Magyar Nemzet, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

Ia©ar Nemzet ­­urele Toleranciát! — kiáltja a megbírált művét­,/.. Türelmet! — hírtel a békés természetű riporter a képernyőn. Vezérszólam­má, jelszóvá lett volna szellemi életünkben a türelem? Bízzunk benne, hogy nem. A türelem szó ugyanis közhasznú jelentése szerint ikertestvé­re a tűrésnek, a bajok, panaszok, szenvedelmek békés elvise­lésére való képességnek. Történelmi formálódása, használódása szerint is veszedelmesen kétféle jelentésű fogalom ez a türe­lem. Jelentette egyrészt a birkanyáj készségét a kellemetlen­ségek zokszó nélküli elviselésére és jelentette ugyanakkor a hatalom szűkmarkú engedékenységét, fukar beleegyezését a tényleges szellemi szabadság biztosítása helyett. Nem egy helyütt találni az országban szerénységével-sze­génységével ámulatba ejtő protestáns templomokat díszes épü­letek, zegzugos udvarok, erdőségek mögött láthatatlanná téve. A vallási türelem esztendei alatt épültek ezek, akkor, midőn a protestáns kisebbségnek megengedte már ugyan a katolikus Habsburg-udvar, hogy vallását saját templomaiban gyakorolja, de nem engedte meg, hogy hitének házai, mint a többség temp­lomai, az utcára nézzenek, mindenki szeme láttára. A vallás­­türelmi rendelet ugyanis még csillagnyi távolságban volt a vall­­­á­ss­za­ba­dság­mód. Mi­kent az egyszeri, a relu­gió köréből vett történelmi példán is láthatni, a türelem tehát nem feltétlenül egyenlő a szabad­sággal. Nem azonos a demokratizmussal sem. A tolerancia ugyanis nem biztosítja a kisebbség jogait, sőt még csak reményt sem ad e jogok tökéletes érvényesítésére. Nem a türelmesség, hanem a demokrácia ugyanis az, amely a többség kívánalmai­nak érvényre juttatása mellett ügyel a kisebb csoportok szelle­mi jussára is. Élesen fogalmazva azt is mondhatnánk tehát, hogy a türelem hangoztatása az antidemokratizmus egyik lap­pangó for­mája a szellemi élet szférájában. Toleranciát! — kiáltja a megbírált művész, miközben fülei­met veszti mindazokkal szemben, akik művészetét nem kíván­­ják elfogadni. Türelmet f­e kérlel a képernyőn egy fenegyerekes izgágasággal indult műsor riportere-mű­sorvezetője, miközben éppen e műsor létrehozói nem vizsgáztak jól a nagyközönség valamennyi rétegét figyelembe vevő toleranciából. Szavaikat végső soron méltányolni lehet, hiszen szellemi közéletünkben az elmúlt évtizedek során oly mértékben vált természetes, igénnyé az eszmei demokratizmus, a gondolkodási közszabad­­ság, hogy mindazok, akik hirtelen támadt irányzatok, vak­vágányra futott stílusok vagy nehezen elfogadható művészeti modorok védelmében ehelyett a türelemmel hozakodnak elő, nem tudnak szabadulni demokratikus iskolázottságuktól. Csak legfeljebb a maguk kis csoportjának demokráciáját teremtik meg elsősorban. Türelem és­ demokrácia ellentéte sehol nem oly kirívó, mint a televízióban, amely tájékoztatási lehetőségei miatt valameny­­nyi művészeti ágnál és valamennyi kommunikációs eszköznél tisztább és kristályosabb megvalósulási területe a szellemi d­e­­mo­krác­iának. A tévének vannak nagy „össznépi” műsorai és varrnak — egyre nagyobb számban — rétegműsorai. A televízió tehát az a világ, amely gond nélkül vigyázhat a többség és a különféle szellemi kisebbség befogadói követeléseire és jogaira. Csak akkor bolydul-­rendül meg ez a gond­ nélküli világ, ha valamilyen oknál fogva összekeverednek a