Magyar Nemzet, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-12 / 215. szám

s Egy „semmi kis ember” élete Ezt az írást nem közelgő évforduló vagy pirosbetűs ünnep sugallta, nem emléket kíván állítani régi idők érdemes tanújának, még csak egy szimpla kis névnap sem indokolja, hogy megszületett. Alkalmi riport — a szó mindennapi értelmében. Mi késztetett mégis a megírására? Kis Gábor püspökladányi parasztember becsülettel „leszolgált” nyolcvan esztendeje. „12 ÉVES VOLTAM, amikor meghalt az apám. Gondoltam egyet és feljöttem Pestre. Nagyapám váltig erősködött, hogy ilyen bolondságot, mi lesz velem abban a ménkű nagy városban, csak vonatra ültem. Késő este értem Pestre, nem volt hova indulnom, meg álmos is voltam, találtam az állomáson egy szemetespulit, amögé feküdtem, oszt elaludtam. Egyszercsak arra ébredek, hogy valami szimatol az arcomnál. Kinyitom a szemem,egy kutya szaglász, melletteegy férfi állt. Kérdezte az ember, hogy honnan jövök, mihez kezdek itt Pesten. Feleltem, erre azt kérdezte: fisz a látul? Mondom, már hogy féltték, vidéki gyerek nem fiiattal. Na akkor felfogadlak rótvaszernek, van-e kedved? Mit tudtam én, mi az a rótvaszer, gondoltam, valami afféle, hát mentem. Jó soká gyalogoltunk, ki egész a Százados útig, ahol az a kenyérgyár van, akkor betértünk egy udvarra, ott kezembe nyomott egy kefét meg vödröt, oszt bevitt az istállóba a lovakhoz. Lócsutakoló, az volt a rótvaszer. Egy svájci gyógyszergyár istállója volt, jöttek esténként a kocsisok, már messziről hajították a gyeplőt, nesze, rótvaszer, pucold le a lovakat. Később az Állatkertbe kerültem, ott is a lovakhoz, aztán kocsis lettem a Légrády testvérek lapjánál. JÖTT A TIZENNÉGYES HÁBORÚ. Szép szál ember vagyok, 155 centi, ha öt centivel kisebb lettem volna, nem visznek el, így jött a behívó, de nekem nem sok kedvem volt katonáskodni, hát elszöktem, bujdostam a határja, míg el nem kapott egy járőr. Bevittek Debrecenbe, aztán két katonával útnak indítottak Königgratzbe, a századom után. Pesten másik vonatra kellett szállnunk, volt közben egy kis idő, a katonáknak meg valami fehér népismerősük,, mondtam, mehetnek nyugodtan, én ugyan nem szököm meg többet. Éítem, hogy még a végén kapok egy golyót a fejembe, akkor inkább a katonaság. Be is értünk Königgratzbe, a többiek a vége felé jártak a kiképzésben. Nem vágytam aztr anynyira én a frontra, úgy tettem, mint akinek nincs ki a négykereke. Jött az őrmester, köszöntem neki hangos főhadnagy úrral, először üvöltözött, aztán csak legyintett, hogy hibbant szegény., Áttérek Sankt Pöltenbe, a telefonistákhoz, ott kitanítottak, oszt mehettem mégis csak Oroszországba. Betyár dolga volt ám a telefonosnak, vittük a vezetéket, a fejünk felett meg csak süvítettek a golyók. Nem passzolt ez nekem, de szerencsére megtetszettem egy századosnak, maga mellé vett pucernek, így jobb életem volt. Vége lett egyszer a háborúnak is, vonatra ültünk, iszt jöttünk hazafelé. Lengyelországon át, egy helyen le is szállítottak a szerelvényről, kivették a jó köpenyünket, így engedtek tovább. Itthon zárt a hír, hogy súlyos beteg az anyám, hazajöttem hát Larányba. Csináltam én sokféét, kitanultam a cipészséget, de megromlott a szemem, ott tellett hagynom, jártam én is íratni, nem szégyelltem a Tinnkát, pedig semmi kis ember vagyok, de nekem a régi rendszerben is mindig akadt Punka. VÉGÜL ÚJSÁGBIZOMÁNYOS lettem, voltak rikkansaim, fiatal gyerekek, eladtam velük rengeteg lapfát. Persze, egy kis finesz is kellett hozzá. Lejött egyszer egy ügylök, hogy augusztus 20-ára lupla annyi lapot küld, mint hétköznap szokott. Mondtam, küldje, majd csinálok valamit. Megérkeztek az újságok, vittük széjjel a faluban, kitalálunk mindenfélét, de csak