Magyar Nemzet, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-09 / 288. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Miskolci zenei hét Húsznál több műsor hang­zott el Miskolci zenei hét cím­mel az elmúlt héten. Kivételes alkalomnak tekinthető, hogy Miskolcon egyetlen héten ven­dégszerepelt az Állami Hang­versenyzenekar, az MRT Szim­fonikus Zenekara, a MÁV Szimfonikus Zenekara, az MRT Énekkara, Ferencsik Já­nos, Fischer Ádám, Oberfrank Géza, Pászthy Júlia, Csaba Pé­ter, Ránki Dezső, László Mar­git, Fülöp Attila. Mit tudha­tott meg tehát a hallgató a zenélő Miskolcról? Megtudhat­ta, hogy több, hangversenycél­ra is alkalmas terme van: a Nemzeti Színház, a Bartók­­terem, a Miskolci Galéria, a főiskola terme stb. Kár, hogy a műsorvezetők kevés alka­lommal vállalkoztak arra, hogy a hallgatóval elképzel­­tessék a környezetet. A mű­ismertetések helyett ez talán fontosabb lett volna. Áttekintést kapott azonban a hallgató a miskolci zenei együttesekről, a kórusokról, a szólistákról. A megnyitó és a záróhangversenyen a Miskolci Szimfonikus Zenekar játszott Mura Péter vezényletével. A zenekar elismerésre méltó fej­lődéséről, igényes művészi szintjéről az első hangverseny tanúskodott meggyőzően. Fon­tos szerepe van a Miskolci Új Zenei Műhelynek. Mint rádió­beli bemutatkozása is bizonyí­totta, az együttes századunk zenéjének lelkes és hivatott terjesztője. Célja, hogy pótolja azt a jó néhány évtizedes el­maradást, ami a modern zene ismeretében — nemcsak Mis­kolcon — tapasztalható, s egy­szersmind bemutassa a leg­újabb zenei törekvéseket is. Ez az alig néhány éve alakult műhely fokozott figyelmet ér­demel. „Házi muzsika” formájában mutatkoztak be a szólisták — Németh Zsuzsa, Papp Gábor, Torma Gabriella, Szergej Da­rádon — és az Új Miskolci Vo­nósnégyes. Ez a műsor ré meg­­sejtetett valamit a város zene-­­­s- életének ma még megoldatlan kérdéseiről, az „ingázók” -ífjú problémáiról, a tanár-zenekari muzsikus-szólista gondjairól is hallhattunk. A Kóruspódium az aktív muzsikálók legszéle­sebb bázisát, az énekkarokat­­ mutatta be. A miskolci körzeti stúdió rövid műsora vonzó, de az­­árnyékokat is megmutató képet rajzolt a város zeneéle­tének talán legfontosabb köz­pontjáról, oktatási intézmé­nyéről. Nem volt haszontalan tehát a városi tanács, a Filharmónia és a Magyar Rádió közös erő­feszítése. Talán csak a soro­zat címe lehetett volna más, talán ez: A zene ünnepi hete Miskolcon. Sz. F. M. nyult, rokonszenvesen, érdeke­sen vallottak életükről és hi­vatásukról. (1.) Szivárvány — a tévedésről Fő- és alcíméhez egyaránt hű maradt a vasárnap délelőt­ti műsor, a Szivárvány — a tévedésről. Színes volt, sokfé­le, s olyannyira meghirdetett témájáról szólt, hogy első ri­portja maga is voltaképp csak ide tévedt. A lakótelepek, új városrészek­ problémáiról szólt e beszélgetés, meglehetősen csapongón. A második s a har­madik riportban, a nyugdíjas pedagógus és a szenvedé­lyes házi­mozizó vallomásá­ban mintha nem a tévedésük lett volna a főszereplő, hanem egy-egy ember végül is ered­ményes munkája. Tévedés — a szóhoz nyel­vünkben egyfajta pejoratív érzés tapad. Még a közismert