különböző rendel­tetésű műsorterületek. Mindenki műsorának mutatja magát a szűk rétegeknek való adás, kis köröket próbál meg csupán ma­gához kötni a nagy közösségek figyelmére érdemes műsor. Két­ségtelen, e két lehetőség közül az első a kártékonyabb és a gya­koribb is manapság. Kártékony, mert ezreket idegenít el a te­levíziótól és sok ezreket vet vissza az eszmei fejlődésben. Ily esetekben nem türelemért kell kiáltani tehát, hanem meg kell kísérelni fejtetőről talpra állítani a tévé szellemi demokráciá­ját. 1. s­ Túlerő M­egint olyan cikkek, jegyze­tek, amelyek, amelyekben közkertek csúf állapotáról van szó, meg városi tisztaságmoz­­galmakról. Sok az ilyen írás, mert még „örökzöld" a tárgya. Kár, hogy örökzöldek a gon­­dolatmenetekbe foglalt sürge­tések is. ..Rázzák már nadrág­ba a parkpusztító erőműveket az illetékesek. Legyen már végre öntudatos a társadalom. Nevelje már a fejlett az elma­radottakat. Padokat fölboro­­gató garázdák már megint ennyi meg ennyi kárt okoztak.” Olvastam már olyan véle­ményt, hogy úttörőknek és fiataloknak és társadalmi se­­gédrendőröknek kellene a par­kokban meg a forgalmas utcá­kon járőrözniük, meginteniük a szemeteteket. Látványemlékektől elfogult, látványkontrasztoktól érzéke­nyebb hangulatban olvastam némely írást. Frissiben jutott eszembe két hamburgi park: arborétumi facsoportok, fü­­vészkerti virágágyak, szobrok, tavacskák, süppedő bársony­­gyen, padok, lugasok, és a pak­kokban minden rendű és ran­gi és életkori látogató, üldogé­­lők, napozók, füvön fogócská­id , uszkárt és dogot sétáltató hölgyek-urak, táskamagnót be­­gető fiatalok. És a parkokban m­inden ápolt és ép. Kontraszt­nak ehhez a kapásból: a budai Kertészeti Egyetem kis park­ja igencsak karbantartatlan útjaival, igencsak ápolatlan fákkal és borokkal is mert tör­­desik az ágakat a látogatók, talán „elemek”, talán vasárna­pi ruhában sétálók. Kontraszt­nak még: kelenföldi legszű­kebb­­hazámnak az a pihenő- és játszóparkja, amely város­részem 15. évében végre meg­épült (felében-kétharmadá­ban), és már pusztul is. Már-már természetes reak­ció a türelmetlenség, a panasz­monotónia. Az ember együtt dohog a cikkekkel. Külföldet járt ember keserűen bólint az élménykontrasztokra: hja, igénylőnek vagyunk. Erőpazarló panaszkodás ez, közhelyes keserűség. T­­­ényekre is gondoljon (leg­először), akinek kontrasz­­tos élményei vannak. A szu­pertisztának vélt Hollandia és Dánia, például, nem szuper­­tiszta. Magam a köztisztasági alkalmazottak hosszú sztrájk­jára következtettem az amsz­terdami és koppenhágai, bo­káig érő szemétből. Hippi-sere­gekre fogják ott a szemetet, csakhogy Grottingen, Leuwar­­den, Odense kisvárosi utcáin is szemetet hord a szél, pedig kisebb városokba nem özön­lenek csavargók. A kiszolgált bicikliket pedig a bicikliző hollandusok hagyják el bel- és külvárosi járdákon: rozsdás biciklihullák rohadoznak min­denfelé. A prospektus-paloták mindenütt monumentálisak, ha nem sivárabb a mi tegnap­­előtti Józsefvárosunknál az a koppenhágai kerület, ahol emeletesebbek ugyan a házak, de szegényebbek és züllötteb­­bek, mint nálunk azok, ame­lyeknek homlokzatához az 1984-es ostrom óta nem nyúlt kőműves. Ilyen tények, persze, ne arra legyenek jók, hogy az ember sürgősen helyreállítsa velük öntudata egyensúlyát. Arra jók lehetnek, hogy a világszer­te viharos urbanizálódás, vá­ros-túlnépesedés gondjaira fi­gyelmeztessenek. