Magyar Nemzet, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-06 / 130. szám
A atÉ televízió műsoráról Egyszál magam Az ókori népek szerint a bolondokat tisztelni kell, a gyávákat megvetni. Arról azonban már nem beszélnek az antik szerzők, miként viselkedjék a közösség azokkal, akik bolondok és gyávák. Igaz, a régiek történelme nem is igen ismert ily különös jellemvegyülést; a bolond felismerhetően, bölcsen volt bolond, a gyáva egyenesen, kertelés nélkül sunyitott. A bolondus gyávák, a gyáván bolondok — úgy tetszik — újabb korok személyiség-teremtményei, például az ötvenes évek időszakáé, amint azt Rafnai Sarolta első regénye, az Egy szál magam is bizonygatta. Irodalmi felfedezésnek számított megjelenésekor. Felfedezésnek, s nemcsak azért, mert új prózaírót ismertetett meg a közönséggel. Felfedezésnek azért is, mert először beszélt a közvetlen élmény hitelével egy olyan kisvilágról, a vidéki pedagógustársadalomról, amelyről addig a modern prózairodalomban nem sok szó esett. Mint az irodalmi felfedezésekkel gyakran, Raffai Sarolta regényével is megesett a legfőbb baj: változtatgatni kezdték. Előbb színmű lett belőle — jócskán lefaragva a dramaturgia nevében igaz tartalmakat, most pedig tévéfilm, még a színpadi változatnál is drámaiatlanabb. Az átalakítók — Sípos Tamás forgatókönyvíró, Litványi Károly dramaturg és Horváth Tibor rendező — számára találhatni persze mentséget. Az egykor megrázó újdonságot mondó regény ugyanis az évek múltával — új és új, Raffaiéhoz hasonlatos mikrovilágok felfedezésével — valamiképpen veszített súlyából. Olyasféle történt e könyvvel is, mint a fizikai alaptörvényekkel: miután tudományosan magasabbrendű törvényeknek utat nyitottak, az újabb ismeretek birtokában mindenki unalmasan magától értetődőnek tekinti őket, elfeledve eredeti fontosságukat. Az ötvenes évek embert, jellemet próbáló viszontagságairól, a történelmi sorsfordulóval nagyjából egyidős, félresikerült emancipációról, a vidéki értelmiség társadalmi szerepéről oly sok jeles mű, elgondolkodtató tanulmány jelent meg az Egy szál magam első kiadása óta, hogy az alapkönyvre illusztratív érdemeiért figyel inkább a mai értelem, és nem mélységes, nem általánosabb érvényei miatt, így valahogy figyeltek az átírandó műre a tévéfilm szerzői is. Nem tévédrámát próbáltak formálni az Egyszál magam szemléltető példájából, hanem szemléltető képsort Mozgalmassá tett állóképek sorából állt össze Annának, az egy szál magában helytállni nem tudó fiatal nőnek nemzedékére, közösségére is jellemző sorsa. Az egyik állókép megmutatta a reménykedéssel kezdett házasságának első kudarcait, a másik 1956 viharát, amint egy vidéki tantestület köreiben tombol, a harmadik a megvalósult rendben is örök eszmei-érzelmi rendezetlenségre ítélt bolondul gyávák és gyáván bolondok szellemi és erkölcsi hontalanságát De bemutatták, megmutatták-e mindezt csakugyan az állóképek, vagy csak szemléltető ábrákat villantottak fel Vörös Eszter kedves, igyekvő és sajnálatosan elerőtlenedett alakításával. Trókán Péter hetyke jelenlétével, Avar István kénytelen téblábolásával? Mindenfajta mozdulatlan illusztráció mozdulatlanságában is tud mesélni, érvelni, teljes dráma is tud lenni, ha feszültségeket komponál belé alkotója. Nem történetek, drámák, mesék érzékeltetésére érdemes kép, hanem ábra csupán azonban az, "amelyiken semmiféle ellentétet nem fedezhetni fel. Nem szikráztak igazi drámai ellentétek — heves összecsapások, hangos-sírás melodrámák eljátszása ellenére sem — a tévéfilm állóképeiben sem. A mondatokban kihunyt minden valódi erő. Ábra lett Raffai Sarolta regényéből a képernyőn, ábra, és még csak nem is illusztráció. Ahhoz tán azonban még ily formájában is elegendő ez a tévéfilm, hogy a nézők közül többen kezükbe vegyék az eredeti művet. Ingyenélők Miként Gogolról az orosz irodalom, úgy Csiky Gergelyről is elmondhatnák huszadik századi magyar színpadi szerzőik, hogy az ő köpenyegéből bújtak elő. De hát effélét nemigen mond senki, Csiky Gergelyt legfeljebb egy-egy vígjátéka élteti az Irodalmi köztudatában. A francia társalgási drámának — komolyabb szóval a tézisdrámának — meghonosítóját, a színpadi realizmus itthoni szálláscsinálóját nem szokás ünnepelni az ő munkásságában. Most mégis nagy ünneplést kapott Csiky Gergely, Ingyenélők címmel vasárnap esti főműsoridőben bemutatta a televízió egyik legkeserűbb realitású színművét. Hajdufy Miklós rendezett, tévéjátékot az eredeti műből, amelyet 1880-ban Proletárok címmel játszottak. (A televíziós bemutató előtt előhang bizonygatta, hogy a szerző tévesen használta a múlt század végén a ,,proletár” szót. Kár volt hibáztatva mentegetni: a latinos műveltségű Csikynek ugyanis éppoly természetességgel a klasszikus latin fogalom rejtezett, e szó mögött, mint közönségének. Mások zsebéből élő vagyontalan polgár volt Rómában a proletár. Európai változó jelentéstartalmak lassan jutottak el errefelé a XIX. században. Hajdufy Miklós pedig — mint köztudott — valami roppant hasonlatosat cselekszik tévérendezéseivel, mint a romantikát követő, a realitásokat kedvelő írónemzedék a színpadon: a valóságról beszél, a valóság téziseiről, s nem a mesés álmokról, a hevülékeny hiedelmekről. Csaknem száz év távlatából szerencsésen találkozott tehát össze a két hasonlatos szerzői szándék: a jelenről és a múltról romantikus szépelések nélküli igazmondás szándéka. Történelmi játékot rendezett a színműből a televíziórendező, s nem irodalomtörténeti ismertetőt. A keserű komédiában kemény tárgyilagossággal mutatta be a játék, miféle lealjasult jellemek, miféle kiüresedett szólamok éltették 1848 után a forradalom emlékét, kik és hogyan váltották fel aprópénzre a nemzeti gyászt, az utókor, a történelmi köztudatban egyetemes, szent érzeménynek hitt védekezést az önkényuralom ellen. Keserűen komédiázó színészekkel mondatta el Csiky keserű téziseit a rendező. Szemes Mari és Darvas Iván oly viszolyogtató hitelességgel formálta meg a más- és másfajta parazitát, a kisszerű eszközökkel hazudóharácsoló kispolgárit az egyik, és az intellektuális előkelőségűt a másik, hogy a történelmi díszletek és helyzetek között is szinte mai ismerősökké váltak. De ismerősökké tette e szigorú történelmiségű játékban a rászedetteket, a hiszékenyeket is a rendezés. Peremartoni Krisztina kedves darabossággal alakította az áruvá tett tisztességet, Bencze Ferenc a bánatos balekságot. Czeglédi Sándor pedig oly mosolygós ártatlansággal bizonygatta a reá bízott kulcsfigura igazságát, hogy már-már hihetni lehetett: a legromlottabb világokban a nagy csirkefogóságok elöl menekülő kis csirkefogókból válnak legfeljebb becsületes emberek. Az egyszeri korrajz, a pontos irodalomtörténeti ismertető tehát éppen a hallatlanul pontos egyszerisége jóvoltából, és történelmi igazmondása jóvoltából valamifajta általános érvényességet kapott. Mindenfajta ingyenélőségre, parazitaságra emlékeztetett végül is az Ingyenélők, mindenfajtára, amely nagy eszméket, a nagy fordulókat a hiszékenyek és hitetlenek körében