nem fogyott több, mint máskor. Fogtam a remittendát és eladtam súlyra. Jön legközelebb az ügynök, na, hol a maradékosság, mondom, nem maradt fogy sem. Csak mosolygott, ügyes ember maga, Gábor bácsi. Hasznom nem volt rajta, de legalább elment a lap. Kisebb-nagyobb trükkökre szükség volt, de azért meg lehetett élni belőle. Csináltam vagy tizenöt évig, a háború alatt is, meg utána is, egészen amíg a postához nem került az egész. A háború alatt nagyon fogyott a lap, érdekelte az embereket, hogy áll a hadihelyzet. Aztán elért a front ide is. Egy nap kimegyek az állomásra a lapokért, mondja a főnök, hogy ne várjam, nem jön már vonat Pestről, közel vannak az oroszok. Volt ott viszont még egy csomó régebbi újság, azt vigyem el innen akárhová, a kocsit is. Fordultam vagy háromszor a kordéval, ott álltak a házamban aplafonig stócolva az újságok. Mikor jöttek az oroszok, nézegették az újsághegyet, az egyikük belenézett egy Futárba, aztán elkáromkodta magát, volt egy Sztálinkarikatúra benne, de mást nem csinált. Ezeket az újságokat aztán eladtam én a boltosoknak kilóra csomagolópapírnak, amit érte kaptam, abból stafíroztam ki a lányomat, akkor volt az esküvője. HITELBE ADTAM sokszor az újságot, majd megadomrá, aztán hogy változott a világ, a tartozásokat is elfelejtették, ha azt a pénzt megkaptam volna, ma gazdag ember lennék a faluban. Amikor abbahagytam a lapárulást, kiderült, hogy nem voltam bejelentve, nincs dokumentum a tizenöt évemről, nem kapok utána semmit. Mondták a tanácsnál, hogy pereljem be azokat, akik elmulasztották a bejelentésemet, mondtam, kit pereljek, négy évig az állam volt a gazdám, erre rám fordultak, hogy ne politizáljak. Rendben van, gondoltam, nem politizálok, de nyugdíjat sem kapok ezért. Üzent akkortájt értem a tanácselnök, nem mennék-e el hivatalsegédnek a tanácshoz. Ott szolgáltam néhány évig, de egyszer az egyik tanácsi ember, akinek az apját még cipészkoromban felfogadtam magam mellé, mert nem volt munkája és azóta is barátok voltunk, az az ember nem nézett engem jó szemmel és belekötött mindenbe. Megmondtam neki a magamét, és eljöttem a tanácstól, hiába marasztalt az elnök. Voltam még hivatalsegéd az OTP-nél, most meg már csak üldögélek itthon, csinálok ezt-azt. Úgy vagyok vele, nyolcvan évet leéltem, mire várjak még. Azért, ha jut még néhány év nekemitt a földön, szívesen venném. HOGY MIBEN HISZEK? Vallásos vagyok, a templomba eljárok. Én nem tudom, hogy mi van, Isten vagy Allah vagy Mohamed, de valaminek lennie kell, tudom, mondják, hogy minden a természettől van, de azért az nem lehet csak ilyen egyszerűen. Hetvenvalahány évesen kórházba kerültem, komoly műtétet csináltak, mások a szájukat harapdálják ilyenkor, hát én egy fikarcnyi fájdalmat sem éreztem. Hogy miért? Talán, hogy mindenkihez jó voltam, hozzám is kegyes volt a sors.” Lejegyeztem egy meleg nyári hétköznapon, egy alacsony tetős, málló falú öreg ház szegényes konyhájában. Javorniczky István Magyar Nemzet A sziklalovas birodalmában történt pedig anno 681-ben, hogy Asparuh az első bolgár kán megalapította nehezen összefogott birodalmának fővárosát, Pliszkát. Most rőtt füvű síkságból felsejlő omladéklabirintus csupán. A hajdan monumentális bazilika, és palota alapkövei között fácán kiáltoz, langyos földszag érződik, a levegő párás. A város hajdani életének ízei a róla elnevezett kitűnő konyak aromájában élnek csak tovább. A nyári szabadságukra Várna felé húzó autósturisták Sumentől mintegy 30 kilométerre találják ezt a helyet, közvetlenül a főútvonal mentén. Nem érdemes — sőt nem szabad — kihagyni a megtekintését. A tengerpart száz kilométer ide csupán. A régi várost két évszázados virágzás után Nyikifor bizánci fejedelem hadai a 881-es