Tévedni emberi dolog mon­dáshoz is inkább az irónia, a lenézés hangulata társul, mint az elnézésé, a megértésé. Pe­dig hányféle módon véthetjük el a helyes utat! Van, aki ta­pasztalatokat, tényeket össze­gez, napi munkája, hivatása ez, s a következtetések, a jós­latok — természetük ez — nem mindig válnak be. S mit kap cserébe a meteorológus ezért a bakiért, többnyire csak gúnyt, vicceket. S a kül­­politikus? Ki egyéniségével, tekintélyével támogatja meg érveit, s ugyancsak egyénisé­gének és tekintélyének próbá­ja, hogyan ismeri el, magya­rázza meg tévedésének okát. Munkatársunk, Avar János jól állta ki a próbát, tévedésével hitelén nem esett csorba. Sőt. Kettejükkel szemben a múlt eseményeit magyarázzák, te­hát nem „jósolnak”, hanem visszafelé s­övetkeztetnek a történészek. A tudomány az aktuális tévedések rendszere — mondta Vekerdi László. László Gyula árnyaltabban fogalmazott, ha vitatható is, de mégis eredmény már a té­nyeknek egyfajta lehetséges magyarázata is. Az ő tévedé­sük, ha van, forrásaik meg­jelölésével, már nem is hiba. Ám néha tragédiát is rejt az alcímül választott szó: téve­dés. Igaz, kibővítve, végzetes tévedésnek nevezzük a vissza­fordíthatatlan, jóvátehetetlen tévedéseket. Mint egy rosszul célzott lövés, mely emberéle­tet olt ki, s mint egy rosszul felállított morális mérce, mely­nek elvétése ugyancsak meg­sebez. S tévedésnek nevezzük az álmok kergetését és hitét, ha nem válnak be, ha nem nyerjük el őket. Mátrai-Betegh Béla a szó teljes jelentéstartal­mát próbálta felrajzolni a műű­­sor végén. Okosan, bár félő, hogy sokak­ számára túl átté­telesen, talányosan. A délelőtt hallottak summázata talán az lehet — hisz a bíráló sem té­vedhetetlen —, hogy nemcsak elítélendő hibánk, de jogunk is, hogy tévedhetünk. H. É. Embermesék Két orvos vallott önmagá­ról, életéről, két elkötelezett ember portréja bontakozott ki Lengyel Nagy Anna műsorá­ban, az Embermesékben. Ki­lencvenéves az egyik, érett­ségizett diákként eszperantista lapot szerkesztett, majd az egyetemen a Bethlen Gábor Kör elnöke lett. Diplomáját az első világháború kitörésének hírével együtt kapta kezébe, így aztán semmi sem lett a remélt karrierből, a fiatal or­vos négy évig sebesülteket kö­rözött, operált a tűzvonalban. Hazatérve átmenetileg ment le Kiskunmajsára, „amíg vé­get ér a rendetlenség”, aztán ötven év lett ebből az átme­netből, kemény munkával el­töltött fél évszázad, örökös harcban új szülészeti ágyakért, betegségek megelőzéséért. Vé­gül mégis boldog emberként beszélt életéről, amelynek célja volt és értelme”, vallot­ta, hiszen „az emberiséget szolgálta”. Nem mesélhetett ilyen visz­­szaemlékező történetet magá­ról a másik orvos, aki csak néhány éve végzett, de azóta az egyik legnehezebb munká­­­­ban, rohammentes­ orvosként dolgozik. Életeket ment, esz­méletlent éleszt — a legkemé­nyebb, legidegtépőbb, legfá­rasztóbb szolgálat. Lengyel Nagy Anna nem so­­­kat beszélő riporter, alanyait hagyja szóhoz jutni, csak oly­kor-olykor tesz föl egy-egy kérdést, amivel a beszélgetést tovább segíti. Műsorának si­kere nem kevéssé függ attól, milyen „médiumot” talál. A két orvos jó partnernak, bizo­A fiatal képzőművészek Stúdió ’80 című kiállítását Be­­reczky Loránd művészettörté­nész nyitja meg a Műcsarnok­ban december 12-én, négy órakor.