Magyar Nemzet, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-07 / 263. szám
KÖNYVSZEMLE J 'rv' Szövegértelmezések Bori Imre tanulmányai Bori Imre új tanulmánykötete sok műfajú írásokat gyűjt egybe: diákoknak és a nagyközönségnek készült rádióelőadások, verset, prózát elemző-magyarázó cikkek éppúgy megtalálhatók benne, mint a magvasabb terjedelmileg is nagyobb tanulmányok-esszék. Bori, tudjuk, a jugoszláviai magyar irodalom értékhagyományának egyik legfontosabb ápolója, egyetemi tanár lévén, nemzedékek nevelője. Mostani könyve sem csupán a szakmának íródott, noha nem kevés benne az olyasféle újdonság — itt elsősorban Petőfi Felhők-ciklusának elemzéseire és a Kassák-vers formai kialakulásáról írott tanulmányaira gondolunk —, amely szakmai körökben is vitát, illetve nézetazonosságokat és különbözőségeket válthat ki. A Szövegértelmezésekben, ahogyan a címből is világosan kitűnik, valójában szövegértelmezésekről van szó. A jó nevelő, mert a szerző kiváló pepedagógus is, mégsem hagyhatja figyelmen kívül: a tanulmányírónak hallgatóságát (olvasóközönségét) olyan ismeretlenül „ismert” művek világába kell bevezetni, azoknak eddig figyelmen kívül hagyott értéktartományait kell föltárni, amelyek eddig valamilyen oknál fogva (kényelmességünk, új utakra nehezen merészkedésünk folytán?) rejtve maradtak, illetve nem mindig mutatták az ő elemzései által megvilágított arcot. Persze, más-más bizonyító anyaggal lép föl a középiskolásoknak készült verselemzés és a József Attila kis formáit tárgyaló tanulmány, az újvidéki Magyar Szó Az olvasó jegyzetei rovatában megjelent vers- illetve prózamagyarázat, mint a Petőfi vershagyományáról című írás. Mégsem ez a lényeges, mindég közleményt az irodalomtörténész egységes szemlélete, gondolkodói képessége köt össze. Példás az az oknyomozói bátorság, ahogyan a tanulmányíró egy-egy XIX. századi műalkotás, jelen esetben Petőfi Sándor költeményei kapcsán, mai problémákat is fölvet, vagyis, ahogyan az eddig jórészt holt vagy „befejezetlennek” tartott szövegek „korunk versízlésével rokon” arcát keresi. Első hallásra furcsának tetszhet az a megállapítás, hogy a Felhők-ciklus versei, és a Tündérálom többek közt, azért sorolhatók a modern magyar líra ősei közé, mert az avantgarde képét a kezdeti sugárzását — is magukon hordják. Bori Imre, amikor klasszikus költőnk ma nem annyira méltányolt ciklusában „Petőfi absztrakt gondolkodásának érzelmi jellegű megnyilvánulásait” látja és elmegy odáig, hogy a magyar szürrealizmus (saját szavával: „szürrealizálás”) kezdeti képét a Tündérálom — Illyés által is megcsodált — „modern” intenciójában fedezi föl, saját elemzőkészségéről, friss asszociációs rendszeréről is számot ad. Érdekes az a meglátása is, amely Petőfi elbeszélő költeményeit a Bolond Istókot és Az apostolt nem a századvég divatos verses regényeivel, hanem Kassák modern „eposzaival”, a Máglyák énekelnekkel és A ló meghal, a madarak kirepülnek című poémájával rokonítja. Evvel is bizonyítván azokat az utakat, amelyek, ha nem tudatosan alakultak is ilyenné (a Nyugat költői), akarva-akaratlanul merítettek Petőfi „modern vers”-hagyományából. Némelykor furcsa módon — egy-két külföldi költő, például a nagy példaképnek tartott, a modern költészet előfutáraként ismert Baudelaire „közbeiktatásával”. Bori Imre versízlését, jelen és múlt egymásrahatásából keletkező gondolkodói tágasságát nem csupán a fent említett két tanulmány, a Petőfi vershagyományáról és a mozaik-voltában is eleven Petőfinapló bizonyítja. Ha a középiskolásoknak készült verselemzéseinek választott „tárgyait” — az egy-egy jellegzetes művel megidézett, költőket — nézzük, láthatjuk