Magyar Nemzet, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
KÖNYVSZEMLE Teremtő idők Martinké András tanulmányai Az irodalomtudomány nem magánügy. Közös kincseinkről, gondolkodásunk, érzéseink, belső világunk történetéről van szó. A magyar irodalom tudósának meg kell például magyaráznia, milyen holdudvara van annak a sornak: „és mégis, mégis fáradozni kell”. Ugye, nem kell irodalomszakosnak lenni ahhoz, hogy felismerjük? Igen, Vörösmarty. És Madách? „Az ember célja a küzdés maga.” Micsoda korszak volt az, amelyben ilyen tántoríthatatlan volt a hit, ilyen tragikus, mégis optimista, ahol egymástól olyannyira különböző művészegyéniségek visszhangoztak egymásra, erősödtek meg egymás hitétől, tehetségétől, hogy máig befolyásolják gondolkodásunkat, viselkedésünket, cselekedeteinket és a jelen kori irodalmunkat? Martinké András könyvének első kellemes meglepetése éppen ez: azonosuló izgalommal olvassuk, mintha saját történetünket olvasnánk. Ennek nyilvánvaló oka, hogy Martinkó szépírói közvetlenséggel, gördülékenyen, elegánsan ír, de a dolog lényege mégsem ez. Martinkó nem esszéista, nem publicista, nem közismert eredményeket népszerűsít, hanem mindenekelőtt gondolkodó, aki új és új törvényszerűségeket, tendenciákat, fejlődésvonalakat tár fel. A Teremtő idők tanulmányai mindössze öt év — még csak nem is teljes — termése. Kritika-, esszé-, és tanulmánykötetnél gyakran az az érzésünk, hogy az egyes írásokat csak a borítólap tartja össze, hogy olyan, mint egy-egy kiváló színészünk önálló estje, jutalomjátéka, amely inkább az ő — méltán kivívott — tekintélyének szól, mint nekünk. Pedig, akár tetszik, akár nem, mindkettő interpretátor, tehát mindig a mű a fontos, amelyet közvetít, tolmácsol. Martinkó tudja ezt. Kötetéből írók, korok, művek arculata rajzolódik ki, és ez a legtöbb, amit egy tanulmánykötetről elmondhatunk, Írásait a gondolat, Martinkó András irodalomfelfogása fűzi össze. Ennek a felfogásnak egyik pillére, hogy az irodalom öntörvényű művészet, akár a zene vagy a tánc, tehát nem írható le a szociológia, a történettudomány vagy bármely más segédtudomány eszközeivel. A másik pillér: az író térben és időben él és alkot, korának története, ízlése, művészete akarva akaratlan meghítározza. A mű, mint önmagában zárt, élő művészet, öszsze is függ mindezzel, de leginkább — a többi organizmussal, tehát a többi műve). Hogy ez a gondolati egység nem véletlen, azt a kötet utolsó, talán legérdekesebb tanulmánya — A művészetek belső törvényszerűségei — árulja el. Martinkó András eredeti gondolkodó. Elveti a jól bevált művészettörténet-képet, amely gyakran a történelmi korok mechanikus átvitele a művészetekre. Kétségtelen, hogy a művészet — mint emberi megnyilatkozás — időben történik, de összefügg a mindennapi élettel, ezer más tényezővel is. Például a divattal, a szokással, az utánzás ösztönével, de — ha irodalomról van szó — mindenekelőtt az anyanyelvvel, tehát a művészet anyagával. A tartalom és a forma csak a műben szétválaszthatatlan, mozgásuk az időben nem párhuzamos — mint Martinkó kimutatja. Gyakran jelentkeznek új tartalmak hagyományos formában, és fordítva: az új forma nem mindig fejez ki új tartalmat. A tartalom könnyebben változik, hiszen az élet napról napra új kérdéseket ad fel, de a forma, a szokásokhoz hasonlóan, gyakran lemarad, csak lassacskán követi a tartalom változásait. De más sajátos törvényszerűséget is felszevhet v"" ■". a tartmány: a tartalom változásának lehetőségei jóformán végtelenek, mint maga az élet, a népek, a korok, az egyének élete. A forma változatainak száma azonban véges. Hasonlít kissé a divathoz is: egy szoknya lehet rövid, közepes, vagy hosszú, de a variációk száma nem végtelen. „Még fontosabb divattörvény az, hogy egy divatforma után — ha