Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-16 / 39. szám
____ Egy hét BUBAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN SÁNDOR JÁNOS vezényelte a Rádiózenekar ifjúsági bérletsorozatának harmadik estjét. Beethoven művei közül ez alkalommal a Hegedűverseny és a Negyedik szimfónia hangzott el. Lényegretörő értelmezés és tiszta hangzáskép jellemezte a zenekar előadását, harmonikus összjáték és pontosan kidolgozott szólamok — mindebben bizonyára jelentős része van a karmester igényességének és megbízható irányításának. A hegedűverseny szólistája, Kovács Dénes ismét kitűnő formában muzsikált, ihlete és koncentrációja mindvégig egyenletesen magas színvonalú előadást eredményezett, melynek hibátlan szépségét egyetlen mozzanat csorbította: az első tétel vége felé váratlan és érthetetlen módon felbomlott az egyetértés karmester és szólista között. Szerencsére ez csak egy pillanatig tartott és a továbbiak során a példás összjátékot semmi sem zavarta meg. ZEMPLÉNI KORNÉL szombati Liszt-estjén a Vándorévek olaszországi sorozatának első részét és a H-moll szonátát adta elő. Hatalmas vállalkozás — gondoljuk el, hogy a Vándorévek első része magába foglalja többek között a három Petrarca-szonettet és a monumentális Dante-szonátát is! Az előadás pallérozott gördülékenysége, makulátlan tisztasága és virtuozitása mit sem árult el a szellemi és fizikai erőfeszítésből. Zempléni Kornél azokhoz a zongoraművészekhez tartozik, akiknek hangszeres technikája a koncepció szolgálatában áll. Nem kezével, hanem agyával uralkodik a hangszeren, mindaz, amit a billentyűkön magasrendű technikával megvalósít, hibátlanul elgondolt, logikusan megtervezett elmélet kivitelezése. Mindez azonban egymagában még nem biztosítaná a produkció sikerét, ha nem hevítené át a meggyőződés belső izzása, a kifejezés magávalragadó lendülete, mélyről fakadó, kevés szavú, szemérmes lírája. Ez különösen Liszt műveinél nagybecsű értéke előadásának, azoknál a daraboknál, amelyeket könynyebb lenne olcsó pátosszal, mutatós érzelmességgel belépni a hallgató szívébe. A példamutatóan nagyvonalú hangszeres megoldás mellett ez a puritán szellemű interpretáció volt a kitűnően sikerült hangverseny legfőbb értéke. FELLEGI ÁDÁM keddi zongoraestjének összefoglaló címe, „A fúga művészete” eleve érdeklődést és rokonszenvet keltett. Ritka az ehhez hasonló tudatos gonddal megtervezett műsor és ritkán akad zongoraművész, aki nemcsak szívesen, de különös becsvággyal játszik fúgát. Fellegi Ádám ambíciója azonban még e látványos és tanulságos fúgaválogatáson is túlment azzal, hogy zongoraestje második félidejére Beethoven hatalmas Hammerklavier-szonátáját tűzte ki, azt a rettegetten nehéz és bonyolult művet, amelyet Fischer Annién kívül ma nálunk csak ő tart műsoron. Fellegi Ádám nyilván nem véletlenül sorakoztatott egymás mellé olyan fúgákat a zongoraest első részében, amelyek mindegyike átirat: az elsőt Liszt írta át Bach orgonaművéből, az utolsót ugyancsak Liszt, saját orgonaművéből. E kettő között kapott helyet Bach két kései kontrapunktikus sorozatának, a Muzikalisches Opfer-nek és a Kunst der Fuge-nak egy-egy részlete: mindkét mű tetszés szerint bármilyen hangszeren megszólaltatható ugyan, de nem kifejezetten zongorára íródott. Fellegi közismert hangszerjátszó biztonsága, virtuozitása és világosan