Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
Magyar Nemzet Osztás és megoszlás Díjakat osztottak a filmkritikusok, s a vitában jócskán megoszlott a véleményük. Már korábban is megesett, hogy az előző esztendő értékes magyar filmjeiről folyó vita elhúzódott, de többnyire azért, hogy még ezt is értékelni lehessen, meg azt is. Alighanem most először fordult elő, hogy — legalábbis a vita első felében — vagy ezt a filmet, vagy azt tartották díjazásra érdemesnek a vitatkozó kritikusok. Előrelátható volt a vélemények megoszlása, előrelátható a filmbemutatók után megjelent kritikák megoszlásából. Sokan csóválják is a fejüket, ha el eltér a kritikusok véleménye egyik-másik filmről. Most aztán kinek van igaza, kérdezik, arra nem gondolva, hogy az érvek fölött töprengve, újabb érveket keresve, kinek-kinek magának kell véleményt alkotnia. Miért is kellene mindig mindenkinek ugyanúgy vélekednie a látottakról, miért is kellene mindig mindenkinek egyformán gondolkodnia egy-egy filmről, a film mondanivalójáról, netán ürességéről? Ha igaz az, hogy minden műalkotás a műélvezőben, az olvasó, a hallgató, a néző, vagyis a közönség érzéseiben, gondolataiban, életvitelében válik teljessé, akkor a vélemények megoszlása serkentő hatással lehet erre a folyamatra. az érvelés és a cáfolás természetesen folyamat, nem lehet eszköze a türelmetlenség. Érniük kell az érveknek, mérlegre kell tennie kinek-kinek a maga ódzkodását és a másokét is. A nyelvtanban másképp van ez, de a haladásban, a gondolkodásban, a fejlődésben a kijelentő módnak nincs jövőideje, legföljebb befejezett jelene, amelyre voltaképp síri csönd a válasz. Tagadni látszik talán ezt, hogy az emberiség egyetemes szellemi kincsének klasszikusai megállapodott, befejezett művek? Sőt éppen a régóta, olykor évszázadok vagy évezredek óta változatlan — és anyagi tekintetben változtathatatlan — művek szellemi kisugárzása, a remekművek egyre gazdagodó értelme, egyre sokszínűbb tartalmassága és mindig újra időszerű hatása bizonyítja, hogy a művészet halhatatlansága az általa serkentett, ihletett gondolatok elevensége. Baj-e tehát, ha a vélemények megoszlanak? Baj az, ha a vitában kibontakozó ellentétek kibékíthetetlenek, ha hiányzik a készség a mások érveinek latolgatására. De mert az okos kételkedés bölcs meggyőződéshez vezethet, az értékek vitája igazság forrása lehet. Vitatkozni persze többféleképpen lehetséges, érvekkel vagy nélkülük, okosan vagy ostobán, megértően vagy erőszakosan, nyitottan vagy öntelten. Gondolatok eleven lüktetése nélkül azonban nemcsak vita nem lehet egészséges, hanem enélkül a művészet sem lehet meg sosem. Ma nem szerzünk, ma osztunk — élcelődött valaki a kritikusok vitájának kezdetén, de a továbbiak rácáfoltak, mert megoszlottak a vélemények, szorozni is kellett, megkettőzni a díjat, így hát a vita folytatódik. Folytatódjék is, hiszen társadalmi feladatát a magyar film csak akkor töltheti be, ha meggondolkoztatja a nézőket. Manapság — amint ezt tegnapi nyilatkozatában Tóth Dezső is szóvá tette — bizony megoszlanak a vélemények a filmekről is, a mozi feladatáról is, nem csak kritikusok körében, megoszlanak a közönség körében is. Termékeny ez a megoszlás akkor lesz, ha ki-ki a maga igazát gondolatban és életvitelben bizonyítani tudja. Vagyis ha az igazának jövő ideje is van. 7. 