­­ A szegedi Juhász Gyula Tanár­képző Főiskola tanácsa a felsőok­tatási rajz- és művészettörténeti tanítást, a magyar festészetet ért nagy veszteséget adott hírül: Wink­­ler László festőművész halálát. Olyan ritka alkotóegyéniség hunyt el 68 éves korában, aki magas színvonalú, gondolati indíttatású művészi tevékenységet tudott pá­rosítani elismert, eredményes pe­dagógiai munkássággal. Nevéhez fűződik a felszabadulás után a fő­iskola rajz-tanszékének a meg­szervezése. Itt — egészen 1975-ig — nyugdíjba vonulásáig vezette be a műhelytitkokba tanítványai so­kaságát, akik művésszé vagy rajz­tanárokká érve emlékeznek rá szerte az országban. Ő maga a Képzőművészeti Főiskolán Kar­­lovszky Bertalan, majd Glatz Osz­kár növendéke volt, s tanulmá­nyait ösztöndíjasként Olaszország­ban folytatta, több külföldi úton gyarapította. Portréfestőként in­dult, de monumentális feladatok is foglalkoztatták, amiről egyebek között vallanak a szegedi Petőfi­­telepi templom freskói. Későbbi művein filozofikus hajlamai, szé­les körű műveltségének jegyei a szürrealizmussal rokon megjelení­tésben tűntek elénk hosszú éve­ken át. Nagy elkötelezettséggel festette korunk problémáit, nap­jaink világát is. Az utóbbi évtized­ben szinte megújult művészete, amelynek értékeiről alig egy esz­tendeje gyűjteményes tárlat tett tanúságot. (is)­­ Hollós Korvin Lajos szüle­tésének 75. évfordulóján ko­szorút helyezett el sírján az írószövetség, számos barát, író­társ és hozzátartozó. Amatőr és hivatásos nép­táncosok, valamint a Sebő, a Vujicsics és a Téka együttes dolgoznak együtt abban a „táncos újrafölfedező” mozga­lomban”, amelynek Párhuzam című előadóestjét december 14-én, este hét órakor rende­zik meg az Állami Népi Együt­tes színháztermében (1., Cor­vin tér 8.1. •­* Nehéz gyásza van Róna Vik­tornak, az Operaház vezető magántáncosának, a párizsi opera balettmesterének. Édes­anyja, özvegy , Róna Zoltánná nyolcvanéves korában, hosszú szenvedés után meghalt. Te­metése december 11-én, 1 óra­kor a Farkasréti temetőben lesz.A Puccini Bohémélet­ című operájával vendégszerepel a kőbányai Pataky művelődési központban december 10-én, öt órakor a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata. Az előadást Pál Tamás vezényli.­­ Várady György Érdemes Művészt, a Vidám Színpad fő­rendezőjét december 14-én, vasárnap 11 órakor búcsúztat­ják a Farkasréti temető Kis Ferenc téri ravatalozójában (59-es villamos végállomásá­nál).­­ Jevgenyij Nyesztyerenko, a moszkvai Nagy Színház világ­hírű magánénekese, a Csaj­kovszkij Konzervatórium tan­székvezető tanára december 2—8. között énekkurzust tar­tott a Zeneművészeti Főiskola énekszakos hallgatóinak. Dél­előtt technikai és hangképző gyakorlatok folytak, délután dalokat és áriákat dolgoztak fel. A kiváló basszista vasár­nap délután a főiskola X. ter­mében a tanáraik és a hallga­tók számára hangversenyt adott; gazdag műsorának min­den számát rövid magyarázat­tal vezette be.