Magyar Nemzet, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

Vasárnap, 1978. október 29.. Mstár Nemzet Magyar polgár 1918-ban Részletek Lennyel Menyhért kiadatlan naplójából 1918-ban Lengyel Menyhért harmincnyolc éves és világhírű színműíró. Pályája — azóta, hogy a T Itália Társaság 1907- ben bemutatta első drámáját, — töretlen, beleértve a Tájfun világsikerét. Szerzője, többek között a Nyugat előző évfolyamában megjelent, A csodálatos mandarin című „pantomime grotes crue”-ticke, mely aztán fölkeltette Bartók Béla érdeklődését, s talán legszebb színpadi zenéjének a megalkotására ösztönözte. Lengyel Menyhért az őszirózsás forradalom időszakában egyike azoknak a magyar polgároknak, akiket a történelmi események magukkal ragadtak. Abba a táborba tartozik, amely a proletárdiktatúra megvalósulásáig teljes érdekazonossággal kívánta a feudális maradványok fölszámolását, sőt a szocializmus eszméihez is vonzódott. Az író lányának ajándékaként (amint arról a Magyar Nemzet már beszámolt) nemrég hazakerült Lengyel Menyhért — nem tudni, mikor kezdett, élete utolsó szakaszáig vezetett— naplójának tizenhat füzete. Ebben a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött értékes forrásanyagban a legkorábbi bejegyzés 1917-ből, az utolsó 1954-ből való. Az 1917—19-es följegyzéseket tartalmazó füzet több szempontból érdekes. Lapjain teljességre törő beszámolót találunk az 1918. október 30— 31. forradalmi eseményekről, amit azonban itt — helyhiány miatt — nem közölhetünk. Ehelyett inkább olyan részleteket választottunk, amelyek híven szemléltetik Lengyel Menyhért gondolkodását. Az idézett gondolatokat ma már néhol naivnak tarthatjuk, de sokszor érzünk mély tiszteletet a bennük tükröződő lelkes jószándék láttán. Érdekességüket főleg az őszinteség adja meg a történelmi válságból kivezető út töprengő keresése. Néhány eszmefuttatását a bekövetkező események gyorsan és brutálisan megcáfolták, máshol viszont éles megfigyeléseit igazolta a történelem. A szocializmus itt nem egy képzett marxista, hanem a radikális polgár elképzeléseként merül föl, s így az ezzel kapcsolatos gondolatok eleve magukban hordozzák a továbblépés, de a visszakozás lehetőségét is. Lengyel Menyhértnél a tartózkodás első jeleit az október végi forradalmi események leírásában fedezhetjük föl. Természetesen örül a nagy változásnak, de aggódik is: „Nagy kérdés, mi jön, tudja-e tartani magát a kormány, mely csupa jószándékú és jóhiszemű emberből áll” — kérdezi önmagától. S hogy itt nem csupán együttérző aggodalomról van szó, hanem a forradalmi erőszakkal járó kilengésekkel szembeni ellenérzésekről is, azt november 5-i töprengő följegyzése jelzi: „A militarista állam fölbomlott — a hadsereg hazaszökött a frontról, rablások, gyújtogatás, fosztogatás közepette. Milyen iszonyú vadság van az emberekben, azt most láttam, a forradalom estéjén. Milyen ösztön az ölésre és gyilkolásra, milyen vad indulatok . ...” Az illúziókkal teli humanista riadtsága 1919. augusztus 4-re a proletárdiktatúra határozott elutasításáig fokozódott A bukás hírére teljes kiábrándultságáról vall. A következő évek történetének ismeretében könnyen érthető, hogy a polgári humanizmus elveinek gyakorlati érvényesülése után felvárgó Lengyel Menyhért nem érezhette jól magát Horthy Magyarországán. 