Magyar Nemzet, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
KÖNYVSZEMLE Tanulmányok I. Móricz Zsigmondi az irodalomrólSokat olvashatunk arról a Móricz Zsigmondról, aki füzettel a kezében járta az országot, s szorgalmasan jegyzetelt. Hatalmas életművének minden ága visszavezethető jegyzeteihez. Csakhogy ezek a jegyzetek nem csupán személyes élményeket foglalnak magukba, hanem sok olyasmit is, amit a szorgalmasan olvasó nagy író a könyvekben talált. Éppen a közelmúltban tette közzé az Irodalomtörténet című folyóiratban Csáky Edit az Erdély-trilógiához készített jegyzetek egy részét, amelyeket az író könyvei őriztek meg. Azért kell erről külön szólni, mert Móricz szerette magát úgy beállítani, mint akit csak az „élet”, a kézzelfogható valóság érdekel, s akit ezért egy egész világ választ el a „tanároktól”, a „könyvfalóktól”. (Szemléletes példa erre erősen stilizált önarcképe a Babits Mihállyal a Garda-tón című remek írásában.) Nyilvánvaló, hogy Móricz nem vágyott tudós babérokra, noha bámulatosan sokat olvasott. Irodalomfölfogása alapvetően eltért — például — Babitsétól. Minden könyvben az időszerű mondanivalót, vagyis azt kereste, amit a masa munkájában fölhasználhatott, ami példákat adott az őt éppen foglalkoztató művészi, irodalompolitikai és társadalmi kérdésekhez. Éppen ezért az irodalomról szóló írásaiban a tárgynál mindig fontosabb az alany: sokkal izgalmasabb bennük Móricz gondolatmenete, véleménye, ítélete, mint az ürügyül választott író, könyv, vagy irodalmi jelenség elsősorban Móriczra jellem■ézőek azok az írások, amelyeket most a Szépirodalmi Könyvkiadó — Móricz Zsigmond összegyűjtött művei sorozatában — Tanulmányok 1. cím alatt kiadott. E cím megtévesztő, hiszen voltaképpeni „tanulmány” alig néhány található a kötetben (főleg az író fiatalabb éveiből). Móricz irodalomról, művészetről szóló írásainak többségében személyes benyomásait, emlékeit, olvasmányélményeit fogalmazta meg. Voltaképpen az egész kötet lényegét fejezi ki első cikkének címe: Reflexiók. E Reflexiók ürügye itt Schopenhauer olvasása, érdekessége az a fiatalos magabiztosság, ahogy az élet gyakorlati oldalára hivatkozva elutasítja a filozófus pesszimizmusát. Aki dolgozik, mondja, nem ér rá az életen töprengeni. S ezzel voltaképpen máris Móricz világának legfontosabb pillérénél vagyunk: a munka tiszteleténél, a munka szükségességébe, örömébe és teljes emberi önmegvalósítást kínáló lehetőségébe vetett hiténél. Az életuntság a dologtalanok kiváltsága — vallja —: „Schopenhauer tana csak irodalmi sikert ért el, mert a munka népének nem való.” Rögtön ezután következő , sokkal nagyobb igényű, alaposabb tanulmánya (s ez valóban tanulmány!) . Adyval egy időben fedezi föl Reviczky Gyula modern költői törekvéseit. Tisztelettel és megbecsüléssel szól róluk 1902-ben, amikor az általános irodalmi fölfogás elég távol állt ettől, de jókora idegenkedéssel is. Idegenkedéssel, mert „Reviczky — úgy látja — beteg lelkű ember volt", neki pedig az irodalomban is az „egészséges” és természetes az eszményképe. Ekkor még csak készülődik írói pályájára, s van ideje, hogy komoly irodalmi tanulmányokat végezzen Bajza nagy polémiái című munkájához. Hitet tesz amellett, hogy a „kritikus éppen úgy teremt, mint a költő, a festő, a zenész — csakhogy más irányú az elméje, a tehetsége". Ugyancsak hitet tesz a műfaji szabályok fontossága mellett, noha nem győzi hangsúlyozni, hogy „a törvények ismerete senkit nem tesz Petőfivé”. Magával Bajzával igen szigorú: nagysága „nem a fejében, hanem a szívében van”— fejtegeti, s ezzel azt az el- szántságát, bátorságát emeli ki, amivel a reformkor irodalmi vitáinak hőse harcba szállt az éppen időszerű irodalompolitikai feladatok, az új törekvések