követhető műértelmezése különösen alkalmassá teszi őt a bonyolult szövésű ellenpontozó művek megszólaltatására. Olyan fölénnyel uralkodik hangszerén és a zenei anyagon, mintha semmi nehézséget nem jelentene neki a szólamok világos vezetése a plasztikus hangzáskép kialakítása. Ez a fölény azonban rajongó alázattal társul: erről vallott a művész rövid prózai rögtönzése, a Kunst der Füge utolsó, töredékesen reánk maradt fúgájának bevezetőjeként, amellyel megindokolta, miért szólaltatja meg a befejezetlen négyesfúga után a „Trónod elé lépek ezennel..kezdetű korait. A Hammerklavier-szonáta, érdekes módon éppen azokat a vonásokat nem domborította ki eléggé, amelyek Fellegi Ádám zongorajátékát elsődlegesen jellemzik: a logikus formálást és a megingathatatlan biztonságot. Helyenként az elfáradás jeleit mutatta ez az előadás, ami egyébként nem is csoda. Ennek ellenére még egy ráadás-fúgára is telt a zongoraművész erejéből: Beethoven nagy Asz-dúr szonátájának fúgájával vett búcsút hálás publikumától. RICCARDO CHAILLY vezényelte a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának operaházi hangversenyét. A fiatal olasz karmester rutinosan és ugyanakkor aggályos gonddal igazgatja a zenekart. Schubert Hatodik szimfóniájánál ez a gond kiterjedt a hangzás szimmetriájára, a különféle szólamcsoportok arányos elhelyezésére is. Ez a ritkán játszott Schubert-szimfónia nem is igényel többet a szöveghű, pontos megszólaltatásnál, áttekinthető formálásnál — mindezt Chailly és a jó diszpozícióban muzsikáló zenekar részéről hiánytalanul megkapta a kompozíció. Nem így Stravinsky kirobbanó hatású fiatalkori opusza, a Sacre du Printemps — címét váltakozva szokták „Tavasz megszentelésé”-nek és „Tavaszi áldozat’-nak fordítani. Szinte elképzelhetetlen, milyen ellenállást tanúsít ez a darab olyan előadással szemben, amely nem emelkedik a korrekt megszólaltatás fölé. Ezen a hangversenyen bebizonyosodott, hogy a „korrekt” jelző körülbelül úgy illik a Sacre-hoz, mintha egy tűzhányó kitöréséről azt mondanánk, hogy rendben lezajlott, vagy egy üstökös érkezését menetrendszerűnek neveznénk. A hatalmas zenekari együttes hibátlanul és példás fegyelemmel játszott; tempó és dinamika is rendben volt. Éppen csak maga a mű „nem szólalt meg”, bármekkora hangerő dördült is a pódiumon. A hallgatóság illedelmesen, ám tagadhatatlanul unatkozott és megadó szendergéséből a befejezés sem tudta felrázni — egyszerűen nem vette észre, hogy véget ért az a mű, amelynek bemutatóján parázs verekedés közepette nyilvánította véleményét a párizsi Champs Elysées Színház közönsége, az első világháborút megelőző esztendőben. Pándi Marianne A Munkásőrség Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Központi Férfikara ezredik fellépése alkalmából február 22-én ünnepi hangversenyt ad a Magyar Néphadsereg Művelődési Házában (XIV. Népstadion út 34.). A színházak szombati műsora Magyar Állami Operaház: Borisz Godunov ( béri. 4.) (6) — Erkel Színház: Sylvia (5. béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: Az úrhatnám polgár (7), Főv. Müv. Ház: Dániel az övéi közt (7) — Várszínház: A lovakat lelövik, ugye? (7) — Józsefvárosi Színház: A tavasz ébredése (7) — Madách Színház: Három nővér (V. béri.) (7) — Vígszínház: Popfesztivál (7), In memóriam O. I. (éjjel 11) — Pesti Színház: Equus (7) — József Attila Színház: Ítéletidő (T béri 2.) (7), Hálószoba komédia (du. fal 3) — Fővárosi Operettszínház: János vitéz (7), Zsebszínház: Lola Blau (fél 8) — Thália Színház: Házszentelő (7) — Reflektor Színpad: Búcsúvacsora (8) — Ódry Színpad: Pillantás a hídról (bemutató) (du. 3.) — Vidám Színpad: Segítség, válunk! (7) — Radnóti Színpad: Amherst szépe (7) — Mikroszkóp Színpad: Minek néz engem? (fél 9) — Játékszín: Egerek és emberek (7) — Egyetemi Színpad: A magyar reneszánsz nagy százada (7) — Budapesti Gyermekszínház: Egy szívdobbanás fele (Csepelen) (du. 3), A csodálatos jávorfák (du. 3) — Zeneakadémia: Ifj. műsor: Zene és... (B/4.) (du. 4), Feb. műsorok: Budapesti Madrigálkórus (Téli kamaraestek 4.) (fél 8). Kisterem: Musica Nova Együttes (Románia) (Új Zenei Stúdió 115.) (fél 8) — Állami Bábszínház (Népköztársaság útja) : Az aranytollú madár (du. 4). Jókai tér: Irány az Ezeregyéjszaka! (bemutató) (du. fél 3) _ Fővárosi Nagycirkusz: Szupercirkusz (du. fél 4 és este fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. M.,'mr ro.:ot Troilus és Cressida Shakespeare drámája a Nemzeti Színházban Sötétló amfiteátrum a színen, porondját fényfüggöny rejti, majd függőlámpák világítják, némelykor elemlámpák pásztázzák. A szabad vagy szűkített térre híd ereszkedik, másszor hintaágy csüng, padokat tesznek, voltaképp szükségtelenül. A csempés portálfalak fehérét vörösre színezik a felfüggesztett kardok, pajzsok, páncélok. Meglehet, a tele-múló időt méri az a jókora, kerekes mutató, amely kattogva jár körbe a jelenetek között, ám érthetetlenül neki-nekilódul egyébkor is. Mintha valamely mérkőzésre, egyszersmind mészárszékre invitálna Shakespeare drámájának, a Troilus és Cressidának széthúzó előadása a Nemzeti Színházban. Sem Székely László színpadképe, sem Székely Gábor rendezése nem gáncstalan, így a hajdani trójai háború, s az elszakadt szeretők története most szellemében ingatag, állhatatlan. Más-másféle etusa, hol fizikai, hol szellemi tornának, hol szeszélyes kényelmetlenségnek, hol meg torokszorító keserűségnek tetszik. Azt pedig, aki kommentálja a históriát kölcsönvett prológussal, közben cinkos kacsintással, kurta epilógussal, őt, a trójai Pandarust túlságosan is dédelgeti a színrevivő, még inkább a színész. Olyan bumfordi, ahogy bemasíroz Kállai Ferenc teremtménye! Most Cressida nagybácsija csak tüsténtkedő, könnyen megneheztelő, könnyen megbékülő, a szerelmesekért színlelni is kész, mert szenvedélyesen életszerető figura. Olyan édeskedves, szeretni való ez a Panjdarus, hogy ki nézné kerítőnek, szatócsléleknek, egy szerelem első beszennyezőjének? És olyan móka-bukás, mosolyogni való, hogy ki venné komolyan nyögését, panaszoskodását, szavainak igazi summáját? Mint sportemberek mutatkoztak be a trójaiak különben is. Akár a bajnokokat, üdvrivalgva köszöntik a viadalból hazatérőket, harsogva buzdítják a párharcot, a fair play-t kedvelik, vezérük mintájára. A nagy Hector ugyanis, Avarstván tisztes alakításában, megfontolt is, férfias is. Nem hisznek a vésztjósló királylánynak, Kasszandrának, akit Pogány Judit kuporgó embrióból, kényszerzubbonyos őrültből és más emberroncsmintákból gyúrt eggyé. Ugyan miért várnának megpróbáltatások a trójaiakra? Az eszükre, vagyis az eszességükre büszkék a görögök. Igaz, a fővezér szónoklata inkább szalmacséplés, egyikük