1931-ben külföldre ment, ahonnan csak meghalni jött — hozták — haza 1974- ben. A napló egészében kiadatlan. Tudomásunk szerint az alább közölt részek itt jelennek meg először. Mivel naplóról van szó, érintetlenül hagytuk a följegyzések néhol csiszolatlan stílusát... (A (?) jelölés a kiolvasatlan szavakra vonatkozik. A gondolat elkalandozása miatt szükséges rövidítéseket (...) jelzi.) A közölt részletek kiválasztásában az a cél vezetett, hogy hűen szemléltessük az antimilitarizmustól a szocializmus iránti rokonszenvig vezető összefüg- 1917. december 12. Az egész, katonaság, fegyverkezés, háborús hadicélok, az emberiség mai állapota mellett irtózatos (?) szamársági erőnek erejével visszatolja ugyan az embereket a középkorba, de nem tarthatja fenn magát. Amint a postakocsi sem boldogulhat az automobil és repülőgép korában. Egy baj volt: a népek azt, hogy „véderő” és határaink biztonsága s más ilyen hülye katonai kifejezések — komolyan vették. A legmodernebb állam nem is tartana hadsereget! Mi történhetik vele? Rátör egy másik állam és elfoglalja — egyetlen polgár életét nem szabadna föláldozni a „hősies” ellenállásnak. Mert elfoglalni mindent lehet, de megtartani nem — eddig is nehéz volt a buta hadsereges korszakokban, ezután még nehezebb lesz.. Mit csinálhat egy hódító? Végül ki kell takarodnia (...) pláne, ha a szocializmus, mint remélhető, végképp megerősödik s minden ilyen hódításból nemzetközi ügyet csinál. Jól rendezett sztrájkokkal minden katonai és császári intézkedést ki lehet védeni — ehhez persze az kell, hogy a szocializmus igazán érezze feladatait és legyen becsületesen nemzetközi. (1917.) dec. 16. Az entente-nek vesznie kell, mert bármilyen józan és egészséges az a tétele, hogy a német militarizmust fegyverrel kell legyőzni — ellentétben van a világ vágyával — a világ, az emberek, nem akarnak háborút — békét akarnak —, mert már azok is belátják ezt, akik valaha a háború mellett ordítottak — és ilyen általános vágy ellenére nem lehet mást csinálni — csak békét ■— és minden sikerülni fog,» ami a béke felé megy és minden felborul, ami tovább is a háborút akarja folytatni. (Lengyel Menyhért 1966. decemberi megjegyzése ehhez: itt a tévedésem — az emberek háborút akartak.) (1916. júni. 8. El tudom képzelni egy amerikai lelkiállapotát, akinek át kell jönnie Európába megdögleni. Mint praktikus és reális nép keserűen kérdezheti: minek — miért? Kétségtelen, hogy egy idő múlva az amerikai népben óriási háborúellenes hangulat támadt volna (...) Erre — nehogy ez bekövetkezzék — a német hadvezetők, kiknek butasága leírhatatlan s akik kiprovokálták a francia ellenállást és megteremtették az angol hadsereget — háborút kezdenek Amerikával, bár folyton azt hirdették — az ő jósaik! —, hogy Amerika nem nyújthat tényleges segítséget — most gondoskodnak az amerikai harci szellem újraélesztéséről és néhány rongyos tengeralattjárót küldenek az amerikai partokhoz, amelyek ott elsüllyesztenek néhány vitorlást. Evvel nyerik meg a csatát.. Evvel, mint előrelátó emberek — nehogy a háború hamarosan véget érjen —■ alaposan gondoskodtak az amerikai harci szellem megetöl résjéről. júli. 25. (...) A cárt megölték... A háború elpusztította az orosz. Arisztokráciát — a németet is el fogja pusztítani. (július) 28 A társadalom most felfordul — a kapitalizmus, a milliók egyért — halálos csapást kapott — lehet, hogy ezt még most látszatra kiheveri — de (?) belepusztulni. — Csak egyszer kell megmutatni az embereknek, hogy lehet úgy is, hogy ne a tőkésekért és az uralkodó osztályért, hanem másukért, dolgozzanak — s Oroszország — akármit mondjanak, akármilyen zűrzavaros legyen még a dolog — most megmutatta. (Augusztus) 6. Ez a háború még mindig a demokrata bourneois és a feudalizmus, a