Magyar Nemzet, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-23 / 119. szám
Kedd, 1978. május 23. Nicotiana rabságában Miért gyújtunk rá Jó pár évszázad telt el azóta, hogy az addig ismeretlen földrészen partra szálló Kolumbusz olyan bennszülöttekkel találkozott, akik kukoricalevélbe csavart dohányleveleket szívtak. Feltehetően már jó ideje hódoltak a dohányzás szenvedélyének, sőt talán — barátságuk jeleként — őt is megkínálták egy „slukkal”. Persze, hol volt még ettől a cigaretta, ez már a jóval későbbi idők találmánya. Addig még sok békepipa elszívására volt szükség a különböző indián törzsek között, különösen amikor a betolakodóik, az őslakosságot tűzzel-vassal irtó gyarmatosítók ellen kellett egyesíteniük erőiket A „fővétkes” A krónikások azt is feljegyezték, hogy Európában a XVI. század végén Angliából indult a dohány hódító útjára, és elterjesztésében afővétkes Jean Nicot lisszaboni francia követ volt. Mivel a dohányzás ártalmasságát viszonylag hamar felismerték, sokáig ugyanolyan szigorral üldözték, mint a kábítószerek élvezetét, ám teljesen hasztalan. Legfőbb vádként ugyanis az erkölcsi és lelki károkozás szerepelt, amit könnyen megcáfolhattak, nem úgy, mint később a kimutatható egészségi ártalmakat. Pedig a Nicotiana — az említett francia diplomatáról így nevezték el a dohányt — leveléből már körülbelül 150 éve izolálták is a nikotint, azt az alkaloidát, ami olyan erős méreg, hogy már néhány cseppje is halált okozhat. • Igazi szenvedéllyé azonban — az egyik lexikon kifejezésével élve „világszenvedéllyé” — a mintegy száz esztendeje elterjedt cigaretta tette a dohányzást. Odáig juttatta Nicotiana rabjait, hogy ma már azokon a kontinenseken, amelyeken a tbc-től mint népbetegségtől megszabadultak az emberek, a dohányzás mind több gondot okoz az orvosoknak, különösen a tüdő- és szívgyógyászoknak. Legutóbb érdekes adatokat hallhattunk erről azon a háromnapos kongresszuson, amelyet a Korányi Frigyes Tbc- és Tüdőgyógyász Társaság a Tbc elleni Nemzetközi Unió Európai Régiójával közösen szervezett Budapesten. E rendezvény a Dohányzást Ellenzők Társaságával karöltve egy teljes napot szentelt az e szenvedély elleni küzdelemnek, és felvonultatta mindazt, amivel — akár itthon, akár Európaszerte — a dohányzás ártalma ellen harcolhatunk. Az ott elhangzottak és a további beszélgetések, adatgyűjtések aránján szeretnénk a mai helyzetről — néhány cikk keretében — képet adni. Karakterek, csoportok — Az első, talán legérdekesebb kérdés az, hogy tulajdonképpen miért szokik rá valaki a dohányzásra? Az olyasfajta végletes okok ebben ritkábban játszanak szerepet, mint például a mértéktelen alkoholfogyasztásban vagy a kábítószerek élvezetében. Mi a véleménye erről dr. Wiltner Willibaldnak, a kékestetői Állami Gyógyintézet főorvosának? — A dohányzás szenvedélye kialakulásának, a rászokás körülményeinek, okainak tisztázásához, majd pedig ahhoz, hogy a leszoktatás nyitját megtaláljuk, egyaránt meg kell ismerkednünk a dohányzó ember egyéniségével és az őt befolyásoló tényezőkkel. A dohányzók típusait, karakterét, lelki alkatát sokan elemezték már az e témával foglalkozó irodalomban. A három nagy csoport — az „alkalmi dohányosok”, a „megszokásból dohányzók” és a „szenvedélyes dohányzók” — részletes ismertetésére itt nem térek ki, mert erről a leszoktatás problémakörénél biztosan sok szó esik majd. De éppen a leszoktatás módszerének megválasztásához feltétlenül szükséges a rászokás motivációinak ismerete. — Fiatalkorúaknál — tapasztalataim alapján — a