Magyar Nemzet, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-15 / 244. szám

K­ÖNYVS­ZEMLE Teremtő idők Martinké András tanulmányai A­z irodalomtudomány nem magánügy. Közös kincse­inkről, gondolkodásunk, érzé­seink, belső világunk történe­téről van szó. A magyar iro­dalom tudósának meg kell például magyaráznia, milyen holdudvara van annak a sor­nak: „és mégis, mégis fára­dozni kell”. Ugye, nem kell irodalomszakosnak lenni ah­hoz, hogy­ felismerjük? Igen, Vörösmarty. És Madách? „Az ember célja a küzdés maga.” Micsoda korszak volt az, amelyben ilyen tántoríthatat­lan volt a hit, ilyen tragikus, mégis optimista, ahol egy­mástól olyannyira különböző művészegyéniségek visszhan­goztak egymásra, erősödtek meg egymás hitétől, tehetsé­gétől, hogy máig befolyásol­ják gondolkodásunkat, visel­kedésünket, cselekedeteinket és a jelen kori irodalmun­kat? Martinké Andr­ás könyvé­nek első kellemes meglepeté­se éppen ez: azonosuló izga­lommal olvassuk, mintha sa­ját történetünket olvasnánk. Ennek nyilvánvaló oka, hogy Martinkó szépírói közvetlen­séggel, gördülékenyen, ele­gánsan ír, de a dolog lénye­ge mégsem ez. Martinkó nem esszéista, nem publicista, nem közismert eredményeket nép­szerűsít, hanem mindenek­előtt gondolkodó, aki új és új törvényszerűségeket, ten­denciákat, fejlődésvonalakat tár fel. A Teremtő idők tanulmá­nyai mindössze öt év — még csak nem is teljes — termése. Kritika-, esszé-, és tanulmánykötetnél gyakran az az érzésünk, hogy az egyes írásokat csak a borítólap tart­ja össze, hogy olyan, mint egy-egy kiváló színészünk ön­álló estje, jutalomjátéka, amely inkább az ő — méltán kivívott — tekintélyének szól, mint nekünk. Pedig, akár tetszik, akár nem, mindkettő­ interpretátor, tehát mindig a mű a fontos, amelyet közve­tít, tolmácsol. Martinkó tud­ja ezt. Kötetéből írók, korok, művek arculata rajzolódik ki, és ez a legtöbb, amit egy ta­nulmánykötetről elmondha­tunk, Írásait a gondolat, Martinkó András irodalomfel­fogása fűzi össze. Ennek a felfogásnak egyik pillére, hogy az irodalom öntörvényű művészet, akár a zene vagy a tánc, tehát nem írható le a szociológia, a történettudo­mány vagy bármely más se­gédtudomány eszközeivel. A másik pillér: az író térben és időben él és alkot, korá­nak története, ízlése, művé­szete akarva akaratlan meg­­h­ítározza. A mű, mint önma­gában zárt, élő művészet, ösz­­sze is függ mindezzel, de leg­inkább — a többi organiz­mussal, tehát a többi műve). Hogy ez a gondolati egység nem véletlen, azt a kötet utol­só, talán legérdekesebb tanul­mánya — A művészetek bel­ső törvényszerűségei — árul­ja el. Martinkó András ere­deti gondolkodó. Elveti a jól bevált művészettörténet-ké­pet, amely gyakran a törté­nelmi korok mechanikus át­vitele a művészetekre. Két­ségtelen, hogy a művészet — mint emberi megnyilatkozás — időben történik, de össze­függ a mindennapi élettel, ezer más tényezővel is. Pél­­­dául a divattal, a szokással, az utánzás ösztönével, de — ha irodalomról van szó — mindenekelőtt az anyanyelv­vel, tehát a művészet anya­gával. A tartalom és a for­ma csak a műben szétvá­­laszthatatlan, mozgásuk az időben nem párhuzamos — mint Martinkó kimutatja. Gyakran jelentkeznek új tar­talmak hagyományos