Magyar Nemzet, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
KÖNYVSZEMLE Békességet magamnak, másoknak Szemelvények Pápai Páriz Ferenc munkáiból Köszönet a bukaresti Kríterion Könti’kiadónak, hogy — Pápai Páriz Ferenc szelleméhez híven — erdélyi magyar és román kutatók összefogásával megjelentette a kiváló orvos, filozófus, író, tanár műveinek gazdag válogatását Ez közös hagyományaink ápolását is szolgálja. Most, a Pápai Páriz-könyv munkálataiban közreműködő budapesti, zürichi intézmények magyar szakemberei kissé a világszerte élő magyarság közös ügyévé avatják ezt a kiadványt s a Pápai-filológia további sorsát. Mitől érezzük kortársunknak az 1649 és 1716 között élt Pápai Páriz Ferencet? Mi az, ami a találóan megválasztott kötetcím időszerűségét mélyebben s más oldalról is alátámasztja? Mitől helyezzük őt tudatunkban — behajtva a 824 oldalas kötetet — a nagy elődök, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, valamint a harcostárs és buzgó követő, Misztótfalusi Kis Milós társaságában Cocceius és még inkább Descartes szellemi tanítványa volt, a francia felvilágosodás, racionális polgári szemlélet alig másfél száz év múlva forradalom viharává duzzadó szelei érintették meg a Nagyenyádről „peregrinusként” — vádordiákként — Bázelbe, Nyugat-Európába kimozduló! Túl forgató ember volt már az édesapja is: az evangélikus valást népérdek szerint magyarázó, kedvelt mű szerzője. Fia ugyanúgy a nép műveléséért folyamodott a vallás eszközéhez (hogy az eszköz mennyire volt cél is a megítélés dolga), társalkodóit európai szellemekkel, harcolt ki ösztöndíjat az Odera menti Frankfurt egyetemén a nagyenyedi Bethlen Kollégium szegény sorsú, tehetséges diákjai számára. Ez a népiség az "elsőrendű, mának szóló üzenete a farkai Páriz békesorozatának, a test, a lélek, az udvari élet békéjéről szólva. Népkönyvnek szánta francia kútfőből nyert s gazdagon kiegészített művét, a Par corpotis-t „a szegényeknek kedvekért" foglalta benne össze korszerű nevestudományt, néhol.. . hiedeiglilékkel ötvöző tanácsait, . „a nép fiával a nép nyelvén” beszélt. Példás vitamorállal nem kényszerítette rá senkire a Véleményét, nem ingatta meg a Vallásban — mint józanul elhatárolt tudatformába — vetett hitet, csak éppen tevékenyen s az igazság híveként (ez volt a jelmondata) nem hagyatkozott pusztán az isteni gondviselésre. Közösségi eltet vallott: nem tekintette sem a vagyont, sem a szellemi javakat ki-ki örökös kiváltságának. ..nem urai, hanem számadó őrzői vagyunk világi életünknek"’ — fogalmazta meg egy helyütt. Híve volt annak, hogy mindenki a hajlama, tehetsége szerinti posztra kerüljön, ne sikkadjon el a csillogó képesség. Mindez azonban mégsem a •*“ mondjuk Csokonai Vitéz Mihály későbbi „osztálytudtává”, a Somogy aggasztó ieenét és vágyait jövőjét megrrzoló népköltő elkötelezettségével hangyák Pápainál. Mezsgyén élt ő, a nemesség és a jogfosztott nép érdekei ütköztek meg benne, csöndes és elfojtott háborúságban. Ha megfricskázta is a nemesi származás, „isteni eredet” értelmetlenségét, elfogadta még’* a tartós — bár nem örökbec' — különbsége a nemes és a 'fele' között. Kész volt hajlékonyan háromféle politikai receptet is kidolgozni az abszolút monarchikus, az arisztokratikus 's 'a' demokratikus' államvezetési uralkodás' módszereire. Bár