Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

Magyar Nemzet Osztás és megoszlás Díjakat osztottak a filmkritikusok, s a vitában jócskán meg­oszlott a véleményük. Már korábban is megesett, hogy az előző esztendő értékes magyar filmjeiről folyó vita elhúzódott, de többnyire azért, hogy még ezt is értékelni lehessen, meg azt is. Alighanem most először fordult elő, hogy — legalábbis a vita első felében — vagy ezt a filmet, vagy azt tartották díjazásra érdemesnek a vitatkozó kritikusok. Előrelátható volt a véle­mények megoszlása, előrelátható a filmbemutatók után meg­jelent kritikák megoszlásából. Sokan csóválják is a fejüket, ha el­ eltér a kritikusok véle­ménye egyik-másik filmről. Most aztán kinek van igaza, kér­dezik, arra nem gondolva, hogy az érvek fölött töprengve, újabb érveket keresve, kinek-kinek magának kell véleményt alkotnia. Miért is kellene mindig mindenkinek ugyanúgy vé­lekednie a látottakról, miért is kellene mindig mindenkinek egyformán gondolkodnia egy-egy filmről, a film mondanivaló­­­­járól, netán ürességéről? Ha igaz az, hogy minden műalkotás a műélvezőben, az olvasó, a hallgató, a néző, vagyis a közönség érzéseiben, gondolataiban, életvitelében válik teljessé, akkor a vélemények megoszlása serkentő hatással lehet erre a folya­matra. az érvelés és a cáfolás természetesen folyamat, nem lehet eszköze a türelmetlenség. Érniük kell az érveknek, mérlegre kell tennie kinek-kinek a maga ódzkodását és a másokét is. A nyelvtanban másképp van ez, de a haladásban, a gondolko­dásban, a fejlődésben a kijelentő módnak nincs jövőideje, legföljebb befejezett jelene, amelyre voltaképp síri csönd a válasz. Tagadni látszik talán ezt, hogy az emberiség egyete­mes szellemi kincsének klasszikusai megállapodott, befejezett művek? Sőt éppen a régóta, olykor évszázadok vagy évezredek óta változatlan — és anyagi tekintetben változtathatatlan — művek szellemi kisugárzása, a remekművek egyre gazdagodó értelme, egyre sokszínűbb tartalmassága és mindig újra idő­szerű hatása bizonyítja, hogy a művészet halhatatlansága az á­ltala serkentett, ihletett gondolatok elevensége. Baj-e tehát, ha a vélemények megoszlanak? Baj az, ha a vitában kibontakozó ellentétek kibékíthetetlenek, ha hiányzik a készség a mások érveinek latolgatására. De mert az okos kételkedés bölcs meggyőződéshez vezethet, az értékek vitája igazság forrása lehet. Vitatkozni persze többféleképpen lehet­séges, érvekkel vagy nélkülük, okosan vagy ostobán, megér­tően vagy erőszakosan, nyitottan vagy öntelten. Gondolatok eleven lüktetése nélkül azonban nemcsak vita nem lehet egész­séges, hanem enélkül a művészet sem lehet meg sosem. Ma nem szerzünk, ma osztunk — élcelődött valaki a kriti­kusok vitájának kezdetén, de a továbbiak rácáfoltak, mert megoszlottak a vélemények, szorozni is kellett, megkettőzni a díjat, így hát a vita folytatódik. Folytatódjék is, hiszen társadalmi feladatát a magyar film csak akkor töltheti be, ha meggondolkoztatja a nézőket. Manapság — amint ezt tegnapi nyilatkozatában Tóth Dezső is szóvá tette — bizony megoszla­nak a vélemények a filmekről is, a mozi feladatáról is, nem csak kritikusok körében, megoszlanak a közönség körében is. Termékeny ez a megoszlás akkor lesz, ha ki-ki a maga igazát gondolatban és életvitelben bizonyítani tudja. Vagyis ha az igazának jövő ideje is van. 7. 