követi. Egy kérdéssel fejeződik be a képernyőn a játék, a régi és újfajta szélhámosság határán tétovázó kisember dühös tanakodásával: „Mondja meg, mit kell írni, ami ezeknek jó? A forradalom nem jó, a császárhűség nem jó, hát akkor mi a fészkes fene a jó?” Az ingyenélők mindig így tanakodtak, így építenek „életművet” is. Röviden Versenytársa akadt Onedinnek, Thomas Hardy személyében. Hardy saját életét írta meg Jude Fawley históriájában, egy valódi karrier történetét sugározza tehát a tévé egy kitalálttal szemben. A Lidércfény című "angol ■ sorozat, amelyet a második műsor reh°get keményebb és sanyarúbb világot mutat be, mint az Onedin-film. Hardy világában nem szokás estéről estére győzedelmeskedni nekibuzdulással, ügyeskedéssel, akarnoksággal, szerencsével a tények fölött. És mégis, alighanem a Lidércfény című sorozat használhatóbb életismeretet ad, mint az első műsorban látható honfitársa: kitartásra. ..csakazértis”fölemelkedésre buzdít, nem hétről hétre szóló pyrrhusi győzelmek várására. Lőcsei Gabriella Gyermekkönyv-kiállítás a Nemzeti Galériában Magyarországon a felszabadulástól napjainkig 7 583 000 gyermek- és ifjúsági kiadvány jelent meg, több mint 186 millió példányban, közülük válogatták A magyar gyermekkönyv 1527—1979 című kiállítást rendezői, a Kulturális Minisztérium és a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése. A tárlatot a nemzetközi gyermekév programjához, az ünnepi könyvhéthez és az UNESCO könyvbizottságának budapesti üléséhez kapcsolódóan hétfőin nyitották meg a Nemzeti Galériában. Boldizsár Iván, az UNESCO könyvbizottságának tagja, a Magyar PEN Club elnöke mondott megnyitó beszédet. Calia R. Zaher, az UNESCO könyv- és kulturális cseréje főosztályának vezetője üdvözölte a megnyitó részvevőit, majd a magyar könyvkiadás- ról szólva hangsúlyozta: Magyarország nagy tekintélyt szerzett a világ könyvkiadásában. A kiállításon látható könyvek, a fordítások sokasága is bizonyítja: a kiadók szívükön viselik a gyerekekhez szóló irodalmat, gondoskodnak arról, hogy" a legszínvonalasabb, a hasznos művek eljussanak a fiatalokhoz. Szólt arról is: a magyar irodalom magas színvonalát jelzi, hogy az UNESCO készítette antológiákban több magyar szerző műve is helyet kapott. A berlini Magyar Kultúra Házában kedden megemlékeztek Móricz Zsigmond születésének századik évfordulójáról. Czine Mihály egyetemi tanár ismertette az író életművét. Ugyancsak Czine Mihály tartott előadást Móriczról Drezdában, Berlinben pedig bemutatják az Árvácskát, Ranódy László filmjét. Az ünnepi könyvhét alkalmából Budapesten tartózkodik Benkő Samu kolozsvári művelődéstörténész, az erdélyi művelődéstörténet jelentős kutatója. A Magyar Nemzet legutóbb akkor emlékezett meg róla, mikor a Kós Károllyal folytatott beszélgetései a bukaresti Kriterion kiadásában könyvalakban is megjelentek. Benkő Samu legújabb munkája „Haladás és megmaradás” címmel a magyarországi ünnepi könyvhéten, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában, a gyomai Knez Nyomdában jelent meg. A Maros megyei, törmcfalvai születésű, ötvenegy éves kolozsvári művelődéstörténész ebben a munkájában az Erdély művelődéstörténeti viszonyait érintő tanulmányait és kutatásait tette közzé. Már egy-egy tanulmányának a címével (Apor Péter Metamorphosisa; Göttinga, Gauss és Erdély. Az első erdélyi magyar folyóirat: Bölöni Farkas Sándor: Kemény Zsigmond műveltsége) fölkelti az érdeklődést erdélyi világlátása és a sajátos művelődési kérdések elemzése az eszszéista