már elérte szélső lehetőségét — csak az ellentéte következhet. A divat annyiban is hasonlít a művészethez, hogy kötődik hozzá az ízlés és az érték fogalma, vagyis: ami divatos, azt szépnek tartják.” Ígs mivel társadalmi jelenség, más rokonságot is mutat a művészettel: „Valamikor a divat akár egy évszázadig is eltartott, s mennél alacsonyabb gazdasági szinten élt egy társadalom, annál tovább ... Ma — legalábbis a fejlett társadalmakban — egy divat jóformán meg sem születik, máris létrejön az ellentéte, de közben a ,megvert’ korábbi divat is elég virulensen él tovább.” Az analógiából több következtetés is adódik. Például az, hogy ami új, nem feltétlenül fejlődés, nem feltétlenül magasabb rendű a réginél. De mindenekelőtt és mindenekfelett az, hogy a művészeteket csak saját törvényeik, tehát formájuk alapján lehet osztályozni, korszakölni. Azért időztünk el ennél a tanulmánynál, mert kulcsot ad a többihez is. Például Csokonai Vitéz Mihály életművéhez. A kor, az ízlés, ha úgy tetszik, a divat vendenciái alól ő sem vonhatta ki magát. Így aztán nemcsak korában nem volt közönsége, hanem az utókor is mostohán bánt vele. Mire költészetének ideje eljött volna, nagyobbak „vették el előle a levegőt”. De az említett művészetfelfogás szerint másként kell gondolkoznunk Kemény Zsigmond életművéről is. Ha a kötet legérdekesebb tanulmánya A művészetek belső törvényszerűségei, legszebb talán a két ikertanulmány Vörösmartyról és Madáchiról. Hogyan lehetséges, hogy Vörösmarty és Madách neve, életműve nem egymás mellett létezik, hogy egyikről nem jutott mindig is eszünkbe a másik, amikor olyanynyira nyilvánvaló köztük a rokonság? Mégpedig életművük legszebb vágásában, a küldetéstudatban, mégpedig az emberi élet küldetéstudatának gondolatában találkoznak. A Csongor és Tünde, a Gondolatok a könyvtárban és Az ember tragédiája rokon vonásaira döbbent rá Martinkó András nem egy, szinte szövegszerű egyezéssel. Köztudomású, hogy a szerző legkitűnőbb Petőfi-kutatóink egyike. A Teremtő időkben szereplő két Petőfi-tanulmány alapvetően más nézőpontból foglalkozik az egyedülálló életművel, mint ahogyan azt megszoktuk. Először is: az életművet állítja reflektorfénybe, az életrajz helyett, másodszor: Petőfi európai, világirodalmi rangjára mutat rá. A magyar irodalomtudomány Petőfit eddig csak magyar kortársaival vetette egybe, és a külföldi kortárs írók Petőfivel kapcsolatban legfeljebb úgy merültek fel, mennyiben hatottak rá. Pedig Petőfit a kortárs német és francia írókkal egyenrangú, azonos problémák foglalkoztatták. Petőfi nevét nemcsak Arannyal vagy Vörösmartyval, hanem Hugóval, Lamartine-nal, Heinével is együtt emlegethetjük; életművük összehasonlításából sok érdekes tanulság bontakozik ki , a legeurópaibb költőnk a múlt században. „Költészete az emberiség közös anyanyelve” — írja Martinkó. A tanulmánykötetére az egységesség mellett a sokféle nézőpont jellemző. A kor, az író szemszöge semmivel sem kevésbé fontos nála, mint az olvasóé, az író kortársainak és a ma olvasóinak viszonya „ .—- - ■ „ v' . T s'én p? a tita a nagy ne.nc.-ak tudóst, valódi olvasmányélményt is nyújt. (Szépirodalmi) Kartal Zsuzsa Váczy János Tamás illusztrációja Fehér Tibor Az aranyváros hercege című történelmi regényéhez, amelyet a Móra Kiadó jelentetett meg Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség Deme László munkájaÉgető hiányát tapasztaljuk az efféle okos nyelvművelő könyvecskéknek. Mert nagyon hasznosak és népszerűek ugyan az anyanyelvi kultúra legkülönfélébb kérdéseivel foglalkozó cikkgyűjtemények, összeállítások, szükség van mégis egy-egy tárgykör rendszeresebb — akár csak öt-hat ívnyi — kifejtésére. Valóságos nyelvi elsősegély tehát Deme László kötete. Közéleti nyelvhasználatról beszél a szerző, nagyon