Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

XX GYÖRFFY LÁSZLÓ Visszatérés L. Bódog Imre és társai ügyé­ben újabb ítéletet hirdetett a megyei bíróság. Az ítélet­hirdetés után pár soros köz­lemény jelent meg a megyei újságban. Kezemben tartom a­z újságot, olvasom a hátsó oldalon a bírósági közleményt. Utcasarkon állok, a kisváros egyetlen parkja mellett, erő­sen süt a nap, tavaszodik. A tér padjain anyák ülnek, gye­rekkocsit ringatnak, könyvet vagy újságot olvasnak. A park mási­k oldalán a kocsma előtt sörös krigsiket szorongatva férfiak támaszkodnak a fal mellett, összehajtom az újsá­got, elindulok a park salakos útján,­ leülök e­gy partra. Mel­lettem magányosan szuszogva bóbiskol egy öreg, borostás arcú férfi. A közleményben az áll, hogy Bódog Imre és társai ügyében perújrafelvétel történt. A tár­gyaláson kiderült, hogy az áldozatot —, egy német szár­mazású egyént, volt SS-kato­­nát — nem az áldozat a pirsa, Bódog Imre, hanem az áldo­zat feleségének szeretője, Juhász Béla ölte meg. Az ál­dozat apósát, az öreg Bódogot felmentették, visszatérhet az életbe.­ Az ügyvéd aktatáskáját hóna alá szorította és az öreg Bódog kezét nézte, amint a térdét simogatja. Az őr, tőlük pár méternyire, a fal mellett sétált Bódog hallgatott és a Zöidre bámult. Az ügyvéd in­gerült mozdulattal megigazí­totta a táskáját. — A felesége már nincs a börtönben — mondta. — Az öreg most felemelte a fejét. — Hát hol van? — Az előbb mondtam, hogy beteg. — Mondta, mondta, de attól még... Mi baja? — Az idegei. Kórházba vit­ték. Érti már? A­­lánya azt üzeni, hogy valami Juhász Béla, aki ott a völgyiben lakik a maguk vidékén, megházaso­­dott. Maga pedig mondja meg az igazat. Az öreg az ügyvédre nézett. — Az Éva mondta? — Ő. Ki az a Juhász Béla, akiről eddig nekem nem be­széltek ? — Megházasodott? — Igen. Levelet is írt az a Juhász a lányának a bör­tönbe. — A rosseb egye meg! — Mi baja? Az öreg Bódog földre su­nyi lőtt fejjel hallgatott. — Ide figyeljen, értse meg, jobb, n­a beszél. Úgyis kiderül, ki ez a Juhász Béla és ak­kor . ..­­— A lányom ágyasa volt. A Béla. Otthon se voltam Nem én öltem meg hanem ő. — Hol volt? — Böllérdkedni mentem a szomszéd faluba. Beittam. Másnap toltak haza talicskán, otthon se voltaim. — Miért csak most­ mondja? Miért hazudtak nekem? Tud­ja, hogy ez mit jelent? — Az asszony meg a lá­nyom ... — Még szerencséje lesz, ha figyelembe veszik, amennyit eddig ült. Az ügyvéd köszönés nélkül kiment. Egy kisebb helyiségben tar­tották a tárgyalást a per­újrafelvétel után. Tavaszodért. Az ablakon hevert a­ napfény, pontosan a bírói asztal és a vádlottak hosszú padja közé az olajos padlóra. A fényfolt közepén állt Juhász Béla. — Szóval beismeri, hogy előre megfontolt szándékkal ölte meg Vogel Lajost? — kérdezte tőle már másodszor a tanácsvezető bíró. — Hát... — Igen, vagy nem? — Igen, de ... — Miért? — Szerettük egymást az Évával, az a barom meg min­dig verte. — Beszéljen tisztességesen, bíróság elétt áll. Hogyan kö­vette el a bűncselekményt? — Kisfej­szével. — Hogyan? — Ott ültem a konyhaasz­talnál a Vogel meg hazajött. — Várta őt? — Tudtam, hogy az időben szokott hazajönni. Nekünk esett, védekeztem. — Tehát önvédelemből tet­te azt akarja mondani? — Ügy. Igen. Persze. — Tudja, hogy súlyosbító körülménynek tekintendő, mert másokat hamis tanúzásra