militarizmus harca — de alatta ott van gesz.. és kiemeljük e gondolati ívből azokat az elemeket amelyek az őszirózsás forradalom sikerében szerepet játszottak, már a proletariátus harca a tőke ellen! — s ha még ebben az évben be nem fejeződik — az tör ki teljes erővel, mint Oroszországban! (Augusztus) 26. * Úgy látszik e háború után a királyok szent szövetsége helyett a bourgeoise és a kapitalizmus szent szövetségét akarja majd Anglia, Amerika és Franciaország megcsinálni — a proletariátus ellen. Szept. Ifj. Egy régi 1914-es újságot nézek — nézek inkább, mintsem olvasok — a polgári rend (...) temérdek árut halmozott fel, s abba döglik bele: (...) hogy tűrte a militarizmust maga mellett — tűrte és táplálta ahelyett, hogy felrúgta volna — biztosította volna a maga jólétét. — Ez megbosszulta magát — a militarizmus végül megölte a társadalmat. —, ha a munkásoknak lesz eszük, az új világban nem fogják tűrni a lappangó polgári társadalmat, tőkeimádatával és zsurló kópéival, mert épp úgy megrántja őket is, mint a tiszta demokráciát tönkretette a militarizmus és a feudalizmus ... De mégis furcsa, hogy én a polgári társadalomban személyileg rosszabbul éreztem magamat, mint most — sokkal optimistább lettem (mily különös) s javítani akarom az életet, bízom benne ... (.. .) Az imádkozásnak nagy etikai tartalma van — erősíti magát vele az ember, jobban halad általa kitűzött cellái felé, akaratát concentrálja (...) Bennem sok vallásos hit van, inkább misztikum s félelem — a formák télies megvetésével s kritikával, mely mindent felőröl . . . Október 11. Rohanó események attól kezelve, hogy egy héttel ezelőtt Hatvany felrohant az Otthonba éjjel s felolvasta a bécsi bizalmas értesítést a bolgár különbékéről. — (...) Ma már otttartunk, hogy Vilmos áldemokratikus kormányt, alakított, szocialisták bevonásával — s Tisza pacifista beszédet mondott — az az indok ezekben az emberekben, hogy olyan keménynek látszanak — míg mások életéről s haláláról van szó, mint az acél — de amint saját, uralkodásukról és hatalmukról van szó, olyan lágyak lesznek egyszerre, mint a viasz. Rossz emberanyag. október 17. Világok dőlnek romba — Ausztria feloszlik, Horvátország elszakad — milyen furcsa, hogy ezelőtt öt évvel még a magyar impérium korában éltem s ezt abszolúte nem vettem észre! Pedig ez még mind semmi — a proletariátus harca ezután következik. október 18. Megjelent a császári proklamáció Ausztria szétosztásáról — még ez sem elég — mily egyszerű mindez. Ilyenkor kitűnik, hogy pragmatica sanctio s egyéb elavult, törvények, melyeket tabuk gyanánt tiszteltek. középkori marhaságok, melyeket a józan ész egy tollvonásával rendbe lehetett volna hozni — kellen ehhez egy háború! Mily buták az emberek! Ha ezt Ausztria ezelőtt öt évvel a masa jószántából megcsinálta volna — a világ első állama lehetett volna . .. Nov. 11. Itt a német forradalom — most, már biztos a világ átalakulása — mert véget ért a középkor s kezdődik az új. Most válik el, müven race a francia — saját militaristái ellen tud e forradalmat csinálni, s ezzel segíteni a német proletariátusnak. Nov. 12. Régen vad hordák törtek elő s pusztították el a görög, a római, a bizánci kultúrát — most másfelől előtörő barbár elemek fenyegetik a kultúrát —, ha ugyan a szocializmus élükre nem áll s meg nem menti . . . (Közli: Taxner-Tóth Ernő) Lengyel Menyhért följegyzései. lton a forradalomhoz „... S itt liheg a Halál virradatban / Mint szabadulás hite a rabban. / Ez a legkülönb élet-jelsejtő / Ma nálunk járkál légy