1. A látnok levelekezdő volt a pályán. Némi összeköttetések árán sikerült bejutnia a fővárosi lap szerkesztőségébe, az utolsó pillanatban, amikor már úgy látszott, nem kerülheti el, hogy valamelyik vidéki laphoz szerződjön. Ezt nagyon nem szerette volna, bármenynyiszer elszajkózta önmagának, ahogy neki is mindenféle fórumon ismételgették: a vidék Pestnél is érdekesebb, a vidék Pestnél is érdekesebb. De akárhogy igyekezett meggyőzni magát, sehogy sem fűlt hozzá a foga. Pesten született és túlságosan bejárta idegeit a pesti élet. Azonkívül úgy érezte, egy életpályát nem lehet mindjárt két kompromisszummal kezdeni. Az első nemrégiben született, egy drámai éjszakán. Amikor hirtelen, szinte megvilágosodásszerűen rádöbbent, hogy nem tehetséges. Úgy vágott belé ez a felismerés, mint egy villám, de nem hasonlatszerűen vagy képletesen, ahogy mondani szokták. Ez valódi villámcsapás volt, mely elviselhetetlen, túl nem élhető mennyiségű elektromosságot vezet a testbe. Akkor úgy érezte, egy pillanat van még, csak épphogy érzékelje az iszonyú fájdalmat, és azután nyomban belehal. Persze túlélte és néha úgy érezte, éppen ez a legundorítóbb a dologban. Az ilyesmit nem volna szabad élve megúszni, hogy legalább a méltóságát megőrizze az ember. mindig sokat adott arra, hogy következetes legyen. Ezért, mikor magához tért a felismerés bénultságából, felállt, szép sorjában elővette verseit és novelláit. Bele sem nézett a kéziratokba, elfordította a fejét, nehogy egy féligmeddig jól sikerült sor netán elgyengítse. Most örült csak igazán, hogy minden kísértés ellenére sem próbálta közöltetni egyiket sem. Mert akkor mégiscsak maradna valamiféle nyoma egy veszendő álomnak és ez megalázná. Az egész köteget kivitte a konyhába, az egyik gázrózsán lángot gyújtott és minden lapot, egyenként, nagy gonddal elégetett. Rengeteg pernye libegett a konyhában, mintha egy távoli tájban fekete varjak keringenének. Majd lassan mindegyik megült valahol — asztalon, széken, vízcsapon, függönyön, szekrény tetején — és mintha izegve-mozogva tollászkodnának. Mikor végzett és elment egy-egy volt verse pernyedarabkája mellett, az ijedten fölemelkedett a közeledtére, mintha el akarna szállni, menekülve a kegyetlen hóhér elől, összetakarított, lefeküdt és bénult álomba merült. Ez volt tehát az első kompromisszum eredeti vágyaival szemben, s fájdalmát csupán az enyhítette, hogy a felismerést a legférfiasabb következetességgel tettre váltotta. De úgy érezte, kötelező kompromisszumadagjából jó néhány évre előre adózott, s így a vidékre költözésnek a versegetésnél sokkal csekélyebb áldozatára már nem volt hajlandó. Ezért, ha nem is szívesen — mert sokat adott nemcsak a testi, hanem a lelki higiéniára is — elfogadta a váratlanul kínálkozó protekciót a fővárosi laphoz, ígéretes fiatal költő helyett ígéretes fiatal újságíróként. Csakhogy a tudatos lemondás a tehetségről óriási energiákat halmozott föl benne. Érzékenysége a versek iránt fokozatosan egyetlen költő imádatában összpontosult. Úgy érezte, ugyanaz a tehetség — minőségre és jellegre is — amit neki nem sikerült megkapnia, ennek a költőnek jutott, ő ugyanolyan verseket szeretett volna írni valamikor, amilyeneket az ünnepelt költő írt. De senmi irigységet nem érzett, hanem egyre inkább azonosult velük. Olvasás közben sajátos mámor fogta el, dzsungelként indázták körül