mellett. A következőkben egymással összefonódva jelentkeznek a színpad iránti vonzalmának és az irodalmon belüli rokonszenvének megnyilvánulásai. Az utóbbiak közül, mint különösen jellemzőket, emeljük ki a Lúdas Matyi- és a Csokonai-tanulmányokat, majd az Adyval foglalkozó írások hoszszú sorát. Csokonai és Ady a legfőbb értékmérője, amikor például Szabolcska Mihályról ír — aki a magyar ködnek adott „néhány opálos villanást” —, tehetségének és törekvéseinek korlátait azzal érzékelteti, hogy szinte többet beszél Csokonairól és Adyról, mint róla. Első írói sikerei után Móricz Zsigmond hosszú ideig inkább csak alkalmi cikkeket írt — sok finom megfigyeléssel, számtalan meleg színnel, érdekes rokonszenvekkel. Kivétel persze itt is akad: 1923- as Shakespeare-tanulmányainak jelentősége messze kimagaslik a húszas években született irodalmi cikkeinek sorából. Mindenütt megtaláljuk az új — szövetséges — irodalmi törekvések támogatásának szándékát. Arany Jánosról szólva pedig a klasszikusok újrafelfedezését sürgeti, kiragadásukat a „bálványimádásból”, s ehhez a Nyugat szerkesztőjeként lapjának hasábjait is fölajánlja. A harmincas évektől megszaporodnak az irodalommal foglalkozó írásai. A kötet első ötszázkilencven oldala harmincegy év terméseként nyolcvannégy címet közöl, a második rész közel azonos terjedelmében viszont kilencvenöt írást találunk az utolsó tizenkét évből. Itt bontakozik ki Móricz irodalompolitikája, itt fejti ki — különféle témákról szólva — legfontosabb elveit és rokonszenveit, Írásainak egyre erősebb érzelmi töltése van. Számos elgondolkoztató és megható dokumentumát olvashatjuk annak a görcsös igyekezetének, hogy szövetségeseket találjon, társakat kössön le maga mellé. Elsősorban őstehetségeket keresett, de figyelme megakadt korának majdnem minden igazán jelentős alkotóján, Kassáktól Szabó Lőrincig és József Attiláig, Gárdonyitól Pap Károlyig, Veres Péterig és Németh Lászlóig. Fölfedező szándéka a múltban is rejtett értékeket keres, így az indokoltnál sokkal mélyebbre hajtja zászlaját „az elsikkasztott, s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt”. Az irodalomról, művészetrőleszóló Móricz Zsigmond-írásokban tükröződő képeket a késői olvasó itt-ott megkérdőjelezheti. Az író nem is rejtegeti elfogultságait. És éppen ez teszi ennek a kötetnek az egészét igen érdekes olvasmánnyá. Az egyes darabokban néha érezzük az elsietettséget, végig nem gondoltságot, de ezekben is mindig találunk valamit, ami új színnel egészíti ki az adott témáról, és — elsősorban — a Móricz Zsigmondról kialakult képünket. Ebből a szempontból mélyen jellemző, hogy az egész kötet utolsó szava — egy Oláh Gábor halála alkalmából írott nekrológban — az „élet”. S végül hadd emeljük ki, hogy találunk ebben az igen gazdag anyagban néhány valódi remekművet. Ezek élére a Babits Mihállyal a Gardatan című, gyakran emlegetett emlékidézés kívánkozik. Móricz írásművészete itt legnagyobb regényeinek szintjén ötvözi a szeretetet és az idegenkedést, a valóságot és a képzeletbelit, az emléket és a hozzá gondoltat, a megjelenítő erejű leírást és az ironikus beállítást. Talán ez a kötet legszubjektívebb, legelfogultabb írása, stilizálja önmagát és karikírozza Babitsot, s mégis valami igen mélyet ragad meg — és azt lebilincselően írja meg. T. T. E. Szecskó Tamás illusztrációja Benedek Elek meséinek gyűjteményéhez, melyet Az aranyalmafa címmel adott ki a Móra Kiadó Éltem, hogy írjak Marconnay Tibor válogatott versei és versfordításai Kifürkészhetetlen szeszélye a költősorsnak, hogy az 1970-ben elhunyt Marconnay Tibort — posztumusz kötetének megjelenése alkalmából — be kell mutatni a mai olvasónak. Pedig pályája nem most indult volna. Első könyve 1920-ban jelent meg, A