bírt? — Hát. .. — Hogy mind ez ideig el­hallgatta a bűntényt? Juhász Béla nem válaszolt — Segédkezett az áldozat elrejtésében? — kérdezte a bíró. — Igen — mondta Juhász Béla. — Hogy csinálták? — Kerestünk zsákokat, le­vettük az ingét, mi ugye, piszkos lett... másikat húzott rá az Éva, azután beleteker­tük a zsákokba. — És? — Később meg, amikor sö­tét lett levittük a hegyaljába­, az erdő széléhez. — Tudott arról, hogy az áldozat nem magyar szárma­zású? — Katona volt, német ka­tona. A háború után maradt a hegyen. — Tudja, mi volt a hóna alá tetoválva? — A hóna alá? — Amikor levették az in­gét, látott valamit? — Nem, nem emlékszem ... Vagyis olyan betűk voltak, azt hiszem... — Tudja, mit jelentenek? — Nem. — Bódog Imre tudott arról, amit maguk csináltak? — Már csak a végén. Nem volt otthon. — Maga beszélte rá, hogy vállalja a bűntényt? — Am­ikor hazakeveredett, mondtuk neki, mi történt, az­tán ... — Aztán? — Aztán magyaráztuk, hogy ő már öreg, neki nem lehet nagy baja. Később az öreg Bódog lánya lépett a bírói asztal elé. Dél felé járt. Már a vádlottak padjáig ért a fény. Amikor az asszony felállt a kopott, zöld színű fapadról, tenyere alatt nedvesen villant a pad széle. Néha úgy látszott, sírni akar, de visszafogja magát. — Hogy került magukhoz a férje? — kérdezte a vád képviselője. — A háború alatt... Egy­szer csak jött... Nem sokat tudott magyarul. Nem volt katonai ruhában. Az apámé volt a hegyben majdnem a legnagyobb szőlő. Beállt dol­gozni. Én még akkor kislány voltam. Este mindig találkoz­tunk az evésnél. Vacsora után az anyámmal lefeküdtünk, ő meg az apám kínt maradtak. Ittak. Néha leült a kút tövébe és olyan német marsokat éne­kelt ... Senki nem lakott a közelben, de az apáim olyan­kor mindig hangosan kiabált vele. — Az asszony lélegzet­­nyű­ szünetet tartott — Egy­szer az apám bement a köz­ségbe, akkor már nagylány voltam, ő az anyám, meg én maradtunk otthon. Az apám csak késő éjszaka jött haza ... Már nagylány voltaim . . — Elhallgatott. Tenyerét a ruhá­jához dörzsölte. — Aztán el­vett — mondta. — Az apám odaadott neki. Már magyarul is megtanult. Elég fiatalon került hozzánk, könnyen ta­nult. — Miért követték el a bűn­­cselekményt? — kérdezte az asszonytól a vád képviselője. — Vert. Csak az apámmal beszélt. Annak meg mindegy volt. Akkor rúgott be, mikor közösbe ment a szőlő, azóta ki se fózamodott. — Nem ezért vették rá, hogy vállalja magára a bűn­cselekmény elkövetését? Hogy így mindkettőjüktől megsza­baduljanak? Az ügyvéd a kérdés ellen tiltakozott, a bíró helyt adott a tiltakozásnak, a vád kép­viselője folytatta: — Tudja, mit csináltak azok a német katonák, akiknek két betű volt a hónuk alá teto­válva ? — Nem. Háború volt, ami­kor hozzánk került és az apámmal együtt ivott. Az apám nem törődött velünk, amióta közösbe ment a szőlő. Sokszor elment hazulról. Le a községbe, ő meg fent ma­radt velünk, ivott, olyan pat­togó német dalokat ordibált, és ha szóltunk neki, megverte az anyámat, meg engem is. Este kiült a kútkávára és éne­kelt, ha szóltunk­,ütött. Azért csináltuk. — Milyen kapcsolatban volt Juhász Bélával? Az asszony egy pillanatra hallgatott, kezét ismét a ruhá­jához dörgölte. — Azt kérdeztem, milyen kapcsolatban volt Juhász Bé­lával ? — Úgy ígérte, majd elvesz — mondta az asszony. — Maga bíztatta fel őt a­ bűntényre? — kérdezte a vád képviselője. Az, ügyvéd tiltakozni akart a kérdés ellen, de az asszony gyorsan rá­vágta: — Tette az akkor magá­ból is. — Az apját maga bírta rá a hamis tanúvallomásra? — Az is tudta, mivel tarto­zik nekünk. 