyerek, aki a na­gyobb testvér terhére van. Mint Siklós László apja, olykor a szülők is bánjá­k, hogy világ­ra hoztá­k. A kipipáltak be- és kivándorlás­a jellem­ző a peremi kerületi lakótele­pekre. Immáron ellenőrizhetet­lenek ezek a folyamatok, csak­ a következményei döbbenjenek meg. Az a biztató statisztika, amely a kétkezi dolgozóit és a népes családok lakáshoz jutta­tásáról szól, nem árulja el azt, hogy ezen a címen a társadal­mi együttélésre alkalmatlan emberek is beköltöztek a lakó­telepekre. Ez pedig nem a la­kótelep, hanem a lakáspolitika formális végrehajtásának a hi­bája. Csöregh Éva leírja, hogy az igényesebbek nem otthon­nak, hanem cserealapnak fog­ják fel a peremkerületi új la­kást, és amint tehetik, átköl­töznek a nagyobb presztízsű Kelenföldre és Óbudára. He­lyükbe pedig a szanált házak lakók, és a város körüli gyűrű­ben tengődök kerülnek. Köztu­domású, hogy a lakók sok ke­rületből áramlanak a lakóte­lepre. Több lakásosztály neve­lési célzattal a környezet jó hatásában reménykedve né­hány lumpen családot is oda­­küld. Vagy más oka is van rá? Siklós László idéz egy tanácsi tisztviselőt a békásmegyeri la­kótelepről szóló írásában: „Jó néhány kerületből idedobták azokat, akikkel ott nem bírtak, akiktől r meg akartak szabadul­ni” Sok kicsi sokra megy, ha egyetlen telepen összegyűlik. A hátrányos helyzetet tehát nem a lakótelep termeli, azt éppúgy behurcolják oda, mint a férge­ket. (Az utóbbiak különben más úton is érkeznek.) A peremi kerületi Lakótelepe­ken összegyűlnek az „átmene­ti­’ emberek és kapcsolatok is. Sok család „összeáll”, hogy La­káshoz j­utási esélyei növeked­jenek. S az anya, aki új férjet talál, összegyűjti állami gon­dozott gyerekeit -­­ mint erről a Valóság is beszámolt Mások valóban új életet akarnak kez­deni és remélik, hogy megja­víthatják elromlott házasságu­kat. Átmenetiek azok is, akik útban vannak a munkásosztály felé — bár a statisztika már is odasorolja őket —, holott az osztály ismérvei nem lelhetők fel rajtuk. Átmenetiek azok, akik ágy- és albérleti, szük­séglakású szokásokat egyeztet­nének össze a komforttal. Szé­gyenüik magukat azok előtt, akik már sínen vannak, és utá­nozzák őket. Külsőleg. A rosz­­szul összeválogatott bútorok azonban nem adnak hozzá a kényelemhez, hanem elvesznek belőle. Csöregh Éva lakótelepi jelenségnek látja a másodál­lást és fusizást, amiből a csa­ládok berendezkednek, s azt is, hogy a hajszában elhanyagol­ják a gyerekeiket. Nos, ez ál­talános lakásszerzés utáni ál­lapot. Lakótelepi jelenségnek azért tűnik, mert ott sok csa­lád állami segítséggel most vált először főbérlővé, lakás­tulajdonossá. Talán azért észlelhető több válás a lakótelepeken, mert épnek látszó családok költöz­nek be. S talán azért is, mert egy családban többféle átme­neti állapot és kapcsolat is összpontosulhat. Azok, akik eddig mint házasok úgy tettek, mintha alkalmi partnerek vol­nának, most szembetalálják magukat az önálló életvezetés felelősségével. A szálláson élők, a háztartás, az eddig gyerekte­lenek a családi élet megszerve­zésével. Akik nem vették ész­re egymás rossz szokásait, mert az albérlet eltakarta azokat, illetőleg mindenért a lakásadót lehetett okolni, a konszolidált körülmények között kénytele­nek egymásra figyelni. A szük­séglakásban nem lehetett gye­reket nevelni. Most kitűnik, hogy nem is értenek hozzá. A monotónia önmagában tehát nem válási ok. Az úgynevezett lakótelepi életmódot a befelé fordulással és a tévéközpontúsággal jel­lemzik. Másutt talán nem így van? Itt azonban a tévékul­tuszt indokolni lehet azzal, hogy a Belváros távol van. Itt mentséget lehet találni arra, hogy nem hívnak vendégeket és nem szomszédainak. Még hiányos a berendezés. Amiért kivált szembetűnik az elzárkó­zás, az éppen a közösségi élet lehetőségei volnának. Hiszen hasonló sorú emberek élnek itt, ahogyan