azt az értéket teremtő és megőrzésben tovább adó esztétikai láncolatot, amely a modern lírának, a modern verselemzésnek is egy kissé tükre. Ady Endre: A Kalota partján, Babits Mihály: Fekete ország. Juhász Gyula: Tápot lagzi, Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli, Tóth Árpád: Körúti hajnal és Füst Milán: Szellemek utcája című verse soroltatik ide. Példának és elemzőmódszernek az egymásrahatását kínálva, vállalván — hiszen diákoknak készült az elemzési sor — az egész életműben jelentkező műközpontúközelítéssel szemben (vagy tán azt oldva?) a kissé didaktikusabb, életrajzi adatokkal teletűzdelt elemzési formát is. Bármennyire is érdekes lenne Bori Imre avantgárdot kitüntető gondolkodását, új szempontú műközelítéseit végig követni — ilyen élményt kínál A Kassák-vers típusairól és a József Attila kis formáiról írott tanulmányai, vagy prózaelemző módszerének titkát kutatni (Egy Déri-novella margójára, Déry Tibor kisregényeiről), hely hiánya- ban nem tehetjük, hiszen a tanulmányíró nemcsak az egyetemes magyar irodalom búvárlója, s egyetemi szinten előadója, hanem a jugoszláviai magyar irodalomé is. Új könyve mutat-e olyan vonásokat, mely szerint a korábbi irodalomtörténetek, antológiák, kapcsolattörténeti munkák írójaösszeállítója most is ott áll posztján? A Szövegértelmezések két írása, a több részes Jegyzetek versekről és a Két triptichon próbánkról foglalkozik a jugoszláviai magyar irodalommal (A teljesség kedvéért megemlítendő: a fentiek mellett a könyvben még egy testvérmű, Vaskó Popa A kavics álmacímű versének elemzése is szerepel). A tanulmányíró két rendhagyó műfajú könyv, Brasnyó István — akit Bori Krúdy távoli rokonának tart — Tükrös Madonnája és Németh István Szomszédok vagyunk című „riportkönyve” kapcsán az „imaginárius ködökbe” vesző világról beszél, amelynek azért megvannak a valóságelemei. Brasnyó különös nézőpontú — az elemző találó hasonlatával: „bruegheli” ars poétikáról tanúskodó műve szinte versként is olvasható, s Németh István könyvének erénye pedig tárgyias szemléletében van; a könyv előzményét, a Zsebtükört, Bori egyhelyütt a honi élet enciklopédiájának merte nevezni. A tanulmányíró, noha prózaelemzései sem megvetendőek, igazából a költőket-verseket érzi közel magához. A jugoszláviai magyar irodalomban is nagy vitákat kiváltó antológiát, a Versek éve 1975-öt a belőle kiemelt tíz költemény — közte olyan versek mint: Gál László Holtakkal együtt, Domonkos István Kupié. Ács Károly Négyszemközt az éjszakával , bemutatásával tette híressé. Gállal kapcsolatban megjegyezte: a kritika legfontosabb feladata az értékek affirmálása. Versek közt kutakodó értékfeltáró munkáját is ez vezette. Noha korábbi vizsgálódás módszerével ellentétben — vagy azt kiegészítendő? — ezúttal szubjektumát közelebb engedte a vizsgálandó műhöz, elemzése evvel csöppet sem csorbult. Lényeglátó, ha némely ponton vitatható is, s mindig konzekvens. (Fórum) Szakolczay Lajos Heinzelmann Emma illusztrációja Marcel Aymé A hattyúk című elbeszéléséhez, amelyet a Móra Kiadó jelentetett meg. Nyugtalan madarak Bárdosi Németh János versei Egybefolyásom és való a hetvenöt éves Bárdosi Németh János verseiben. Mi ez? fülelünk fel az ismerős dallamra. Az öreg Arany fáradt rezignációja? A Vajda—Reviczky—Komjáthy nemzedék, a múlt század végének elúszó sóhaja? Egyik sem. Mindenekelőtt az a kérdés, milyen álom és milyen való folyik itt öszsze. Kétségtelen, hogy vissza kell mennünk kissé az időben, hogy belül lehessünk Bárdosi Németh János világán. Csak két példa a sok közül. Robogó kocsi. Ma már a kocsi mindenki számára az autóval azonos. A lovas kocsit, vagy a szekeret