1. A látnok levelek­ezdő volt a pályán. Némi összeköttetések árán si­került bejutnia a fővárosi lap szerkesztőségébe, az utolsó pillanatban, amikor már úgy látszott, nem kerülheti el, hogy valamelyik vidéki lap­hoz szerződjön. Ezt nagyon nem szerette volna, bármeny­­nyiszer elszajkózta önmagá­nak, ahogy neki is mindenféle fórumon ismételgették: a vi­dék Pestnél is érdekesebb, a vidék Pestnél is érdekesebb. De akárhogy igyekezett meg­győzni magát, sehogy sem fűlt hozzá a foga. Pesten született és túlságosan bejárta idegeit a pesti élet. Azonkívül úgy érezte, egy életpályát nem lehet mindjárt két kompromisszummal kez­deni. Az első nemrégiben szü­letett, egy drámai éjszakán. Amikor hirtelen, szinte meg­­világosodásszerűen rádöb­bent, hogy nem tehetséges. Úgy vágott belé ez a felisme­rés, mint egy villám, de nem hasonlatszerűen vagy képlete­sen, ahogy mondani szokták. Ez valódi villámcsapás volt, mely elviselhetetlen, túl nem élhető mennyiségű elektro­mosságot vezet a testbe. Ak­kor úgy érezte, egy pillanat van még, csak épphogy érzé­kelje az iszonyú fájdalmat, és azután nyomban belehal. Per­sze túlélte és néha úgy érezte, éppen ez a legundorítóbb a dologban. Az ilyesmit nem volna szabad élve megúszni, hogy legalább a méltóságát megőrizze az ember.­­ m­indig sokat adott arra,­­­ hogy következetes legyen. Ezért, mikor magához tért a felismerés bénultságából, fel­állt, szép sorjában elővette verseit és novelláit. Bele sem nézett a kéziratokba, elfordí­totta a fejét, nehogy egy félig­­meddig jól sikerült sor netán elgyengítse. Most örült csak igazán, hogy minden kísértés ellenére sem próbálta közöl­­tetni egyiket sem. Mert akkor mégiscsak maradna valamiféle nyoma egy veszendő álomnak és ez megalázná. Az egész kö­­teget kivitte a konyhába, az egyik gázrózsán lángot gyúj­tott és minden lapot, egyen­ként, nagy gonddal elégetett. Rengeteg pernye libegett a konyhában, mintha egy távoli tájban fekete varjak keringe­nének. Majd lassan mindegyik megült valahol — asztalon, széken, vízcsapon, függönyön, szekrény tetején — és mintha izegve-mozogva tollászkod­nának. Mikor végzett és el­ment egy-egy volt verse per­nyedarabkája mellett, az ijed­ten fölemelkedett a közeledté­re, mintha el akarna szállni, menekülve a kegyetlen hóhér elől, összetakarított, lefeküdt és bénult álomba merült. Ez volt tehát az első komp­romisszum eredeti vágyaival szemben, s fájdalmát csupán az enyhítette, hogy a felisme­rést a legférfiasabb követke­zetességgel tettre váltotta. De úgy érezte, kötelező kompro­misszumadagjából jó néhány évre előre adózott, s így a vi­dékre költözésnek a versege­tésnél sokkal csekélyebb áldo­zatára már nem volt hajlandó. Ezért, ha nem is szívesen — mert sokat adott nemcsak a testi, hanem a lelki higiéniá­ra is — elfogadta a váratlanul kínálkozó protekciót a főváro­si laphoz, ígéretes fiatal költő helyett ígéretes fiatal újság­íróként. C­sakhogy a tudatos lemon­dás a tehetségről óriási energiákat halmozott föl ben­ne. Érzékenysége a versek iránt fokozatosan egyetlen költő imádatában összpontosult. Úgy érezte, ugyanaz a tehet­ség — minőségre és jellegre is — amit neki nem sikerült megkapnia, ennek a költőnek jutott, ő ugyanolyan verseket szeretett volna írni valamikor, amilyeneket az ünnepelt költő írt. De sen­mi irigységet nem érzett, hanem egyre inkább azonosult velük. Olvasás köz­ben sajátos mámor fogta el, dzsungelként indázták körül a burjánzó képek és látomások: az ő elveszett tehetsége volt ez, csak másban működött. Önmagát látta benne, a köl­tőt, aki a huszadik század ci­vilizációs dübörgése közepette egy tiszta, éteri világra szöge­zi tekintetét és hírt ad a hét­köznapokba fásult emberiség­nek, mi történik a víziók bi­rodalmában. Azután egyre inkább kezd­te érdekelni mindaz, ami a költővel és a költő körül tör­ténik. Gyűjtötte megjelent ké­peit, a róla írott kritikákat, tanulmányokat. Különböző nyomozásokat folytatott múlt­ja, elsősorban gyermekkora tájain. A költő könyvein, fo­lyóiratokban, újságokban meg­jelent versein, nyilatkozatain, megnyitó beszédein, nekrológ­jain kívül egész archívum gyűlt össze, melynek minden darabja az ő életét, munkás­ságát idézte. Csupán egyvala­mit nem sikerült még szerez­nie: eredeti verskéziratot, mely szeretett költője kezevo­­nását őrzi. Enélkül pedig fa­batkát sem ért az egész gyűj­temény. Persze tudta, hogy van va­lami beteges ebben az imá­datban és gyűjtőszenvedély­ben. De nem bánta ezt sem. Olyan gyűlölettel vált meg a maga költői álmaitól, hogy úgy érezte, joga van e túlság­­ba vitt szenvedélyhez. Csak­hogy a kézirat megszerzése nem volt könnyű feladat. Egy­felől tudta, hogy a költő fele­sége elrakosgatja és féltve őr­zi férje minden kezevonását. Másfelől ő még névtelen, kez­dő újságíró volt — s ezzel a névtelenséggel a költő közelé­be férkőzni, ugyancsak a fe­leség védőőrizetét áttörve, szinte lehetetlen vállalkozás lett volna. Várnia kellett, míg helyzete annyira megerősödik a lapnál, hogy rovatvezetőjé­től reménnyel kérheti: hadd készítsen interjút a költővel. E­z a nap is elérkezett. Egy jól sikerült riportsorozata után méltónak ítélték a fel­adatra. Ezzel a megbízással a tarsolyában már sikerült a feleség emelte bástyák mögé kerülnie. S a kijelölt délutá­non végre ott ült a költő dol­gozószobájában. Nem volt annyira naiv, hogy különösebb megrendülést várt volna ettől a találkozás­tól. Egy ember ült vele szem­ben. Valaki, akinek az élet titkos kombinációi következté­ben úgy állt össze az amino­­savszerkezete, hogy látnoki költő legyen belőle. Égő tekin­tettel nézett rá és várta a kér­déseket. Az interjú végére a költő cigarettája elfogyott. Felállt és kiment a szobából cigarettáért. Ez volt az ő pillanata! Oda­lépett az íróasztalhoz. Reszke­tett a keze az izgalomtól. Egy lapot látott, a jól ismert kéz­írással. De nem vers volt, ha­nem levél. Elolvasta a meg­szólítást: Kedves Nagy elv­társ! Nem baj, gondolta, ez is jobb, mint semmi. Látta mel­lette a gépelvényt — a kézírá­sos fogalmazványt tehát gyor­san összehajtotta és eltette: talán a levél-kéziratokat nem lajstromozza az asszony. Ahogy leült, a költő már hoz­ta is az új csomag cigarettát , pedig néhány perc múlva elbúcsúzott. Alig várta, hogy kint legyen az utcán. Egyenesen hazament Ott­hon elővette a lopott levelet. Majd ha egyszer verskézirat­hoz jut, gyűjteményében az kapja a főhelyet. De most jó lesz ez a levél is, egyelőre. Széthajtogatta és kicsit restel­kedve elolvasta. Majd lassan leejtette a karját. A levélben az éteri látnok, az ő tehetsé­gének boldog tulajdonosa, aki a víziók birodalmából hozza az üzeneteket — megfelelő magas helyen, lángoló szavak­kal tiltakozott egy másik költő kitüntetése ellen. K­icsit várt, amíg rosszulléte csökken. Azután lassan ki­ment a konyhába, meggyúj­totta a gázrózsa lángját és odatartotta a lopott kéziratot. A kunkorodó