következő leggyakoribb tényezőket említhetném: kíváncsiság, a felnőtté, „férfivá válás” vágya, dacolás a szülői házzal, lépéstartás a dohányzó barátokkal, „tekintélyre” törekvés, a felsőbbrendűség óhaja, konfliktus oldása a szülőkkel, iskolával, a bátorság kimutatása a nevelőkkel szemben. (A tiltás tehát ilyen reakciót is kiválthat.) Az elmondottakon kívül a befolyásoló tényezőknek is lényeges szerepük lehet. Például, ha a szülők, a példaképek, a tévében, filmekben szereplő hősök, „nagy emberek” is dohányoznak. Vélt előnyök — Felnőtteknél — folytatja a főorvos — a fő motívumok közé tartozik a barátok, ismerősök utánzása, az éhség, a túlzott étvágy mérséklése, a hízás elkerülése, az élvezet, az öröm, az idegesség, a mindennapi gondok, bosszúságok, feszültségek vélt oldása, az egyhangú munka megszakítása, a nehéz, fizikai erőkifejtések ellensúlyozása, cigaretta kínálgatásával emberi kapcsolatok teremtése üzleti, kollegiális viszony létrehozása, a társasági beilleszkedés megkönnyítése. " A cigarettázás, a füst kellemes ingert jelent az ajkaknak, a nyelvnek, elősegítheti az emésztést, oldhatja a depressziót, stimulál, jókedvre hangol, ezáltal gyorsítja a gondolkodást, bizonyos fontos tárgyalások során biztonságérzetet kölcsönöz, és még számos, vélt vagy valódi előnye van. — A felsoroltakon kívül — vetjük közbe — vannak még mozzanatok, amelyek a dohányzást olyan „megrögzött’ szokássá tehetik, amelyekre a leszoktatás alkalmával különleges fgyelmet kell fordítani. Gondolok itt egyes mozdulatok, „szertartások” beidegződésére, amelyeket később nehéz kiiktatni, más, egész mégesebb tevékenységgel helyettesíteni. Feltételes reflex — Ez jelenti a rászokás egyik legnehezebben elkerülhető mozzanatát. A napi egy csomag cigarettát szívó évente körülbelül hétezerszer nyúl cigarettája után, kattintja öngyújtóját, vagy veszi elő gyufáját, húzza végig a doboz oldalán a gyufaszálat. Évente tehát kereken legalább hetvenezerszer szippant a cigarettából, márpedig — mint Hochbaum egyik munkájában olvassuk — a betanult szokás a feltételes reflex felépítéséhez hasonlítható. Még nehezebb a helyzet, ha valaki a dohányzást más, rendszeresen ismétlődő tevékenységgel köti össze. Például : ébredéskor első mozdulatával cigaretta után nyúl, ugyanezt teszi feketézés vagy szeszes ital fogyasztása közben is. Ez elősegítheti a szenvedéllyé válást, leküzdése pedig igencsak próbára teszi az egyént. Bár bizonyos fokig a leszoktatás témakörébe is vég, szeretnék már a rászokás okainak boncolgatásakor rámutatni a társadalom, a kisebb-nagyobb közösségek felelősségére. A dohányzásról való leszoktatás módszerein, az ehhez szükséges anyagiak előteremtésén nem kellene ennyit törnünk a fejünket, ha a rá nem szoktatás, az ilyen beállítottságú közvélemény kialakítása a jelenleginél több támogatást élvezne. Az érvek elsősorban az orvosok előtt ismertek: képzettségük, tudásuk révén a megelőzésben nekik kell a főszerepet vállalniuk. Megevőző munkájaiknak az eddiginél jobban ki kell sugároznia a nevelőkre, a neoagógusokra közéleti vezetőkre, tisztségviselőkre, a szakmai, de még a katonai kiképzés irányítóira is. összefoglalva: ki kell tehát alakítani a túlzott dohányzást kevésbé tűrő közvéleményt- Ehhez az észre és érzelemre estvarántható tudományos érveknek és statisztikai adatoknak immár birtokában vagyunk. Komor Vilma Horror vacui A virágdíszes asztal mögött Ott ülnek szépen rendben a notabilitások. Rang és rend szerint ki-ki az őt megillető helyen. Véget ért a tanácskozás, vagy a szemle, a