formá­ban, és fordítva: az új forma nem mindig fejez ki új tar­talmat. A tartalom könnyeb­ben változik, hiszen az élet napról napra új kérdéseket ad fel, de a forma, a szoká­sokhoz hasonlóan, gyakran le­marad, csak lassacskán köve­ti a tartalom változásait. De más sajátos törvényszerűséget is felszev­het v"" ■". a tar­t­mány: a tartalom változásá­nak lehetőségei jóformán végtelenek, mint maga az élet, a népek, a korok, az egyének élete. A forma vál­tozatainak száma azonban vé­ges. Hasonlít kissé a divat­hoz is: egy szoknya lehet rö­vid, közepes, vagy hosszú, de a variációk száma nem vég­telen. „Még fontosabb divat­törvény az, hogy egy divat­forma után — ha már elér­te szélső lehetőségét — csak az ellentéte következhet. A divat annyiban is hasonlít a művészethez, hogy kötődik hozzá az ízlés és az érték fo­galma, vagyis: ami divatos, azt szépnek tartják.” Íg­­s mivel társadalmi jelen­­­­­ség, más rokonságot is mutat a művészettel: „Vala­mikor a divat akár egy év­századig is eltartott, s men­nél alacsonyabb gazdasági szinten élt egy társadalom, annál tovább ... Ma — leg­alábbis a fejlett társadalmak­ban — egy divat jóformán meg sem születik, máris lét­rejön az ellentéte, de közben a ,megvert’ korábbi divat is elég virulensen él tovább.” Az analógiából több követ­keztetés is adódik. Például az, hogy ami új, nem feltétle­nül fejlődés, nem feltétlenül magasabb rendű a réginél. De mindenekelőtt és mindenekfe­­lett az, hogy a művészeteket csak saját törvényeik, tehát formájuk alapján lehet osz­tályozni, korszakölni. Azért időztünk el ennél a tanulmánynál, mert kulcsot ad a többihez is. Például Cso­konai Vitéz Mihály életmű­véhez. A kor, az ízlés, ha úgy tetszik, a divat vendenciái alól ő sem vonhatta ki magát. Így aztán nemcsak korában nem volt közönsége, hanem az utókor is mostohán bánt ve­le. Mire költészetének ideje eljött volna, nagyobbak „vet­ték el előle a levegőt”. De az említett művészetfelfogás szerint másként kell gondol­koznunk Kemény Zsigmond életművéről is. H­a a kötet legérdekesebb ta­nulmánya A művészetek belső törvényszerűségei, leg­szebb talán a két ikertanul­mány Vörösmartyról és Ma­dáchiról. Hogyan­ lehetséges, hogy Vörösmarty és Madách neve, életműve nem egymás mellett létezik, hogy egyikről nem jutott mindig is eszünk­be a másik, amikor olyany­­nyira nyilvánvaló köztük a rokonság? Mégpedig életmű­vük legszebb vágásában, a küldetéstudatban, mégpedig az emberi élet küldetéstuda­tának gondolatában találkoz­nak. A Csongor és Tünde, a Gondolatok a könyvtárban és Az ember tragédiája rokon vonásaira döbbent rá Martin­kó András nem egy, szinte szövegszerű egyezéssel. Köztudomású, hogy a szer­ző legkitűnőbb Petőfi-kutató­­ink egyike. A Teremtő idők­ben szereplő két Petőfi-ta­­nulmány alapvetően más né­zőpontból foglalkozik az egyedülálló életművel, mint ahogyan azt megszoktuk. Elő­ször is: az életművet állítja reflektorfénybe, az életrajz helyett, másodszor: Petőfi eu­rópai, világirodalmi rangjára mutat rá. A magyar iroda­lomtudomány Petőfit eddig csak magyar kortársaival ve­tette egybe, és a külföldi kor­társ írók Petőfivel kapcsolat­ban legfeljebb úgy merültek fel, mennyiben hatottak rá. Pedig Petőfit a kortárs né­met