­­ Egy bemutatkozó író, Dobó Piroska „Alászállás” című re­gényéről közölt kritikát va­sárnapi Könyvszemlénk. Kri­tikusunk azonban következe­tesen elírta a nevet — Dobos Piroskának nevezve az írót. Sietve igazítjuk helyre a téve­dést — az író és a kiadó el­nézését kérve —, az „Alászál­lás” írójának a neve: Dobó Piroska. A Akarsz-e játszani? címmel a kőbányai Pataky művelődési központ Üljük körül az asztalt elnevezésű klubjában Almási Éva és Harsányi Gábor beszél­get december 12-én négy órá­tól a színművészeiről a kőbá­nyai közönséggel. A Régi konok muzsikája cim­balmon címmel Farkas Gyön­gyi cimbalomművész ad hang­versenyt december 14-én, va­sárnap este hét órakor az Egyetemi Színpadon. A kon­certen közreműködik Kiss An­na dalénekesnő és Tímár Béla színművész. NAPLÓ December 9 A színházak keddi műsora Erkel Színház: Szerelmi bájital (Főisk. bék­. 2. ea.. 7) — Nemzeti Színház: IV. Henrik I. rész. (7) — Madách Színház: Mégis, kinek az élete? (1. bér­. 7) — Népszínház- Várszínház: Vízkereszt (7) — Nép­színház-Józsefvárosi Színház: Tíz kiló arany — Játékszín: Meierék (7) — Vígszínház: Pop­fesztivál (7) — Pesti Színház: Equus (7) — Fővárosi Operettszínház: Csókolj meg, Kartám! (A. bék­. 2. ea., 7) — József Attila Szíház: Rozsdate­mető (7) — Thália Színház: A Mes­ter és Margarita (7) — Radnóti Miklós Színpad: Egyperces novel­lák (7) — Mikroszkóp Színpad: Bimm-Bunim Bömbölő (de. 10), Hogyan? Tovább! (fél 9) — Vi­dám Színpad: Nyitott ablak (7) — Budapesti Gyermekszínház: Li­liomfi (de. fél 11), Egy szívdobba­nás fele (du. 3) — Állami Bábszín­ház a Jókai téren: A bűvös tűz­­szerszám (de. 10) — Egyetemi Szín­pad: Torna László Ady-estje (7) — Szkéné Színház: Barna Róbert: Szegény Kriszti. — Korona Pó­dium: Ruttkai Éva előadóestje (7) — Zeneakadémia, Nagyterem: Ma­gyar Állami Hangversenyzenekar . (TV-hangversenyek 1. fél 8) — Magyar Állami Operaház: Miskolci Szimfonikus Zenekar (Egyetemi bér­. 2., fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. Magyar Nemzet Rákos Sándor gyűjteményes kötete A pokol tornácára vettetett, helyük nem találó lelkek közé. Bűn nélkül mondtak rá ítéletet. Nem pörölt. Hagyta, hogy megkötözzék. Az önarckép című vers fenti sorai mellé hadd idézzem a költő egyik háromsorosát: a fájdalom volt jó énektanárom a félelem volt játékmesterem fegyelemre a halál oktatott. (Ők hárman)M­ottója lehetne ez a néhány sor Rákos Sándor új, gyűjteményes kötetének. Kife­jezik, mint az egész könyv, egy nemzedék életérzését. Akik, az idősebb Weöres Sán­dor szavaival élve, a pokol tor­nácán éltek: ifjak voltak a há­ború idején, férfiak a követke­ző, embert próbáló évtizedek­ben, s kinek-kinek megvolt a lehetősége, hogy elítéljék, bűntudatot ébresszenek benne, hogy féljen, s a halált ne tud­ja elfeledni. Rákos Sándor felveszi a har­cot a halállal Gilgamesként, megjárja a poklokat Istárral, feláldozza magát a Megváltó­val. A maga emberfeletti vívó­dásaihoz fegyvert keres a fia­tal költő, s talál is, előbb Kas­sáknál, az avantgárd expresz­­szionizmusban, és ezzel pár­huzamosan, a biblia mitológiá­jában. S talán mindkettő egy­szerre ragadja meg Füst Milán verseiben. Ezt írja egyhelyütt: „Füst és Kassák szenvedélyes intellektualizmusa