Magyar Nemzet, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
KÖNYVSZEMLE Doktor Klauss különös élete Molnár Géza regénye Egy művet már az is minősít, hogy milyen más alkotásokkal asszociálja az olvasó. Nos, Molnár Géza legújabb regényének kerethelyzete, a művészbarát életleírásának felvállalása óhatatlanul megidézi az emberben Thomas Mann Doktor Faustus-ának klasszikus példáját, majd Darvas József emlékezetes történelmi önvizsgálatát, a Részeg eső személyes számadását. Ezzel azt is jeleztük, hogy Molnár Géza mostani munkája kifejezetten értelmiségi regény, s a szó legnemesebb jelentésében intellektuális próza. A szerző közeli múltunk és tegnapi jelenünk együttes anamnézisét készíti el, hogy orvosi kifejezést használjunk, ha már a címszereplő ennek a hivatásnak a reprezentánsa. Tekintettel arra, hogy a művet elsődlegesen gondolati gazdagsága, szellemi intenzitása élteti, felmentést érzünk az eseménybonyolítással kapcsolatos titoktartás alól. A kissé körülményesnek tetsző indítás után úgyis mindjárt kiderül a regény alapszituációja, hogy erre alkalmanként vissza-visszautaljon az író és mindvégig fogódzója legyen az olvasónak is. Bóna Ferenc irodalomtudós párizsi vendégprofesszorkodásának évét arra is fel akarja használni, hogy a szívinfarktusban korán elhunyt barátjáról, Vedres Miklós jeles íróról monográfiát készítsen. Az anyaggyűjtés, a visszaemlékezés, a reprodukálás látszólag kaotikus, szinte szerkesztetlen menete — maga a regény. Az már külön hozadéka a könyvnek, hogy mindenfajta exhibicionista szándékoltság nélkül bepillantást nyerhetünk az alkotáslélektani küzdelmekbe is. Vedres Miklós az ötvenes évek első felének tehetséges és mindenkor becsületes irodalompolitikai kádere, főszerkesztői stallummal. Tüdőbetegsége során ismerkedik meg és kerül barátságba Klauss doktorral, akiről élete főművét szerette volna megírni. S ami a regényben nem sikerülhetett Vedres Miklósnak, azzal a feladattal megbirkózik Molnár Géza, doktor Klauss személyének párizsi megidézése alkalmas arra, hogy európai horizonton ütköztesse az értelmiség problematikáját, válsághangulatát. Ami Vedres Miklósnak csak terve volt, azt megvalósítja Molnár Géza: nemcsak a fasiszták által meghurcolt Klauss doktor személyén, hanem az éjszakába nyúló párizsi diskurzusokon keresztül is részletesen taglalja a zsidókérdést, s nem filoszemita könyvet ír, hanem az igazságot keresi a történelem, a humanizmus és az értelem fényében. Ugyanez a módszere Molnár Gézának, mikor a szocializmus jellegétől mélyen idegen jelenségek karakterét, mechanizmusait vizsgálja, mintegy magáévá téve Vedres Miklós meggyőződését, aki Lukácsra hivatkozva vallotta, hogy a személyi kultusz megkerülésével nem lehet híven ábrázolni azt a kort, amelyben élünk. Molnár Géza maga is és regénybeli alteregója, Bóna Ferenc irodalomtörténész szintén szívesen él a francia kultúra, a párizsi hangulat elemeivel. Ennek okán engedtessék meg Stendhal idézése, aki valahol a realista regényt egy nagy országút mentén végigvitt tükörhöz hasonlította. Ha precízkedünk, nem volt igaza, hiszen a realizmus a tükörrel ellentétben nem fordítja meg az ábrázolt világot. Molnár Géza az idősíkok egymásra csúsztatásával, a helyzetek montírozásával és narratív előadásmódjával egész tükörrendszert alkalmaz, így mindig sikerül neki a realitásnak megfelelően visszafordítani jellemzett