és francia írókkal egyen­rangú, azonos problémák fog­lalkoztatták. Petőfi nevét nemcsak Arannyal vagy Vö­­rösmartyval, hanem Hugóval, Lamartine-nal, Heinével is együtt emlegethetjük; élet­művük összehasonlításából sok érdekes tanulság bonta­kozik ki , a legeurópaibb költőnk a múlt században. „Költészete az emberiség kö­zös anyanyelve” — írja Mar­tinkó. A tanulmánykötetére az egységesség mellett a sokféle nézőpont jellemző. A kor, az író szemszöge semmivel sem kevésbé fontos nála, mint az olvasóé, az író kortársainak és a ma olvasóinak viszonya „ .—- - ■ „ v' . T s'én p? a tit­­a a­­ nagy ne.nc.-ak tu­dóst, valódi olvasmányél­ményt is nyújt. (Szépirodal­mi) Kartal Zsuzsa Váczy János Tamás illusztrációja Fehér Tibor Az aranyváros hercege című történelmi regényéhez, amelyet a Móra Kiadó jelentetett meg Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség Deme László munkájaÉ­gető hiányát tapasztaljuk az efféle okos nyelvműve­lő könyvecskéknek. Mert na­gyon hasznosak és népszerűek ugyan az anyanyelvi kultúra legkülönfélébb kérdéseivel foglalkozó cikkgyűjtemények, összeállítások, szükség van mégis egy-egy tárgykör rend­szeresebb — akár csak öt-hat ívnyi — kifejtésére. Valóságos nyelvi elsősegély tehát Deme László kötete. Közéleti nyelvhasználatról beszél a szerző, nagyon helye­sen. Nem szűkíthető le ugyan­is a mozgalmi vagy a hivatali nyelvre a vizsgálódás, régóta megszűnt e területek nyelvi önállósága. Társadalmunk­­de­­mokratikus fejlődéséből kö­vetkezik, hogy a nyilvános szereplés valamennyiünk éle­tében — ilyen vagy olyan szinten — ismétlődő esemény. Mihelyt kimozdulunk az ott­honi négy fal közül. Azaz hogy még odahaza is „szerep­lünk”; eszközként bánunk ,a nyelvvel. Beszélgetünk, telefo­nálunk, levelet írunk, cédulát hagyunk a kisasztalon a napi teendőkről; akarva-akaratlan szó- és írásbeli példát muta­tunk családtagjainknak, gyer­mekeinknek, s tőlük is „elta­nulunk” egyet-mást. Kilépve azután lakásunkból, közösség és véletlenszerű társulás ezer­féle kerete között — utcán, munkahelyen, szórakozás köz­ben, ügyeinket intézve — kell anyanyelvileg is alkalmazkod­nunk, de saját, egyéniségünk­ről is képet festenünk meg­nyilatkozásainkkal. S ez a kép — mondhatnék így is: cso­portkép — sajnos, többnyire nagyon sivár. Megbízható kalauz ebben a nyelvi útvesztőben Deme László. Hely, alkalom, tarta­lom, legyen a meghatározó — int józanul; önkifejezés és közlés, beszéd­mű és írásmű között tárja föl a különbsé­get. Nem kell mindenáron „szépen” írnunk­ beszélnünk: „Inkább csak »okosan« — de legfőképpen «•érthetőenAz alkalmiság, mely­ nagyon gyakran velejárója közéleti megszólalásunknak, írásos te­vékenységünknek, mégsem azonos az igénytelenséggel — vallja Deme László. Görcsöket áld ilyen módon, s megóv ben­nünket attól, hogy mesterkélt, túlzó normáknak vettessünk alá. Egészséges nyelvérzékre van szükség, ami tanulással, gyakorlással kifejleszthető, s nem arra, hogy nyelvtani tila­lomfák tömkelege bénítsa tol­lunkat, szavunkat. (Babona — mutat rá a szerző —, hogy kötőszóval nem kezdhetünk mondatot. Ám nincs is erre mindig szükség: a mondaton köt­őszók helyett gyakran mon­datbelit használhatónk.) Szel­lemem­ bizonyítja Deme­t­es-tó, mindaz azonban ön-I. - f. .