igazban.” „... Magyarország végeredményben a világháborúban közel 3 millió 800 ezer katonát adott. Elesett ebből 681 ezer (14 százalék), megsebesült 743 ezer (20 százalék), hadifogságba került 734 ezer (19 százalék) ... A néperő olyan kihasználása ez, amelyre a magyar nemzet történetében még nem volt példa ...” Küszöbön a robbanás E két merőben különböző idézet a maga nyelvén azonos tárgyról beszél. Az elsőt Ady költői szelleme ihlette: néhány sor a „Rohanunk a forradalomba” című verséből. A másodikat a világháborút tárgyaló egyik katonai szakmunkából vettük. De ezek a több mint fél évszázados idézetek szinte csak tegnapiak. Messze, nagyon messze a múltban kellene keresni azokat a jelent átlátó, jövőt felismerő gondolatokat, szavakat, amelyek egészében megvilágíthatnák az 1913-as októberi őszirózsás forradalom okait, összefüggéseit. A forradalmat, amely szinte a semmiből robbant ki, s évszázados elnyomatásból, elmaradottságból Magyarországot, ha csak egy villanásnyi rövid időre, szabaddá, függetlenné és demokratikussá tette. 1918-ban — mint ahogy Ady versében írta — a roskadozó monarchiában már minden változásért kiáltott, és mégis, mikor a nagy fordulat bekövetkezett, még a tájékozott, aktívan politizáló vezető réteget is készületlenül érte. Pedig a frontokról már félreérthetetlen vészhírek érkeztek. A negyedik háborús év nyarán a központi hatalmak számára rettentő vereség érlelődött. Adjuk át a szót most annak a tr magyar politikusnak, akinek neve már mindörökre egybefonódott, egyet jelent az őszirózsás forradalommal, Károlyi Mihálynak. Ezt írja: „Szeptember végén bombaként csapott közénk a hír: az antant áttörte a bolgár frontot”. Károlyt, aki a balkáni front összeomlásakor éppen Erdélyben tartózkodott, a fővárosba tartva Kolozsvárt útba ejtette és így írt: „Kolozsvárott az emberi korlátoltság és politikai rövidlátás megdöbbentő példáival találkoztam . . . Budapestre Bethlen Istvánnal együtt utaztam, öröklötten jó politikai ösztöne volt... Az osztályát fenyegető veszély tekintetében a többi uraknál messzebbre látott, amit ez az emlékezetes kijelentés is bizonyít. Most már csak egy döntő kérdés van, amihez képest minden másodlagos: hogyan mentsük meg a magántulajdont?” Károlyi Budapestre érkezett. A főváros látszólag teljesen nyugodt. Mintha a felszín alatt nem is parázslatta egyre erősebben az éledő forradalom zsarátnoka. Károlyinak — saját visszaemlékezései szerint — Vajmi kevés kapcsolata volt eddig a szociáldemokrata párt igazi harcos balszárnyával, a radikálisokkal, mint Szántó Bélával, Vágó Bélával, László Jenővel. Nem ismerte az orosz forradalomért lelkesedő fiatal értelmiségieket, Korvin Ottót, Julkai Jánost, Sallai Imrét sem, így hát nincs is olyan aktív kapcsolata, amely időben a szervezett budapesti munkássághoz — a leendő forradalmi tömegekhez — elvezethetné. Pedig az idő akkor, október elején már megérett, a forradalmi robbanás küszöbén áll. „Ezt a háborút ilyesítettük" Szeptember végén a német szövetséges katonai helyzete teljesen reménytelenné vált. Vilmos császár birodalma is haláltusáját vívja, a monarchia sem a fronton, sem más, politikai, gazdasági téren nem várhatott segítséget a nagy német szövetségestől. De térjünk vissza Budapestre. Október 8-án a Népszava „Magyarország népéhez” címmel kiáltványt közölt, amelyben Károlyi örömmel ismeri fel számos politikai nézetét. A kiáltvány hangja egyébként igen mérsékelt. Szó sincs benne forradalomról, csupán azonnali széles körű választást, földreformot és szociálpolitikai