mélyén szenvedélyes ösztönösséget is­mertem meg. Ez a felismerés adott bátorságot alkatom vál­lalására, szorongva fölmért le­hetőségeim kimunkálására.” Ösztönösség és gondolatiság, valóban ezek költészetének fő jellemzői; az indulat elszakít­hatatlan a nyugtalan értelem­től, mely rendületlenül kérdez és felel. Korai versei a maga és a vajúdó háborús ország viszo­nyát kutatják, a hazáért perel­nek. A háború végén néki is éle­tet és szabadságot jelent, le­hetőséget, ígéretet, valamiféle kiegyensúlyozott boldogságra. V­­egindító olvasni ezeket a­­ verseket, végigkísérni egy fiatal férfit a társadalom vál­ságainak, szabad légzésének és görcseinek reagenseként. Ahogy az elveszettnek hitt ha­zát megtalálja, a magányos ember kinyílik, mint aki saját démonaitól is megszabadult. S megindító átélni ismét, hogy fordul újra magába, hogy telik meg létbizonytalansággal, amiből az érzéki szerelem kí­nál csak valami kiutat. Költé­szete ezoterikusabbá válik, megjelenik a groteszk, a lecsu­paszított rövid versek — igaz­ságkereső próbálkozásai egy elvontabb létformával. A többszörös újjászületés példája, ahogy megírja Sirató című versét, amelyben a leg­elemibb emberi kapcsolat, anya és fiú tragédiája fogal­mazódik meg újra, mikor a maga emberi egyszerűségében idézi a bibliai Máriát, az ács feleségét, abban az órában, mikor isteni fiát meghalni vi­szik. Aztán újra a visszatéri? kí­vánság: „Libera nos a malo” — szabadíts meg minket a go­nosztól — „kéréssek istenem, hol vagy?” majd így felel: „Nem krisztusi ajándék a meg­váltás, vérben-lucsokban ki­ki maga szenvedi meg.” . Lehajol a mindennapok kár­­hozottaihoz, ám bűn-bűnhődés, halál-megváltás, szemlélődés, magány és szerelem, termé­szet, álmok és játékok mozaik­­képei felett is átível a század témája: a kiszolgáltatott és megalázott ember, ki a sze­génységre és magányra tett fo­gadalmat, és „homlokán”... „Napnál hevesebben éget”... „a perzselő igazság.” Az igazság szenvedélyes ke­­­e­resése formai gazdagodás­sal jár: Rákos Sándor a ma­gyar klasszikus költészet neki tetsző színeit éppúgy magába oldja, mint az európai modern líra eredményeit; romantikus mohósággal asszimilálja a pri­mitívek, vagy a tördelt korokat teremtő ókori kelet érzékien lírai világát. Szenvedélyes és személyes Ura ez: rejtőzkedés és kibe­­szélés ellentétes kényszere új meg új megrázkódtatások el­viselésére hajtja. Mintegy po­kolra szállva felhozza a múlt emlékeit: a menekülőt, akit egy kutya ment meg, mert nem ugat, mikor rátalál, aki csőre töltött fegyver előtt lép­ked, s az el nem dördült fegy­ver „váltakozó árammal telíti, míg csak él.” Ez a váltakozó áram lüktet egész költészeté­ben, meg-megújuló vívódásai­ban. Ez ad töltést, a költői erőit mintegy szintézisként magában foglaló, Anyasirató című versének is. A gondolat és indulat hul­lámzására komponált hosszú versben a költő a halott anya felett végre egyértelműen ki­énekelheti fájdalmait, szoron­gásait, indulatait. Halál és megdicsőülés, bűntudat,a meg­váltás, a parttalan szeretet görcsei oldódnak fel a sirató­ság keretében, formai és gon­dolati gazdagságában. A már­­már bezárkózó, a csönd hatal­mát