diadal címmel, s ezután 1942- ig további kilenc következett. Lírája a Nyugat vonzáskörében bontakozott ki, a lap közölte a 20-as, 30-as években értékesebb verseit, s a kötetéről szóló méltatások nagyobb hányadát. Fogadtatása, kedvező volt, Kosztolányi Dezső, Bálint György, Németh László, Radnóti Miklós és Szerb Antal örömmel üdvözölte megjelenő könyveit. A korabeli recenziókból kirajzolódnak ellentéteket egybeötvöző, alakváltásokra a képlékenységig hajlamos költészetének fő vonásai: a legszigorúbb formák, a szonett, a tercina mellett a szabadvers kedvelése, és a higgadt szemlélődéstől az indulatok féktelen kiáramoltatásáig terjedő költő magatartás. Egyik énje szigorú programként fogalmazza újra a maga számára Vojtina ars poeticáját : „Ha vezércikk versem, úgy hát vezércikk, / de ha szonett, legyen az én szonettem, / keményen ég és föld között lebegjen, / min a pacsirtadal világa érzik” —, másik énje ugyanakkor megelégszik a formai tökély híg toldaléksorokkal való fenntartásával: „Hogy duruzsolt a kandalló, / Hahó! / Hogy pitinkéit a hó!... / Hó.” Poézise csúcsát a baltikumi utazása után született verseiben éri el. Ezek a gondolati igényű költemények újrateremteni igyekeznek az ember és a természet megbomlott összhangját, a rousseau-i kivonulást (Ló) megtoldják, alátámasztják a középútkövetés bölcsességével: „Sohsem leszek zagyván új, rideg ósdi, / hiszen termő földé minden csírám, / ezért a híg és gőgös megváltósdi / csalárd jelszóit sohsem hittem el, / és tisztaságomat meg tudtam óvni / oly világban, mely silányt ünnepel.” A bölcs kívülállás programjához azonban, sajnos, nem tudott hű maradni. Szélsőjobboldali politikai magatartása miatt 1945 után sokáig nem publikálhatott, sőt, hoszszabb időre vidékre kényszerült. Az Irodalmi Alaptól szerény összegű, esetenkénti segélyt kapott, majd később előleget folyósítottak számára egy soha el nem készült, grandiózusnak tervezett regényfolyam írásának segítésére. Közben lázasan és kapkodva dolgozott egyéb tervei megvalósításán. Új verseket, műfordításokat alkotott, régi munkáit át- meg átdolgozta, időnként kötettervekkel jelentkezett Az „értem, hogy írjak" patetikus hitvallását háttérbe szorította az „írnék, hogy éljek” valósága. A szólás jogáért folytatott napi küzdelem nem hatott kedvezően költészete továbbfejlődésére: szavai szánandó dadogássá váltak, s művésztartása is megpuhult. Az antik hagyományú dicsőítő ének meganynyi műfajában gyakorolta magát; írt panegirikoszt segélyező patrónusa, Benedek Marcell születésnapjára, ódát a hatszáz éves Debrecen nagyobb dicsőségére, emlékverset Mikszáthról, aki „Humorizált, de állt szilárdan, népi szírt”, és írt még több egyéb, alkalmi költeményt. Verseit az Alföld és a jelenkor kezdte közölni a hatvanas évek elejétől. 1963-ban ismét kötete jelent meg, Sugaras őszi nap címmel. A most napvilágot látott kötet szerzője mértékkel válogat a költő 1945 utáni korszakának terméséből, mégis kitetszik ennek, a történelem által csaknem szimmetrikusan két részre tört életműnek jelentősebb hányada az első életszakaszra esik. Utóbbi korszakában a költői tehetség súlya csekélynek bizonyult ahhoz, hogy időben leküzdhesse politikai magatartásából származott, hátrányos helyzetét. Azért kell ezt hangsúlyozni, hogy világosan lássuk: Marconnay Tibor nem „méltatlanul elfeledett alakja a magyar költészetnek”. Kis cinizmussal azt mondhatnánk — éppen ellenkezőleg: azon szerencsések közül való, akik nem sokkal haláluk után elfoglalhatták pontosan és végérvényesen kijelölt irodalomtörténeti helyüket. Hiszen az Értem, hogy írjak kötet nyomtatott foglalata mindannak, amit közgyűjtemények raktárainak Marconnay Tiborról meg kell őriznie: a legsikerültebb versek, a legjobb műfordítások