évben a földdel tették egyenlővé, s aztán nagy önbizalommal vonultak tovább az ország szíve felé, hogy kiteljesítsék friss hódításukat. És nem sokkal ezután az egyik meredek falú szurdok számukra a Halál Völgyévé változott; jól szervezett csapda várta őket, ahonnan senki nem menekült meg. Nyikifor a fejét vesztette, hadereje szétolvadt, megsemmisült, az alázúduló bolgár harcosok szorításában. A monda szerint a hódító Nyikifor koponyájából — ezüstbe foglalva — serleg készült, s a kánok jelesebb alkalmakkor borral megtöltve újra, meg újra körbeadták. Ily módon hatalmasították magukat testben és lélekben. Az ember hunyorogva nézelődik a napfényes, mégis kísérteties síkon, s pillantását felemelve az időrágta kövekről, egy felhőszerűen sötétlő hegyláncot pillant meg. Hamar odaérhetünk. Átjárt bennünket a tájegység kisugárzásából eredő szavakkal szinte visszaadhatatlan érzés, hogy most az illető ország lelkének, lényegének — ős archéjának, ahogy a görög filozófusok nevezték — közelében járunk. Különös hely ez a sziklaláncolat. A levegő szinte peng az élességtől. Úgy tűnik, örök itt az árnyék, és megszegetlen, súlyos a csend. Fenyők fekete árnyéke rajzolódik ki a háttérre. Ragadozó madarak köröznek a mélység fölött. Apró pontok. Az ember elindul felfelé a meredélyen. És akkor váratlanul szembetalálja magát a sziklalovassal. Európa páratlan rejtélye ez az alkotás. Huszonhárom méter magasságban a függőleges sziklafalból egy életnagyságú lovas dereng elő. Vágtató, erőtől duzzadó harcos, hatalmas szelindekkel a nyomában, amint hosszú lándzsájával lesújt a paripa elől oldalra szökkenő oroszlánra. Az ismeretlen ókori művész (néhány bevésett betűből következtetve feltehetően görög származású) a vadászat legfeszítettebb pillanatát ragadta meg, és véste a kőbe, a döfés lendületének, a nemes fenevad halálos görcsének drámáját. Örök időkre. A látvány oly bűvöletes ,és titokzatos, mint az altamirai barlangrajzok vadászó emberei, és robusztus vadállatai. Odébb barlangok öblös torka ásít, s fenn, a nyakfájdító magasságban szabályos nyílások sötétlenek. Meglepően sok mégpedig. Miféle odúk ezek — teszi fel a kérdést az ember. — A remeték — hangzik a válasz — valamikor remeték éltek itten. A legrégebbi időkben pedig Thrák törzsek lakták a lent nyíló nagy barlangokat. (Spartacus is közülük származott.) Állatbőrbe öltözött erős nép volt, kiváló harcos és vadász. Már ismerték a földművelést is. Itt volt például az élelmiszerraktáruk — mutatnak előre kollégáim. A göröngyös ösvény egy soha nem látott nagyságú természetes boltívhez ér, egy barlangamfiteátrumhoz, ahol minden hang tisztán kondul, és felerősödve zeng tovább. Mélyén örök jégcsapok orgonasípjai csillognak. Mélyzöld, örökfriss, moha prémezi a boltív belsejét, az állandóan csurgó, párázó nedvességben. A hely magányos elmélkedésre, kétségkívül egyedülállóan alkalmas. Az elmúlt idők remetéit annak idején hosszú időre elegendő ivóvízzel és kenyérrel ellátva felülről eresztették le a mélységre nyíló odúkba. Ily módon tökéletesen kiszakadtak a világ nyüzsgéséből. Számukra talán megállt az idő. A meredély szélén mozdulatlanul ülve egyidő után talán nem tudták már megmondani maguknak parancsolni tudó emberek-e vagy immár beleolvadtak a sziklákba, felhőkbe, az esővel váltakozó napsütésbe. Talán úgy gondolták, valami hihetetlen, csodás felfedezés küszöbén állnak, kitörve a test bilincseiből lebegnek az űrben, sasokkal osztva meg csupán a magányt, kiknek éles vijjogása az egyetlen zene volt a számukra. De — úgy gondolom — egy idő után gyötrelemmel kellett visszazökkenniük saját magukba, titkok és felfedezések nélkül. — Bolondok voltak — szögezte le példás tömörséggel barátom és tolmácsom Nikola, aki 