érző költő lávaként önti magából a tördelt, hosszú so­rokat, felhasználva a nála ed­dig csak nyomokban feltűnő tipográfiai lehetőségeket is; a kompozíció fegyelmével fogva világirodalomban is rit­ka, a magyar irodalom­ban pedig egyedülálló eset, hogy egy nagy költő egész oeuvre-je megjelenjék idegen nyelven. A magyar líra tekin­télyének és hírnevének terje­dését mutatja, hogy ez meg­történhetett. Hozzájárult eh­hez Radnóti Miklós kivételes sorsa és életművének ebből is következő nemzetközi érde­kessége. A II. világháború, de fő­ként az ötvenes évek után meggyorsult a magyar iroda­lom nemzetközi elismerése. Ahogyan az utolsó negyedszá­zadban a magyar állam nem­zetközi tekintélye nőtt, úgy a kortárs magyar irodalom, de elsősorban a líra egyre szélesebb körű külföldi olva­sótábort hódított meg. Illyés, Kassák, Füst, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky és Somlyó György külön kötetei után nagy sikere volt a Cor­vina és a New York-i Colum­bia egyetem közös reprezen­tatív modern magyar antoló­giájának. József Attila­­ és Radnóti Miklós, a legtöbb nyelvre lefordított két ma­gyar költő iránt nemcsak egyéni tragédiájuk miatt nő állandóan az érdeklődés, ha­nem nemzetközi, munkásmoz­galmi tematikájuk miatt is. A Radnóti költészetét ide­gen nyelveken megszólaltató kísérletek közül messze ki­magaslik összes verseinek an­golul most megjelent díszes kiadása. (The Complete Poet­­ry. Edited and Translated by Emery George. At’dis, Ann Arbor. Michigan, USA, 1980. 400 l.) A­ fordító magyar szárma­zású, de már amerikai köl­tőnek is számító egyetemi ta­nár a michigani egyetemen, eredeti neve: György Imre. Mint bevezetőjében elmond­ja, 1963-ban ismerkedett meg Radnóti eklogáival és kori verseivel. Ennek a csaknem két évtizedes tanulmánynak öt évre rúgó beható munká­ja ez a kötet, amely egy har­minc oldalas életrajzot és­­48 oldal jegyzetanyagot is tartal­maz. A nagy magyar költő teljes költői életművét, na­gyon helyesen,­ úgy adja köz­re, hogy megjelenésük sor­rendjében először az egyes kötetek kerülnek bemutatásra, majd a költő, életében kötet­ben meg nem jelent művelt. A díszes kötésű, gondos sze­desd kiadványban az egves versek külön oldalon kezdőd­nek. A jegyzetanyag a Rad­­nóti-irodalom csaknem teljes anyagát felöleli és ha valahol hiányok­­ észlelhetők, az az egyes Radnóti-szakértők meg­hallgatása nélkül történhetett. A fordító ugyanis munkája fo­lyamán és nyomdába adás előtt számos hazai intézmény, így az OSZK, az Irodalom­tudományi Intézet, a Petőfi Múzeum, a Pen Club és az NHQ egyes munkatársaival konzultált. A fordítások e kötetben való megjelenésük egységbe a sokrétű anyagot. Hogy a költemény zárósorában a megtalált harmónia jeléül idézze az antik igazságot: „Sok van, mi csodálatos, de az em­bernél nincs semmi csodálato­sabb.” Ami ezután következik: Rá­ A­kos Sándor új költői kor­szakának változatait hozza. Dosztojevszkij hősök és Gil­games maszkjai mögött keresi az embert, s Az emlék jelene című költeményben az Anya­­siratóban megtalált formát al­kalmazza, bontja ki, legtragi­kusabb élménye, 1944 látomá­­sos megjelenítésére. E megrá­zó nagy versben, költészetének