szófukarsága és másikuk szószátyársága egyaránt balgaságot rejt, és van, aki csak kivételesen szókimondó, máskülönben ékesszóló. Ám hét helyett jutott ész, agyafúrtság, diplomáciai érzék egyvalakinek, Kálmán György remekbeszabott Ulyssesének. Sima a modora, merész a szelleme, szava finoman ironikus, fortélyos, mégis igaz, amit mond a hatalom leromlásáról, az erőrekapott különbözésről vagy az érdemek elévüléséből. Ebben az Ulyssesben egyesíti a színész az éleslátás nagyságát és a manipuláció alacsonyságát. Amivel nem bír meg az elme, arra van erő, ott van Ajax, akit másodjára formál meg Vajda László, de míg a kaposvári, lényegében komédiás értelmezésben alakítása megfelelt, addig e mostani, másféle előadásból kirí ez a már mértéktelenül túlzott, majdnem gyengeelméjű, szüntelen viszolyogtató Ajax. Ennyire primitív emberfiára nem lenne már féltékeny Achilles sem, különösen nem a kitűnő Cserhalmi György Achillese, aki nem annyira hígvelejű, mint olykor mutatták, résen van mindig, érzi az epét a bolond-logikában éppúgy, mint a bölcs példálózásban. Nem is annyira hiú ez az Achilles, nemcsak kéreti magát a harcra, hanem a vonakodásra oka is van. Ezért kiszámíthatatlan, zsarnok szerető, majd heves. Sértett bősz, szúálló, ugyanakkor gátlástalan, alantas gyilkos is, e nagyszerű, észrevétlenül színváltó megszemélyesítésben. Vonzalmat is érez iránta, félelmet is tőle fiúkedvese, az a Patroclus, akit a szintén kiváló Dörner György harmonikus mozdulatokkal, kihívó mosolyokkal, mégis szemérmes gyöngédséggel idéz meg. Ezek a görög hősök! E hadviselésről, amint a serteperte, trójai Pandarus, épp úgy a szabad szájú, görög Thersites is elmondja a mondókáját. Pontosabban, nem is úgy, nem kedélyesen, nagyon is kedveszegetten, nem a közbajokba belecseppent polgárként, hanem kívülállóként, ítélkezőként, becsmérlőként. Káromlásait elhiteti a mesterjátékos Őze Lajos indulata, fanyarsága, bölcselőfölénye. Sajnos, a nehéz vádakat megenyhíti az a cseppet sem fenyegető kép, amelyet a csatározók nagy részéről, könnyelmű vagy kelletlen intézkedőkről, legfeljebb bocsánatosan vétkezőkről készítettek. Nem szembeszökő most Székely Gábor színre vitelében az a kapcsolat, amely a trójai háború tétjét, Heléna birtoklását összeköti Cressida kiadatásával, az ellenségeskedés kegyetlen epizódjával, nem látni meg e színe-visszája ábrázolatot. A spártai királynéhoz ragaszkodik a férj és a szerető, a görög és a trójai mind, még az is, aki kevésre taksálja. Míg a közrendű hajadont készséggel átadja a hellén tábornak Ilion városa, az apának a szerelmes, éppen az, akinek legdrágább a leány. Nem érzelmet tisztelnek, igazságra törekednek itt és ott, csupán hírnevüket féltik, a látszatot védik, kerül, amibe kerül. Ennek kellett volna kitűnnie e színielőadásból, amely mind a világszép pár, Paris és Heléna szenvedelmére, mind pedig a kénytelen különválók, Troilus és Cressida szerelmére tanácstalanul tekintget. Tétovázik Paris és Heléna, szeressék meg, vagy ne szeressék egymást, mígnem a főpróbáról a premierre, egyébként helyesen, kissé elhidegül Lázár Kati és Helyey László divatosan köznapi, korántsem gyönyörűséges kettőse. Az a bökkenő, hogy Troilus és Cressida szerelmét már a publikum sem igen tudhatja mire vélni. Hiszen Csomós Mari Cressidájáról nem hihető, hogy tizenhét éves, tapasztalatlan, hamvas bakfislányka, hangjának mélysége, nevetése is asszonyra vall, a színésznő igyekezete hasztalan. Ami Balkay Géza Troilusát illeti, amikor szenved, majdnem zokog, ha szeret, szinte lobog, amikor haragszik, máris tombol. Kár, hogy e színésznek nincs nyugta, csekély a fegyelme, a csöndje, s így szerepét szétrobbantja menthetetlenül. „Az égi kapocs eltört, múlt, lehullt!” — mondja Troilus e műben választottjáról, akarva-akaratlan e világról is. Nincs égi, csak földi szerelem, nincs örökkévaló, csak változó, hovatovább nincs isteni, csak emberi morál. Sőt, a kor éppen kisejlik az emberség kapcsaiból is. Erről szólhatott volna a Shakespeareelőadás, sokkalta fájdalmasabban. Bogácsi Erzsébet Görögök és trójaiak (Szlovák György rajza) LAKÁSOK ELEKTROMOS HIBAELHÁRÍTÁSA 12 órán belül ZÁRAK, REDŐNYÖK JAVÍTÁSA 24 órán belül JAVSZER Gyorsszolgálat Bp. 1053 Magyar u. 5. Telefon: 173-120, 173-090 ■ Szombat, 1980. február 16. NAPLÓ február 11i A Rátkai Márton munkásművész klubban február 18-án este fél nyolckor Reinitz Bélaestet rendeznek Fehérvári Horváth Márta, Palócz László és Szelecsényi Norbert közreműködésével. A régészet és a művészettörténet határán folytatta évtizedeken át kutatásait Mihalik Sándor, s állhatatos munkásságának eredményeit legalább száz tudományos cikkben, nagy tanulmányban, könyvben tárta a nyilvánosság elé. Érdeklődésének szorosan vett tárgya a magyar ötvösművészet és a magyar kerámia története volt, ám mert e kettőről mindent tudni akart, kénytelen volt a história polihisztorává is tenni magát. Tanulmányai így felölelték a történelem szinte valamenynyi korszakát. Foglalkoztatta továbbá az ipartörténet, a technikatörténet számos vonatkozása, kutatott az építészettörténet szellemi területein, foglalkozott művészetelmélettel, s helytörténettel, felderítette a céhes iparszervezet múltjának számos igényét, emlékét. Szét mégse folyt a tudása: mindig rendet tudott tartani a feltárt adatrégiók között, kutatásainak két általános irányába rendezvén őket. E módszertani útmutatáson túl azonban — ne feledjük — műveire és tartalmukra is emlékeznünk, kell a néhány esztendeje már eltávozott Mihalik Sándor születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmával. Tanulmányai — melyeket előbb az olasz nyelvű Corvina című folyóiratban, majd a Tanulmányok Budapest Múltjából köteteiben és a Fólia Archeologica lapjain publikált — és könyvei — melyeknek sorában a legelső volt a rimaszombati ötvöscéh történetének feldolgozásáról beszámoló kötet, majd ezt követte A sodronyzománc eredete, A Miklós-börtön, a Benczúr Kassán, a Szentpéteri József ötvösmester élete, önéletírása, művei, s végül a magyarországi zománcművészetről szóló monográfiája — a magyar művészettörténet és történettudomány megbecsült forrásművei. Hála szerzőjük örömmel végzett alapos munkájának. (-th-) Hermann Kesten, az NSZK PEN-klubjának elnöke nyolcvanéves. A weimari köztársaság utolsó éveiben a Neue Sachlichkeit jegyében, mint baloldali társadalom- és kultúrkritikus lépett fel. 1933-tól emigrációban élt Párizsban, Brüsszelben, Londonban és Amszterdamban — ez utóbbiban az Albert de Langé emigráns kiadót vezette. OPERA Az Ernani második szereposztása Szinte kötelező hagyománynyá vált az elmúlt évtizedekben az Operaházban, hogy a premiereket, felújításokat, kettős