papíron lassan falta a láng a betűket. Néhány pernye szállt a levegőbe, majd egyenként letelepedtek a konyhaszekrény tetején. Fe­ketén ültek ott, mint egykor az ő versei. Görgey Gábor Útibatyu Miért hagytad ott ilyen hirtelen a munkahelyedet — kérdezték a fiatalembert. A válasz lényege: munka­társaival nem tudott kijön­ni, egyáltalán, a munkakö­rülmények megközelítőleg sem voltak olyanok­, mint amilyet ő megálmodott Nem csoda hát, ha nem tu­dott beilleszkedni. Ilyen helyzetben pedig az ember­nek nem szívesen van ma­radása. Szedte hát a sátor­fáját. Jött a másik fiatalember. Ő vajon miért távozott? Vá­laszából kitűnik, hogy élete nagy fordulat előtt áll, ha­marosan nősül, éppen ezért belátható időn belül lakást kell szereznie. Ehhez vi­szont pénz kell. Most ta­lált egy másik munkahe­lyet, ahol másodikon némi­leg vastagabb borítékot osz­tanak. Mindkét fiatalember tipi­kus helyzetben van, noha nem egy cipőben járnak. Azok az ifjú dolgozók, akik még a szülői ház adomá­nyait élvezik, tehát otthon laknak, családot még nem alapította­?, kevesebbet tö­rődnek a pénzzel. Nem iz­gatják magukat, ha az ő munkakörükben másutt va­laki esetleg százalokkal többet keres. Nem úgy, mint azok a fiatalok, akik viszont elsősorban ezt teszik mérlegre, azért, mert a kö­rülmények erre kényszerí­tették őket. Ez a háttér. Senkire nincs ráírva, hogy miért vállalja, vagy nem vállalja a mun­kahelyét. Ezt ki-ki magán­ügyként kezeli, s a feltett kérdésre nyilván csak a kö­zeli barátok kapnak őszinte választ. A szakemberek azonban látják: részben — és csakis részben — a fen­ti két tipikus alaphelyzet is előidézője annak, hogy azo­nos munkakörben eltérő is­kolai végzettségű és szak­­képzettségű fiatalok dolgoz­nak egymás mellett. Beta­nított munkás munkakörök­ben tömegével találkozha­tunk szakmunkásokkal és megfordítva. A szakmunkás munkakörökben a hatosztá­lyos általános iskolai vég­zettségtől az érettségizett szakmunkásig, sőt, sok eset­ben a mérnöki képzettsé­gig, mindenfajta iskolai végzettség előfordul” — ol­vasható a Munkaügyi Szem­le egyik témánkhoz kapcso­lódó elemzésében. Mellesleg: ilyen körülmények között úgy hiszem aligha kapunk pontos, a valósághoz hű ké­pet amikor azt vizsgáljuk, hogy a fiatalok mennyire fogékonyak a szakmai pers­pektívára, vagy mennyire érzékenyek munkakörük tár­sadalmi presztízsére. Talán szélsőségek, és bi­zonyos szempontból társa­dalmilag indokolatlan (kényszer) mozgások ezek. Nehezíti e helyzet kellő át­tekintését,­­ hogy a fiatalok említett két nagy csoportja csakis elméletileg választha­tó külön. —r —a Jobban viszik, mint az Amanda Leart... (Brenner György rajza) Felelősséggel HAZÁNKBAN az elmúlt harminc évben hatszorosára nőtt az értelmiség létszáma — hangzott el az Országos Béke­tanács tudományos bizottságá­nak a napokban megrendezett konferenciáján. Ez a gyarapo­dási folyamat tovább tart, s ezért érthető, ha e réteg he­lyének és szerepének az elem­zése állandóan napirenden van. Természetesen visszame­nőleg is, azokat az időket vizsgálva, amikor az ilyen — bizonyos értelemben sommás és hízelgő — megállapítások is születtek: „az értelmiség a társadalom lelkiismerete”. Ami a magyar hagyomá­nyokat illeti, több az, amire büszkék lehetünk, mint amiért szégyenkeznünk kell. Értel­miségünk színe-java mindig tudta, hol a helye, részt kért a nemzet gondjainak megoldá­sából, buzdított és példát mu­tatott. Ma sincs