vitavezető, vagy a zsűri elnöke okos mondatokban elmondja a néhány nap összegezését. Gondolatokat, töprengéseket fogalmaz meg, olyanokat, amelyek hallgatóiban is megpendíthetnek egy-egy húrt. Feláll aztán valamelyik védnök, az egyik rendező szerv képviselője. Fel kell állnia, hiszen a hallgatólagos protokoll szerint így illik, az ünnepség rituáléja erre kötelezi, ő ugyan csak az utolsó napon jött „le”, csak a záróünnepségre és persze a vacsorára, de ha már itt van, mint a Magasabb Hely munkatársa, hát szólnia is kell valamit. Nemigen tudja, mi történt itt az elmúlt napokban, csak azt tudja, hogy beszélnie kell. És beszél. Percekig fűzi a mondatokat, a szavakat, citál és összevet, általánosságokat mond. Csodálatos mutatvány. Ürességtől felpöffedt tirádák szállnak a légben, betöltik a termet, átitatják az elméket, a jó szájíz lassacskán megkeseredik, a figyelem lankad, a hatás elszürkül. Irtózás az ürességtől. Horror vacus. Régi korok tudománya szerint a légnemű anyagok irtóznak az ürességtől, s teljesen betöltik a rendelkezésükre álló teret. Függetlenül a tér alakjától, nagyságától, a gázok egyenletesen oszlanak el. Kérdés persze, hogy mi a tér, amelyet betöltenek, s mi a gáz, amely — irtózva a tér ürességétől — betölteni igyekszik minden zegzugot. Gáz-e a gondolat? Csak ha áttetsző tisztaságát, szabad szárnyalását, marokra nem fogható voltát nézzük — lehet légnemű is. Sokkalta inkább az a gondolattalan-s ság, az üres szópöfeteg, a a mondatködfelhő, a grammatika szabályai szerint, vagy még ezekre is fittyet hányva összefűzött, összetákolt szavakkal jelzett semmitmondás. Ez is teret betölteni tolakszik, sípolva árad elő a pillanatra meggondolatlanul nyitva hagyott résen. Az üresség betölti az űrt. Paradox jelenség, de egyre gyakoribb. Az ürességgel betöltött űr nemcsak unalmas és boszszantó. Több annál: merénylet is. Merénylet a tartalommal megtölthető tér, a gondolatokat tartalmazó közlés, az információkat hordozó jelek ellen. Ahol üres szócsépléssel telik meg a tér, ahol szófolyamba fojtott semmitmondás uralkodik, ott nehezebben tör át a gondolat. A gondolat is teret igényel, s a térben nyitott füleket, nyitott szíveket, fogékony elméket. Az ürességgel töltött üresség, a mellébeszélés időt rabol, elveszi a teret az értékesebb elöl. Sokan szólnak hozzá valamihez — semmit, ők a hivatásos hozzászólók. Mert elvárják tőlük? Mert rangjukkal, beosztásukkal, munkaköri kötelezettségükkel együtt jár, hogy hozzá kell szólniuk? Bármihez. Mindenhez. A hozzászólásnak szinte „művészete” kezd kialakulni, csak a gyakorlatiban elsajátítható iskolája: általánosságok, idézetek, innen-onnan, bármikor és bármire alkalmazható, bármikor és bármiből levonható tanulságok. Egyetlen céljuk van csupán: akárki láthatja, a sablonok összegereblyézője fontos ember. Fontos, hiszen felszólalt „Hozzászólt.” A gondolat irtózik az ürességtől s igyekszik üres tereket, üres fejeket betölteni. Irtózzunk az ürességtől, irtózzunk a gondolattalanságtól. V. P. _ Matw Nemzet_ Bűnbak: a lakótelep Társadalmunk átmeneti voltából következő visszás jelenségek feltárói és elemzői az okokat keresvén mindig rátaláltak a lakáshiányra: azért, is vádjak el és az azért is isznak a felnőttek, azért is verődnek bandákba a fiatalok. Egy idő óta azonban éppen az a baj, hogy van lakás. A lakótelepen úgymond több a válás, italozás, garázdálkodás, az elhanyagolt gyerek, mint másutt. Miért? Mert ingerszegény a környezet, egyhangúság, unalom és idegenség honol, az emberek eltespednek. Ha már hazajöttek, nem