helyesen. Nem szűkíthető le ugyanis a mozgalmi vagy a hivatali nyelvre a vizsgálódás, régóta megszűnt e területek nyelvi önállósága. Társadalmunkdemokratikus fejlődéséből következik, hogy a nyilvános szereplés valamennyiünk életében — ilyen vagy olyan szinten — ismétlődő esemény. Mihelyt kimozdulunk az otthoni négy fal közül. Azaz hogy még odahaza is „szereplünk”; eszközként bánunk ,a nyelvvel. Beszélgetünk, telefonálunk, levelet írunk, cédulát hagyunk a kisasztalon a napi teendőkről; akarva-akaratlan szó- és írásbeli példát mutatunk családtagjainknak, gyermekeinknek, s tőlük is „eltanulunk” egyet-mást. Kilépve azután lakásunkból, közösség és véletlenszerű társulás ezerféle kerete között — utcán, munkahelyen, szórakozás közben, ügyeinket intézve — kell anyanyelvileg is alkalmazkodnunk, de saját, egyéniségünkről is képet festenünk megnyilatkozásainkkal. S ez a kép — mondhatnék így is: csoportkép — sajnos, többnyire nagyon sivár. Megbízható kalauz ebben a nyelvi útvesztőben Deme László. Hely, alkalom, tartalom, legyen a meghatározó — int józanul; önkifejezés és közlés, beszédmű és írásmű között tárja föl a különbséget. Nem kell mindenáron „szépen” írnunk beszélnünk: „Inkább csak »okosan« — de legfőképpen «•érthetőenAz alkalmiság, mely nagyon gyakran velejárója közéleti megszólalásunknak, írásos tevékenységünknek, mégsem azonos az igénytelenséggel — vallja Deme László. Görcsöket áld ilyen módon, s megóv bennünket attól, hogy mesterkélt, túlzó normáknak vettessünk alá. Egészséges nyelvérzékre van szükség, ami tanulással, gyakorlással kifejleszthető, s nem arra, hogy nyelvtani tilalomfák tömkelege bénítsa tollunkat, szavunkat. (Babona — mutat rá a szerző —, hogy kötőszóval nem kezdhetünk mondatot. Ám nincs is erre mindig szükség: a mondaton kötőszók helyett gyakran mondatbelit használhatónk.) Szellemem bizonyítja Demetes-tó, mindaz azonban ön-I. - f. .„1.- se is. Bőséges Példákkal érvel a rossz megoldások ellen, s itt nem csupán nyelvi botlásokra figyelmeztet, mert — mondjuk — a mellészólás — hozzászólás helyett erkölcsi vétség is, időrablás, tiszteletlenség a köz iránt. Jó humorral, mindenfajta sértő szándékot, okító célzatosságot mellőzve tárgyalja közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség körkörösen összefüggő-bővülő tudnivalóit. Építeni kíván elsősorban, nem pusztán helyreállítani. A huszonnegyedik órában íródott ez a könyv. Nyelvi közállapotaink nem rózsásak. Bizonyítja ezt számos tapasztalat, de az a vita is, amely tavaly kezdődött a Kortárs hasábjain, s máig nem lelt nyugvópontot. Sőt elmérgesedett: tanúsítja a Kritika című folyóiratban legutóbb zajlott szellemi golyóváltás. (Miközben a tévé népszerű műsorának, a Jogi esetek főcímében változatlanul határozott névelő nélkül hangzik Felperes és Alperes jegyző-a könyvben megörökített huzakodása) S bizony, Deme László — vonzó stílusban, képszerűen, érdekesen megírt — könyvének egyik-másik részlete is jelzi: a kórokozók a hivatásos nyelvhasználót, a nyelvtudást sem kímélik. „Azért kellett megfontolnunk mindazt, amit a közéletiségről idáig elsoroltunk — írja például hivatali akcentussal —, mert ez, nyelvhasználati oldalon bizony elég furcsát jelent." Másutt meg:" „Ám a mondat is részegész, nem célként jön létre.” „De nagyon is beleszól a szórendbe a mondat beszerkesztettsége" — írja aztán, s inkább a szövegkörnyezetbe való illeszkedést említhetné a nem nagyon szerencsés műszó helyett (mint teszi is később). Előfordul, hogy rontva javít: a „jogainak érvényesítése végett” változik meg így: „jogainak érvényesítése érdekében”. Szívesen használja az amely szerepében az amelyik vonatkozó névmást, ez pedig — akadémiai leíró nyelvtanunk szerint — „igazán irodalmias fogalmazásban csak kiemelőmegkülönböztető