külön jelöljük. Bárdosinál a robogó kocsihoz nem társul se benzingőz, se az előzés, a száguldás mámora. Másféle mámor ez: „A lovak friss szőre felett / a Nap fénye bukfencezett”. De másutt is az az érzésünk, mintha egy csodálatos aranykor szülötte volna. Nem azért, mert ünnepli a tavaszt, mert az almában mintha egyenest a madarak dalát harapná, hanem ... Kinek mi jut eszébe arról a szóról, hogy sugárzás? Bárdosi figyelmeztet: „állj meg az arany fényzuhanyban ! ez a sugárzás csalhatatlan”. És az az érzésünk, valóban csalhatatlan, neki van igaza, a naphimnusz, a tavaszküszöntő igazabb valóság, emberibb álom és emberibb való, mint amit újabban a kocsiról vagy a sugárzásról tudunk vagy tudni vélünk. Ö örökölte és megőrizte vagy kitalálta ezt az aranykort, ezt a szelíd-bölcs életszeretetet? Titok. Életrajza nem látszik szerencsésebbnek kortársainál. Született 1902-ben, mint Illyés Gyula. Szülővárosában, Szombathelyen volt tisztviselő. Sokan tisztviselősködtek abban az időben íróink közül, de inkább Budapesten, az irodalmi élet központjában. Bárdosi Szombathelyen sem érezte mellőzöttnek magát. A Faludi Ferenc Társaság tagja lett, majd Pécsett — ugyancsak tisztviselőként — a Janus Pannonius Társaságé. Irodalomtörténetünk legszebb példáin okulva centrumot teremtett ott, ahol Bárdosi élt. Pécsett a Sorsunk című irodalmi folyóiratot szerkesztette (1943—47), Szombathelyen az írott kő című lapot, írt három regényt (Jégeső, Zsellérek, Napfogyatkozás), két tanulmánykötetet (A lélek lángjai, Utak és útitársak); a Nyugtalan madarak hatodik verskötete. Mindezek holt adatok csupán, hiszen semmivel sem jutottunk közelebb harmóniájának megértéséhez. Az anynyiszor megénekelt pannon táj varázsa? Elégedjünk meg ezzel? Egyszerűbb minden magyarázat helyett elfogadni a tényt, hogy van néhány költőnk, aki mintha a történelem szélárnyékában, egy déli lejtőn élne, mint a Mecsek egy részének hazánkban ritkaságszámba menő mediterrán növényvilága. Még a kötetből kibontakozó öregkori önarcképet is meleg, szeptemberi fénybe vonva látjuk. Nem sírja vissza ifjúságát, sőt, úgy gondol vissza rá, mint nehéz küzdelmek, fárasztó munkák korára, amikor még nem volt ideje megállni egy fa alatt, megcsodálni egy lehulló falevelet. Még a halál se fenyegető rém, hanem pihentető éjszaka: „...Úgy suttogom, ami jön, ne féld, / az örök éjben úgy lesz, ahogy ez, / e holdas fátylú szép és lengedez”. Nem mintha Bárdosi Németh János nem érezné a költő felelősségét. Az ő feladata: „szava lenni a szenvedőknek” — mint József Attilának ajánlott versében írja, de eszményképe Deák: „ítéljék meg művedet akárhogy, / én benned látok maradandó példát, / nem megalkuvót: nagy halász és bölcs vagy, / az időt őrződ el a pusztulástól.” Mert a legfőbb értéke maga az élet. Egész kötete egyetlen élethimnusz: ne káromoljuk, védjük, szeressük a tavaszt és az őszt, a ragyogó napot és az éjszakát, hogy aztán ismét őt idézhessük majd: „célt nekem, munkát és erőt, / ezt súgom minden viadalnál / s így álljak meg a sír előtt”. (Magvető) Kartal Zsuzsa ÚJ KÖNYVEK GONDOLAT KIADÓ Pierre Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése . Gyárfás Miklós: A tettes mindig Oidipusz Hevesy Iván: Az új művészetért Sejtautomaták (Szerk.: Drommerné Takács Viola) KOSSUTH KIADÓ Csák Elemér: Az élet rendkívüli eseménye interjúk szovjet tudósokkal Gellért Gábor: Maffia Janikovszky Éva: A lemez két oldala Siklós András: Magyarország 1918/ 1919 Zászlóbontás — KMP 1918 MEDICINA KIADÓ Anyák könyve (Szerk.: Pikler Emmi) Egészségügyi abc SZÉPIRODALMI KIADÓ Hermann István: A gondolást hatalma Juhász Ferenc: Versek és eposzok — Eposzok és versek — I—II. Kiss Dénes: Égi folyó Mikszáth Kálmán: A fekete fogat Pályi András: Tiéd a kert Pilinszky János: Válogatott művei Simonyi Imre: Gyulai krétarajzok Ungvári Tamás: A torinói szemfedő Veress Miklós: Porhamu Zilahy Lajos: A fegyverek visszanéznek Marich Géza utolsó kalandja Karinthy Ferenc írásai Karinthy Ferenc új kötetének fülszövegében olvashatjuk a következőket: „Utazó ember kötete ez a könyv, utazó emberé, aki... az ideláncolt élményét” cipeli magával. Kétszeres fontosságot tulajdoníthatunk e kijelentésnek. Egyrészt ez a gondolat tartja össze a kötet rendkívül különbözőjellegű írásait, a súlyos címadó novellát (Marich Géza utolsó kalandja) és a három kisebb jelentőségű elbeszélést — az Irodalmi történetek című fejezet emlékidézéseivel és a Szabad rablás útijegyzeteivel. Másrészt az „Ideláncoltság” élménye valóban a legmélyebb szólama a kötet írásainak. Mélységét akkor érezzük igazán, ha arra gondolunk, hogy az „ideláncoltságot’’ csak az érezheti, aki eltávozott (vagy el akar távozni), s aki úton van. Ám az utazás a kötet írásaiban csak részben önkéntes, a távozót gyakran nyomós okok kényszerítik a menekülésre. Ezek az okok ismétfélék: objektívek vagy szubjektívek. Az ember vagy a történelmi helyzet teremtette vagy a saját maga által létrehozott szorultságból szökik. A szökés ugyan egyik esetben sem hozhat önmagában megoldást, de a menekülő időt nyer. Ez az idő azonban csak annak értékes, aki a történelmi körülmények elől fut. Ebben a logikai összefüggésben érthetjük meg, miért gondol az író ösztönszerűen az utazásra, amikor Rákosi Mátyás szobájában szabadulni szeretne szorult helyzetéből. Noha az utazás megváltó ötlete csak pillanatnyi megkönnyebbülést adhat, az idő végül is megoldja a konfliktust. Más a helyzet Marich Géza vagy a Magnóliakert-beli Artúr bácsi esetében. Karinthy első hősén az idő nem segíthet, mivel szökésének fő oka személyiségében rejlik, a tizedik évtizedében járó öregúr pedig már nem tud mit kezdeni az idővel így kerül előtérbe az ideláncoltság tudata. Karinthy a magát otthon érző ember magabiztosságával szól az otthontalanságról és idegenségről. Az okos, tehetséges, a teljességet kereső, a szép pillanatok örömeit szívesen kiélvező és színes életének tanulságait fanyar bölcsességbe sűrítő Marich Gézát az otthon, a fogódzó nélküli ember bizonytalansága sodorja végzetes kalandjába és az értelmetlen, ostoba, mélyen megalázó körülményű halálba. A Róma környéki aggok házában élő, az őt befogadó országnak még a nyelvét is elfelejtő Artúr bácsi pislákoló szellemét pedig már csak az ősrégi pesti emlékek kötik az élethez. Az „ideláncoltság élménye” azonban nem általános filozófiai, hanem valóságos, politikus mondanivalót hordoz Karinthynál. Ezért nem véletlen az a véletlen, ami összehozza a krétai tengerparton Marich Géza társaságában a hajdani német megszállósereg katonáját, a tábornokrabló angol tisztet és a görög partizánt. Karinthy Ferenc hőse nem tagad meg bizonyos rokonszenvet a szorgos kispolgárrá vált némettől, de még azon a címen sem ad felmentést, hogy bizonyos értelembsen a Wehrmacht katonája is áldozat volt, minthogy a különc angol nevetséges volta sem csökkenti az egykori bravúros csíny hősi értékét. Ugyanilyen természetes, hogy Marich Géza, a nyilasok egykori üldözöttje, szavak és valóságos okok nélkül is a volt görög partizánt érzi magához a legközelebb. A német tábornok elrablásának történetében az eredményes hősiesség bravúros csínyként való beállítása hívja föl figyelmünket a kötet címének utolsó szavára. Arra, hogy minden utazás — akár kényszerű szökés formájában találkozunk vele, akár önkéntes, világmegismerő