nagyon úgy fest, mintha a — gyanúsan nem kommentált — demokratikus forma (ógörög minta szerint) különösen ínyére volna. Idegenkedett azonban a Rákócziféle szabadságharctól, igaz, nehéz, beteges öregedés nyomasztotta már ekkor, s ezek az idők is csak megpróbáltatást hoztak rá, mint ahogyan egész, élete „üllő és kalapács között”, osztrák és török pusztítás, fenyegetés, pestis szorongó itatásaiban telt. Erdély és Közép-Európa különösen sanyarú korszakában. Ezért elletett fogékony az akkor hosszú ideje tartós ,,hiánycikk’, az európai béke iránt. Legendaoszlató bátorsággal, iróniával ostorozta a háborúszerző „képzelt bosszúság"-ot s a képmutatást, mely gyilkos ágyúkat ,szüntelen szelídséget és békességet” hirdető szentekről, apostolokról nevezett el. „Hazáik nagy szükségben, mindnyájan fizetetlenségben” ■— summázta 1714-ben Elmúlt századaink magyarországi és erdélyi tudóssorsa volt ez: Németh László egy-egy keserű , drámáját ihlette meg. Nem tudott Pápai Páriz Ferenc sem megélni, nemhogy meggazdagodni a tudományból, még ha elhisszük is: aligha volt minden tekintetben eszményi nevelő, behízelgő jelenség, s egyben-másban joggal váltotta ki a diákság felzúdulását. De mint tudós, a descartesi kételkedés módszerét maga is gyakorolva, a szellemet előrevivő kevesekhez tartozott. Népek, nemzetek összefogását képviselte a közös vallás, a közös tudományos törekvések kereteiben. Comenius unokájának, a szláv Jablonskinak egyháztörténeti munkáját segítette hasznos adalékokkal. Méltán köszöntötte Piuait dicsőítő ’VérsSSr '3* TOftlSfi „Michhael Habeius római nemes, karánsebesi polgár” is. Sokoldalú tudós volt Pápai; nem ritka ez az alkat a korabeli Európában.Jade Erdély különösen szükségelte az ilyet: tudományok és tudósok együttműködését. .látta jónak valamely fontos téma kutatásában. ( -Gördülékeny, elegáns latinossága göcsörtös és ízes. a tudományos és kollégiumi, közéleti érintkezés latin elemeivel megtűzdelt prózája a kor figyelemre méltó írói közé sorolja őt. (Méltán idézte példaként Zrínyit, a költőt, akiben a vallási türelem politikai bölcsességét is csodálta. Verses iskoladrámája a bibliai Izsóik és Rebeka házasságáról kellemes műszerszáma lehetne ma is valamelyik egyetemi-főiskolai amatőregyüttesünkinek. Nagy Géza tudós — bár kissé terjengős — bevezető tanulmánya főképp az életrajz s az életmű belső összefüggéseiben igazít el: kevesebb az európai kitekintés, a népeink összefonódott történelmébe, ma valód őstörténetébe mélyedő elemzés, így a gazdag jegyzetanyagban gyakran ismétlődnek a bevezető tanulmány megállapításai, nem ritka a kevésbé lényeges kiemelés. A szükségesnél talán bőkezűbben válogatták a kötet leveleit (nemcsak Pápai Páriztól, hazai és külföldi kortársaitól is). Pedig szívesen olvastunk volna a híres latin— magyar szótárból néhány szócikket valamint hosszabb szemelvényt más munkáiból. Homérosz. Vergilius. Horatius. Ovidius — és mások — versrészleteit formahű magyar fordításban lehetett volna közölni (Devecseriek meglevő alkotásaihoz folyamodva), nem érve be prózába ültetett tolmácsolással. Több és kevesebb is az ígértnél ez a kötet: az érdekítítő olvasók mellett a szakemberek is haszonna forgathatják: gondos könyvészeti rész, névmutató, szövegekről készült fényképfelvétel járul a szemelvényeknek