telik erejükből, hogy bemenjenek a városba. Így unaloműzősként veszekednek, verekednek. Mit is kezdjen az ember az összkomforttal, ha rátelepszik a monotónia? Most a lakótelepre csoportosítják minden társadalmi problémánkat, akár az állatorvosi lóábrára a betegségeket. Én se kedvelem a Lakótelep egy bizonyos műfaját, amely az utcákat, földszinteit, üzletsorokat kiiktatja. Akár szürke egyenruhát viselnek a glédába sorakozó, egyazon magasságú, kövérségű és homlokzatú épületek, akár tarka bohócruhát öltenek, s mint a mutatványosbódékban, a törpe mellett ott áll az óriás. Magyarán: a színek ütik egymást, és a szintváltozások ritmusa nyugtalanító. Nem szeretem az intézményekkel való lélektelen ellátást, amely abban bízik, hogy a szokások automatikusan megváltoznak, és a szemrehányást sem: lám, mi idehoztuk ezt a vendéglőt, és ők mégis főznek: felavatták a szolgáltatóházat, de mégsem fényképeztetek le magukat. Nem szeretem, hogy a lakóban csak az elszigetelt fogyasztót látják, és nem a művelődésre, közösségre vágyó embert is. Optikai csalódás Két lakótelepi kórképet (nem lóábrát) olvastam mostanában: Csöregh Éva Lakótelepi gyerekek című kötetét és Siklós László Gyerekek veszélyhelyzetben című riportját a Valóság 78/5. számában. Mindkettőt szociográfiának is nevezhetnénk. A város peremén felépült több régi és egy vadonatúj lakótelepet mutatnak be. Erényük, hogy a bevezetőben felsorolt visszás jelenségeket nem a lakótelep művi környezetébe helyesük, hanem a gyökerüket keresik. Megkérdezik: honnan jöttek a lakók? Hiszen a lakóterületi környezet nem elsősorban unalmas házakból, és úgynevezett zöldterületekből, hanem főként emberekből áll. Így nem kizárólag építészek és kerttervezők alakítják, hanem többek között a lakók is, akik szokásaikkal, kultúrájukkal költöztek be a lakásba. Csöregh Éva arra törekszik, hogy különbséget tegyen az előítéletek, az importált életérzés és a valóság között. Olykor azonban ő is optikai csalódás áldozata lesz. A lakótelepi háttér ugyanis kiemeli azt, ami másutt nem tűnik fel. Olykor éppen az előnyei érzékeltetik a családok, a gyerekek hátrányos helyzetét. Ám hiányzik az a többlet is, amit a régi városrészekhez képest adni tudna, de nem ad. Csöregh szóvá teszi, hogy nincs játszótér, sportpálya. Eszébe jutnia ez a Lenin körútra nyíló szűk utcákon végigsétálva? Az, hogy mit szeretnek csinálni a gyerekek — tévét nézni —, és mit nem — háztartási munkát végezni és tanulni —, nem lakótelepi jellegzetesség. Valamint az sem, hogy sokat unatkoznak, a lakásba zárva, és lődörögnek, a lakásból kizárva. Egy öreg lakónegyedben az utcai lődörgést a pedagógus csak ekkor veszi észre, ha véletlenül találkozik a gyerekkel. Ugyanez a lakótelepen élő és dolgozó tanárnak szembeszökik. Azzal nem vitatkozom, hogy az unalomnak van egy lakótelepi változata is. Nem a monotónia nyomja elsősorban a gyermeket, inkább a cselekményhiányt érzi. A Rákóczi úton mindig van bámészkodni való, mindig történik valami. A lakótelepen azonban az iskolából hazafelé menet — hosszú, néma csend. S az új házakban több a kisgyerek, aki a nagyobb testvér terhére van. Mint Siklós László apja, olykor a szülők is bánják, hogy világra hozták. A kipipáltak be- és kivándorlása jellemző a peremi kerületi lakótelepekre. Immáron ellenőrizhetetlenek ezek a folyamatok, csak a következményei döbbenjenek meg. Az a biztató statisztika, amely a kétkezi dolgozóit és a népes családok lakáshoz juttatásáról szól, nem árulja el azt, hogy ezen a címen a társadalmi együttélésre alkalmatlan