3. Göröngyös kaptató vitt a hegygerincre. Azon botorkált felfelé. Részeg volt. Két asz­­szony jött vele szembe. Meg­álltak, kikerülték, rábámul­tak. — Hát maga? — kérdezte az együk. Az öreg Bódog nem vála­szolt, eldülöngélt mellettük. A kaptatót szegélyező sűrű cserjétől és az akácfáktól alig lehetett látni a vidéket. Ahogy felért a hegytetőre, nehezen fújtatva megállt; körben szőlő­táblák húzódtak, a táblák szé­lén alacsony törzsű barack­­fák. Az egyik vágó mentén le­rövidítette, az útját. Gardénia- és galagonyacserjék szegélyez­te tisztáshoz ért. A magas fű­ben a bürokkóró és kék búza­virág fölött az erős napsütés­ben méhek, dongók zizzentek. A tisztás túlolda­lán buk­­szusibokroktól körítetten állt a ház. Kapu helyett nyílást hagytak a bokrok között. A bejárató ajtó mellett, a házfal tövében szamárkóró és magas dudva terpeszkedett. Az ajtó kilincsével egy magasságban bedeszkázott ablak. Több apró darabba­l zárták el az ablak­­nyílást, a legfelső lazulva le­felé himbálózott. Az öreg a magas gyíksásban az ajtó felé botladozott. Az ajtót is beszögelték. Hiába rángatta a vaskilincset, csak a deszka recsegett. Ahogy a kilincset rángatta, csikordult a gyomra is- Ma meg semmit nem evett. Bor volt a gyom­rában, meg pálinka. Savanyú kocsmai bor. A féldeciket s­em számoltál. Mikor kijött a börtönből, rögtön egy kocsmát keresett. Túl élesen vert a tavaszi nap­fény az arcába. Elszokott a fénytől, hunyorgott is: hol a szomjúságtól, hol meg a sza­badulás érzésétől száradt a torka. Belesett az a­blakmélyedés­­ben fityegő deszka felett a házba. A törött üvegen át csak az asztalt látta, meg a konyhaszekrényt. Megint az ajtóhoz ment és belerúgott. Negyedbe fűrészelt akácfa­t­örzs hevert a fedetlen kút­­kára és a házfal között. Érte botorkált, az ajtóihoz cipelte. A zár körül kezdte döngetni, de csak porfelhő és faszitánk csapódott a levegőbe. Megint belerúgott. A sarokvasaknál engedett a fa, kifordult az ajtó, alig félmé­ternyi rést hagyva, megakadt a földön. Az öreg bement a földes konyhába. Körültámolygott, a szobába nyíló ajtóhoz dülön­gélt. Benn a szobában hűvös és sötét volt. Néhány lépés után belebotlott az ágyakba. Gyorsan, ijedten vissza­osont a konyhába. Egy bádogkamerát felemelt a csikótűzhelyről, kiment az udvarra. A kútkáván állt a vödör. A Lánc jó­ darabon a kútba lógott. Vizet húzott. A lyukas vödörből hangos csur­­ranással folyt vissza a víz a kútba. Megmerítette a kap­csát, ivott, aztán, földre dobva a kancsót, lebámult a völgy­be. Arra, ahol a domb tövében az erdő kezdődik. Izzadt. Erő­sen vert a nap. Tíz nap. Száz nap. Ezer nap. Úgy érezte. Visszament a házba. Egy ideig a konyhában és a szobában téblábolt, aztán az ágyakhoz tapogatózott. Ruhás­tul lefeküdt. 