Benkő Samu iránt. A néhány sor jelzés csupán abból az alkalomból, hogy a kötet szerzője Budapesten vendégeskedik — a ,.Haladás és megmaradás” részletes elemzésére még visszatérünk. * MuCir Nemzet ■ Szerda, 1979. június 6. KÖNYVESPOLC wiiiwiniinBniiiiiiiiiinriiTiginTimriiii^—p—— .r. |rirrill.IIT|||1|| ||| „ |T Moldova György négy regénye, kisregénye M Adova György kitűnő szatíráiba ülő ötlet, hogy a kötet borítója csak három címet sorol föl, a negyedik — közel azonos terjedelmű — kisregényét elhallgatja. Talán a tipográfusnak nem sikerült a négy címet egymás alá szépen elhelyeznie? De akkor miért nem csak egyet emelt ki? Talán a hűséges olvasó jutalmául szánták, hogy a harmadik, illetve negyedik kiadásban megjelenő Magányos pavilon, Sötét angyal és az Akar velem beszélgetni? mellett — meglepetésre — megtalálja az Utolsó esténk Szodomában című kisregényt is? Mindenesetre a négy mű szerencsésen egészíti ki egymást, a kötet hangulata egységes és erős. Aki a hatvanas évek első felétől figyelemmel kíséri Moldova pályáját, és most újra olvassa első nagy sikerű műveit, örömmel fedezheti fel ismét az író rendkívüli képességeit. Ez azonban aligha okoz meglepetést. Az olvasót inkább az elmúlt másfél évtizedben végbement társadalmi tudatváltozás lepi meg. Az, hogy ezek a most újra megjelenő művek — különösen a Magányos pavilon — mennyire másként hangzanak, mint eredetileg. Akkor ugyanis erős politikai töltésüket határozott hozzászólásnak éreztük időszerű gondjainkhoz, olyan kérdésekhez is, amelyeknek a jelentősége azóta elhalványodott. Ma viszont inkább a bennük végigkísért történelmi folyamatok, illetve az ember és társadalom kölcssönviszonyának az ábrázolása az izgalmas. A négy regény — kisregény — valamennyi szerencője olyan, amilyenné a történelem formálta. Erényeik és hibáik, helyes elképzeléseik, törekvéseik, érthető vágyaik és belső torzulásaik, gyengék, tévútjaik a második világbo’-ú kezdetéinl a hatvanas évekig befogadott élményeikre vezethetők vissza. Olyanok, amilyenekk: az 'átélt szenvedések, borzalmak, a zsidóüldözések, gyilkosságok, elhumolások, erő'zakosságok, a köt''et-deocérr-i^ tették őket. Mil/jovát, azonban — elsősorban — nem maguk az események fiv'alkoztatják hanem az ember v’se'kiőása és »nwz,arhatás a a tárzsita'imya. Vagyis azt k“rd°ró Hni'd,lpnkn. ri’zenná lehet az a isten, ami+ azok pjáik-iv akik a múltat — ^ö'’alma",*st --- Szvkcórf'syernon horammák tudatukban. iHocr-rendszer,’ikv,ún. egész vaulinkban. Moldova nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a lét határozza meg a tudatot, a körülmények alapvetően befolyásolják az ember lehetőségeit. Az adott — igen nehéz — történelmi korszak minden átélőjében torzulásokat okozott, de közel sem egyformákat, s távolról sem egyneműeket. Van, akit cinizmusra hajló visszahúzódásra, van, akit a kitörési lehetőségek keresésére ösztönöznek belső feszültségei. Van, aki erkölcsi és társadalmi eszményeit vatta között magáncélra őrzi, van, akiben ezek tartják az erőt, hogy az élet nehézségeivel képes legyen szembeszállni. Moldova hőseiben csak az a közös, hogy valamennyien kisemberek — egyikük sem úgynevezett történelmi személyiség —, az események menetébe tehát csak összességükben szólhatnak bele — összességükben viszont lényegében övék a döntő szó. Az egyén lehetőségei ezen belül egyszerre nagyok és korlátozottak. A tragikus magja mind a négy műnek az, hogy szereplői reménytelenül magányosak. Ez talán a legsúlyosabb belső torzulásuk. A közeg, amelyben