a burjánzó képek és látomások: az ő elveszett tehetsége volt ez, csak másban működött. Önmagát látta benne, a költőt, aki a huszadik század civilizációs dübörgése közepette egy tiszta, éteri világra szögezi tekintetét és hírt ad a hétköznapokba fásult emberiségnek, mi történik a víziók birodalmában. Azután egyre inkább kezdte érdekelni mindaz, ami a költővel és a költő körül történik. Gyűjtötte megjelent képeit, a róla írott kritikákat, tanulmányokat. Különböző nyomozásokat folytatott múltja, elsősorban gyermekkora tájain. A költő könyvein, folyóiratokban, újságokban megjelent versein, nyilatkozatain, megnyitó beszédein, nekrológjain kívül egész archívum gyűlt össze, melynek minden darabja az ő életét, munkásságát idézte. Csupán egyvalamit nem sikerült még szereznie: eredeti verskéziratot, mely szeretett költője kezevonását őrzi. Enélkül pedig fabatkát sem ért az egész gyűjtemény. Persze tudta, hogy van valami beteges ebben az imádatban és gyűjtőszenvedélyben. De nem bánta ezt sem. Olyan gyűlölettel vált meg a maga költői álmaitól, hogy úgy érezte, joga van e túlságba vitt szenvedélyhez. Csakhogy a kézirat megszerzése nem volt könnyű feladat. Egyfelől tudta, hogy a költő felesége elrakosgatja és féltve őrzi férje minden kezevonását. Másfelől ő még névtelen, kezdő újságíró volt — s ezzel a névtelenséggel a költő közelébe férkőzni, ugyancsak a feleség védőőrizetét áttörve, szinte lehetetlen vállalkozás lett volna. Várnia kellett, míg helyzete annyira megerősödik a lapnál, hogy rovatvezetőjétől reménnyel kérheti: hadd készítsen interjút a költővel. Ez a nap is elérkezett. Egy jól sikerült riportsorozata után méltónak ítélték a feladatra. Ezzel a megbízással a tarsolyában már sikerült a feleség emelte bástyák mögé kerülnie. S a kijelölt délutánon végre ott ült a költő dolgozószobájában. Nem volt annyira naiv, hogy különösebb megrendülést várt volna ettől a találkozástól. Egy ember ült vele szemben. Valaki, akinek az élet titkos kombinációi következtében úgy állt össze az aminosavszerkezete, hogy látnoki költő legyen belőle. Égő tekintettel nézett rá és várta a kérdéseket. Az interjú végére a költő cigarettája elfogyott. Felállt és kiment a szobából cigarettáért. Ez volt az ő pillanata! Odalépett az íróasztalhoz. Reszketett a keze az izgalomtól. Egy lapot látott, a jól ismert kézírással. De nem vers volt, hanem levél. Elolvasta a megszólítást: Kedves Nagy elvtárs! Nem baj, gondolta, ez is jobb, mint semmi. Látta mellette a gépelvényt — a kézírásos fogalmazványt tehát gyorsan összehajtotta és eltette: talán a levél-kéziratokat nem lajstromozza az asszony. Ahogy leült, a költő már hozta is az új csomag cigarettát , pedig néhány perc múlva elbúcsúzott. Alig várta, hogy kint legyen az utcán. Egyenesen hazament Otthon elővette a lopott levelet. Majd ha egyszer verskézirathoz jut, gyűjteményében az kapja a főhelyet. De most jó lesz ez a levél is, egyelőre. Széthajtogatta és kicsit restelkedve elolvasta. Majd lassan leejtette a karját. A levélben az éteri látnok, az ő tehetségének boldog tulajdonosa, aki a víziók birodalmából hozza az üzeneteket — megfelelő magas helyen, lángoló szavakkal tiltakozott egy másik költő kitüntetése ellen. Kicsit várt, amíg rosszulléte csökken. Azután lassan kiment a konyhába, meggyújtotta a gázrózsa lángját és odatartotta a lopott