valóságát. Mai prózánkban mind többször tapasztalható, hogy íróink inkább holmi társadalmi kaleidoszkópot adnak, semmint társadalmi tablót. Molnár Géza képes volt a szélesebb dimenziók átkarolásával az utóbbit megfesteni, körülbelül a fordulat évétől kezdve, a plebejus indíttatású értelmiség szerveződését figyelve, egészen a hatvanas esztendők végéig, a cinéma vérité módszerével fényképezve most már a párizsi élet kavargásától is irritált entellektüel figurákat. Molnár Géza jelen alkotásában több elbeszélésre és regényre elegendő valóságanyag van. Bőkezűen, szinte tékozló módon szórja különböző történeteit, szereplőiből pedig egész galériát állít ki. A bennfentes olvasó kulcsregényre gyanakodhat. Meglehet, hogy az a dolog könnyebbik vége lett volna! Molnár Géza viszont úgy alakította szituációit, úgy gyúrta figuráit karakterisztikusra, hogy nem kortörténeti adalékokra, nem egyegy személyiségre, hanem a sajátos atmoszférára és a légkör által bizony alaposan befolyásolt modellekre ismerhetünk. Az író tipizálása lényegszerűen sikerült. Mármár hajlamosak volnánk megnevezni a helyzeteket és a hősöket, mikor egyértelműen kiderül, a különféle alkalmak" és" szereplők túlmutatnak önmagukon, érzékletesen ütköztetik az adott társadalmi-politikai tendenciákat, emberi-erkölcsi tulajdonságokat. Azt már kisprózájának olvasása közben is tapasztalhattuk, hogy Molnár Géza kitűnő írói eszközökkel tudja megjeleníteni a kórházi miliőt. Bár egy nagyobb elbeszélésénél már feltűnt, de igazán mégis most döbbentünk rá, hogy éppen olyan szemléletesen képes franciaországi élményeit is kivetíteni és regénybe szervezni. A kövestetői kórház varázshelyhanfi illata és a párizsi jelenetek atmoszferikus hitele azért annyira fontos, mert ezek teremtik meg őszinteségét azoknak az emlékezéseknek, morfondírozásoknak, beszélgetéseknek, vitáknak, amelyek önmagukban szinte már társadalompolitikai esszék. így tudja igazán a szerző a társadalmi és politikai folyamatokat nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is elmélyíteni. Molnár Géza regényének eseményszálait voltaképp nem varrja el. Egészségesen nyitott marad a mű, olyanynyira, hogy önkéntelenül a könyvbeli Vedres Miklós szavai ötlenek föl: „Annyi mindent megélt a nemzedékünk, annyi borzalmat, és sok mindent el kell még mondani róla . . Molnár Géza regényépítése, jellemalakítása erre azért is alkalmas, mert főleg abban különbözik a hatvanas évek egyébként kitűnő művészértelmiség témakörű regényeitől, hogy főhősét, pontosabban főhőseit, nem engedi demoralizálódni. S nemcsak részigazságokat juttat nekik, hanem az eszmélés igényével, majd az éleslátás adottságával, végül a cselekvés felelősségével is megáldja őket. Nem tagad meg tőlem sokkal Mács József regényének elolvasása előtt utaztam át az egykori Gömör vármegyén. Megragadott az először látott táj varázsa, kíváncsian nézegettem a házakat és az embereket. Vajon mi lakik a falak és az arcok mögött? Hogyan élnek az itt látók? Miként gondolkodnak, milyenek a szokásaik? Mács József a csehszlovákiai magyar irodalom több évtizede számon tartott írója. Adósságtörlesztés című regénye 1968-ban jelentős sikert és általános kritikai elismerést aratott. Okkal tételezhettem föl tehát, hogy új műve közelebb visz kérdéseim válaszaihoz. Mács József Kétszer harangoztak című regénye azonban csalódást okozott. A történet színhelye, a