és a legnemesebb kortársi méltatások kerültek itt egymás mellé. A könyvkiadás ezzel nem szégyenteljes adósságot törlesztett, hanem összefoglalt és megőrzött az utókor számára egy, az időben napjainkig nyúlt, lényegében azonban réges-rég lezárult életművet, amelyről Németh László már 1927-ben megfogalmazta a máig érvényes értékelést: „Marconnaynak kevés a lírai realizmus iránt az érzéke. Tárgyköre szűk, s nemigen terjeszkedik ki a társadalmi élet fölvetett kérdéseire, nem fejlődhetik igazi vezérlírává. Átvezető lírikusnak érzem, aki szemléletében és eszközeiben a Nyugat nagy nemzedékében gyökerezik, de életérzésével, ujjongó fiatalságával egy kevesebb válságú és vidámabb rohamú költőnemzedékre utal.” (Magvető) Balogh Tibor Maróthi György és a kollégiumi zene Csomasz Tóth Kálmán könyve Németh László tollára kívánkozó drámai hőse volt a XVIII. századi magyar kálvinista kultúrának Maróthi György. Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós mellett ő is a nagy tanítók közé tartozott, akik külföldön szerzett tudásukat hazad földön, rögös talajban próbálták meggyökereztetni. És ahogyan Apáczai, Misztótfalusi pályáját megnehezítette, sőt, lehetetlenné tette, valósággal kisiklatta az állandó viaskodás az egyházi és világi hatóságokkal, úgy kellett Maróthinak, ennek az alig harminc évet élt nagy szellemnek is szembeszállnia a maradisággal. Németh László történelmi drámáinak hősei kimagaslottak kortársaik közül, és a későbbi századok számára fogalmazták meg üzenetüket. Így tett Maróthi György is, „a minden téren úttörő reformátor ”, ahogyan Szabolcsa Bence még 1929-ben írta róla A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje című tanulmányában. Életét, munkásságát Csomasz Tóth Kálmán összegezte most, Maróthi György és a kollégiumi zene című könyvében. Az évtizedek óta a magyar egyházi zene hagyományait kutató zenetudós nem népszerűsítő munkát írt Hőse küzdelmeit, viszontagságos életét nem kívánta dramatizálni, hanem rendkívül gazdag tudományos dokumentáció birtokában inkább pontosan kijelölte Maróthi helyét a XVIII. század első felének magyar társadalmában. A kor, amelyben Maróthi élt, nem kedvezett az énektanítás, a több szólamú, kottából való éneklés hívének és lelkes apostolának. Valóságos csoda, hogy ez az 1715-ben született és 1744 októberében vérhas következtében meghalt ifjú mester ilyen rövid életpályát befutva miképpen tudott a kor uralkodó szellemével szembeszállva annyi mindent alkotni. Gondjait szaporította ugyanis, hogy az a református értelmiség, amelynek soraiban Maróthi Debrecenben működött, a nemzeti zenei műveltség szempontjából csak szerény alapot biztosíthatott a több éven át Svájcban, majd Hollandiában tanult zenetudósnak. Az sem könnyítette meg helyzetét, hogy a Bőseiben elsajátított általános és zenei műveltséget szülővárosában letelepedve nem tudta képzett muzsikusoknak átadni. Azok a nagy külföldi zenészek, akik Mátyást budavári otthonában körülvették, a török hódítás után elhagyták az országot, és a zene ebben a korban szűk térre, főképpen a kollégiumokra korlátozódott Ott is csak a kotta nélküli éneklés dívott, a hangszeres zenélés azonban nem, tehát Maróthi, aki a svájci Collegium musicum példáját Debrecenben akarta követni, nem kevés ellenállásba ütközött. Jellemző erre a Szabolcsi Bence és Csomasz Tóth Kálmán is idézte. 