4. A kórházépület előtt a szé­lesre tárt vaskapunál félkör­ben álltak az emberek. Az ab­lakokból férfiak, nők hajoltak ki, a kerítés felé kiáltoztak, türelmetlenkedtek, nem győz­ték kivárni, míg a kapuban ácsorgó portás beengedi a lá­togatókat. A portás fülkéjében telefon csörrent. Bement, az­tán az ablakon kihajolva in­tett az álldogáló embereknek. Volt, aki futva indult a kapu­,­tól szerteágazó betonutaknak. Az öreg Bódog megállt az első épület előtt. Az épület sarkára szerelt táblát nézte, női idegosztály. Sokáig nézte, mozgott a szája is: „Meg kell neki mondani, hogy kint va­gyok. Azt kell neki mondani, hogy kint vagyok.” Az ügyeletes orvos nyitott szobaajtajához ért. Megmond­ta, kit keres. Az orvos középkorú, elhí­zott. Egyik kezét a fehér kö­peny zsebében tartva, megcsó­válta a fejét. — Beszélnem kell vele — mondta az öreg. — Hát az nehéz lesz, bá­tyám. Nem tud magával be­szélni. — Nem tud beszélni? — Beszélni tud — mondta az orvos —, csak nem értel­­mesen. — Mondanom kell neki va­lamit — Olyan fontos ez magá­nak? — Igen — mondta az öreg. — Tudom, mi történt magá­val, magukkal, de miért akar az asszonnyal beszélni? Rajta már nem segíthet. És magán sem. — Beszélnem kell vele, ké­rem. — Az öregnek nikotin­tól sárguló bajusza alatt ke­ményen feszült, a szája, talán csak a szeme sarkában gyűrű­ző számláló a tartan apró ránc rezdült egy pillanatra. — Hát, ha ennyire akarja, jöjjön — az orvos kulcsot vett elő a köpenye zsebéből. Hosszú folyosóin fémgombos fehér ajtó felé mentek. Az orvos kulccsal nyitotta. „Zárt osztály” — ez volt az ajtóra szögezett zománctáblára írva. Az öreg nem tudta elolvasni, olyan gyorsan mentek át. A falnál és a rácsos ablakoknál sorban asszonyok álltak. Hosz­­szú, csíkos köpenyben. Néme­lyiknek lógott a haja, me­­resztgette a szemét, mellénél ki­bomlott a csíkos kórházi köpeny. Az öreg Bódog csak kapkodta a fejét és hirtelen megtorpant. — Jöjjön nyugodtan — mondta az orvos —, vagy nem akar a feleségével be­szélni? Az öreg bólintott. Tovább­mentek. Megálltak egy borzas hajú asszony előtt, aki a fo­lyosó egyik padján gubbasz­tott. — Ez ki ? — kérdezte az öregasszony, mikor az orvos és az öreg Bódog odaért hozzá. — A férje — mondta az or­vos —, nem ismeri meg? — Nincs uram, nincs lányom, én szent vagyok — mondta az asszony többször egymás után. — Hagyja abba, kérem — szólt kurtán és keményen az orvos. Aztán szinte kedélye­sen egy körülöttük ódalgó, alig kétcentisre kurtított hajú asszonyhoz fordult. — Mit kó­vályogsz itt, Teca? Mit akarsz? Az asszony vigyorgott, a fe­jét vakargatta, és röhögéseivé, miközben az öreg Bódog fele­ségére mutatott, azt mondta: — Nem jön velem templom­ba, nem akar­­vejem templom­ba jönni. Az öreg felesége mintha nem is figyelt volna rájuk, a köpenye zsebében babrált — Ne menj te sehova — mondta az orvos Tecának —, ülj le oda az ablakhoz és ma­radj csendben. A kurta hajú clódalgott. Bódog egész idő alatt csak a feleségét nézte, a kezét ahogy a köpenyét babrálja. Hirtelen megrándult az öreg válla, talán a combja mellett lógatott keze is megemelke­dett, vagy inkább az is csak rándult, aztán megfordult és elindult a nyitott kórterem­ajtók és vasrácsos ablakok között húzódó folyosóin vissza­felé. Az orvos utána sietett A fémgömbét, fehér ajtót ki­nyitotta ,a kulccsal, és előre engedte az öreget. 