élnek, egyszerűen lehetetlenné teszi többrétű ember’ kapcsolatok kibontakozását. Igaz, a Magányos navion író a méz nem zárta ki a reményt, hogy az e**őc és érzelemi gén vizs ^ősnő megmenthesse a k’sialott életű hőst*. d° ez itt is csak bizonytalan lehetőség, míg a köz jigyéért magányosan harcolók tragédiája tényként szerepel. Válent Csaba, akinek éltét apja fasisztoid szelleme mérgezte meg, szintén talál jóindulatú segítőkészséget egy rendőrtisztben és egy szerelmes lányban, de amíg a Sötét angyal főhősének életét az író ténylegesen figyelemmel kíséri, ő is kétségbeejtően magányos, tovább éleződik e kérdés a másik két történetben. Az Utolsó esténk Szodomában hősei egész — Futó esetében igazán eseménydús — életükben hiába törkedtek legalább egy kétoldalú tartós kapcsolat létesítésére, barátságaik és szerelmeik egyaránt sorra kisiklottak. Az utolsó elbeszélésnek már a címe jelzi a végső kétségbeesésből fakadó kérdést: egy magányos férfi kérdezi egy magányos nőtől — telefonon — Akar velem beszélgetni? Az aszszony hiába fogadta ágyába a férfiak sorát, igazi társra nem talált, aki életét — a lehetőségek határain belül — teljessé tehette volna, a férfiből pedig csak a kétségbeesett keresési szándéka kap szerepet a történetben. Az Utolsó esténk Szodomában író hőse arról panaszkodik, hogy nem lehetséges többé irodalmi alkotást létrehozni, mert nincsenek sorsok. Úgy látszik, Moldovát jobban foglalkoztatja ez a gondolat, mint ahogy a történetben játszott szerepe alapján gondolnánk. Sorsokat és egyéniségeket ke■resve Moldova makacs következetességgel fordul a kisemberek világához, egy-egy érdekes társadalmi réteghez. Ugyanaz az érdeklődés vezeti, ami később nagy sikerű szociográfiai műveinek is alapja: a valóság sokoldalú megismerésének és megértésének a vágya. Rokonszenve mindig a memoár írásnak van egy alapvető feltétele, mégpedig az, hogy az elbeszélőnek legyen mire visszaemlékeznie. Az emlékek minősége további szigorítást jelent; az egyéni sors csak történelmi keretbe ágyazva érdekes, a személyiség fejlődésének ábrázolása, a megtörtént és leírt események nagyszabásúságával együtt válik fontossá és lebilincselővé. A végiggondolt gondolatnak, az átélt érzéseknek az „egészhez” való tartozás ad súlyt, méltóságot és hitelt. Az „én” nem önmagára emlékezik hanem a közösséghez a tettekhez, a világhoz való kötődésére. Mindezeken túl jó, sőt szükséges, hogy a visszaemlékező birtokában legyen az írni tudás képességének, az igazmondás akarásának, a hűségnek, az áttekintés adottságának, amely feltárja az összefüggéseket, s tárgyi valóságából gondolati szférába emeli az eseményt, ily módon nemcsak megért, hanem érttel is, nem csupán közöl, hanem értelmez és eligazít. Mindebből világosan kiderül, hogy memoárt írni és azzal igazi elismerést aratni nem éppen könnyű dolog, még akkor sem, ha az olvasók körében a műfaj rendkívül népszerű, hiszen a kevésbé ismert tények és a történelmi eseményeket végigélő, azokban részt vevő és azokat formáló tanúk már eleve érdeklődést ébresztenek, s ez az érdeklődés több és mélyebb, mint a kíváncsiság. Fehér Lajos így történt című könyve eleget tesz a fent említett követelményeknek. Olyan korszak eseményeit idézi fel, s olyan sorsokat ábrázol, amelyek figyelmet érdemelnek, negyven év távlatából is. És az olvasó figyelmét ez esetben nem csupán az olvasmány érdekessége tartja ébren, hanem saját lelkiismerete is, nemzeti történelmünk egyik legsötétebb korszakáról van szó, s arról, hogy ebben a korban miként