intézkedéseket követel. Ám úgy látszik, már e mérsékelt szózatnak is van foganatja. Avagy talán véletlen, hogy négy nappal később Károly király magához rendeli kihallgatásra Károlyit. Károlyi keményen érvel, megpróbálja azonnali cselekvésre ösztönözni az apatikus királyt, aki végül is megígéri neki — írja Károlyi —: „koalíciós kormányt szeretne alapítani, az én pártom és a radikálisok részvételével”. Elérkeztünk október 17-hez. E napon IV. Károly kiáltványt bocsát ki „Hű ausztriai népeihez”, amelyben tudtukra adja, hogy megalakíthatják nemzeti tanácsaikat és tegyék Ausztriát „szövetségi állammá”. Lényegében e nyilatkozattal a többszáz éves Habsburg-uralom véget ért. Károly már nem osztrák császár, de még magyar király. Ugyanezen az október 17-én — vajon ez is véletlen? — a magyar parlamentben Tisza István, a magyar reakció hírhedt megtestesítője. Wekerle kormányának nem is túl szürke eminenciása is szólásra emelkedett: „Elismerem, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tegnapi beszédében már elmondott.” Ez a mondat valóságos mennykecsapásként érte a megdöbbent többséget. Sokan voltak — jegyzi meg Károlyi —, akik csak most hitték el az igazságot, pusztán azért, mert Tisza mondta. Október 23. A parlament tovább ülésezik. A vita közben érkezik Károlyihoz egy távirat: Fiuméban katonai lázadás tört ki. A hír hatása megdöbbentő volt. Wekerle miniszterelnök érthetetlen szavakat motyogva, teljesen megzavarodva nézett párthíveire. Rövid szünet, aztán a miniszterelnök lángvörös arccal bejelentette, hogy lemond. Ahogy leült, a sajtókarzaton egy újságíró felkiáltott: Sajtószabadságot! Le a cenzúval! Az ellenzéki pártok képviselői felálltak és éljeneztek. Károlyi késő este ért haza a parlamentből az Egyetem utcai palotába. „Híveim már öszszegyűltek és vártak rám — emlékezik —, ott voltak a szociáldemokraták és a radikálisok vezetői is. A képviselőházban lezajlott események bizonyították, hogy a kormánynak már semmi hatalma és tekintélye nincs. Tudatában voltunk annak, hogy a Nemzeti Tanácsot feltétlenül meg kell alakítanunk.” Október 25.: már forrong az egész főváros. Munkások, katonák, egyetemisták vonulnak fel a budai várba, megütköznek a lovasrendőrökkel. Ugyanezen a napon a Nemzeti Tanács támogatására Csernyák százados vezetésével katonatanács alakul. A reakció mesterkedései A következőkben valóságos tragikomédiaként kavarodnak az események. Október 27-re a Nemzeti Tanács népgyűlést hívott össze, a Parlamentbe. De Windischgrätz hercegnek, a „király rossz szellemének" és hogy teljes legyen a tragikomikum, Károlyi apósának, Andrássynak manőverével eltávolítják a készülő népgyűlésről Károlyit. A megoldás egyszerű. A király Gödöllőn van. Magához kéreti a Nemzeti Tanács vezetőit. Az audiencián IV. Károly kijelenti Károlyinak: „Elhatároztam, hogy önt magyar miniszterelnökömmé kinevezem”. Ezután találkozik össze Károlyi Hadik János gróffal, aki igencsak zavarban van. Hogy miért? Azért, mert a teljesen megzavarodott király néhány órával korábban Hadikot is megbízta a miniszterelnöki tisztséggel. Az életveszélyes játék tovább tart. A királyi udvar visszatér Bécsbe. Károlyit az uralkodó szívélyesen meghívja, kísérje el. A különvonat október 27-én reggel érkezik az osztrák fővárosba. Itt a király elbúcsúzik Károlyitól, aki értetlenül várakozik a Bristol szállodában reggel 8-tól 3-ig. Végre felismeri, hogy milyen cselszövés áldozata, csupán azért hozták Gödöllőről Bécsbe, hogy, elválasszák radikális, szocialista párthíveitől. Károlyi