1743. július 7-én kelt debreceni városi tanácsi határozat amely leszögezte, hogy az ifjúság ,,a’ templomokban a’ kuták szerént ne énekellyen”. Érthető, hogy a Baselben megismert és megszeretett ott tanársegédi posztot betöltő Jacob Christoph Beck-nek, akivel hazatérése után sűrű levelezésben állt, a tiltó utasítást követően Maróthi így panaszkodott: „Már egészen meggyőződtem arról, amit Boilauxius (Boileau) mondott valahol, hogy ugyanis minden élőlények között az ember a legostobább... Mert ha egy demagóg egyszer vezérül tolja fel magát az ilyen együgyűek élére, alig kétséges, hogy el fogok veszni.” Maróthi György huszonhárom éves korában „a tudományoknak a keresztyének között való viszontagságairól” latin nyelvű értekezésével foglalta el a debreceni református kollégiumban a történelem, ékesszólás és matematika tanszékét. Ami a latin nyelvet illeti, Beck-kel is latinul levelezett, de kiválóan beszélt németül, s jól ismerte a francia, angol, holland, héber és görög nyelveket. E roppant műveltség birtokában egyszerre több irányú munkásságba kezdett. Mindenekelőtt szerette volna meghonosítani az összhangzatos éneklést a templomban a svájci minta alapján, és ahogyan tanártársa, Szilágyi Sámuel emlékezett meg róla, „elsőként mutatta meg a szent muzsikát és a helyet éneklés elveit". Ezzel párhuzamosan fordított is. Latinból többek között pedagógiai célzattal Phaedrus meséit ültette át magyar nyelvre, egy francia nyelven író református teológus, Osterwald két munkáját ugyancsak lefordította magyarra. Ezek közül az egyik megjelent Maróthi életében, és a szerző kutatásai szerint száz éven át több mint húsz kiadást ért meg. Osterwald másik műve csak Maróthi halála után egy esztendővel látott magyarul napvilágot. Valószínűleg kevesen tudják, hogy matematikai műszavaink jelentős része, pontosan ötvenkét fogalom Maróiéitól származik. 1743-ban megjelent könyve, az Arithmetica vagy számvetésnek mestersége közli ezeket az azóta meghonosodott szavakat, aminthogy Apáczai Magyar Encyclopaediájának nyomdokain járva sok zenei kifejezést is ő alkotott. Ez azonban már működésének legfőbb területéhez, azokhoz a zsoltárfordításokhoz és az éneklés módszereinek összefoglalásához tartozik, amellyel megalapozta a későbbi korok, tehát Kodály számára is a modern magyar énekpedagógia elveit. 1743- ban közreadott könyve, A’ soltároknak négyes nótájik már tartalmazza A’ Harmoniás Éneklésről való Rövid Tanítás-t. A könyv előszavában Maróthi világosan meghatározta szándékát: „E Nótáknak N. Városunk Tek. N. Magyisztrátusa tetszéséből lett kinyomtatásában ez volt a célunk, hogy lenne világos ég (a mennyire lehetett) igaz Exemplárjok azoknak, akik, Isten segítvén, tanulni fogják a Kóták szerént való éneklésnek mesterségét, mely bizonyára, ha jobb nem volna is, sokkal könnyebb az olyan könyv nélkül és csak hallásból lett bizonytalan és minden fundamentum nélkül való tanulásnál, aminémű eddig volt közöttünk.” A mai magyar énekoktatás is vállalhatja ezt a régi magyar nyelven megfogalmazott, de modern szellemű zenei ars poeticát. Csomasz Tóth Kálmán érdeme, hogy Maróthi György tanításai most egy jól tagolt, szakszerű műben jelentek meg. A tudós szerző közreadja a könyvben néhány zsoltár mellett Maróthi György és utódja, Varjas János többszólamú kiadványainak teljes anyagát is. Ezzel olyan forrásmű született, amelyre a szakemberek bizonyára még sokáig fognak hivatkozni, és amely könyv a laikusok figyelmét is fölkeltheti régi korok muzsikája, sorsüldözte nagy elődök példája és tanításai iránt. (Akadémiai Kiadó) Gábor István ÚJ KÖNYVEK TANKÖNYVKIADÓ UJ. Gazda István—Sam Minőd! Fizikatörténeti ABC p. P. Blonszkij: Egy pedagógia* emlékiratai (Pedagógiai források) írók, képek, XT. A tanulói önkormányzat fejlesztése Zsolnai József: Beszédművelé a kisiskolás korban (A tanító* problémái) Salánki József: A számítástechnika alapjai Rousseau: Emil, vagy a nevelésről Dr. Szabó Károly: Az ismeretek alkalmazása a történelem tanításban Mezei Gyula: A felügyelet szerepe az iskolai munka korszerűsítésében A felnőttnevelés problémái Kovács József: Tegnaptól sok napig