minden étideinél átfogóbb gyűjteményéhez. Kőháti Zsolt A MAGYAR NEMZŐ olvasószolgálatának 00*4 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: lo?i tanácsadás: Hétfőn 14—Ifi verdán II — Ifi Pénteken 13—11.30 Építkezők tanácsadója: Minden hó első és utolsó'•»nlkén lő—17.30 Közérdekű bejelentések: ceii*@irtökön 13.?o—17.30 WUrt* Ádám rajza a Csupa újdonatúj mese című kösnyvből, a Móra Könyvkiadó legújabb gyűjteményéből Háziőrizet Katkó István kisregénye Katkó István kisregénye, a Háziőrizet nem lett irodalmi szenzáció, pedig látszólag minden feltétel adott volt ehhez. A fülszöveg az ötvenes évek valóságából merített politikai krizsit ígér, kültelki, bunyós főszereplővel, izgalmas fordulatokban bővelkedő történetet. A megvalósult mű egy vonatkozásában többet nyújt, egészében azonban kevesebbet a vállalt írói célkitűzésnél. Annyiban többet, hogy a fölvetett témában adva van egy morális-etikai konfliktus lehetősége: Öklöst, a nagyerejű rakodómunkást megkeresi régi barátja, Rezső, és testőri állást kínál neki a politikai rendőrségnél. Öklös a megbízást habozik elfogadni, végül — a szorítóban elszenvedett vereség, majd anyja és menyasszonya unszolásának hatására — mégis vállalja. Egy professzort, az államtanács tagját kell őriznie, akit későőbb, éppen, az ő jóhiszemű jelentéseinek felhasználásával koncepciós perbe fognak. Két jellemtulajdonság teszi alkalmassá a hőst arra a szerepre, amelyet megbízói eljátszatnak vele: tudatlansága és feltétlen becsületessége. Szolgálata legutolsó pillanatáig nem látja et, hogyan fonják napról napra szorosabbra a hálót a professzor körül s arra is csak utólag eszmél rá, hogy ebben a játékban reá osztották a kulcsszerepet. Alános jelentést küld Rezsőnek minden munkanapról, a professzor viselkedéséről, szavairól. „Én egyszerűen becsületes akartam lenni. Rezsővel és a professzorral is. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a kettő együtt képtelenség” — vallja utóbb. Önlös és „a testület” kapcsolatában szabályos tragikai szituáció lehetősége rejlik. Az állás elfoglalása ugyan csak akkor tűnhet föl hitelesen motiváltnak — következésképpen: kikerülhetetlen sorsfordulatnak —, ha elfogadjuk azt a mélységesen alacsony tudati horizontot, amelyet hősének az író tulajdonít. Hiszen különben a Srancztól kapott gyomorszájütés a nyomorúságos családi helyzet, a rátarti menyasszonyjelölt sürgetése aligha volna elegendő késztetés egy egész életet meghatározó választásra. A belépést, a tragikai vétséget követően, híven a valóság rendjéhez, már szabályosan zárt cselekményvezetésű a regény, egészen a professzor letartóztatásáig. Itt azonban Ratkó elsüti!!? az események logikája kínálta két tragikus megoldási lehetőség elől. Késlelteti a hős eszmélését, ezáltal megfossítja őt attól, hogy erkölcsi meggyőződésből szállítasson szembe a professzor letartóztatására érkező három kollégájával. Igy, a lelkiismereti hűség helyett, csupán a szolgálati hűség szobrának megtömétésához állhat modellt Öklös akár a nomneti katona akihőz noszt’án alkotott émé’-művei a kővé Hűlő lává Öklös sorsában, nem emelkedhet tragikus hőssé. Végső és egvetlen szembeszegülésekor is áldozat, ezúttal a tévedés áldozata. Ottfeliejtették s professzor mellett az elhurcolásakié előtt, s mint a-1' a hébe-ú után az óceánon