Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-16 / 39. szám

____ Egy hét BUBAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN SÁNDOR JÁNOS vezényelte a Rádiózenekar ifjúsági bér­letsorozatának harmadik est­jét. Beethoven művei közül ez alkalommal a Hegedűverseny és a Negyedik szimfónia hang­zott el. Lényegretörő értelmezés és tiszta hangzáskép jellemezte a zenekar előadását, harmo­nikus összjáték és pontosan kidolgozott szólamok — mind­ebben bizonyára jelentős ré­sze van a karmester igényessé­gének és megbízható irányítá­sának. A hegedűverseny szó­listája, Kovács Dénes ismét kitűnő formában muzsikált, ihlete és koncentrációja mind­végig egyenletesen magas színvonalú előadást eredmé­nyezett, melynek hibátlan szépségét egyetlen mozzanat csorbította: az első tétel vége felé váratlan és érthetetlen módon felbomlott az egyetér­tés karmester és szólista kö­zött. Szerencsére ez csak egy pillanatig tartott és a továb­biak során a példás összjáté­­kot semmi sem zavarta meg. ZEMPLÉNI KORNÉL szom­bati Liszt-estjén a Vándorévek olaszországi sorozatának első részét és a H-moll szonátát adta elő. Hatalmas vállalkozás — gondoljuk el, hogy a Ván­dorévek első része magába fog­­lalja többek között a három Petrarca-szonettet és a monu­mentális Dante-szonátá­t is! Az előadás pallérozott gördü­­lékenysége, makulátlan tiszta­sága és virtuozitása mit sem árult el a szellemi és fizikai erőfeszítésből. Zempléni Kor­nél azokhoz a zongoraművé­szekhez tartozik, akiknek hangszeres technikája a kon­cepció szolgálatában áll. Nem kezével, hanem agyával ural­kodik a hangszeren, mindaz, amit a billentyűkön magas­rendű technikával megvalósít, hibátlanul elgondolt, logiku­san megtervezett elmélet ki­vitelezése. Mindez azonban egymagában még nem biztosí­taná a produkció sikerét, ha nem hevítené át a meggyőző­dés belső izzása, a kifejezés magávalragadó lendülete, mélyről fakadó, kevés szavú, szemérmes lírája. Ez különö­sen Liszt műveinél nagybecsű értéke előadásának, azoknál a daraboknál, amelyeket köny­­nyebb lenne olcsó pátosszal, mutatós érzelmességgel belép­ni a hallgató szívébe. A példa­mutatóan nagyvonalú hang­szeres megoldás mellett ez a puritán szellemű interpretáció volt a kitűnően sikerült hang­verseny legfőbb értéke. FELLEGI ÁDÁM keddi zon­goraestjének összefoglaló címe, „A fúga művészete” eleve ér­deklődést és rokonszenvet kel­tett. Ritka az ehhez hasonló tudatos gonddal megtervezett műsor és ritkán akad zongora­­művész, aki nemcsak szívesen, de különös becsvággyal ját­szik fúgát. Fellegi Ádám am­bíciója azonban még e lát­ványos és tanulságos fúga­válogatáson is túlment azzal, hogy zongoraestje második félidejére Beethoven hatalmas Hammerklavier-szonátáját tűz­te ki, azt a rettegetten nehéz és bonyolult művet, amelyet Fischer Annién kívül ma ná­lunk csak ő tart műsoron. Fellegi Ádám nyilván nem­ véletlenül sorakoztatott egy­más mellé olyan fúgákat a zongoraest első részében, ame­lyek mindegyike átirat: az el­sőt Liszt írta át Bach orgona­művéből, az utolsót ugyancsak Liszt, saját orgonaművéből. E kettő között kapott helyet Bach két kései kontrapunkti­­kus sorozatának, a Muzika­­lisches Opfer-nek és a Kunst der Fuge-nak egy-egy részle­te: mindkét mű tetszés szerint bármilyen hangszeren megszó­laltatható ugyan, de nem kife­jezetten zongorára íródott. Fellegi közismert hangszer­játszó biztonsága, virtuozitása és világosan követhető műér­telmezése különösen alkal­massá teszi őt a bonyolult szö­vésű ellenpontozó művek meg­szólaltatására. Olyan fölénnyel uralkodik hangszerén és a ze­nei anyagon, mintha semmi nehézséget nem jelentene neki a szólamok világos vezetése a plasztikus hangzáskép kialakí­tása. Ez a fölény azonban ra­jongó alázattal társul: erről vallott a művész rövid prózai rögtönzése, a Kunst der Füge utolsó, töredékesen reánk ma­radt fúgájának bevezetőjeként, amellyel megindokolta, miért szólaltatja meg a befejezetlen négyesfúga után a „Trónod elé lépek ezennel..kezdetű ko­rait. A Hammerklavier-szonáta, érdekes módon éppen azokat a vonásokat nem domborította ki eléggé, amelyek Fellegi Ádám zongorajátékát elsődle­gesen jellemzik: a logikus for­málást és a megingathatatlan biztonságot. Helyenként az el­fáradás jeleit mutatta ez az előadás, ami egyébként nem is csoda. Ennek ellenére még egy ráadás-fúgára is telt a zongoraművész erejéből: Bee­thoven nagy Asz-dúr szonátá­jának fúgájával vett búcsút hálás publikumától. RICCARDO CHAILLY ve­zényelte a Budapesti Filhar­móniai Társaság Zenekarának operaházi hangversenyét. A fiatal olasz karmester rutino­san és ugyanakkor aggályos gonddal igazgatja a zenekart. Schubert Hatodik szimfóniá­jánál ez a gond kiterjedt a hangzás szimmetriájára, a kü­lönféle szólamcsoportok ará­nyos elhelyezésére is. Ez a rit­kán játszott Schubert-szimfó­­nia nem is igényel többet a szöveghű, pontos megszólalta­tásnál, áttekinthető formálás­nál — mindezt Chailly és a jó diszpozícióban muzsikáló ze­nekar részéről hiánytalanul megkapta a kompozíció. Nem így Stravinsky kirob­banó hatású fiatalkori opusza, a Sacre du Printemps — cí­mét váltakozva szokták „Ta­vasz megszentelésé”-nek és „Tavaszi áldozat’-nak fordí­tani. Szinte elképzelhetetlen, milyen ellenállást tanúsít ez a darab olyan előadással szem­ben, amely nem emelkedik a korrekt megszólaltatás fölé. Ezen a hangversenyen bebi­zonyosodott, hogy a „korrekt” jelző körülbelül úgy illik a Sacre-hoz, mintha egy tűz­hányó kitöréséről azt monda­nánk, hogy rendben lezajlott, vagy egy üstökös érkezését me­netrendszerűnek neveznénk. A hatalmas zenekari együttes hibátlanul és példás fegyelem­mel játszott; tempó és dinami­ka is rendben volt. Éppen csak maga a mű „nem szólalt meg”, bármekkora hangerő dördült is a pódiumon. A hall­gatóság illedelmesen, ám ta­gadhatatlanul unatkozott és megadó szendergéséből a befe­jezés sem tudta felrázni — egyszerűen nem vette észre, hogy véget ért az a mű, amelynek bemutatóján parázs verekedés közepette nyilvání­totta véleményét a párizsi Champs Elysées Színház kö­zönsége, az első világháborút megelőző esztendőben. Pándi Marianne A Munkásőrség Vörös Csil­lag Érdemrenddel kitüntetett Központi Férfikara ezredik fel­lépése alkalmából február 22-én ünnepi hangversenyt ad a Magyar Néphadsereg Műve­lődési Házában (XIV. Népsta­dion út 34.). A színházak szombati műsora Magyar Állami Operaház: Bo­risz Godunov (­ béri. 4.) (6) — Erkel Színház: Sylvia (5. béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: Az úrhat­nám polgár (7), Főv. Müv. Ház: Dániel az övéi közt (7) — Vár­színház: A lovakat lelövik, ugye? (7) — Józsefvárosi Színház: A ta­vasz ébredése (7) — Madách Színház: Három nővér (V. béri.) (7) — Vígszínház: Popfesztivál (7), In memóriam O. I. (éjjel 11) — Pesti Színház: Equus (7) — József Attila Színház: Ítéletidő (T béri 2.) (7), Hálószoba komédia (du. fal 3) — Fővárosi Operettszínház: János vitéz (7), Zsebszínház: Lola Blau (fél 8) — Thália Színház: Házszentelő (7) — Reflektor Színpad: Búcsúvacsora (8) — Ód­ry Színpad: Pillantás a hídról (bemutató) (du. 3.) — Vidám Szín­pad: Segítség, válunk! (7) — Rad­nóti Színpad: Amherst szépe (7) — Mikroszkóp Színpad: Minek néz engem? (fél 9) — Játékszín: Egerek és emberek (7) — Egyete­mi Színpad: A magyar reneszánsz nagy százada (7) — Budapesti Gyermekszínház: Egy szívdobba­­nás fele (Csepelen) (du. 3), A cso­dálatos jávorfák (du. 3) — Zene­­akadémia: Ifj. műsor: Zene és... (B/4.) (du. 4), Feb­. műsorok: Bu­dapesti Madrigálkórus (Téli ka­maraestek 4.) (fél 8). Kisterem: Musica Nova Együttes (Románia) (Új Zenei Stúdió 11­5.) (fél 8) — Állami Bábszínház (Népköztársa­ság útja) : Az aranytollú madár (du. 4). Jókai tér: Irány az Ezer­egyéjszaka! (bemutató) (du. fél 3) _ Fővárosi Nagycirkusz: Szuper­cirkusz (du. fél 4 és este fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. M.,'m­­r­ ro.:ot Troilus és Cressida Shakespeare drámája a Nemzeti Színházban Sötétló amfiteátrum a szí­­nen, porondját fényfüggöny rejti, majd függőlámpák vi­lágítják, némelykor elemlám­pák pásztázzák. A szabad vagy szűkített térre híd eresz­kedik, másszor hintaágy csüng, padokat tesznek, voltaképp szükségtelenül. A csempés portálfalak fehérét vörösre színezik a felfüggesztett kar­dok, pajzsok, páncélok. Megle­het, a tele-múló időt méri az a jókora, kerekes mutató, amely kattogva jár körbe a jelene­tek között, ám érthetetlenül neki-nekilódul egyébkor is. Mintha valamely mérkőzésre, egyszersmind mészárszékre in­vitálna Shakespeare drámájá­nak, a Troilus és Cressidának széthúzó előadása a Nemzeti Színházban. Sem Székely László színpadképe, sem Szé­kely Gábor rendezése nem gáncstalan, így a hajdani tró­jai háború, s az elszakadt szeretők története most szel­lemében ingatag, állhatatlan. Más-másféle e­tusa, hol fi­zikai, hol szellemi tornának, hol szeszélyes kényelmetlen­ségnek, hol meg torokszorító keserűségnek tetszik. Azt pe­dig, aki kommentálja a histó­riát kölcsönvett prológussal, közben cinkos kacsintással, kurta epilógussal, őt, a trójai Pandarust túlságosan is dé­delgeti a színrevivő, még in­kább a színész. Olyan bumfor­di, ahogy bemasíroz Kállai Ferenc teremtménye! Most Cressida nagybácsija csak tüsténtkedő, könnyen megne­heztelő, könnyen megbékülő, a szerelmesekért színlelni is kész, mert szenvedélyesen életszerető figura. Olyan édes­kedves, szeretni való ez a Panj­­darus, hogy ki nézné kerítő­­nek, szatócsléleknek, egy sze­relem első beszennyezőjének? És olyan móka-bukás, moso­lyogni való, hogy ki venné komolyan nyögését, panaszos­­kodását, szavainak igazi sum­máját? Mint sportemberek mutatkoz­tak be a trójaiak különben is. Akár a bajnokokat, üdv­­rivalgva köszöntik a viadal­ból hazatérőket, harsogva buzdítják a párharcot, a fair play-t kedvelik, vezérük min­tájára. A nagy Hector ugyan­is, Avar­stván tisztes alakítá­sában, megfontolt is, férfias is. Nem hisznek a vésztjósló királylánynak, Kasszandrának, akit Pogány Judit kuporgó embrióból, kényszerzubbonyos őrültből és más emberroncs­­mintákból gyúrt eggyé. Ugyan miért várnának megpróbálta­tások a trójaiakra? Az eszükre, vagyis az eszes­ségükre büszkék a görögök. Igaz, a fővezér szónoklata in­kább szalmacséplés, egyikük szófukarsága és másikuk szó­­szátyársága egyaránt balgasá­got rejt, és van, aki csak ki­vételesen szókimondó, máskü­lönben ékesszóló. Ám hét he­lyett jutott ész, agyafúrtság, diplomáciai érzék egyvalaki­nek, Kálmán György remek­beszabott Ulyssesének. Sima a modora, merész a szelleme, szava finoman ironikus, for­­télyos, mégis igaz, amit mond a hatalom leromlásáról, az erőrekapott különbözésről vagy az érdemek elévüléséből. Ebben az Ulyssesben egyesíti a színész az éleslátás nagysá­gát és a manipuláció alacsony­­ságát. Amivel nem bír meg az elme, arra van erő, ott van Ajax, akit másodjára for­mál meg Vajda László, de míg a kaposvári, lényegében ko­médiás értelmezésben alakítá­sa megfelelt, addig e mostani, másféle előadásból kirí ez a már mértéktelenül túlzott, majdnem gyengeelméjű, szün­telen viszolyogtató Ajax. Ennyire primitív emberfiára nem lenne már féltékeny Achilles sem, különösen nem a kitűnő Cserhalmi György Achillese, aki nem annyira hígvelejű, mint olykor mutat­ták, résen van mindig, érzi az epét a bolond-logikában éppúgy, mint a bölcs­ példáló­zásban. Nem is annyira hiú ez az Achilles, nemcsak ké­reti magát a harcra, hanem a vonakodásra oka is van. Ezért kiszámíthatatlan, zsarnok sze­rető, majd heves. Sértett bősz­­, szúálló, ugyanakkor gátlásta­lan, alantas gyilkos is, e nagy­szerű, észrevétlenül színváltó megszemélyesítésben. Vonzal­mat is érez iránta, félelmet is tőle fiúkedvese, az a Pat­­roclus, akit a szintén kiváló Dörner György harmonikus mozdulatokkal, kihívó moso­lyokkal, mégis szemérmes gyöngédséggel idéz meg. Ezek a görög hősök! E hadviselésről, amint a serteperte, trójai Pandarus, épp úgy a szabad szájú, görög Thersites is elmondja a mon­­dókáját. Pontosabban, nem is úgy, nem kedélyesen, nagyon is kedveszegetten, nem a köz­­bajokba belecseppent polgár­ként, hanem kívülállóként, ítélkezőként, becsmérlőként. Káromlásait elhiteti a mester­játékos Őze Lajos indulata, fanyarsága, bölcselő­­­fölénye. Sajnos, a nehéz vádakat meg­enyhíti az a cseppet sem fe­nyegető kép, amelyet a csa­­tározók nagy részéről, könnyel­mű vagy kelletlen intézkedők­­ről, legfeljebb bocsánatosan vétkezőkről készítettek. Nem szembeszökő most Szé­kely Gábor színre vitelében az a kapcsolat, amely a trójai háború tétjét, Heléna birtok­lását összeköti Cressida ki­adatásával, az ellenségeskedés kegyetlen epizódjával, nem látni meg e színe-visszája áb­rázolatot. A spártai királyné­hoz ragaszkodik a férj és a szerető, a görög és a trójai mind, még az is, aki kevésre taksálja. Míg a közrendű ha­jadont készséggel átadja a hellén tábornak Ilion városa, az apának a szerelmes, éppen az, akinek legdrágább a leány. Nem érzelmet tisztelnek, igaz­ságra törekednek itt és ott, csupán hírnevüket féltik, a látszatot védik, kerül, amibe kerül. Ennek kellett volna kitűnnie e színielőadásból, amely mind a világszép pár, Paris és Heléna szenvedelmé­re, mind pedig a kénytelen különválók, Troilus és Cressi­da szerelmére tanácstalanul tekintget. Tétovázik Paris és Heléna, szeressék meg, vagy ne szeres­sék egymást, mígnem a fő­próbáról a premierre, egyéb­ként helyesen, kissé elhidegül Lázár Kati és Helyey László divatosan köznapi, korántsem gyönyörűséges kettőse. Az a bökkenő, hogy Troilus és Cressida szerelmét már a pub­likum sem igen tudhatja mi­re vélni. Hiszen Csomós Ma­ri Cressidájáról nem hihető, hogy tizenhét éves, tapaszta­latlan, hamvas bakfislányka, hangjának mélysége, nevetése is asszonyra vall, a színésznő igyekezete hasztalan. Ami Balkay Géza Troilusát illeti, amikor szenved, majdnem zo­kog, ha szeret, szinte lobog, amikor haragszik, máris tom­bol. Kár, hogy e színésznek nincs nyugta, csekély a fe­gyelme, a csöndje, s így szere­pét szétrobbantja menthetet­lenül. „Az égi kapocs eltört, múlt, lehullt!” — mondja Troilus e műben választottjáról, akar­­va-akaratlan e világról is. Nincs égi, csak földi szerelem, nincs örökkévaló, csak vál­tozó, hovatovább nincs iste­ni, csak emberi morál. Sőt, a kor éppen kisejlik az ember­ség kapcsaiból is. Erről szól­hatott volna a Shakespeare­­előadás, sokkalta fájdalmasab­ban. Bogácsi Erzsébet Görögök és trójaiak (Szlovák György rajza) LAKÁSOK ELEKTROMOS HIBAELHÁRÍTÁSA 12 órán belül ZÁRAK, REDŐNYÖK JAVÍTÁSA 24 órán belül JAVSZER Gyorsszolgálat Bp. 1053 Magyar u. 5. Telefon: 173-120, 173-090 ■ Szombat, 1980. február 16. NAPLÓ február 11i A Rátkai Márton munkás­művész klubban február 18-án este fél nyolckor Reinitz Béla­­estet rendeznek Fehérvári Horváth Márta, Palócz László és Szelecsényi Norbert közre­működésével.­­ A régészet és a művészettörté­net határán folytatta évtizedeken át kutatásait Mihalik Sándor, s állhatatos munkásságának ered­ményeit legalább száz tudományos cikkben, nagy tanulmányban, könyvben tárta a nyilvánosság elé. Érdeklődésének szorosan vett tárgya a magyar ötvösművészet és a magyar kerámia története volt, ám mert e kettőről mindent tudni akart, kénytelen volt a história polihisztorává is tenni magát. Tanulmányai így­ felölel­ték a történelem szinte valameny­­nyi korszakát. Foglalkoztatta to­vábbá az ipartörténet, a technika­­történet számos vonatkozása, ku­tatott az építészettörténet szelle­mi területein, foglalkozott művé­szetelmélettel, s helytörténettel, felderítette a céhes iparszervezet múltjának számos igényét, emlé­két. Szét mégse folyt a tudása: mindig rendet tudott tartani a feltárt adatrégiók között, kutatá­sainak két általános irányába rendezvén őket. E módszertani útmutatáson túl azonban — ne fe­ledjük — műveire és tartalmukra is emlékeznünk, kell a néhány esztendeje már eltávozott Mihalik Sándor születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmával. Tanulmá­nyai — melyeket előbb az olasz nyelvű Corvina című folyóiratban, majd a Tanulmányok Budapest Múltjából köteteiben és a Fólia Archeologica lapjain publikált — és könyvei — melyeknek sorában a legelső volt a rimaszombati öt­­vöscéh történetének feldolgozásá­ról beszámoló kötet, majd ezt kö­vette A sodronyzománc eredete, A Miklós-börtön, a Benczúr Kas­sán, a Szentpéteri József ötvös­mester élete, önéletírása, művei, s végül a magyarországi zománc­művészetről szóló monográfiája — a magyar művészettörténet és tör­ténettudomány megbecsült forrás­­művei. Hála szerzőjük örömmel végzett alapos munkájának. (-th-) Hermann Kesten, az NSZK PEN-klubjának elnöke nyolc­vanéves. A weimari köztársa­ság utolsó éveiben a Neue Sachlichkeit jegyében, mint baloldali társadalom- és kul­­túrkritikus lépett fel. 1933-tól emigrációban élt Párizsban, Brüsszelben, Londonban és Amszterdamban — ez utóbbi­ban az Albert de Langé emig­ráns kiadót vezette. O­PERA Az Ernani második szereposztása Szinte kötelező hagyomány­­nyá vált az elmúlt évtizedek­ben az Operaházban, hogy a premiereket, felújítás­okat, ket­tős szereposztásban h­ozták színre. Először bemutatkozott az első együttes, majd a má­sodik, ezt követően még egy előadása volt az elsőnek és a másodiknak is, és csak ezután keverték a kettőt. A színház új vezetése a régebbinél sza­badabban kezeli ezt a szokást, egyes operáknak nincs máso­dik szereposztása, másokban pedig csak hosszabb-rövidebb idővel később­ jutnak szóhoz. Ez történt most az Ernani esetében is, a Gardelli­ vezé­­nyelte első együttesnek négy előadása volt és a második csak ezután lépett színre. Elvira szerep­ét Takács Má­ria énekelte ezen az estén. Ré­gebben tapasztalt színpadi merevsége örvendetesen ol­dódni látszik. Szabadabban énekel és kötetlenebbül mozog, mint azelőtt. Hanganyaga szép, tisztán csengenek a magassá­gai, csak ritkán fullad be egy­­egy hangja — bizonyára lég­zéstechnikai hiba miatt. Ez a Verdi-szerep mégsem az ő iga­zi világa. Azért nem, mert Takács Mária hangja és egész éneklésmódja inkább né­­metes, mint olaszos. Szop­ránja az a fajta, amelyet a szakirodalom „jugendlich­­dramatisch” néven emleget, nagy vivőerejű, de világos szí­nű hang. Elvira szólamának mély fekvésű részeivel, me­lyeket az olasz drámai szoprá­nok sötéten, „lemellezve” szoktak énekelni, nem nagyon tud mit kezdeni. Takács Má­ria bizonyára Weber- és Wag­ner-szerepekben fogja a leg­jobb formákat kifutni. Róka István Ernani-alakítá­sát pozitív és negatív mozza­natok ellentéte jellemezte. Erőteljes, egészséges tenorja van, de nem kiegyenlített; egyes hangjai — főként a kö­zépső regiszterben — élesre sikerülnek. Szerepét tempera­mentumosan, de nem árnyal­tan játssza, a szólamot bizto­san elsajátította, ám zeneileg mégsem igazán meggyőző. Ki kell viszont emelni, hogy va­lamennyi szereplő között az ő olasz kiejtése a legjobb­ , Ötvös Csaba nagyvonalúan formálta meg a király flórá­ját, harmadik felvonásbeli áriáját őszinte líraisággal éne­kelte, és megvoltak az eszkö­zei a szerep drámai elemeinek szuggesztív megoldásához is. Kár, hogy legfelső hangjai ki­csit beszorulnak, mert ez épp a szólam érzelmi-zenei csúcs­pontjaira vet némi árnyékot. . Hangilag a legkiegyensúlyo­zottabb produkciót Begányi Ferenc nyújtotta Don Silva szerepében. A szólam jól egy­bevág szépszínű basszusának karakterével és hangterjedel­mével. Begányi jó színész, ezért várható volt, hogy Silva­­ként is elmélyült emberábrá­zolást ad majd — ez azonban elmaradt. Valószínűleg magá­ban a szerepben lehet a hiba. Ha Verdi idősebb korában ír­ja meg az Ernanit, Silva figu­rájának megfogalmazásakor bizonyára több figyelmet for­dít a szerelmében csalódott öregember fájdalmára is, és nemcsak a büszke spanyol fő­úr sértettségét és hajthatatlan bosszúvágyát hangsúlyozza. A kisebb szerepekben Maria Teresa Uribe, Rózsa Sándor és Szüle Tamás lépett fel, mind­hárman jól illeszkedtek bele az együttesbe. Cseppet sem hálás feladat Lamberto Gardelli négy pom­pás előadása után átvenni az Ernani dirigálását. Medveczky Ádám vállalkozott rá , és nem vallott szégyent. A zenei alapkoncepciót nyilván Gar­delli alakította ki. Medveczky ezt nagyon jól átvette. Talán csak a második felvonás ele­jén lehetett észlelni a különb­séget, ezen az estén nem sike­rült olyan virtuózan összehoz­ni a színpadi és a nagyzenekar visszhang játékát, mint a be­mutatón. Színpadilag fejlődött az elő­adás, gördülékenyebb a játék és gördülékenyebbek a szín­pad tárgyi kellékeszközei is. Kertész Iván

Next