„1.- se is. Bőséges Példákkal érvel a rossz megoldások ellen, s itt nem csupán nyelvi botlásokra­ figyelmeztet­, mert — mond­juk — a mellészólás — hoz­zászólás helyett erkölcsi vét­ség is, időrablás, tiszteletlen­ség a köz iránt. Jó humorral, mindenfajta sértő szándékot, okító célzatosságot mellőzve tárgyalja közéletiség, beszéd­mód, nyelvi műveltség körkö­rösen összefüggő-bővülő tud­nivalóit. Építeni kíván első­sorban, nem pusztán helyreál­lítani. A huszonnegyedik órában íródott ez a könyv. Nyel­vi közállapotaink nem rózsá­sak. Bizonyítja ezt­ számos ta­pasztalat, de az a vita is, amely tavaly kezdődött a Kor­­társ hasábjain, s máig nem lelt nyugvópontot. Sőt elmér­gesedett: tanúsítja a Kritika című folyóiratban legutóbb zajlott szellemi golyóváltás. (Miközben a tévé népszerű műsorának, a Jogi esetek fő­címében változatlanul határo­zott névelő nélkül hangzik Felperes és Alperes jegyző-a könyvben megörökített huza­kodása) S bizony, Deme László — vonzó stílusban, képszerűen, érdekesen megírt — könyvé­nek egyik-másik részlete is jelzi: a kórokozók a hivatásos nyelvhasználót, a nyelvtudást sem kímélik. „Azért kellett megfontolnunk mindazt, amit a közéletiségről idáig elsorol­tunk — írja például hivatali akcentussal —, mert ez, nyelv­használati oldalon bizony elég furcsát jelent." Másutt meg:" „Ám a mondat is részegész, nem célként jön létre.” „De nagyon is beleszól a szórend­be a mondat beszerkesztettsé­­ge" — írja aztán, s inkább a szövegkörnyezetbe való illesz­kedést említhetné a nem na­gyon szerencsés műszó helyett (mint teszi is később). Előfor­dul, hogy rontva javít: a „jo­gainak érvény­esí­té­se végett” változik meg így: „jogainak érvényesítése érdekében”. Szí­vesen használja az amely sze­repében az amelyik vonatko­zó névmást, ez pedig — aka­démiai leíró nyelvtanunk sze­rint — „igazán irodalmias fo­galmazásban csak kiemelő­­megkülönböztető céllal" hasz­nálatos. — Terjedő szokás ez mostanság televízióban és nyomtatásban is. Deme kép­használata sem mindig meg­győző: „a felvevőgép még a történelmi mélybe is bevilá­gít”. Az vesse rá az első követ, aki nem hibázik maga is. És különben is: önkritika sem hiányzik Deme Lászlónak eb­ből a megfogalmazásából. ..közéletünk megújhodásának a magunk megújhodásával kell kezdődnie”. Haladjunk csak nyugodtan e régen várt ki­tűnő munka útmutatása sze­rint. Tanulsággal forgathatjuk valamennyien, akár kenye­rünk az írás és a beszéd, akár nem, hogy ne legyen kenye­rünk a mellébeszélés, az anya­nyelvünket csúfító pongyola­ság. (Kossuth) Kőháti Zsolt A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig Horváth­ János esszéje Amilyen szép és megtisztelő megbízatás a századik szü­letésnapja alkalmából orszá­gosan megünnepelt Horváth János egyik új­ból kiadott hí­res munkájáról szólni, ugyan­olyan reménytelen feladat a napilap könyvszemléjének szűkre szabott keretei között tudományos kérdéseikről ér­demben állást foglalni. E so­roknak tehát egyetlen célja lehet: a szélesebb közönség figyelmébe ajánlani Horváth János alapvető jelentőségű művét. A magyar irodalmi népies­ség Faluditól Petőfiig több mint ötven­ éve — 1927-ben — jelent meg először. Újbóli ki­adása tehát