haladéktalanul visszaindul Budapestre. Este fél tízkor érkezik a Nyugati pályaudvarra, ahol ujjongó tömeg fogadja. „Ha nem lettél miniszterelnök a király akaratából, akkor majd azzá teszünk a nép akaratából. Abcúg a király! Éljen a köztársaság!” — kiáltják a tüntetők. "De a rekació sem tétlenkedik. Károlyival egy vonaton érkezett Budapestre József főherceg is, akit a király valamiféle helytartónak szánt. Wekerle ex-miniszterelnök a mindenre kapható Windischgrätzcel október 26-án hajnalban a Hadügyminisztériumba hívja a kegyetlenségéről hírhedt Lukachich Géza tábornokot, hogy szervezze meg a forradalom leverését. A munkásság felfegyverkezik Október 28-án vér ömlik a pesti utcán. A király megbízta József főherceget, hogy mégiscsak Hadik grófot kérje fel kormányalakításra. Ám a Nemzeti Tanács és Károlyi nélkül nem lehet kormányt alakítani. És miközben Károlyi a főherceg budai palotájában hosszabb tárgyalás során már-már megérteti a helyzetet, és az álláspontok közelednek egymáshoz — véres provokáció történik. Károlyi emlékirataiban más kutatókkal egybehangzóan állítja, hogy „Friedrich István, e fékezhetetlen demagóg felbiztatta a tömeget, hogy ostromolja meg a főherceg palotáját”. Nem tévedünk, ugyanarról a Friedrichről van szó, aki a Tanácsköztársaság leverése után az ellenforradalom kérészéletű miniszterelnöke lett. Az október 28-i provokáció véres következménnyel járt. A várba tartó fegyvertelen tömeget lovasrendőrök sortüze fogadta. A Nemzeti Tanács felháborodottan kijelentette, hogy a tüntetőkre lövető hatóságokkal nem szabad tovább tárgyalni. A lánchídi rendőrsortűz tulajdonképpen fordulópontja az októberi budapesti forradalomnak. A munkásság ezután már felfegyverkezik, a városban állomásozó honvédség és a dunai flottilla egységei nyíltan a Nemzeti Tanács mellé állnak. De október 30-a éjszakáján a kavargó véres események közepette a Nemzeti Tanács nincs tisztában saját helyzetével, mint ahogy a mindenre elszánt Lukachich is bizonytalan. Igen, ő lövetni akar a tüntető népre, le akarja fogatni a Nemzeti Tanács tagjait, parancsokat akar adni —, de már nincs kinek. Bekövetkezik október 31-re virradó hajnalban az a néhány óra, amikor az Astoria-szállóban működő Nemzeti Tanácsot a bizonytalanság, mint egy légüres tér vette körül. Jászi Oszkár, Kéri Pál és Hatvany Lajos már elveszettnek tekintik a csatát, de elszánták magukat, hogy a Végsőkig kitartanak. Egyszerre megszólal a telefon. A miniszterelnök — vagyis Hadik — jelentkezik és kéri Károlyit, hogy azonnal keresse fel, találkozni akar vele. „Hadik papucsban, hálóköntösben jött elém — emlékezik Károlyi —, hang nélkül kísért át társaimmal a főhercegi palotába. Itt közölte, be akarja adni lemondását, vagyis már le is mondott, amit a főherceg a király nevében el is fogadott, majd felém fordult és kijelentette, hogy „ király megbízásából engem miniszterelnökké nevez ki”. Szász István 9 Nagy sikerrel vezényelte Gennagyij Rozsgyesztvenszkij a londoni Royal Festival Hallban a BBC szimfonikus zenekarát. A világhírű szovjet karmester műsorán Prokofjev- és Elgar-művek szerepeltek. A Balatoni Intéző Bizottság felmérést végzett a Balaton-vidék műemlékeiről. Mintegy négyszázhetven védett épület, közülük kétszáz népi műemlék megóvására két évtized alatt húszmillió forintot költöttek. A terv szerint az idén helyreállítják az alsóörsi gótikus házat, a keszthelyi gótikus templomot, a vörösberényi katolikus templomot és a Balatontól távolabbra eső területen. Somogyváron és Zalaszántón is egy-egy műemléket