hagyott emberi torpedó, az utolsó parancs értelmében indul támadásra. A tragikus erkölcsi példa katartikus élménye helyett az értelmetlen és groteszk áldozat, egy szélmalomharc értékű küzdelemben kapott comblövés fölött való sajnálkozás tölti el az olvasót. A késleltetett eszmélésből azonban ittég mindig adódnék tragikai lehetőség: a tudatlanul elkövetett morális vétség fölismerése után beteljesülő erkölcsi, vagy fizikai pusztulás. Ám az író ezt a kínálkozó megoldást sem választja. Öklös, miután csöndesen eltávolították ,,a testületből”. Ugyanabba a lassú sülylyedésű kültelki egzisztenciát takaró bőrbe tér Vissza, amelyből Rezső beavatkozására kilépett. Úgy kezdődik a kisregény, hogy a ringben övön aluli ütéssel kockantolják a hőst, a végén pedig a kocsmai „szorítóban” szenved vereséget, mert nem ütheti meg volt menyasszonya szeretőjét, aki Rezső pártfogását élvezi. Ebben a kapott és az elmaradt ökölcsapás jelképezte, lassan merülő életben szinte közjátékká súlyttalanodik mindaz, ami a kormányvillában megesett. Nem is volna ez baj, hiszen Ratkó alighanem szándékosan, kerüli a történet tragikus kivezetését, inkább a dolgok kisszerűségét hangsúlyozza. Utolsó mondatának . ..Tulajdonképpen nincs semmi panaszom” — keserű iróniájában benne van a misztikussá növekedett hatalom előtt álló ember végtélen kicsinysége. A teljes lelki kifosztotságban a megcsúfolt becsületben a tragikus sorslezárás lehetőségéből is kirekesztett létesívetlet esélye: a Csöndes vegetálás. Öklös egyfelől kéntelen helytállni a hatalommal szemben másfelől pedig nem tudja vállalni az erkölcsi felelősséget önmagáért. A Háziőrizet fő és egyetlen erénye ez a lefokozó sorsábrázolás. Az utolsó sorokban mintha az ibseni pomdöntő mondaná ki ítéletét a hősről: beolvasztandó is innérben nyújt többet Katkős István munkája politikai kriminél. Egyébként a Háziőrizet a maffiaregények ama típusába tartoznék, amely az áldozatok tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának bemutatásán keresztül volna hivatott feléleszteni a társadalmi igazságérzéket, aktivizálni az olvasót. Ehhez — számunkra — le kellene lepleződnie az egész hatalmi gépezetnek, az eufémisztikus megnevezésű ..testületnek”. Az író választotta mély-alulnézeti Perspektíva azonban nem engedi a felőbb összefüggésekbe való bepillantást. Egyetlen helyen találunk, csupán halvány utalást a mechanizmus lényegére. Alapvető hiánya a regénynek, hogy nem leplezi le az olvasó számára az apparátust nem éreztet! meg a Rezsők magatartásánál? motívumait. N*m áll Ai*zömű világosan * hatalmi Gépezet konstrukciói! Vezórképnel nem élhetjük át a-í*v_ l'-Am som. ítfv p/tf a diktált* mduz*f afc r‘V,'r','1 5f4'4 TRé^'értó ÖV1ö« * MKM) Balogh Tibor ívnak a csukák Duba Gyula regénye !)uba Gyula írja: „ ... az igazság nem mindig látható, néha elrejtőzik az ember elől, vagy úgy látszik, hogy megszűnt létezni, de akkor is hinni kell benne, s akkor újra látható tesz, és érvényesül.” Duba Gyula rendíthetetlenül hisz az igazságban, s a modern irodalomban szokásos formabontó eszközök, irónia, kiábrándultság, kétely nélkül kutat utána egy történelmi kor és egy közösségi tragédia valósághű fölidézésével. Ugyanakkor tudja, hogy az idő múlása a maga távlatával megkönnyíti azoknak a mélyben rejtőző hibáknak, tévedéseknek a