nagyon időszerű volt, hiszen könyvtárakba mi is nehezen lehetett már hozzá­férni ehhez a szakirodalom­ban sűrűn emlegetett, a né­piesség történetének megis­meréséhez nélkülözhetetlen munkához. Az újbóli megje­lentetéshez ürügyet szolgálta­tó alkalom — a szerző száza­dik születésnapja — több szempontból is elgondolkoz­tató. Emeljük ki ezúttal azt, hogy Horváth János­­— Ady és Babits, Krúdy és Móricz kortársa — volt az utolsó azoknak a tudós magyar iro­dalomtörténészeknek, egyete­mi tanároknak a sorában, akik irodalmunk történeté­nek minden szakaszát ku­tat-­­ ták, és tanították. A szakoso­dás kikerülhetetlen folyama­ta azóta ebben a tudomány­ágban is végbement; egy-egy korszak specialistája elsősor­ban a maga területén dolgo­zik. Természetesen ma sem lehet eredményesen foglal­kozni egy-egy korszakkal (vagy kérdéskörrel) az egész — és főleg a folyamatok — alapos ismerete nélkül —,­ mint ahogy Horváth János sem mélyült el egyforma mértékben minden korszak kérdéseinek a kutatásában. Közismert, hogy éppen ő, aki pedig Adyról az első mé­lyebb összefüggéseket föltáró tanulmányt írta, a későbbiek­ben a kortárs irodalommal egyáltalában nem foglalko­zott. Ma ezt — okkal — az­zal szokás magyarázni, hogy a Nyugat korszakában a ha­nyatlás bizonyítékait vélte fölfedezni. Horváth János múlt felé fordulásában azon­ban az is közrejátszott, hogy a jelent­és közelmúltait nem tartotta addig kutathatónak, míg az idő bizonyos távlatot nem teremt és a források kö­rül a személyes indulatok le nem ülepednek. Az irodalom­­történeti kutatás lényegének ugyanis a tényfeltáró munkát tekintette. Ebből fakadnak életművének maradandó ered­ményei. Amit munkáiban ma vitathatónak tartunk, az min­dig a következtetések fonalán található. A Faluditól Petőfi fölléptéig terjedő korszak nem tar­tozott a Horváth Jánost leg­inkább foglalkoztató kutatási területek közé. Ennek kézen­fekvő magyarázata, hogy a maga idejében erről állt a rendelkezésére a leggazda­gabb szakirodalom, ez látszott­ a legalaposabban földolgo­­zottnak. A magyar irodalom történetét egységes szín­tézis­be foglaló művén dolgozva először Aranytól Adyig (1921-ben megjelent tanulmá­nyának címe ez) tartó kor­szak értékelését kellett kidol­goznia, ennek összefüggéseit kellett föltárnia. A másik­­ hiány, amit be kellett töltenie A magyar irodalmi művelődés kezdetei-re (ugyancsak könyv­eim, 1931-ből) vonatkozó is­meretekben mutatkozott. Az­tán arra is rádöbbent, hogy kedves tanárának, az általa messzemenően túlbecsült Gyu­lai Pálnak a fölfogása nem mindenben elégíti ki. Ez ve­zetett nagy jelentőségű, az előző korszakban kialakított képet alapvetően módosító­­modernizáló Petőfi-könyvé­nek a megírásához (1922). In­nen fakadt az a belső igény, ami arra késztette, hogy a véleménye szerint a Petőfi költészetében kiteljesedő ma­gyar népiesség történetét is megvizsgálja. A magyar irodalmi népes­ség Faluditól Petőfiig egysé­ges irodalomfölfogás szolgála­tában született, feszes szer­kezetű, lényeglátó könyv. Mai olvasóját­­ mindenekelőtt Horváth János óriási anyag­ismerete, a hivatkozások és példák gazdagsága nyűgözi le. Minden állítását, gondolatát a forrásokig vezeti vissza. Ki­fejtésük mégsem száraz, út­mutató, hanem