ez másként, de ahogy az akkori időkben, ma sem árnyalatlan e réteg arculata, nem beszélhetünk teljesen homogén rétegről. A hajdani, a küldetésüket látók mellett ott voltak a konzer­vatívok, az uralkodó­i osztály­nak behódolók és a mai elkö­telezettek n­agy többségén be­lül is kitapinthatók kisebb csoportosulások: a kiábrándu­lásra hajlamosaké, az örök elégedetlenkedőké, vagy éppen a fontolva haladást választó­ké. Sokféle hatásra alakult ez így s egyáltalán nem magyar jelenségről van szó. Az egyik nagy veszély, amely ma az értelmiségre le­selkedik, — Szádeczky Kardos Elemér emelte ezt ki elsősor­ban a konferencián —, a je­lenlegi hatalmas információ­­áradat. A mai ember figyelme jobban a jövőre irányul, mint bármikor, az ismeret­ infláció következtében azonban a tá­jékozódás nagyon megnehe­zült, csak rövid távra lehet megközelítően pontos prognó­zisokat készíteni. Ez a helyzet különösen kedvez azoknak, akik az információkkal ma­nipulálni akarnak, akinek jól jön, ha az értelmiséget a ki­ábrándulás, a pesszimizmus hatja át, vagy éppen a hábo­rús­ pszichózis erősödik e réteg körétben. A nemzetközi élet, a békemozgalom haladó szemé­lyiségei éppen ezért beszélnek ma már az „Információs kör­nyezetvédelem” szükségessé­géről, hogy sehol ne tudjanak az ismeretekkel manipulálni. Hazánkban pedig arra került nagyobb hangsúly, hogy az embereket rászoktassuk az önálló gondolkodásra, hogy lássák a jelenségek összefüg­géseit, különbséget tudjanak tenni a lényeges és a lényeg­telen között. Csak így leszünk képesek építő munkánkhoz a jövőben is szilárd társadalmi alapokat, jó légkört teremteni és a béke védelméhez minden erőnkkel hozzájárulni. SZELLEMI életünket az élénk, kritikus viták jellem­zik. Következik ez a műhe­lyek demokratikus légköréből. Akadnak persze kívülről bírá­lók, akik mindig tudják — utólag —, hogy mit kellett vol­na tenni. A konstruktív bírá­lók nagyobb táborának nehe­zebb a helyzete, mert ők érzik felelősségüket is, kötelességü­ket azért, hogy előremozdítsák a jó ügyeket, a hasznos kezde­ményezéseket ők többnyire látják, hogy ma nem csupán a régi hagyományos küldetés­nek — amely a kultúra alakí­tásával és közvetítésével kap­csolatos — kell eleget tenniük, hanem ennél többről van szó. — A gazdálkodás nehézzé vált körülményei között kell az elő­rehaladás feltételeit megterem­teni. Ehhez egyebek között jó gazdasági önismeret szükséges, s nem kevésbé az, hogy egy sor régi elavult elvet és mód­szert is félredobjunk. Első­sorban az értelmiségieknek kell például felismerniük azt, hogy a fejlődést nem csak a növekedés határozza meg, ha­nem legalább annyira az is, mennyire vagyunk képesek al­kalmazkodni az új körülmé­nyekhez. A megszokotthoz görcsösen ragaszkodók ezt ne­hezen teszik magukévá, ódz­kodnak minden lényeges vál­toztatástól, a perspektívátlan­­ságuk pedig pesszimizmushoz vezet. Az új — társadalmi és gaz­dasági — minőséghez csak az értelmiség tevékeny közremű­ködésével juthatunk el, mivel művelt, szakképzett, felvilágo­sult tömegek nélkül képtele­nek vagyunk feladatainkat megoldani. Előfeltétel, hogy ne csak a vezetők, hanem a be­osztottak, a kétkezi munkások minél nagyobb hányada is ért­se a mai szabályozók, az ár­mechanizmus jellegét, szüksé­gességét Ne a struktúra fo­gyatékosságának tartsa pél­dául, ha munkahelyén több emberi vagy vezetői konflik­tust tapasztal —, a differen­ciálások, az áthelyezések, a