Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
XX GYÖRFFY LÁSZLÓ Visszatérés L. Bódog Imre és társai ügyében újabb ítéletet hirdetett a megyei bíróság. Az ítélethirdetés után pár soros közlemény jelent meg a megyei újságban. Kezemben tartom az újságot, olvasom a hátsó oldalon a bírósági közleményt. Utcasarkon állok, a kisváros egyetlen parkja mellett, erősen süt a nap, tavaszodik. A tér padjain anyák ülnek, gyerekkocsit ringatnak, könyvet vagy újságot olvasnak. A park másik oldalán a kocsma előtt sörös krigsiket szorongatva férfiak támaszkodnak a fal mellett, összehajtom az újságot, elindulok a park salakos útján, leülök egy partra. Mellettem magányosan szuszogva bóbiskol egy öreg, borostás arcú férfi. A közleményben az áll, hogy Bódog Imre és társai ügyében perújrafelvétel történt. A tárgyaláson kiderült, hogy az áldozatot —, egy német származású egyént, volt SS-katonát — nem az áldozat a pirsa, Bódog Imre, hanem az áldozat feleségének szeretője, Juhász Béla ölte meg. Az áldozat apósát, az öreg Bódogot felmentették, visszatérhet az életbe. Az ügyvéd aktatáskáját hóna alá szorította és az öreg Bódog kezét nézte, amint a térdét simogatja. Az őr, tőlük pár méternyire, a fal mellett sétált Bódog hallgatott és a Zöidre bámult. Az ügyvéd ingerült mozdulattal megigazította a táskáját. — A felesége már nincs a börtönben — mondta. — Az öreg most felemelte a fejét. — Hát hol van? — Az előbb mondtam, hogy beteg. — Mondta, mondta, de attól még... Mi baja? — Az idegei. Kórházba vitték. Érti már? Alánya azt üzeni, hogy valami Juhász Béla, aki ott a völgyiben lakik a maguk vidékén, megházasodott. Maga pedig mondja meg az igazat. Az öreg az ügyvédre nézett. — Az Éva mondta? — Ő. Ki az a Juhász Béla, akiről eddig nekem nem beszéltek ? — Megházasodott? — Igen. Levelet is írt az a Juhász a lányának a börtönbe. — A rosseb egye meg! — Mi baja? Az öreg Bódog földre sunyi lőtt fejjel hallgatott. — Ide figyeljen, értse meg, jobb, na beszél. Úgyis kiderül, ki ez a Juhász Béla és akkor . ..— A lányom ágyasa volt. A Béla. Otthon se voltam Nem én öltem meg hanem ő. — Hol volt? — Böllérdkedni mentem a szomszéd faluba. Beittam. Másnap toltak haza talicskán, otthon se voltaim. — Miért csak most mondja? Miért hazudtak nekem? Tudja, hogy ez mit jelent? — Az asszony meg a lányom ... — Még szerencséje lesz, ha figyelembe veszik, amennyit eddig ült. Az ügyvéd köszönés nélkül kiment. Egy kisebb helyiségben tartották a tárgyalást a perújrafelvétel után. Tavaszodért. Az ablakon hevert a napfény, pontosan a bírói asztal és a vádlottak hosszú padja közé az olajos padlóra. A fényfolt közepén állt Juhász Béla. — Szóval beismeri, hogy előre megfontolt szándékkal ölte meg Vogel Lajost? — kérdezte tőle már másodszor a tanácsvezető bíró. — Hát... — Igen, vagy nem? — Igen, de ... — Miért? — Szerettük egymást az Évával, az a barom meg mindig verte. — Beszéljen tisztességesen, bíróság elétt áll. Hogyan követte el a bűncselekményt? — Kisfejszével. — Hogyan? — Ott ültem a konyhaasztalnál a Vogel meg hazajött. — Várta őt? — Tudtam, hogy az időben szokott hazajönni. Nekünk esett, védekeztem. — Tehát önvédelemből tette azt akarja mondani? — Ügy. Igen. Persze. — Tudja, hogy súlyosbító körülménynek tekintendő, mert másokat hamis tanúzásra bírt? — Hát. .. — Hogy mind ez ideig elhallgatta a bűntényt? Juhász Béla nem válaszolt — Segédkezett az áldozat elrejtésében? — kérdezte a bíró. — Igen — mondta Juhász Béla. — Hogy csinálták? — Kerestünk zsákokat, levettük az ingét, mi ugye, piszkos lett... másikat húzott rá az Éva, azután beletekertük a zsákokba. — És? — Később meg, amikor sötét lett levittük a hegyaljába, az erdő széléhez. — Tudott arról, hogy az áldozat nem magyar származású? — Katona volt, német katona. A háború után maradt a hegyen. — Tudja, mi volt a hóna alá tetoválva? — A hóna alá? — Amikor levették az ingét, látott valamit? — Nem, nem emlékszem ... Vagyis olyan betűk voltak, azt hiszem... — Tudja, mit jelentenek? — Nem. — Bódog Imre tudott arról, amit maguk csináltak? — Már csak a végén. Nem volt otthon. — Maga beszélte rá, hogy vállalja a bűntényt? — Amikor hazakeveredett, mondtuk neki, mi történt, aztán ... — Aztán? — Aztán magyaráztuk, hogy ő már öreg, neki nem lehet nagy baja. Később az öreg Bódog lánya lépett a bírói asztal elé. Dél felé járt. Már a vádlottak padjáig ért a fény. Amikor az asszony felállt a kopott, zöld színű fapadról, tenyere alatt nedvesen villant a pad széle. Néha úgy látszott, sírni akar, de visszafogja magát. — Hogy került magukhoz a férje? — kérdezte a vád képviselője. — A háború alatt... Egyszer csak jött... Nem sokat tudott magyarul. Nem volt katonai ruhában. Az apámé volt a hegyben majdnem a legnagyobb szőlő. Beállt dolgozni. Én még akkor kislány voltam. Este mindig találkoztunk az evésnél. Vacsora után az anyámmal lefeküdtünk, ő meg az apám kínt maradtak. Ittak. Néha leült a kút tövébe és olyan német marsokat énekelt ... Senki nem lakott a közelben, de az apáim olyankor mindig hangosan kiabált vele. — Az asszony lélegzetnyű szünetet tartott — Egyszer az apám bement a községbe, akkor már nagylány voltam, ő az anyám, meg én maradtunk otthon. Az apám csak késő éjszaka jött haza ... Már nagylány voltaim . . — Elhallgatott. Tenyerét a ruhájához dörzsölte. — Aztán elvett — mondta. — Az apám odaadott neki. Már magyarul is megtanult. Elég fiatalon került hozzánk, könnyen tanult. — Miért követték el a bűncselekményt? — kérdezte az asszonytól a vád képviselője. — Vert. Csak az apámmal beszélt. Annak meg mindegy volt. Akkor rúgott be, mikor közösbe ment a szőlő, azóta ki se fózamodott. — Nem ezért vették rá, hogy vállalja magára a bűncselekmény elkövetését? Hogy így mindkettőjüktől megszabaduljanak? Az ügyvéd a kérdés ellen tiltakozott, a bíró helyt adott a tiltakozásnak, a vád képviselője folytatta: — Tudja, mit csináltak azok a német katonák, akiknek két betű volt a hónuk alá tetoválva ? — Nem. Háború volt, amikor hozzánk került és az apámmal együtt ivott. Az apám nem törődött velünk, amióta közösbe ment a szőlő. Sokszor elment hazulról. Le a községbe, ő meg fent maradt velünk, ivott, olyan pattogó német dalokat ordibált, és ha szóltunk neki, megverte az anyámat, meg engem is. Este kiült a kútkávára és énekelt, ha szóltunk,ütött. Azért csináltuk. — Milyen kapcsolatban volt Juhász Bélával? Az asszony egy pillanatra hallgatott, kezét ismét a ruhájához dörgölte. — Azt kérdeztem, milyen kapcsolatban volt Juhász Bélával ? — Úgy ígérte, majd elvesz — mondta az asszony. — Maga bíztatta fel őt a bűntényre? — kérdezte a vád képviselője. Az, ügyvéd tiltakozni akart a kérdés ellen, de az asszony gyorsan rávágta: — Tette az akkor magából is. — Az apját maga bírta rá a hamis tanúvallomásra? — Az is tudta, mivel tartozik nekünk. 3. Göröngyös kaptató vitt a hegygerincre. Azon botorkált felfelé. Részeg volt. Két aszszony jött vele szembe. Megálltak, kikerülték, rábámultak. — Hát maga? — kérdezte az együk. Az öreg Bódog nem válaszolt, eldülöngélt mellettük. A kaptatót szegélyező sűrű cserjétől és az akácfáktól alig lehetett látni a vidéket. Ahogy felért a hegytetőre, nehezen fújtatva megállt; körben szőlőtáblák húzódtak, a táblák szélén alacsony törzsű barackfák. Az egyik vágó mentén lerövidítette, az útját. Gardénia- és galagonyacserjék szegélyezte tisztáshoz ért. A magas fűben a bürokkóró és kék búzavirág fölött az erős napsütésben méhek, dongók zizzentek. A tisztás túloldalán bukszusibokroktól körítetten állt a ház. Kapu helyett nyílást hagytak a bokrok között. A bejárató ajtó mellett, a házfal tövében szamárkóró és magas dudva terpeszkedett. Az ajtó kilincsével egy magasságban bedeszkázott ablak. Több apró darabbal zárták el az ablaknyílást, a legfelső lazulva lefelé himbálózott. Az öreg a magas gyíksásban az ajtó felé botladozott. Az ajtót is beszögelték. Hiába rángatta a vaskilincset, csak a deszka recsegett. Ahogy a kilincset rángatta, csikordult a gyomra is- Ma meg semmit nem evett. Bor volt a gyomrában, meg pálinka. Savanyú kocsmai bor. A féldeciket sem számoltál. Mikor kijött a börtönből, rögtön egy kocsmát keresett. Túl élesen vert a tavaszi napfény az arcába. Elszokott a fénytől, hunyorgott is: hol a szomjúságtól, hol meg a szabadulás érzésétől száradt a torka. Belesett az ablakmélyedésben fityegő deszka felett a házba. A törött üvegen át csak az asztalt látta, meg a konyhaszekrényt. Megint az ajtóhoz ment és belerúgott. Negyedbe fűrészelt akácfatörzs hevert a fedetlen kútkára és a házfal között. Érte botorkált, az ajtóihoz cipelte. A zár körül kezdte döngetni, de csak porfelhő és faszitánk csapódott a levegőbe. Megint belerúgott. A sarokvasaknál engedett a fa, kifordult az ajtó, alig félméternyi rést hagyva, megakadt a földön. Az öreg bement a földes konyhába. Körültámolygott, a szobába nyíló ajtóhoz dülöngélt. Benn a szobában hűvös és sötét volt. Néhány lépés után belebotlott az ágyakba. Gyorsan, ijedten visszaosont a konyhába. Egy bádogkamerát felemelt a csikótűzhelyről, kiment az udvarra. A kútkáván állt a vödör. A Lánc jó darabon a kútba lógott. Vizet húzott. A lyukas vödörből hangos csurranással folyt vissza a víz a kútba. Megmerítette a kapcsát, ivott, aztán, földre dobva a kancsót, lebámult a völgybe. Arra, ahol a domb tövében az erdő kezdődik. Izzadt. Erősen vert a nap. Tíz nap. Száz nap. Ezer nap. Úgy érezte. Visszament a házba. Egy ideig a konyhában és a szobában téblábolt, aztán az ágyakhoz tapogatózott. Ruhástul lefeküdt. 4. A kórházépület előtt a szélesre tárt vaskapunál félkörben álltak az emberek. Az ablakokból férfiak, nők hajoltak ki, a kerítés felé kiáltoztak, türelmetlenkedtek, nem győzték kivárni, míg a kapuban ácsorgó portás beengedi a látogatókat. A portás fülkéjében telefon csörrent. Bement, aztán az ablakon kihajolva intett az álldogáló embereknek. Volt, aki futva indult a kapu,tól szerteágazó betonutaknak. Az öreg Bódog megállt az első épület előtt. Az épület sarkára szerelt táblát nézte, női idegosztály. Sokáig nézte, mozgott a szája is: „Meg kell neki mondani, hogy kint vagyok. Azt kell neki mondani, hogy kint vagyok.” Az ügyeletes orvos nyitott szobaajtajához ért. Megmondta, kit keres. Az orvos középkorú, elhízott. Egyik kezét a fehér köpeny zsebében tartva, megcsóválta a fejét. — Beszélnem kell vele — mondta az öreg. — Hát az nehéz lesz, bátyám. Nem tud magával beszélni. — Nem tud beszélni? — Beszélni tud — mondta az orvos —, csak nem értelmesen. — Mondanom kell neki valamit — Olyan fontos ez magának? — Igen — mondta az öreg. — Tudom, mi történt magával, magukkal, de miért akar az asszonnyal beszélni? Rajta már nem segíthet. És magán sem. — Beszélnem kell vele, kérem. — Az öregnek nikotintól sárguló bajusza alatt keményen feszült, a szája, talán csak a szeme sarkában gyűrűző számláló a tartan apró ránc rezdült egy pillanatra. — Hát, ha ennyire akarja, jöjjön — az orvos kulcsot vett elő a köpenye zsebéből. Hosszú folyosóin fémgombos fehér ajtó felé mentek. Az orvos kulccsal nyitotta. „Zárt osztály” — ez volt az ajtóra szögezett zománctáblára írva. Az öreg nem tudta elolvasni, olyan gyorsan mentek át. A falnál és a rácsos ablakoknál sorban asszonyok álltak. Hoszszú, csíkos köpenyben. Némelyiknek lógott a haja, meresztgette a szemét, mellénél kibomlott a csíkos kórházi köpeny. Az öreg Bódog csak kapkodta a fejét és hirtelen megtorpant. — Jöjjön nyugodtan — mondta az orvos —, vagy nem akar a feleségével beszélni? Az öreg bólintott. Továbbmentek. Megálltak egy borzas hajú asszony előtt, aki a folyosó egyik padján gubbasztott. — Ez ki ? — kérdezte az öregasszony, mikor az orvos és az öreg Bódog odaért hozzá. — A férje — mondta az orvos —, nem ismeri meg? — Nincs uram, nincs lányom, én szent vagyok — mondta az asszony többször egymás után. — Hagyja abba, kérem — szólt kurtán és keményen az orvos. Aztán szinte kedélyesen egy körülöttük ódalgó, alig kétcentisre kurtított hajú asszonyhoz fordult. — Mit kóvályogsz itt, Teca? Mit akarsz? Az asszony vigyorgott, a fejét vakargatta, és röhögéseivé, miközben az öreg Bódog feleségére mutatott, azt mondta: — Nem jön velem templomba, nem akarvejem templomba jönni. Az öreg felesége mintha nem is figyelt volna rájuk, a köpenye zsebében babrált — Ne menj te sehova — mondta az orvos Tecának —, ülj le oda az ablakhoz és maradj csendben. A kurta hajú clódalgott. Bódog egész idő alatt csak a feleségét nézte, a kezét ahogy a köpenyét babrálja. Hirtelen megrándult az öreg válla, talán a combja mellett lógatott keze is megemelkedett, vagy inkább az is csak rándult, aztán megfordult és elindult a nyitott kórteremajtók és vasrácsos ablakok között húzódó folyosóin visszafelé. Az orvos utána sietett A fémgömbét, fehér ajtót kinyitotta ,a kulccsal, és előre engedte az öreget. 5. Akác- és társulata volt a kaptató, mikor az öreg késő éjszaka felfelé kapaszkodott A hegy alja felől meleg, déli szél mozgatta az akácok fehér, világos foltnak tetsző virágait. Az öregnek úgy tűnt, a fehér foltok között zizzenő levelek és feje fölött a nagyon messze, nagyon távol villanó csillagok, mind a levegővel mozdulnak Minden együtt moziig egyszerre, billen, ahogy a déli szél feléjük csap. A kertet körülölelő bukszusbokrok nyiladékánál elbotlott. Egy ideig fekve maradt a földön, hallgatózott. Repülő zúgott el a hegy fölött, felnézett rá, szárnyára szerelt lámpáiról azt hitte, csillagok mozdultak a széllel. Legyintett és feltápászkodott. A tárva nyitva maradt házba botorkált, a szekrényhez tapogatózott. Világot gyújtott a maradék gyertyacsonkon. Zsineggel átkötött karókat döntött, valaki az asztalnak, és a földön szólókötűzéshez használt raffia hevert Leoldotta a karókról a zsineget, lerogyott az asztal mellett egy székre. A gyertya lobogását bámulta. A sarkából kifordult ajtón időnként, becsapódott a meleg szél. Kezében markolta, gyűrögette a zsineget, , aztán felállt. A konyhaszekrény fiókját kezdte rángatni. Hatalmas kampós szöget kotort elő és kalapácsot. Felkapaszkodott a zsámolyra, onnan az asztalra. Az egyik tartógerendába verte a szöget. Ráhurkolta a zsineget. Hirtelen megbillent az asztal. Az öreg a levegőben kapálodt,ott, aztán a földre esett. Amikor újra felkapaszkodott az asztalra és a gerendába vert szögről fityegő zsineg után nyúlfeált érezte, hogy tompán nyilall a könyöke. Kapkodva nyakába hurkolta a zsineget, és belerúgott az asztalba. A konyha földjén csattant az asztal. A hegy lába felől fújó meleg szél felerősödött, még a sarkából kiszakított bejárati ajtót is megmozdította. Alig hallhatóan reccsent a száraz, poros fa. Már az utolsó szeg sem tartotta, mbolyogva a földre puffant. .Vasárnap, 1980. Január 8. Magyar Nemzet Veress Miklós REGGELI SZÍNJÁTÉK Ha sár beverte, mosd sárgára mind a villamost Garázsból égve húzd kéklem azt a buszt. Fröcsköld világ vizét partokra szerteszét, és hogyha fogkefékkel szállsz szembe égi kékkel, mint zászló papiros lesz minden olyan piros, mint arcod is akár ősszel. Bundádba ne rejtőzz el, mert, hogyha megmosod kedvenc villamosod, tiszta áramszedőjén csillanhat a verőfény, himbál egy léggömb spárgát, lehetnek az egek sárgák. Tóth Erzsébet MINT A RAGADOZÓK Egyszerű lesz, szemed ragadozó fényei elpihennek, utánad is bezárom majd az ajtókat, a reggelt Te sem éred meg, egyszerű lesz, kifésülöm hajamból ujjaidat, néha megállok, hogy újra érezzem nyelved és fogad, újra karodba hajtom a fejem, de csak egy pillanatra, és hallom újra az elmaradhatatlan világvégi mondatokat, hogy meghalunk, hogy kihalunk mint a sárkányok, gyöngén hallom, ez már nem is történt, ez már csak álom. Mert a Nap újra annyira mást mutat, arcom újra egy tündér arca, a Tied meg ... nem tudom, nem emlékszem. S mire beesteledik, újra indulhatunk mint a ragadozók, éhesen, fegyelmezetten. Kiss Irén EXHUMÁLÁS végérvényesen vasárnap lett a nők régen elhantolt selyemruhákba bújtak a férfiak is felpróbáltak néhány szétmállott kalapot így dicsérvén meg a napot a tekintet sétányokat növesztett hidak lódultak a folyónak s a túlparti jövésmenésbe vesztek a porból rezesbanda támadt a mars ablakokat lökött be s megcsiklandozott pár koraérett ágat no lám a költő is elindult gomblyukában egy friss szonettel megáll majd az első kioszknál s hírlapot olvas révülettel Simonyi Imre FELHŐK Jön az a lány, alkonytájba. — Megremeg a nyírfaerdő. — Terített ürüsubára lehever egy bárányfelhő. Holnapután éjszakára — ha a hold harmadszor felső elszáll a legény subája, egy magányos viharfelhő ...