céllal" használatos. — Terjedő szokás ez mostanság televízióban és nyomtatásban is. Deme képhasználata sem mindig meggyőző: „a felvevőgép még a történelmi mélybe is bevilágít”. Az vesse rá az első követ, aki nem hibázik maga is. És különben is: önkritika sem hiányzik Deme Lászlónak ebből a megfogalmazásából. ..közéletünk megújhodásának a magunk megújhodásával kell kezdődnie”. Haladjunk csak nyugodtan e régen várt kitűnő munka útmutatása szerint. Tanulsággal forgathatjuk valamennyien, akár kenyerünk az írás és a beszéd, akár nem, hogy ne legyen kenyerünk a mellébeszélés, az anyanyelvünket csúfító pongyolaság. (Kossuth) Kőháti Zsolt A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig Horváth János esszéje Amilyen szép és megtisztelő megbízatás a századik születésnapja alkalmából országosan megünnepelt Horváth János egyik újból kiadott híres munkájáról szólni, ugyanolyan reménytelen feladat a napilap könyvszemléjének szűkre szabott keretei között tudományos kérdéseikről érdemben állást foglalni. E soroknak tehát egyetlen célja lehet: a szélesebb közönség figyelmébe ajánlani Horváth János alapvető jelentőségű művét. A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig több mint ötven éve — 1927-ben — jelent meg először. Újbóli kiadása tehát nagyon időszerű volt, hiszen könyvtárakba mi is nehezen lehetett már hozzáférni ehhez a szakirodalomban sűrűn emlegetett, a népiesség történetének megismeréséhez nélkülözhetetlen munkához. Az újbóli megjelentetéshez ürügyet szolgáltató alkalom — a szerző századik születésnapja — több szempontból is elgondolkoztató. Emeljük ki ezúttal azt, hogy Horváth János— Ady és Babits, Krúdy és Móricz kortársa — volt az utolsó azoknak a tudós magyar irodalomtörténészeknek, egyetemi tanároknak a sorában, akik irodalmunk történetének minden szakaszát kutat- ták, és tanították. A szakosodás kikerülhetetlen folyamata azóta ebben a tudományágban is végbement; egy-egy korszak specialistája elsősorban a maga területén dolgozik. Természetesen ma sem lehet eredményesen foglalkozni egy-egy korszakkal (vagy kérdéskörrel) az egész — és főleg a folyamatok — alapos ismerete nélkül —, mint ahogy Horváth János sem mélyült el egyforma mértékben minden korszak kérdéseinek a kutatásában. Közismert, hogy éppen ő, aki pedig Adyról az első mélyebb összefüggéseket föltáró tanulmányt írta, a későbbiekben a kortárs irodalommal egyáltalában nem foglalkozott. Ma ezt — okkal — azzal szokás magyarázni, hogy a Nyugat korszakában a hanyatlás bizonyítékait vélte fölfedezni. Horváth János múlt felé fordulásában azonban az is közrejátszott, hogy a jelentés közelmúltait nem tartotta addig kutathatónak, míg az idő bizonyos távlatot nem teremt és a források körül a személyes indulatok le nem ülepednek. Az irodalomtörténeti kutatás lényegének ugyanis a tényfeltáró munkát tekintette. Ebből fakadnak életművének maradandó eredményei. Amit munkáiban ma vitathatónak tartunk, az mindig a következtetések fonalán található. A Faluditól Petőfi fölléptéig terjedő korszak nem tartozott a Horváth Jánost leginkább foglalkoztató kutatási területek közé. Ennek kézenfekvő magyarázata, hogy a maga idejében erről állt a rendelkezésére a leggazdagabb szakirodalom, ez látszott a legalaposabban földolgozottnak. A magyar irodalom történetét egységes színtézisbe foglaló művén dolgozva először Aranytól Adyig (1921-ben megjelent tanulmányának címe ez) tartó korszak értékelését kellett kidolgoznia, ennek összefüggéseit kellett föltárnia. A másik hiány, amit be kellett töltenie A magyar irodalmi művelődés kezdetei-re (ugyancsak könyveim, 1931-ből) vonatkozó ismeretekben mutatkozott. Aztán arra is rádöbbent, hogy kedves tanárának, az általa messzemenően túlbecsült Gyulai Pálnak a fölfogása nem mindenben elégíti ki. Ez