5. Akác- és társulata volt a kaptató, mikor az öreg késő éjszaka felfelé kapaszkodott A hegy alja felől meleg, déli szél mozgatta az akácok fehér, világos foltnak tetsző virá­gait. Az öregnek úgy tűnt, a fehér foltok között zizzenő levelek és feje fölött a na­gyon messze, nagyon távol vil­lanó csillagok, mind a levegő­vel mozdulnak Minden együtt moziig egyszerre, billen, ahogy a déli szél feléjük csap. A kertet körülölelő buk­­szusbokrok nyiladékánál el­botlott. Egy ideig fekve ma­radt a földön­, hallgatózott. Repülő zúgott el a hegy fö­lött, felnézett rá, szárnyára szerelt lámpáiról azt hitte, csillagok mozdultak a széllel. Legyintett és feltápászkodott. A tárva­ nyitva maradt házba botorkált, a szekrényhez tapo­gatózott. Világot gyújtott a maradék gyertyacsonkon. Zsi­neggel átkötött karókat dön­tött, valaki az asztalnak, és a földön szólókötűzéshez hasz­nált raffia hevert Leoldotta a karókról a zsineget, lero­gyott az asztal mellett egy székre. A gyertya lobogását bámulta. A sarkából kifordult ajtón időnként, becsapódott a meleg szél. Kezében markolta, gyűrögette a zsineget, , aztán felállt. A konyhaszekrény fiók­­ját kezdte rángatni. Hatalmas kampós szöget kotort elő és kalapácsot. Felkapaszkodott a zsámolyra, onnan az asztalra. Az egyik tartógerendába ver­te a szöget. Ráhurkolta a zsi­neget. Hirtelen megbillent az asztal. Az öreg a levegőben kapálodt­,ott, aztán a földre esett. Amikor újra felkapasz­kodott az asztalra és a geren­dába vert szögről fityegő zsi­neg után nyúlfeált érezte, hogy tompán nyilall a kö­nyöke. Kapkodva nyakába hurkol­ta a zsineget, és belerúgott az asztalba. A konyha földjén csattant az asztal. A hegy lába felől fújó me­leg szél felerősödött, még a sarkából kiszakított bejárati ajtót is megmozdította. Alig hallhatóan reccsent a száraz, poros fa. Már az utolsó szeg sem tartotta, m­bolyogva a földre puffant. .Vasárnap, 1980. Január 8. Magyar Nemzet Veress Miklós REGGELI SZÍNJÁTÉK Ha sár beverte, mosd sárgára mind a villamost Garázsból égve húzd kéklem­ azt a buszt. Fröcsköld világ vizét partokra szerteszét, és hogyha fogkefékkel szállsz szembe égi kékkel, mint zászló­ papiros lesz minden olyan piros, mint arcod is akár ősszel. Bundádba ne rejtőzz el, mert, hogyha megmosod kedvenc villamosod, tiszta áramszedőjén csillanhat a verőfény, himbál egy léggömb­ spárgát, lehetnek az egek sárgák. Tóth Erzsébet MINT A RAGADOZÓK Egyszerű lesz, szemed ragadozó fényei elpihennek, utánad is bezárom majd az ajtókat, a reggelt Te sem éred meg, egyszerű lesz, kifésülöm hajamból ujjaidat, néha megállok, hogy újra érezzem nyelved és fogad, újra karodba hajtom a fejem, de csak egy pillanatra, és hallom újra az elmaradhatatlan világvégi mondatokat, hogy meghalunk, hogy kihalunk mint a sárkányok, gyöngén hallom, ez már nem is történt, ez már csak álom. Mert a Nap újra annyira mást mutat, arcom újra egy tündér arca, a Tied meg ... nem tudom, nem emlékszem. S mire beesteledik, újra indulhatunk mint a ragadozók, éhesen, fegyelmezetten. Kiss Irén EXHUMÁLÁS végérvényesen vasárnap lett a nők régen elhantolt selyemruhákba bújtak a férfiak is felpróbáltak néhány szétmállott kalapot így dicsérvén meg a napot a tekintet sétányokat növesztett hidak lódultak a folyónak s a túlparti jövésmenésbe vesztek a porból rezesbanda támadt a mars ablakokat lökött be s megcsiklandozott pár koraérett ágat no lám a költő is elindult gomblyukában egy friss szonettel megáll majd az első kioszknál s hírlapot olvas révülettel Simonyi Imre FELHŐK Jön az a lány, alkonytájba. — Megremeg a nyírfaerdő. — Terített ürüsubára lehever egy bárányfelhő. Holnapután éjszakára — ha a hold harmadszor felső elszáll a legény subája, egy magányos viharfelhő ...

Next