gömöri táj, és az ott lakó magyarok szokásai, helyi sajátosságai jóformán semmi szerepet nem kaptak benne. Semmit, illetve nem többet olyan jelentőségű rövid közléseknél, mint hogy a guli (hagymás, húsos gombóc) közkedvelt étel a délgömöri falvakban. A regény hősei a háború előtt szegények voltak, a háború alatt szenvedéseket kellett átélniük, sokan meghaltak közülük, a háború után pedig új gondok vártak rájuk. A történelmi háttér közhelyszerűsége miatt úgy érezzük, hogy a regény Közép-Kelet-Európa bármelyik magyar lakta falujában lejátszódhatna, ahol a nemzetiségi kérdés olyan örvendetesen megoldott, hogy még — a máshol zord — hivatali kistisztviselők is barátságos udvariassággal kínálnak választást abban: anyanyelvükön, avagy az állam hivatalos nyelvén kívánnak-e egyszerű ügyfeleik hozzájuk fordulni? A falu lakói más vonatkozásban is idilli helyzetben vannak: a közös gazdálkodás sikere felhőtlen jólétet hozott. Mács József persze sokkal jobb író annál, semhogy enynyivel beérné. Talán azért is egyszerűsíti így le a regénynek ezt az összetevőjét, hogy nagyobb nyomatékkal emelhesse ki a mai szocialista társadalom két nagy kérdését: a tulajdon fétisét és a magányosságot A regény hősnőjét, az idős gömöri parasztasszonyt tulajdonának — új házának — a beteges féltése juttat a kórházba, ahol életét végiggondolja. Szerencsés írói megoldás, hogy eközben ismerkedünk meg vele. Világosan kirajzolódik: hogyan vezet munkás, küzdelmes, másokért — férjéért, rokon gyerekekért — áldozatokat hozott életének a logikája egyenes úton idegrendszere fölőrlödéséhez. A társadalmi változás lehetővé teszi a sok megpróbáltatást átélt hősnőnek, hogy élete nagy — egykor elérhetetlennek látszó — álmát megvalósítsa, új házat építsen, ami a régi világban a viszonylagos gazdagság és társadalmi hatalom jelképe volt. A világ átrendeződését azonban nem tudja megérteni, képtelen fölfogni, hogy — mivel sokan mások is elérték ugyanazt — hasznos tulajdona elvesztette régi jelképes értékét és fontosságát. A tulajdon mindenekfölötti értékének tiszteletében fölnőtt ember észjárásával szánja új házát kárpótló örökségül lányának azért, mert — úgy érzi — gyermekkorában megrövidítette egyszülöttjét. Megrövidítette azáltal, hogy vele együtt fölnevelt két fiút a férje első házasságából és fivére árván maradt lányát, vagyis a szűkös anyagiakból, továbbá a szeretetből és figyelemből az ő rovására juttatott másoknak. Ebben látja ugyanis lánya eltávolodásának az okát. Magányérzetének drámája akkor bontakozik ki, amikor fáradtsága legyőzi segítőkészségét, s ő beletörődik ebbe, mert úgy érzi, áldozatai nem kaptak kellő érzelmi viszonzást. Nem siet bajba került nevelt lánya segítségére. A hajdani árvalány ezért is érzi tűrhetetlennek magányosságát. öngyilkossága végképpen összekuszálja az öregasszony világképét, abnormissá növeli tulajdonféltését, aggodalmait, s mindez végül öszszeroppantja belső tartását. Mács József realista regényt írt, de nem tudott hús-vér szereplőket és körülöttük három dimenziós teret teremteni. Szavainak, mondatainak hiányzik az udvara”, szövegének a költői varázsa, az egyes jeleneteknek, leírásoknak az önmagukon túl mutató értelme. Témája fontos és érdekes, lélektani kidolgozása meggyőző de az írói megformálás színtelenségén a gondos szerkesztés sem tudott segíteni A nagy lehetőség elsikkadt. (Madách)T Trz Kétszer