dotáció-megvonások követ­keztében — hanem lássa, hogy ezek a mai szigorúbb követel­mények természetes velejárói. Ezért jelenleg jobban kell fi­gyelni a termelésben, a fel­ügyeleti szerveknél, az állam­­igazgatásban dolgozó értelmi­ségiekre, igyekezzünk hama­rabb észrevenni jelzéseiket, s álljunk melléjük, ha kezdemé­nyeznek, ha új utakon indul­nak el; segítsük őket, hogy az adódó emberi problémákat humánusan tudják megoldani. AZ IDŐSEBB, a tapasztal­tabb generációra hárul az a munka is, hogy a szükséges változáshoz mindenütt rendel­kezésre álljanak jól felkészí­tett fiatalok. Olyanok, akik nemcsak szakmailag ütik meg a mércét, hanem politikailag is széleslátókörűek, s nyitot­tak a szocialista építő munka során felvetődő új gondolatok befogadására. A fiatalítás álta­lában jól halad — gondoljunk csak a számítástechnikában, az élelmiszer-termelő ágazatban, a külkereskedelemben a fiatal vezetők nagy és növekvő ará­nyára — de itt-ott még min­dig az évekhez kötik az elő­menetelt, a rátermettséget, az ifjabb generáció nem kapja meg a szükséges bizalmat. Nemzedéki ellentétekről nem beszélhetünk ugyan, de sok helyütt akadályoz még a po­zícióféltés, a szelekció hiánya. Gyakran elhangzik a nép­frontfórumokon az az igény, hogy az értelmiség mutasson példát a munkahelyeken és a lakóterületeken. Neveljen a helyes életvitelre,­­a közéleti munka megszerettetésére, a művészet élvezetére. Ennek a tevékenységnek vannak direkt formái is, de aligha tévedünk, ha azt mondjuk: itt legna­gyobb ereje a példának van. Ebben a tekintetben azonban jó és rossz példák egyaránt tapasztalhatók. Az iskolázot­tabb, a műveltebb réteghez tartozók nem kis hányada tá­volról sem mutat követendő magatartást, hogy csak ilyen fogalmakat említsünk, mint­­az anyagi javak hajszolása, a be­­felé fordulás, a sznobizmus. S egyet kell értenünk azzal­ a vezetővel, aki azt hangsúlyoz­ta: nézzünk szembe a ténnyel, hogy a kispolgári magatartás ebben a rétegben is megtalál­ható. Jó, hogy ma már azt is kimondhatjuk, hogy az általá­nos műveltség emelkedése jó­voltából a munkásállomá­­nyúakhoz tartozók egy része a kritikátlan utánzást mellőzve mind gyakrabban rátalál a he­lyes életvitel formáira; nem­csak hat rájuk az értelmisé­giek életmódja, munkamorál­ja, hanem ők is visszahatnak azokra. AZ TUD ma helytállni mun­kában, nemzete és a béke szolgálatában — hangsúlyoz­ták a már említett konferen­cián is —, aki nem zárkózik be egy-egy szakma szőkébb falai közé, hanem kitekint a világra, s igyekszik eligazodni, megérteni a jelenségeket és folyamatokat. Aki erre igé­nyes, az például hamar rájön arra, hogy bár gazdasági, ter­melékenységi mutatók tekin­tetében a legfejlettebb álla­moktól ugyancsak le vagyunk maradva, de a társadalom hu­­mánussága, igazságossága te­kintetében az élbolyt mégis­csak a szocialista országok al­kotják. Aki kitekint, az ta­pasztalhatja azt is: ránk, ma­gyarokra ma jobban — azaz célzatosan megkülönböztetett módon — figyelnek. Ezért cse­lekedeteinkkel nemcsak saját országunknak, de a szocializ­mus ügyének is felelősséggel tartozunk. Csak akkor tud értelmisé­günk az új, a magasabb köve­telményeknek megfelelni, ha — jeles írónk szavaival élve — nem béklyózza le „az in­telligencia nemzetközi nép­betegsége”, a pesszimizmus, „a generálmísz”, hanem alko­tó módon részt vállal a válasz keresésében, korunk kérdései­nek megoldásában. Keserű Ernő

Next