szereposztásban hozták színre. Először bemutatkozott az első együttes, majd a második, ezt követően még egy előadása volt az elsőnek és a másodiknak is, és csak ezután keverték a kettőt. A színház új vezetése a régebbinél szabadabban kezeli ezt a szokást, egyes operáknak nincs második szereposztása, másokban pedig csak hosszabb-rövidebb idővel később jutnak szóhoz. Ez történt most az Ernani esetében is, a Gardelli vezényelte első együttesnek négy előadása volt és a második csak ezután lépett színre. Elvira szerepét Takács Mária énekelte ezen az estén. Régebben tapasztalt színpadi merevsége örvendetesen oldódni látszik. Szabadabban énekel és kötetlenebbül mozog, mint azelőtt. Hanganyaga szép, tisztán csengenek a magasságai, csak ritkán fullad be egyegy hangja — bizonyára légzéstechnikai hiba miatt. Ez a Verdi-szerep mégsem az ő igazi világa. Azért nem, mert Takács Mária hangja és egész éneklésmódja inkább németes, mint olaszos. Szopránja az a fajta, amelyet a szakirodalom „jugendlichdramatisch” néven emleget, nagy vivőerejű, de világos színű hang. Elvira szólamának mély fekvésű részeivel, melyeket az olasz drámai szopránok sötéten, „lemellezve” szoktak énekelni, nem nagyon tud mit kezdeni. Takács Mária bizonyára Weber- és Wagner-szerepekben fogja a legjobb formákat kifutni. Róka István Ernani-alakítását pozitív és negatív mozzanatok ellentéte jellemezte. Erőteljes, egészséges tenorja van, de nem kiegyenlített; egyes hangjai — főként a középső regiszterben — élesre sikerülnek. Szerepét temperamentumosan, de nem árnyaltan játssza, a szólamot biztosan elsajátította, ám zeneileg mégsem igazán meggyőző. Ki kell viszont emelni, hogy valamennyi szereplő között az ő olasz kiejtése a legjobb , Ötvös Csaba nagyvonalúan formálta meg a király flóráját, harmadik felvonásbeli áriáját őszinte líraisággal énekelte, és megvoltak az eszközei a szerep drámai elemeinek szuggesztív megoldásához is. Kár, hogy legfelső hangjai kicsit beszorulnak, mert ez épp a szólam érzelmi-zenei csúcspontjaira vet némi árnyékot. . Hangilag a legkiegyensúlyozottabb produkciót Begányi Ferenc nyújtotta Don Silva szerepében. A szólam jól egybevág szépszínű basszusának karakterével és hangterjedelmével. Begányi jó színész, ezért várható volt, hogy Silvaként is elmélyült emberábrázolást ad majd — ez azonban elmaradt. Valószínűleg magában a szerepben lehet a hiba. Ha Verdi idősebb korában írja meg az Ernanit, Silva figurájának megfogalmazásakor bizonyára több figyelmet fordít a szerelmében csalódott öregember fájdalmára is, és nemcsak a büszke spanyol főúr sértettségét és hajthatatlan bosszúvágyát hangsúlyozza. A kisebb szerepekben Maria Teresa Uribe, Rózsa Sándor és Szüle Tamás lépett fel, mindhárman jól illeszkedtek bele az együttesbe. Cseppet sem hálás feladat Lamberto Gardelli négy pompás előadása után átvenni az Ernani dirigálását. Medveczky Ádám vállalkozott rá , és nem vallott szégyent. A zenei alapkoncepciót nyilván Gardelli alakította ki. Medveczky ezt nagyon jól átvette. Talán csak a második felvonás elején lehetett észlelni a különbséget, ezen az estén nem sikerült olyan virtuózan összehozni a színpadi és a nagyzenekar visszhang játékát, mint a bemutatón. Színpadilag fejlődött az előadás, gördülékenyebb a játék és gördülékenyebbek a színpad tárgyi kellékeszközei is. Kertész Iván