emberek is beköltöztek a lakótelepekre. Ez pedig nem a lakótelep, hanem a lakáspolitika formális végrehajtásának a hibája. Csöregh Éva leírja, hogy az igényesebbek nem otthonnak, hanem cserealapnak fogják fel a peremkerületi új lakást, és amint tehetik, átköltöznek a nagyobb presztízsű Kelenföldre és Óbudára. Helyükbe pedig a szanált házak lakók, és a város körüli gyűrűben tengődök kerülnek. Köztudomású, hogy a lakók sok kerületből áramlanak a lakótelepre. Több lakásosztály nevelési célzattal a környezet jó hatásában reménykedve néhány lumpen családot is odaküld. Vagy más oka is van rá? Siklós László idéz egy tanácsi tisztviselőt a békásmegyeri lakótelepről szóló írásában: „Jó néhány kerületből idedobták azokat, akikkel ott nem bírtak, akiktől r meg akartak szabadulni” Sok kicsi sokra megy, ha egyetlen telepen összegyűlik. A hátrányos helyzetet tehát nem a lakótelep termeli, azt éppúgy behurcolják oda, mint a férgeket. (Az utóbbiak különben más úton is érkeznek.) A peremi kerületi Lakótelepeken összegyűlnek az „átmeneti’ emberek és kapcsolatok is. Sok család „összeáll”, hogy Lakáshoz jutási esélyei növekedjenek. S az anya, aki új férjet talál, összegyűjti állami gondozott gyerekeit - mint erről a Valóság is beszámolt Mások valóban új életet akarnak kezdeni és remélik, hogy megjavíthatják elromlott házasságukat. Átmenetiek azok is, akik útban vannak a munkásosztály felé — bár a statisztika már is odasorolja őket —, holott az osztály ismérvei nem lelhetők fel rajtuk. Átmenetiek azok, akik ágy- és albérleti, szükséglakású szokásokat egyeztetnének össze a komforttal. Szégyenüik magukat azok előtt, akik már sínen vannak, és utánozzák őket. Külsőleg. A roszszul összeválogatott bútorok azonban nem adnak hozzá a kényelemhez, hanem elvesznek belőle. Csöregh Éva lakótelepi jelenségnek látja a másodállást és fusizást, amiből a családok berendezkednek, s azt is, hogy a hajszában elhanyagolják a gyerekeiket. Nos, ez általános lakásszerzés utáni állapot. Lakótelepi jelenségnek azért tűnik, mert ott sok család állami segítséggel most vált először főbérlővé, lakástulajdonossá. Talán azért észlelhető több válás a lakótelepeken, mert épnek látszó családok költöznek be. S talán azért is, mert egy családban többféle átmeneti állapot és kapcsolat is összpontosulhat. Azok, akik eddig mint házasok úgy tettek, mintha alkalmi partnerek volnának, most szembetalálják magukat az önálló életvezetés felelősségével. A szálláson élők, a háztartás, az eddig gyerektelenek a családi élet megszervezésével. Akik nem vették észre egymás rossz szokásait, mert az albérlet eltakarta azokat, illetőleg mindenért a lakásadót lehetett okolni, a konszolidált körülmények között kénytelenek egymásra figyelni. A szükséglakásban nem lehetett gyereket nevelni. Most kitűnik, hogy nem is értenek hozzá. A monotónia önmagában tehát nem válási ok. Az úgynevezett lakótelepi életmódot a befelé fordulással és a tévéközpontúsággal jellemzik. Másutt talán nem így van? Itt azonban a tévékultuszt indokolni lehet azzal, hogy a Belváros távol van. Itt mentséget lehet találni arra, hogy nem hívnak vendégeket és nem szomszédainak. Még hiányos a berendezés. Amiért kivált szembetűnik az elzárkózás, az éppen a közösségi élet lehetőségei volnának. Hiszen hasonló sorú emberek élnek itt, ahogyan szépelegve mondják: honfoglaló valahány. S miként ha nincs játszótér- vagy sportpálya, az inkább szemetszúr egy Lakótelepen, akként a közösségi élet színterének hiánya is. Csöregh Éva felemlíti, hogy konzervatív a családi