szépelegve mond­ják: honfoglaló valahány. S miként ha nincs játszótér- v­agy sportpálya, az inkább szemet­­szúr egy Lakótelepen, akként a közösségi élet színterének­­ hiánya is. Csöregh Éva felemlíti, h­ogy konzervatív a családi munka­­megosztás: az anyára hárul el­sősorban a háztartási munka és a gyereknevelés. És másutt? Hogy, hogy nem, a kis alap­te­­rületű összkomfortos és gépe­sített háztartásokban inkább fölpanaszolják a fárasztó ott­honi munkát. S mint említet­tem, a gyerekek sem szeretik Nyilván kedvüket szegik any­juk sirámai, az apjuknak szóló szemrehányások is. Szovjet szociológusok tapasztalhatták a harmincas években, hogy a ke­­reső nők háztartásra fordított ideje egyre nő. Miért? Azért, mert azelőtt se háztartásuk, se lakásuk nem volt. Itt sincs másként Az anyára háruló háztartási munka és nevelés természetes következménye a lakók származásának, impor­tált szokásainak, és kiegészítő­je a férj mellékfoglalkozásá­nak és fusizásának is. A csa­ládi nevelés lakótelepi hibáit másutt is elkövetik. Ám a pe­remkerületi lakótelepeken az iskola kevésbé képes az ellen­súlyozó szerepre. Nincs felké­szülve a feladataira: a lakók társadalmi összetételének fo­lyamatos romlására, s ami ve­lejár, a kulturális színvonal süllyedésére. Nincs felkészülve a lumpenelemek nehezen ne­velhető gyermekeire. Még arra sem, hogy a lakók életkorából következően egy bizonyos idő­szakban túl sok a gyerek. Ezért oly kevés a tanterem, és nincs hely a napköziben. A lakótele­pen a nem kielégítő iskolai ne­velés is élesebben látható, mint másutt, mert az épület új. És óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy több tan­termet is építhettek volna. Honfoglalás Lakótelepi lóábra nincs, de kórkép, kivált a peremke­rületekben van. A szociológia dolga volna, hogy a következ­ményekkel együtt megállapít­sa. Föltehetően a szegregáció — a különböző társadalmi ré­tegek lakóhely szerinti elkülö­nülése — is növekszik. Egyesek kiköltöznek a leromló, vagy bontásra kerülő negyedekből a lakótelepekre, mások az egyik lakótelepről a másikra vándo­rolnak. A békásmegyeri szeg­regációt pedig a kezdet kezde­tén „megszervezték”. Siklós László idézi, amit egy gyer­mekvédelmi konferencián hal­lott: „Aránylag kis terü­letre költöztettek nagycsaládosokat, olyanokat, akik hat-nyolc gye­reket szedtek össze erre az al­kalomra, olyanokat, akik élet­módjuk, eszményeik alapján ekkora tömegben rossz hatás­sal vannak egymásra. Az elkü­lönítésnek beláthatatlan kö­vetkezményei várhatóa­.” Ki kell tehát lakoltatni a lélek- és lakásrombolókat? Be­költöztetni nem kellett vol­na! Csak előbb szerényebb kö­rülmények között kipróbálni, hogy alkalmasak-e a társadal­mi együttélésre. Ezt a fokoza­tosságot egyébként lakáspoliti­kánk is megkívánja A honfog­lalás fogalmát pedig történel­mi analógiaként kellene hasz­nálni, őseink is nehezen al­kalmazkodtak a történelem új követelményeihez. Akkor tele­pedtek le végleg, amikor meg­tanították őket a földművelés­re és az állattenyésztésre. A mai honfoglalóknak is van egy nehéz alkalmazkodási idősza­kuk. Ezen kellene átsegíteni őket. Közművelődési közpon­tok, jól felszerelt, kitűnő tan­testülettel ellátott iskolák és lakótelepi közélet segítségével. A „hátrányos helyzetű” lakóte­lepeken lelkes és felkészült népművelőkre van szükség, akik képesek volnának a rej­tett emberi tartalékok feltárá­sára és megtalálnák a minde­nütt jelenlevő közösségalkotó­kat és közéletteremtőket. Úgy hiszem, a második lakásépítési program feladata lehet — ép­pen az elvándorlások megaka­dályozására —, hogy megszün­tesse a különböző lakótelenek közötti ellátási különbségeket. Ajánlatos volna elemezni a lakáskiutalási gyakorlatot, hogy milyen része van a szeg­regációs folyamatban. Meggyőződésün, ha elkészül a jó kórisme,­t néhány lakó­telep betegsége gyógyítható. Kovács Judit

Next