fölismerését, amelyeket a közeli szemlélő elől eltakar az események által zavarossá tett víz, egy-egy nagy fa mélybe nyúló gyökérezete vagy árnyéka, hogy a regény író csukákat kereső ifjú hőseinek tapasztalataiból merítsek hasonlatot. Duha Gyula remekül ismeri regényének világát, a háború utáni évek csehszlovákiai magyar faluját. A képzeletbeli, de nagyon is valósághű Füzesnyék határában fekszik az a holtág, ahova íváskor a szerelmi láz a közeli folyóból fölhajtja a csukákat. Ez a holtág azonban minden nyáron kiszárad, s a csukák — köztük a legnagyobb és legszebb példányok — értelmetlenül és lehetetlenül elpusztulnak. „Régóta tudták a faluban, hogy nyár végén, ősz elején hatalmas halcsontvázakat találnak az aratók és mezei munkások, de senki sem törődött azzal, hogyan kerültek oda ezek a nagy halak. ..” Aztán éppen a történet időpontjában egy ifjú halász fölfigyelt a megfejtendő titokra, majd a megfigyelés és gondolkodás segítségével rájött a haltragédia okára, öngyilkos vonulásukat ugyan nem tudta megakadályozni, de kihasználta a maga és a húsra éhes barátai hasznára: kifogta az amüfegis pusztulásra ítélt csukákat. A következményt az ok mindig megelőzi. Az okok megismerésének a szándéka, a gondolkodó és vállalkozó szellemű ember küzdelme a meglevővel, az örökölttel — ezek a regény vízválasztó kérdései. Magától értetődő, hogy Duba kamasz hősei, Nagybene Péter és barátai rugalmasabban alkalmazkodnak a világ változásaihoz, mint az apák és nagyapák nemzedéke Az alkalmazkodást itt különösen megnehezíti a magyar falu zárt világában töretlenül tovább élő — védelmező, értékőrző — hagyomány szelleme. Ugyanakkor végsőkig kiélezi a kérdést a bezárkózásba menekülő közösségre váratlanul rázúduló tragédia: a kitelepítés. Ennek a kornak az életét idézi föl aprólékos tárgyi és lélektani hitelességgel Duba Gyula Hősei a lassan bontakozó cselekményben személyes ismerőseinkké lesznek, elnyerik rokonszenvünket. Az író egyforma gonddal vési emlékezetünkbe környezetüket, alakjukat, viselkedésüket,, érzelmeiket és gondolkodásukat. Leginkább talán abban tér el a XIX. századi realista regényíró példaképeitől, hogy az utóbbit különös gonddal állítja előtérbe. Ez a régimódi regényíró módszer különösen alkalmas arra, hogy a paraszti életforma hagyományőrző szerepét érzékeltesse. Azt az életformát, amelyben a hagyomány tette lehetővé azoknak az erőknek és értékeknek a fölhalmozását, amelyek képessé teszik a regény ifjú és idősebb hőseit, hogy a háború utáni pusztulás és nicstelenség időszakában szembeszálljanak a végzettel, s hozzáfogjanak régi otthonuk, életformájuk újjáteremtéséhez. A szinte reménytelen helyzetben végzett életteremtő munkában mutatja be Duba Gyula a népi írók műveiben hajdan annyit emlegetett ősi paraszt életeről. Racionális világszemlélete természetesen minden misztikumtól megfosztja ezt a fogalmat, s miközben hősei heroikus erőfeszítéseit, bámulatos leleményességét hangsúlyozza, arra is rávilágít, hogy eltökélten és minden kétség nélkül a régit akarják visszahozni. Szemükben a változás és változtatás a rosszan egyértelmű; föl sem merül bennük, hogy a romokon valami újat hozzanak létre. Duba ezt a gondolatot az adott történelmi helyzet mély átélésével veti föl. Jól tudja, hogy az ember tetteit egyaránt befolyásolják