szép, élvezet­tel olvasható nyelven, a jó tanár szárnyaló lelkesedésé­vel megírt. Mindezekkel együtt Horváth János nagy versismerete és művészi ér­zékenysége teszi ezt a köny­vet a szélesebb közönséghez is szóló esszévé. Miután Petőfi felől közelít a népiesség kérdéséhez, az ide vezető szálak, folyamatok ke­rültek előtérbe. Mai ismere­teink szerint így például a nem lírai műfajokra a kelle­ténél kevesebb figyelmet for­dít. Ugyanakkor meglepően modern fölismerésekre is ké­pessé teszi úttörő jellegű szo­ciológiai érdeklődése. Lenyű­­ göző értékismeretre és arány­­érzékre vall, ahogy a sok má­sod -harmadrendű példája kö­zül kiemeli Csokonai és Vö­rösmarty költői jelentőségét; noha költészetüket csak a né­­piesség szempontjából vizsgál­ja, mégis módot talál alkotó egyéniségük és művészi ered­ményeik frappáns jellemzé­sére. A­z irodalmi élet­ben, ma is sok szó esik a mépiesség­­ről, hiszen közismert, hogy annak története nem zárult le Petőfivel. Manapság ugyan inkább a későbbi időszakok kérdéseivel találkozunk, de Horváth János könyve ezek­ben is segít eligazodni. Min­denekelőtt higgadt és kris­tálytiszta okfejtésével, a té­nyek és értékek messzemenő tiszteletével. Természetesem nem­ hagyható figyelmen kí­vül a könyv megírása óta el­telt fél évszázad — minden szellemi és társadalmi válto­zásával —, s Horváth János népiességfölfogása nem te­kinthető a kérdés egyetlen le­hetséges megoldásának. De a maga kutatási eredményeivel tiszteletre méltóan alátámasz­tott, jól megalapozott fölfo­gás ez. A könyv újbóli meg­jelenése remélhetőleg ösztön­zést ad a további kutatások­nak, vitáknak. A nem szak­mabeli olvasónak pedig azzal ajánlható, hogy a magyar né­piesség történetének — Falu­ditól Petőfiig — máig ez az egyetlen önálló összefoglalása. (Akadémiai) T. T. E. ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ! Constantin Dobrogeanu Cherea: A kritikáról (Kriterion) Jan Dida: Urkeze városka Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől (Zsebkönyvek) Makszud Ibragimbekov: S nem volt jobb testvér nála Kavabata Jaszunari: A jó Robert Merle: Moncada Joyce Carol Oates: Norman és a gyilkos Federico de Roberto: Ábránd GONDOLAT KIADÓ; Gyárfás Endre; Apáczai Kerényi Mária: Életrajz helyett Magatartásminták — azonosulás (Szerk: Zrinszky László) Natalia Szac: Életem novellái MAGVETŐ KIADÓ; Emily Dickinson válogatott írá­sai — Károlyi Amy fordítása és tanulmányai Csapodiné Gárdonyi Klára: Hu­manista kódexek nyomában Hajdú Zoltán: Kérdező Kémsei István: Feljegyzések lyu­kas zokni korszakból Kepes György: A közösségi mű­vészet felé Abe Kobó: A dobozember Kurucz Gyula: összezárva Matolcsy György: Az a bizonyos harmincöt százalék Szántó Zoltán: Egy per­c ötven év távlatából MÓRA KIADÓ: Arany László: A kiskakas gyé­mánt félkrajcárja Jókai Mór: És mégis mozog a föld. I—II. Kaffka Margit: Színek évek Vitalij Korzsikov: Napocskán. A tengerész (Kárpáti Kiadó) Vlagyimir­ Levi: Egy hipnotizőr vallomásai (Kárpáti Kiadó) Edward Lear: Boldog bolondsá­gok Mikszáth Kálmán: Különös házas­ság Móricz Zsiermond: Rózsa Sándor a lovát ugratja Marija Prijezsajeva: Lenin élete (Kárpáti Kiadó) Vlagyimir Tyendrjakov: Hitetle­nek (Kárpáti Kiadó)

Next