kéziratot. A kunkorodó papíron lassan falta a láng a betűket. Néhány pernye szállt a levegőbe, majd egyenként letelepedtek a konyhaszekrény tetején. Feketén ültek ott, mint egykor az ő versei. Görgey Gábor Útibatyu Miért hagytad ott ilyen hirtelen a munkahelyedet — kérdezték a fiatalembert. A válasz lényege: munkatársaival nem tudott kijönni, egyáltalán, a munkakörülmények megközelítőleg sem voltak olyanok, mint amilyet ő megálmodott Nem csoda hát, ha nem tudott beilleszkedni. Ilyen helyzetben pedig az embernek nem szívesen van maradása. Szedte hát a sátorfáját. Jött a másik fiatalember. Ő vajon miért távozott? Válaszából kitűnik, hogy élete nagy fordulat előtt áll, hamarosan nősül, éppen ezért belátható időn belül lakást kell szereznie. Ehhez viszont pénz kell. Most talált egy másik munkahelyet, ahol másodikon némileg vastagabb borítékot osztanak. Mindkét fiatalember tipikus helyzetben van, noha nem egy cipőben járnak. Azok az ifjú dolgozók, akik még a szülői ház adományait élvezik, tehát otthon laknak, családot még nem alapította?, kevesebbet törődnek a pénzzel. Nem izgatják magukat, ha az ő munkakörükben másutt valaki esetleg százalokkal többet keres. Nem úgy, mint azok a fiatalok, akik viszont elsősorban ezt teszik mérlegre, azért, mert a körülmények erre kényszerítették őket. Ez a háttér. Senkire nincs ráírva, hogy miért vállalja, vagy nem vállalja a munkahelyét. Ezt ki-ki magánügyként kezeli, s a feltett kérdésre nyilván csak a közeli barátok kapnak őszinte választ. A szakemberek azonban látják: részben — és csakis részben — a fenti két tipikus alaphelyzet is előidézője annak, hogy azonos munkakörben eltérő iskolai végzettségű és szakképzettségű fiatalok dolgoznak egymás mellett. Betanított munkás munkakörökben tömegével találkozhatunk szakmunkásokkal és megfordítva. A szakmunkás munkakörökben a hatosztályos általános iskolai végzettségtől az érettségizett szakmunkásig, sőt, sok esetben a mérnöki képzettségig, mindenfajta iskolai végzettség előfordul” — olvasható a Munkaügyi Szemle egyik témánkhoz kapcsolódó elemzésében. Mellesleg: ilyen körülmények között úgy hiszem aligha kapunk pontos, a valósághoz hű képet amikor azt vizsgáljuk, hogy a fiatalok mennyire fogékonyak a szakmai perspektívára, vagy mennyire érzékenyek munkakörük társadalmi presztízsére. Talán szélsőségek, és bizonyos szempontból társadalmilag indokolatlan (kényszer) mozgások ezek. Nehezíti e helyzet kellő áttekintését, hogy a fiatalok említett két nagy csoportja csakis elméletileg választható külön. —r —a Jobban viszik, mint az Amanda Leart... (Brenner György rajza) Felelősséggel HAZÁNKBAN az elmúlt harminc évben hatszorosára nőtt az értelmiség létszáma — hangzott el az Országos Béketanács tudományos bizottságának a napokban megrendezett konferenciáján. Ez a gyarapodási folyamat tovább tart, s ezért érthető, ha e réteg helyének és szerepének az elemzése állandóan napirenden van. Természetesen visszamenőleg is, azokat az időket vizsgálva, amikor az ilyen — bizonyos értelemben sommás és hízelgő — megállapítások is születtek: „az értelmiség a társadalom lelkiismerete”. Ami a magyar hagyományokat illeti, több az, amire büszkék lehetünk, mint amiért szégyenkeznünk kell. Értelmiségünk színe-java mindig tudta, hol a helye, részt kért a nemzet gondjainak megoldásából, buzdított és példát