harangoztak Mács József regénye lük emberi értékeket, nem törvények, tevékenységük teszi tönkre végérvényesen folytatható, akárcsak maga személyes kapcsolataikat, ez a regény is, szellemi elme- Ezeknek a hősöknek van nyeiük, irodalmi értékeink eszmei fogódzójuk, erkölcsi gyarapítására. (Szépirodaltartásuk az élethez. Ha nem mi. szólnak közbe a fiziológiai Borbély Sándor A Parlhenon lovain innen és túl Sík Csaba tanulmányai Sík Csaba legjobb tanulmánnyai a képzőművészeti tárgyú írások. Elemzései lehetnek, imponáló fölkészültsége, álláspontjainak határozott megjelölése, befogadói érzékenysége és vitázókedve teszik izgalmassá ezeket a tanulmányokat. Sőt, vitázókedv helyett talán pontosabb vitázókényszert írnunk. Nemcsak bizonyítottan használhatatlan esztétikai megközelítésekkel száll szembe, hanem számtalan máig ható, ma is létező művészettörténeti prekoncepció felett is ítél. Beleszól a képzőművészetekkel kapcsolatos szervezeti kérdésekbe is, azazhogy véleményt mond róluk. (A két hozzáállás közt gyakran nem minőségi, hanem hierarchikus különbség van.) A könyv címe Gauguinra utal. Ő írta egy levelében: „Túl, túl a Parthenon lovain is túl, egészen gyermekkorom falováig.” Gauguin életművéből, a Tahitin festett képek világából tudjuk, mit jelent nála ez a visszatérés. Köteteimként kevésbé szerencsés ez a jelkép. Részben azért, mert amilyen világos a „túl”, olyan behatárolhatatlan az .,innen”. (Már csak azért is, mert pusztán az idő objektivitása miatt mást jelentett Gauguinnak és mást a mai olvasónak.) A címnek szerencsére jelentése van Gauguin levelének ismerete nélkül is. Ez a jelentés azonban mindent fölölel, ami kultúra. Az idő- és térbeli kiterjesztés kitűnő képi öszszekapcsolása azonban a kötet anyagát túl általánosan jelzi, kissé megfoghatatlanul. Ez a zsúfoltság a kötet szerkesztésében is megfigyelhető. Nincsenek s nem is szabad, hogy legyenek áthághatatlan szerkesztési szabályok. Azonban, ha a szerző eltér a logikus, a tanulmányok tárgyával-céljával adekvát felosztástól, akkor valamilyen új rendezőelvnek kellene kikristályosodnia. Itt azonban az anyag elrendezése inkább terjedelmi szempontú: az első részben a hosszabb, mélyebb összefüggéseket kereső tanulmányok kapnak helyet, a másodikban cikkek, jegyzetek, esszétöredékek sorát találjuk, még címadással se választva el, csak kurzivált kezdőszavakkal jelezve, hogy valami más következik. Pedig"az Átlók és jelenségek elegáns, bár nem túl informatív címszó alatt összegyűjtött írások nagy részének több köze van az első része Brancusival, Schaár Erzsébettel — foglalkozó képzőművészeti tárgyú tanulmányaihoz. A második részbe foglalt cikkek némelyike viszont külön föltüntetést érdemelne a tartalomjegyzékben is. Mert így annak az olvasónak, aki kezébe veszi a kötetet, sejtelme sincs róla, hogy a342 oldalas könyvben érdekes fejtegetést olvashat példának okáért Fellini Satyriconjáról, csak ha eljut a 267. oldalig. Egyébként sem tárgymutató, de még a tartalomjegyzék sem tünteti föl, utalásszerűen sem. Föltehető, hogy mindez olyan meggondolásból történt, mely szerint ezek a cikkek, tanulmánytöredékek úgyis összefüggenek, stilárisan is egybetartozóak, s a szerző talán mint puszta olvasmányt kínálja ezeket a kultúrtűnődéseket. Esszéisztikus gondolatvezetései is erősítik ezt a föltételezést. Valóban a legjobb esszéista hagyományainkra támaszkodik a