vezetett nagy jelentőségű, az előző korszakban kialakított képet alapvetően módosítómodernizáló Petőfi-könyvének a megírásához (1922). Innen fakadt az a belső igény, ami arra késztette, hogy a véleménye szerint a Petőfi költészetében kiteljesedő magyar népiesség történetét is megvizsgálja. A magyar irodalmi népesség Faluditól Petőfiig egységes irodalomfölfogás szolgálatában született, feszes szerkezetű, lényeglátó könyv. Mai olvasóját mindenekelőtt Horváth János óriási anyagismerete, a hivatkozások és példák gazdagsága nyűgözi le. Minden állítását, gondolatát a forrásokig vezeti vissza. Kifejtésük mégsem száraz, útmutató, hanem szép, élvezettel olvasható nyelven, a jó tanár szárnyaló lelkesedésével megírt. Mindezekkel együtt Horváth János nagy versismerete és művészi érzékenysége teszi ezt a könyvet a szélesebb közönséghez is szóló esszévé. Miután Petőfi felől közelít a népiesség kérdéséhez, az ide vezető szálak, folyamatok kerültek előtérbe. Mai ismereteink szerint így például a nem lírai műfajokra a kelleténél kevesebb figyelmet fordít. Ugyanakkor meglepően modern fölismerésekre is képessé teszi úttörő jellegű szociológiai érdeklődése. Lenyű göző értékismeretre és arányérzékre vall, ahogy a sok másod -harmadrendű példája közül kiemeli Csokonai és Vörösmarty költői jelentőségét; noha költészetüket csak a népiesség szempontjából vizsgálja, mégis módot talál alkotó egyéniségük és művészi eredményeik frappáns jellemzésére. Az irodalmi életben, ma is sok szó esik a mépiességről, hiszen közismert, hogy annak története nem zárult le Petőfivel. Manapság ugyan inkább a későbbi időszakok kérdéseivel találkozunk, de Horváth János könyve ezekben is segít eligazodni. Mindenekelőtt higgadt és kristálytiszta okfejtésével, a tények és értékek messzemenő tiszteletével. Természetesem nem hagyható figyelmen kívül a könyv megírása óta eltelt fél évszázad — minden szellemi és társadalmi változásával —, s Horváth János népiességfölfogása nem tekinthető a kérdés egyetlen lehetséges megoldásának. De a maga kutatási eredményeivel tiszteletre méltóan alátámasztott, jól megalapozott fölfogás ez. A könyv újbóli megjelenése remélhetőleg ösztönzést ad a további kutatásoknak, vitáknak. A nem szakmabeli olvasónak pedig azzal ajánlható, hogy a magyar népiesség történetének — Faluditól Petőfiig — máig ez az egyetlen önálló összefoglalása. (Akadémiai) T. T. E. ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ! Constantin Dobrogeanu Cherea: A kritikáról (Kriterion) Jan Dida: Urkeze városka Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől (Zsebkönyvek) Makszud Ibragimbekov: S nem volt jobb testvér nála Kavabata Jaszunari: A jó Robert Merle: Moncada Joyce Carol Oates: Norman és a gyilkos Federico de Roberto: Ábránd GONDOLAT KIADÓ; Gyárfás Endre; Apáczai Kerényi Mária: Életrajz helyett Magatartásminták — azonosulás (Szerk: Zrinszky László) Natalia Szac: Életem novellái MAGVETŐ KIADÓ; Emily Dickinson válogatott írásai — Károlyi Amy fordítása és tanulmányai Csapodiné Gárdonyi Klára: Humanista kódexek nyomában Hajdú Zoltán: Kérdező Kémsei István: Feljegyzések lyukas zokni korszakból Kepes György: A közösségi művészet felé Abe Kobó: A dobozember Kurucz Gyula: összezárva Matolcsy György: Az a bizonyos harmincöt százalék Szántó Zoltán: Egy perc ötven év távlatából MÓRA KIADÓ: Arany László: A kiskakas gyémánt félkrajcárja Jókai Mór: És mégis mozog a föld. I—II. Kaffka Margit: Színek évek Vitalij Korzsikov: Napocskán. A tengerész (Kárpáti Kiadó) Vlagyimir Levi: Egy hipnotizőr vallomásai (Kárpáti Kiadó) Edward Lear: Boldog bolondságok Mikszáth Kálmán: Különös házasság Móricz Zsiermond: Rózsa Sándor a lovát ugratja Marija Prijezsajeva: Lenin élete (Kárpáti Kiadó) Vlagyimir Tyendrjakov: Hitetlenek (Kárpáti Kiadó)