18 éves és igen határozott gondolkodású ifjú. Még egy meglepetés várt itt rám. Az óriás boltív alatt kószálva egy széles lapossziklánál torpantunk meg. — Egy idő óta természetes színpaddá „lépett elő” ez a sima kő — mondják — a boltív és környéke pedig nézőtérré. Volt már itt ifjúsági dalfesztivál több is, de,szeretnénk klasszikus drámákat is játszani, ahol a keret minden kimondott szónak e sok tragédiát látott sziklák súlyát, s a sziklalovas erejét kölcsönzi. Tavasszal a rengeteg orgonabokor, egyszerre szinte robbanásszerűen borul fehérbe. A virágillatot kilométerekre viszi a szél. A sötét bozót akkor nevetni kezd. Az ifjúság minden bizonnyal pazarul érzi magát itt. És ez az akusztika... mint az ókori görög színházakban! Talán nem én voltam az egyetlen látogató, aki hevesen irigyelni kezdtem a fesztiválozókat, és a színház nézőit. Baróti Szabolcs • Kedd, KM*8. szeptember 12. Csellengő gyerekek 1978. január 1-ig az immáron öt éve folyó rekonstrukció eredményeként 3989 új lakás készült el a IV. kerületben. A fővárosi tanács rendeletének megfelelően elosztásuknál előnyben részesítették a nagycsaládosokat. Emiatt érthetően magas azoknak a kiskorúaknak és fiatalkorúaknak az aránya, akik a tanácsok művelődésügyi osztályain már előző lakhelyükön is a „veszélyeztetett” kategóriábatartoztak. Részlet a IV. kerületi tanács vb 1978. május 13-án elfogadott, a gyermek- és ifjúságvédelmi munkával foglalkozó határozatából: „A szociálpolitikai intézkedések egyik lényeges területe a többgyermekes, igen rossz lakáskörülmények között élő családok megfelelő lakáshoz való juttatása. A főváros minden területéről költöznek Újpestre, a veszélyeztetett kiskorúakról csak késve, vagy egyáltalán nem kapunk jelzést. Nagyon nehéz átlagot vonni, de nyugodtan elmondhatjuk, hogy minden átadott új ház legalább tíz ügyet jelent a gyámhatóságon.” Nincs névsorolvasás Rögtön hozzá kell tennünk, hogy a gyám- és gyermekvédelmi csoport — munkaerőgondok, kapacitás, stb. miatt — csak a súlyos esetekkel tud foglalkozni, feladatkörét érthetően a már elmérgesedett helyzetek orvoslására szűkíti. Elvileg folytatnak ugyan megelőző-felmérő tevékenységet is, ám ez valójában a különböző társadalmi bizottságok feladata. E bizottságokat az úgynevezett koordinációs bizottság irányítja, összetételéből adódóan elsősorban a veszélyeztetett gyermekek figyelemmel kísérésével foglalkozik. (Újpesten nyolcszáz veszélyeztetett kiskorút tartanak számon.) A különböző társadalmi bizottságok tapasztalatom szerint a szünidő alatt, finoman szólva is, csökkentett tevékenységet fejtenek ki. Pedig éppen ez a két hónap jelentene számukra komoly feladatot. A szeptembertől május végéig terjedő időszakban feltűnő egy-egy csellengő gyerek, hiszen a különböző szintű oktatási intézmények hamar jelzik, ha a gyermek sorozatosan igazolatlanul hiányzik. De a szünidőben ugyanez a gyerek nem hiányzik semmilyen névsorból vagy hivatalos listáról. Az új lakótelepeken gyakran életveszélyes körülmények között — ittfelejtett vasbetongerendák, földből kimeredező huzalok, üvegcserepek és hatalmas törmelékhalmok között — bóklásznak naphosszat a gyerekek, magányosan, vagy még gyakrabban csoportokba verődve csavarognak. Egy részük reggel nyolctól délután háromig-ötig szó szerint kizárva a lakásból. Játszanak vagy unalmukban kiötölnek valami szórakoztatót. — Nem lehet bírni ezekkel a gyerekekkel — panaszkodik egy bácsi a Fóti úti lakótelepen. — Egész nap itt ülök az erkélyen, már annyiszor szóltam nekik, meg az apjuknak, is, de mit se használ. — Mégis, mit követtek el? — Állandóan itt fociznak a házak között, nemegyszer ablakot tör, virágcserepet zúz össze a labdájuk, pedig innen öt percre van a tér, de ezeknek