mintegy összefoglalását adja. Epika és lína fonódik össze drámai kompozícióban, kép­vers, párhuzamos — két irány­ban olvasható — vers, rövid és hosszú soros költemények vál­takozása: a szaggatott sorok a szenvedély és szenvedés új meg új árnyalatait bontják ki, hogy a legfőbb mondanivaló kibukjon a száján: „hogy ez­után szeretnek engem”. Rákos Sándor új, gyűjtemé­nyes kötete sokoldalú költői pálya jelentős állomása. A költészet csúcsain járva bizo­nyára elnyeri az olvasók szere­­tetét. (Magvető) Albert Zsuzsa előtt huszonhét angol és ame­rikai folyóiratban, köztük szá­mos vezető orgánumban je­lentek meg. A pár éve kiadott Vajda­féle antológiában és a túl­­nyomór­észt még kéziratban rejlő Tábori-féle antológiá­ban a mai angol és amerikai költészet legnagyobb alakjai is szerepelnek a munkatársak között. Természetes, hogy ezek nyers fordításból és­ szóbeli értelmezésből készítették át­kötéseiket. A mostani Rad­­nóti-kötet egyetlen szerző műve, aki ugyan egyetemi ta­nári fokon filológus, de ő ma­ga is költő, s mint magyar származású poéta doctus kül­ső segítség nélkül maga vé­gezte el a roppant feladatot. Az egész kötet így homogén mű és bár egyes részletei jobban sikerültek, vannak benne rutinmegoldások is. Kü­lönösen az első köteteknél ug­rik ki ez, mert Radnóti 1930 körüli versei az akkori népi divat megnyilatkozásai és szókincsük annyira magyar, hogy már-már lefordíthatat­lan. Az „etnográfiai szocializ­mus” stílusa ez, hogy Fábry Zoltán kifejezését használjuk. Egyfolytában és angolul ol­vasva Radnóti költői életmű­vét, úgy a magyar hagyomá­nyokba, mint a világirodalmi folyamatba való beilleszkedé­se rendkívül élesen domboro­dik ki. Motívumkincsében is a XVI.­­ századi • collegium trium linguarum (itt: az Ótestamentum, a hellén és a római kultúra) együtt van je­len a keresztény humanizmus­sal, a­­felvilágosodással és a szocializmussal. Semmiképpen sem érthetünk egyet a for­dító elhelyezésével, aki Apol­linaire és Cendrars magyar tanítványát látja benne. Kor­társ világirodalmi párhuza­mainak a cseh Jiri Wolkert és Fucikot, valamint a horvát Kovacicot tartom. Méltán emeli ki a szerző Radnóti széles körű nemzetközi érdek­lődését. Az egyidejű világtör­ténelmi események nála egy­általán nem Európa-közpon­­túak, hanem az egyetemes emberi manifesztációi. A vi­lágirodalom háborúellenes, békemozgalmi vonulatának Radnóti kétségkívül egyik legnagyobb alakja. Lett légyen bármi is a leg­hozzáértőbb illetékes közön­ség, nagy angol és amerikai költők véleménye a jelen for­dítás költői értékéről, a ma­gyar­ költő teljes költői élet­művét már csak haladó esz­merendszere miatt is érdemes volt hozzáférhetővé tenni. Az előző három angol nyelvű Radnóti-fordítás kötet egyes darabjai lehetnek sikerülteb­bek, de éppen a lefordított versek kis száma miatt nem közelítik meg Radnóti nem­zetközi rangját. A költő-for­dítótól derék áldozat, nevese­métől pedig tisztes cselekedet volt a kötet kiadása. Gál István Radnóti-versek angolul. .K­ed fl, 1980. december 9. KÖNYVESPOLC MIWIIIIII—HllWllllHHIIIIIIIIHIBIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIll Harc a madárral

Next