tanulmányok írója. Élvezetesen ír bonyolult esztétikai kérdésekről is, bár a rendszeralkotástól, a rendszerbe foglalástól mintha idegenkedne. Állásfoglalásai határozottak De fejtegetései nem ellentmondásmentesek, noha ez nem a gondolati tisztázatlanságból, inkább gondolkodásmódjából adódik. Ezek a gondolatok egyenként világosak, termékenyítőek. Együttesen esetleg élvezetesebbek is, mint a rendszergyártó, elmék skatulyás végkövetkeztetései. De amikor a szecesszióról azt olvassuk: „társadalmi helyzetének valóságára akarta a polgárt rádöbbenteni’’, s néhány sorral alább, hogy ,,a leleplezést illúzióval pótolta”, akkor legalábbis hiányérzetünk van. A két állítás csak két igazságként gondolkodtathat el. Egy szerző is elmondhat ugyanarról a dologról két igazságot, de azt nagyon megokolva és kifejtve. Sík Csaba túl sokat bíz az olvasóra. Gondolkodásának „ugrásait” lehet ugyan követni, de vajon bizonyos-e, hogy a kihagyott lépéseket az olvasói tudat az övével azonos ösvényen járja be? S vajon mit tartsunk erről a megállapításról, ha lecsupaszítjuk a benne foglalt állításig: „Amíg a szimbólum csak a látvány tetszetős versbeli átirata, csak allegória, csak kép, addig nem valóság, nem objektív törvények ,kormányozta teremtett valóság — még nem költői forradalom”? Ez a gondolat csak annak világos, aki egyébként is tudja, miről van szó. (Bizonyosan nem arról, hogy „amíg a szimbólum . . . csak allegória ... addig nem valóság” ...) Föltámad bennünk az igény egy átfogóbb tanulmány megszületésére, például a XX. századi festészet valamelyik kevéssé vagy rosszul ismert periódusait illetően. Hiszen a képzőművészethez kevesen értenek, s még kevesebb azok száma, akik élvezetesen és pontos kategóriákkal írni is tudnak róla. Sík Csaba tolla nyomán emlékeinkből is előkerül egy Schaár Erzsébet plasztika, vagy egy Brancusi szobor képe. Nem is egészen érthető, miért nem lehetett képanyagot illeszteni ezen írások mellé. Már csak azért is, mert a szerző sok olyan művészről ad portrévázlatot, akit másképpen ismerünk, vagy akit még a lexikon sem említ Mert így sokszor csak a stílus bizonyító erejét érezzük, de miért kell ennyivel beérnünk? ... S talán nem is szükséges leírnunk: nem Sík Csaba néhány kitűnő tanulmányt (Az emlék tere, Egy önérzet története, A magányos törvényhozó) tartalmazó kötete értékeinek csökkentése, hanem egy következő összeállítás átgondoltabb koncepciója érdekében jegyeztük le észrevételeinket. (Szépirodalmi) Körmendy Zsuzsanna íj KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ: Anthony Burges*: Egy tenyér, ha csattan R. L. Stevenson: A molnárlegény —Wil o’the MLU Ignazio Silone: Fontamara MAGVETŐ KIADÓ: A képzelgő lámpagyújtogató — Fordítások Remenik Zsigmond spanyol nyelvű műveiből Ágh István: Boldog vérem Günter de Bruyn: A díjátadás Bisztray Ádám: Nikodamusz Bolya Péter: A veréb századik lépése Graham Greene: A szakítás Lipták Gábor: Hogyan gondozzuk e rémánjainkat ? Nemeskürty István: ..Kik érted haltak, szent Világszabadság!” KOSSUTH KIADÓ: A. I. Arnoldov? Szocialista utasz mód és kultúra Árkus István: Reng a föld Nicaraguában A MAGYAR NEMZET olvasószolgilatának (1074 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jöjj tanárnő: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezők tanácsadóka: Minden hó első utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 15.30—17.30