maradhatott szegényeké, tisztelete a munkásoké. Úgy látja, a jólét kényelmességre vezet, s elveszi az embertől azt, ami belső tartást adhat: az életcélt. s Moldova eszménye a kemény öklű humanista, aki tudja, mit akar. Ennek megfelelően nőnek meg hősei válsághelyzetekben, és omlanak össze akkor, ha céltalannak érzik életüket. Egy helyen ingerülten ír azokról az önjelölt írókról, akik Hemingway utánzásával igyekeznek érvényesülni. Ingerültségének talán az az oka, hogy az amerikai írónak — éppen a hatvanas évek elején roppant erős — hazai hatása alól ő sem tudta kivonni magát. Életszemléletük azonos vonásai azonban alapvetően különböző világokban fedezhetők fel. Moldova e kötetbeli írásainak világában az ötvenhatos traumából fölocsúdó társadalom a meghatározó elem. Markánsan, eredetien megrajzolt képekben, lüktető elevenséggel idézi föl a kor égető kérdéseit. Válaszaikat történelmi összefüggéseikben keresi, de nem a csak általánosságokban igaz utakat járja végig. Nemcsak a helyszínekkel, jellemekkel, de a fölvetett gondolatokkal is szívesen lepi meg olvasóját. A meglepetés az irodalom ősi és mindmáig legeredmé- nyesebb fegyvere. Ennek szel ,elemében építi Moldova a maga újat adó írói világát, önmagával szembeni igényességének ez olyan tényezője, ami — őt legalábbis — szüntelen tapasztalatszerzésre, a valóság alapos megismerésére készteti. Sokrétű életismeretről vallanak régebbi írásai, és a fáradhatatlan fölfedező kedv adja az újabbak értékfedezetét. Ez a kötet mindezek alapján egy olyan írói pálya első nagy teljesítményeire emlékeztet, amely — szerzőjének népszerűsége, további sikerei ellenére — még nem jutott el remélt csúcspontjára. (Magvető) Taxner-Tóth Ernő ember az ember. Fehér Lajos könyve mottójául József Attila sorát választotta: „... az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ez az idézet itt kettős értelmű; egyrészt a tárgyalt korból való, és így folytatódik: „...de mi férfiak férfiak maradjunk, és nők a nők — szabadok, kedvesek, s mind ember, mert ez egyre kevesebb ,,másrészt pedig a jelenből a múltba való viszszapillantás igazságkeresésére utal. Bármennyire is írásról, irodalomról van szó — hiszen ez a kritika tárgya —, nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a szerző nem irodalmár volt, hanem politikus és politikusi pályafutása a magyar munkásmozgalomban, közéletben játszott régebbi és közelmúltbeli szerepe az igazatmondás biztosítéka. Elkötelezettségére, hűségére, gerincességére a ma embere a tanú s memoárjára is ez jellemz'’, párosulva bizonyos szerén-' séggel, és a tényekhez min-' ragaszkodó tárgyilagossá? Ám az írni tudás képe" ezt a tárgyilagosságot áth víti, így aztán a múltbeli élmények és személyek az olvasóhoz közel kerülnek szerző alkalmas arra, ha" s légkört teremtsen, értelm; ébresszen, s így tudja meg"-teni azt az erkölcsi folyamatot, amely az „ordas eszmé''” idején az ország legjobb erőit felvezette az ellenállás gondolatáig. A memoár a szerző életének kezdetétől (1917) a Budapest felszabadulásáig e’telt időszakot ábrázolja. Az eg'’áni sors bemutatása, a szeghalmi zsellérgyerek emberré- s válásának története sehol sem öncélú. Fejlődést muta* be, a világ hatásait követi nyomon, míg eljutunk odáig, hogy a földműves jóeszű, nyitott szemű fiából a magyar fegyveres ellenállás egy nköltetője lesz A szépívű sirs pörsze itt nem ér* véget, e- I méljük, hogy a visszaem'l'eléseknek is folytatása lesz 'Magvető — Tények és tanúk.) k. a. Így történt Fehér Lajos emlékezése