csak itt jó. Vagy például hiába szerelik fel újra meg újra a zárakat a mosókonyhára, pincére, egy nap múlva már letörve találja az ember. A múlt héten majdnem felgyújtották a házat ezek a csibészek! Aztán ahogy ezek a kisebbekkel bánnak, arról jobb nem is beszélni, kérem. Intézetbe kéne adni valamennyit ... Mit nyújt az úttörőház? Részlet a már korábban idézett vb-határozatból: „Feladat volt az iskoláskorúak szervezett nyári foglalkoztatására az úttörőház, az Ady Művelődési Házak és a TSF bevonásával megfelelő program készítése. Ezt elsősorban azoknak a kiskorúaknak az érdekében tettük, akiknek szülei a nyári szünidőre nem tudták biztosítani az állandó felügyeletet.” Nézzük meg, hogyan valósul meg ez a program! Az úttörőház Újpest központjától nem messze, két terpeszkedő ház közé szorult, kopott kis épület. Akit a bezárt főbejárat nem riaszt el és megkeresi a picinyke ajtót, amit napszítta, kézzel írott műsor is ékesít, hamarosan az egyetlen nyitott ajtó, az iroda előtt találja magát. Hárman ülik körül az asztalt, az úttörőház politikai munkatársa, egy ifivezető és egy arra tévedt barát. — Azon a bizonyos plakáton azt olvastam, hogy az érdeklődök mindenféle vidám, tréfás játékokon, hajókiránduláson és egyéb rendezvényen vehetnek részt. Vajon hány jelentkező akadt július eleje óta? — őszintén szólva, rettentően kevés — vallja be a politikai munkatárs. — Velencén van a kerületnek úttörőtábora, és itt Újpesten napközistábor működik 400 férőhellyel, bár a gyerekek száma hétről-hétre változik. Mi kivittük a táborba szakköreinket, rendszeresen tartunk filmvetítést, vetélkedőket. Időnként sportversenyeket rendezünk a Pozsonyi úti lakótelepen. Feladatunk a napközis tábor ellenőrzése, hogy végrehajtják-e a tervezett programokat. — No és végrehajtják? — Ha nem ellenőrizzük, sajnos nem. Az Ady Endre Művelődési Ház a nyáron nem fogad látogatókat, június óta tatarozzák. Nézzem meg inkább a Derkovits Ifjúsági Házat, ajánlja a portás néni, az is a művelődési házhoz tartozik. Frissen vakolt sárga épületk öröm fog el: itt tatarozásról már szó sem lehet. Nincs is: egyszerűen azt adja tudtára minden érdeklődőnek a bajáratra ragasztott felirat, hogy VII. 1-től IX. 1-ig nyári szünet. — A tatarozás után rövid időre kinyitottunk ugyan — tájékoztat a ház gondnoka —, de nem mondhatnám, hogy nagy volt a tolongás. Csak a táncos rendezvényekre jöttek a fiatalok. — Hányan tévedtek ide valami szórakozást keresve, esetleg a bejárati táblácska ellenére is? Kicsi a napközi tábor Újpesten mintegy tízezer gyerek él az új lakótelepeken, óvodástól középiskolás korosztályig. S mégha azt is figyelembe vesszük, hogy sokan vállalnak 4-6 órás munkát, hogy néhány családban nem gond az állandó nyári felügyelet megszervezése, a 400 férőhelyes napközi tábor semmiképp nem lehet kielégítő megoldás. Mert ahogy a gyógypedagógiai iskola egyik tanára mondta, a jelenlegi helyzet, a sok csellengő gyerek csak az ő munkájukat szaporítja. Az unalom pedig rossz tanácsadó. ..Kerületünkben a bűncselekményt elkövető kiskorúak száma az elmúlt két évben emelkedett” — állapítja meg a vb-határozat. Majd később. ..Antiszociális magatartású fiatalok alkalmi, laza csoportosulása időnként előfordul, de ezeket a rendőrség megelőző intézkedésekkel időben szétoszlatja.” Joggal merül fel a kérdés: megelőzhető-e az ilyen antiszociális jellegű csoportosulások kialakulása? D. P. MINDENKI VETT? Nyerhet, ha KMV zsetonra vett! Aki ezzel a zsetonnal állami vagy szövetkezeti boltban 5 aerosolos, KWV spray-készítményt vásárol, részt vesz a sorsoláson. 47 készítmény közül válogathat A zsetonok legközelebbi sorsolása 1978 okt. Név:_________________________ stkcim A mtOMt ítvers inlít ****•_____ MM:X