mutatott. Ma sincs ez másként, de ahogy az akkori időkben, ma sem árnyalatlan e réteg arculata, nem beszélhetünk teljesen homogén rétegről. A hajdani, a küldetésüket látók mellett ott voltak a konzervatívok, az uralkodói osztálynak behódolók és a mai elkötelezettek nagy többségén belül is kitapinthatók kisebb csoportosulások: a kiábrándulásra hajlamosaké, az örök elégedetlenkedőké, vagy éppen a fontolva haladást választóké. Sokféle hatásra alakult ez így s egyáltalán nem magyar jelenségről van szó. Az egyik nagy veszély, amely ma az értelmiségre leselkedik, — Szádeczky Kardos Elemér emelte ezt ki elsősorban a konferencián —, a jelenlegi hatalmas információáradat. A mai ember figyelme jobban a jövőre irányul, mint bármikor, az ismeret infláció következtében azonban a tájékozódás nagyon megnehezült, csak rövid távra lehet megközelítően pontos prognózisokat készíteni. Ez a helyzet különösen kedvez azoknak, akik az információkkal manipulálni akarnak, akinek jól jön, ha az értelmiséget a kiábrándulás, a pesszimizmus hatja át, vagy éppen a háborús pszichózis erősödik e réteg körétben. A nemzetközi élet, a békemozgalom haladó személyiségei éppen ezért beszélnek ma már az „Információs környezetvédelem” szükségességéről, hogy sehol ne tudjanak az ismeretekkel manipulálni. Hazánkban pedig arra került nagyobb hangsúly, hogy az embereket rászoktassuk az önálló gondolkodásra, hogy lássák a jelenségek összefüggéseit, különbséget tudjanak tenni a lényeges és a lényegtelen között. Csak így leszünk képesek építő munkánkhoz a jövőben is szilárd társadalmi alapokat, jó légkört teremteni és a béke védelméhez minden erőnkkel hozzájárulni. SZELLEMI életünket az élénk, kritikus viták jellemzik. Következik ez a műhelyek demokratikus légköréből. Akadnak persze kívülről bírálók, akik mindig tudják — utólag —, hogy mit kellett volna tenni. A konstruktív bírálók nagyobb táborának nehezebb a helyzete, mert ők érzik felelősségüket is, kötelességüket azért, hogy előremozdítsák a jó ügyeket, a hasznos kezdeményezéseket ők többnyire látják, hogy ma nem csupán a régi hagyományos küldetésnek — amely a kultúra alakításával és közvetítésével kapcsolatos — kell eleget tenniük, hanem ennél többről van szó. — A gazdálkodás nehézzé vált körülményei között kell az előrehaladás feltételeit megteremteni. Ehhez egyebek között jó gazdasági önismeret szükséges, s nem kevésbé az, hogy egy sor régi elavult elvet és módszert is félredobjunk. Elsősorban az értelmiségieknek kell például felismerniük azt, hogy a fejlődést nem csak a növekedés határozza meg, hanem legalább annyira az is, mennyire vagyunk képesek alkalmazkodni az új körülményekhez. A megszokotthoz görcsösen ragaszkodók ezt nehezen teszik magukévá, ódzkodnak minden lényeges változtatástól, a perspektívátlanságuk pedig pesszimizmushoz vezet. Az új — társadalmi és gazdasági — minőséghez csak az értelmiség tevékeny közreműködésével juthatunk el, mivel művelt, szakképzett, felvilágosult tömegek nélkül képtelenek vagyunk feladatainkat megoldani. Előfeltétel, hogy ne csak a vezetők, hanem a beosztottak, a kétkezi munkások minél nagyobb hányada is értse a mai szabályozók, az ármechanizmus jellegét, szükségességét Ne a struktúra fogyatékosságának tartsa például, ha munkahelyén több emberi vagy vezetői konfliktust tapasztal —, a differenciálások, az