munkamegosztás: az anyára hárul elsősorban a háztartási munka és a gyereknevelés. És másutt? Hogy, hogy nem, a kis alapterületű összkomfortos és gépesített háztartásokban inkább fölpanaszolják a fárasztó otthoni munkát. S mint említettem, a gyerekek sem szeretik Nyilván kedvüket szegik anyjuk sirámai, az apjuknak szóló szemrehányások is. Szovjet szociológusok tapasztalhatták a harmincas években, hogy a kereső nők háztartásra fordított ideje egyre nő. Miért? Azért, mert azelőtt se háztartásuk, se lakásuk nem volt. Itt sincs másként Az anyára háruló háztartási munka és nevelés természetes következménye a lakók származásának, importált szokásainak, és kiegészítője a férj mellékfoglalkozásának és fusizásának is. A családi nevelés lakótelepi hibáit másutt is elkövetik. Ám a peremkerületi lakótelepeken az iskola kevésbé képes az ellensúlyozó szerepre. Nincs felkészülve a feladataira: a lakók társadalmi összetételének folyamatos romlására, s ami velejár, a kulturális színvonal süllyedésére. Nincs felkészülve a lumpenelemek nehezen nevelhető gyermekeire. Még arra sem, hogy a lakók életkorából következően egy bizonyos időszakban túl sok a gyerek. Ezért oly kevés a tanterem, és nincs hely a napköziben. A lakótelepen a nem kielégítő iskolai nevelés is élesebben látható, mint másutt, mert az épület új. És óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy több tantermet is építhettek volna. Honfoglalás Lakótelepi lóábra nincs, de kórkép, kivált a peremkerületekben van. A szociológia dolga volna, hogy a következményekkel együtt megállapítsa. Föltehetően a szegregáció — a különböző társadalmi rétegek lakóhely szerinti elkülönülése — is növekszik. Egyesek kiköltöznek a leromló, vagy bontásra kerülő negyedekből a lakótelepekre, mások az egyik lakótelepről a másikra vándorolnak. A békásmegyeri szegregációt pedig a kezdet kezdetén „megszervezték”. Siklós László idézi, amit egy gyermekvédelmi konferencián hallott: „Aránylag kis területre költöztettek nagycsaládosokat, olyanokat, akik hat-nyolc gyereket szedtek össze erre az alkalomra, olyanokat, akik életmódjuk, eszményeik alapján ekkora tömegben rossz hatással vannak egymásra. Az elkülönítésnek beláthatatlan következményei várhatóa.” Ki kell tehát lakoltatni a lélek- és lakásrombolókat? Beköltöztetni nem kellett volna! Csak előbb szerényebb körülmények között kipróbálni, hogy alkalmasak-e a társadalmi együttélésre. Ezt a fokozatosságot egyébként lakáspolitikánk is megkívánja A honfoglalás fogalmát pedig történelmi analógiaként kellene használni, őseink is nehezen alkalmazkodtak a történelem új követelményeihez. Akkor telepedtek le végleg, amikor megtanították őket a földművelésre és az állattenyésztésre. A mai honfoglalóknak is van egy nehéz alkalmazkodási időszakuk. Ezen kellene átsegíteni őket. Közművelődési központok, jól felszerelt, kitűnő tantestülettel ellátott iskolák és lakótelepi közélet segítségével. A „hátrányos helyzetű” lakótelepeken lelkes és felkészült népművelőkre van szükség, akik képesek volnának a rejtett emberi tartalékok feltárására és megtalálnák a mindenütt jelenlevő közösségalkotókat és közéletteremtőket. Úgy hiszem, a második lakásépítési program feladata lehet — éppen az elvándorlások megakadályozására —, hogy megszüntesse a különböző lakótelenek közötti ellátási különbségeket. Ajánlatos volna elemezni a lakáskiutalási gyakorlatot, hogy milyen része van a szegregációs folyamatban. Meggyőződésün, ha elkészül a jó kórisme,t néhány lakótelep betegsége gyógyítható. Kovács Judit