lehetőségként — egyúttal kaland is. A kaland pedig nem egészen azonos a céltudatos, tervszerű vállalkozással, mert az átlagosnál több kockázatot rejt. Kezdeményezője sohasem számíthatja ki előre az eredményt. A kaland tulajdonképpen komoly következményekkel járó játék. Játék, ami Karinthy Ferenc világában a legkomolyabb dolgokhoz is hozzátartozik. Lehetőséget ad az emberinek a kísérletezésre, arra, hogy sok mindent kipróbáljon, belemenjen bizonyos dolgokba, aztán visszavonuljon. Az utóbbi persze sokszor, de nem mindig sikerül: Marich Géza életével fizet számos sikeres kalandja után egyetlen sikertelenért. Ez a kockázatteremti meg a játék izgalmát, feszültségét. A sikerrel együtt az életét, a jövőjét kockáztatja a Visszajátszás hőse is, amikor képzeletében fölidézi múltjának sorsdöntő eseményeit, eljátszik a különböző — megvalósított és meg nem valósított — lehetőségekkel, hogy megtalálja a végzetes hibát. Az utazás a kaland legtermészetesebb formája. Az utazás a mindent megkóstolás, mindent kipróbálás, az idegen szokások, emberek, tárgyak, élőlények, világok megismerésének nagy lehetősége. Végső soron akármiről ír is Karinthy Ferenc — egy nyugtalan szellem mohó megismerési vágyáról van szó. Az már kiművelt — jellegzetesen értelmiségi szellemének személyes sajátossága, hogy a megismerő tevékenységben szokatlanul fontosnak minősíti a tapasztalást. Az értelmiségi ember nem elsődlegesen a felvilágosodás neveltje: vonzódik ahhoz a gondolathoz, hogy a világ megismeréséhez és megteremtéséhez az okok és következtetések elvonatkoztató logikája kínálja a legjobb kulcsot. Karinthy Ferenc — anélkül, hogy ezt kétségbe vonná — inkább a reneszánsz szellemét érzi magához közel. A mindent átélni vágyó teljesség igényét. Ez az igény vitte ifjú éveiben a sport világába; persze akkoriban még, amikor a fiúk és lányok azért jártak az uszodába, mert szerettek úszni, vízilabdázni, élvezték a verseny, a játék örömét és valamimást találtak ott, mint a mindennapi életükben. Ma, amikor a sport egyre inkább önkéntes rabszolgasággá torzul, nagy nyomatékkal kell mindezt hangsúlyoznunk, hogy az írónak a kötetben közölt rövid életrajzából e mozzanatot el tudjuk helyezni a teljességigény keretébe. Abba a keretbe, ahová egyaránt viszszavezethető az elsőszemélyes formában tükröződő utazási láz és mindaz, ami a leghatásosabban Marich Géza személyiségének bonyolult képletében összegeződik. Beletartozik tehát: az emberlét, a történelem, a természet mélyének megismerésére egyaránt ösztönző kalandvágy; a víz, a nap, az étel, az ital, a testi örömök, a szerelem, a társasélet élvezete; a játék, a kockázatvállalás, a kísérletezés, mindennek kipróbálása, ami a megszokott tágabb körébe tartozik, sőt annak is, ami ezen kívül esik. E kötet könnyebb fajsúlyú írásait is élvezetessé teszi az író szellemének nyugtalan megismerési vágya, sziporkázó gondolatvilága és elegáns stílusa (Szépirodalmi) Taxner-Tóth Ernő A más országokról szóló magyarországi útikönyvek, a Panoráma kiadásai olyan népszerűek és annyira kelendőek, hogy egy-egy munka megjelenéséről alig, vagy csak nagyon ritkán szoktunk írni. Mert mire a recenzió megjelenne , a kiadás máris elfogyott. Most egyszerre két Panoráma-útiköny érkezett szerkesztőségünkbe: az egyik a Szlovákiai utazások és az Erdélyi utazások után megjelent Csehországi utazások, amely Firon András munkája. Az utóbbi azért igen fontos, mert a legnagyobb magyarországi idegenforgalom, utazási forgalom a szomszédos Csehszlovákia felé irányul. A másik munka, amely hozzánk most befutott, a Franciaország című útikönyv, Pálfy József munkája — negyedik, javított és bővített kiadása.