áthelyezések, a dotáció-megvonások következtében — hanem lássa, hogy ezek a mai szigorúbb követelmények természetes velejárói. Ezért jelenleg jobban kell figyelni a termelésben, a felügyeleti szerveknél, az államigazgatásban dolgozó értelmiségiekre, igyekezzünk hamarabb észrevenni jelzéseiket, s álljunk melléjük, ha kezdeményeznek, ha új utakon indulnak el; segítsük őket, hogy az adódó emberi problémákat humánusan tudják megoldani. AZ IDŐSEBB, a tapasztaltabb generációra hárul az a munka is, hogy a szükséges változáshoz mindenütt rendelkezésre álljanak jól felkészített fiatalok. Olyanok, akik nemcsak szakmailag ütik meg a mércét, hanem politikailag is széleslátókörűek, s nyitottak a szocialista építő munka során felvetődő új gondolatok befogadására. A fiatalítás általában jól halad — gondoljunk csak a számítástechnikában, az élelmiszer-termelő ágazatban, a külkereskedelemben a fiatal vezetők nagy és növekvő arányára — de itt-ott még mindig az évekhez kötik az előmenetelt, a rátermettséget, az ifjabb generáció nem kapja meg a szükséges bizalmat. Nemzedéki ellentétekről nem beszélhetünk ugyan, de sok helyütt akadályoz még a pozícióféltés, a szelekció hiánya. Gyakran elhangzik a népfrontfórumokon az az igény, hogy az értelmiség mutasson példát a munkahelyeken és a lakóterületeken. Neveljen a helyes életvitelre,a közéleti munka megszerettetésére, a művészet élvezetére. Ennek a tevékenységnek vannak direkt formái is, de aligha tévedünk, ha azt mondjuk: itt legnagyobb ereje a példának van. Ebben a tekintetben azonban jó és rossz példák egyaránt tapasztalhatók. Az iskolázottabb, a műveltebb réteghez tartozók nem kis hányada távolról sem mutat követendő magatartást, hogy csak ilyen fogalmakat említsünk, mintaz anyagi javak hajszolása, a befelé fordulás, a sznobizmus. S egyet kell értenünk azzal a vezetővel, aki azt hangsúlyozta: nézzünk szembe a ténnyel, hogy a kispolgári magatartás ebben a rétegben is megtalálható. Jó, hogy ma már azt is kimondhatjuk, hogy az általános műveltség emelkedése jóvoltából a munkásállományúakhoz tartozók egy része a kritikátlan utánzást mellőzve mind gyakrabban rátalál a helyes életvitel formáira; nemcsak hat rájuk az értelmiségiek életmódja, munkamorálja, hanem ők is visszahatnak azokra. AZ TUD ma helytállni munkában, nemzete és a béke szolgálatában — hangsúlyozták a már említett konferencián is —, aki nem zárkózik be egy-egy szakma szőkébb falai közé, hanem kitekint a világra, s igyekszik eligazodni, megérteni a jelenségeket és folyamatokat. Aki erre igényes, az például hamar rájön arra, hogy bár gazdasági, termelékenységi mutatók tekintetében a legfejlettebb államoktól ugyancsak le vagyunk maradva, de a társadalom humánussága, igazságossága tekintetében az élbolyt mégiscsak a szocialista országok alkotják. Aki kitekint, az tapasztalhatja azt is: ránk, magyarokra ma jobban — azaz célzatosan megkülönböztetett módon — figyelnek. Ezért cselekedeteinkkel nemcsak saját országunknak, de a szocializmus ügyének is felelősséggel tartozunk. Csak akkor tud értelmiségünk az új, a magasabb követelményeknek megfelelni, ha — jeles írónk szavaival élve — nem béklyózza le „az intelligencia nemzetközi népbetegsége”, a pesszimizmus, „a generálmísz”, hanem alkotó módon részt vállal a válasz keresésében, korunk kérdéseinek megoldásában. Keserű Ernő