a körülmények, a magával hozott szellem és a függőségi viszonyok. Mindez különféleképpen formálja az egyes jellemeket. Van, akinek viselkedését elsődlegesen a földmívelő hivatás szabja meg, mert ki tudja élni belső erőit a paraszti munkában és legfőbb vágya a gyarapodás. Másokat jellemtelenné tesz a lustaság, ismét másokat erőszakos kötekedővé torzíthatnak az elfojtásra ismért energiák. Az író színekben gazdag tablóján úgy jelenik meg a zárt paraszti közösség élete, hogy jól érzékeljük belső dinamizmusát. Ám amikor a háború utáni, de még a kitelepítések előtti munkaszolgálat a maga embertelen eszközeivel arra kényszeríti a falu fiatal férfilakosságát, hogy csehországi parasztgazdaságokban robotoljon, az értelmesebbek meglepetten veszik tudomásul, hogy az ő hagyományokba zárt világukon kívül is vannak jó, irigylésre és követésre méltó dolgok. Csodálkozva tapasztalják, hogy a cseh parasztok magasabb anyagi és kulturális színvonalon élnek, és sok tekintetben okosabban, jobban, korszerűbben gazdálkodnak, mint ők. Az idő azonban nem kedvez az ilyen tanulságok hasznosításának, s mielőtt az ebből fakadó változtatási szándék, újat akarás megszülethetne, egész életüket fölforgatja, hogy a magyar lakosság nagy részének el kell hagynia a rengeteg emléket és beleült munkát hordozó otthonát. Ebben a tragikus történelmi helyzetben merül föl az a kérdés, hogy a teljes befelé fordulás, bezárkózás mennyire váratlanná tette a bekövetkező eseményeket. Még a legtájulfozottabbak, legértelmesebbek is teljesen fölkészületlenek, tanácstalanok az ellenséges külvilág szándékaival szemben. Természetesen nem arról van szó,,, hogyan védhették volna meg magukat attól az erőszaktól, amelynek forrásai a regényben homályba vesznek, s amelynek céljait a történetben szereplő szlovákok többsége sem érti. Az író egyrészt a struccpolitika veszélyeire figyelmeztet, másrészt pedig a tragédia következmény jellegét hangsúlyozva az előidéző okok földerítésére ösztönöz. Duba Gyula regényt írt, és nem történelmi esszét. Ennek megfelelően érzékletes, meggyőző, drámai képet fest az adott kor csehszlovákiai magyar falujáról, a paraszt hősök életéről és feszült sorsáról — az okok kérdésén való elmélkedést az olvasóra bízza. Műve egyaránt érdekes azoknak, akik — esetleg más körülmények között — személyes tapasztalataikból ismerik a tárgyalt történelmi időszakot, és azoknak, akik most ismerkednek meg vele. Írói eszközökkel, érzelmeinkre is hatva mélyíti el ismereteinket. Elismerésünkhöz hadd tegyük hozzá egyetértéssel a „fülszöveg” írójának a véleményét: „Az írnak a csukák mérföldkő lehet Duba Gyula írói pályáján. Amit a Szabadesésben nem tudott még teljes művészi hitelességgel megvalósítani, a Vajúdó parasztvilág fontos kitérője után sikerült.” (Madách) T. T. II Oj köm vlk GONDOLAT KIADÓ: Nyelvünk Mi Aga (Ságerk.: Kovalovszky Miklós). KOSSUTH KIADÓ: Bakács Tibor: Egy életrajz ürd* gvést . . . (Zrínyiven. Bokor László: (H)Időshábori! (Zrínyi kiadóval). AJekMttflef Lt*d» Godlewski: A deli tengereken i.eníta: A demokráciáról és a dik*tatúráról. Lenint A nemzetközi kommunista mozgalom enyhenéről. Dr. Pirityi Ottó: Termelj kéz. .1 tartalékok Caruha Vangelió: Piros szegfűk és cedruflok. MEDICINA KIADÓ: A modern ember biológiai p*r&BOXOUJt (SZErk.: Cá&Sá G5’5PTJ).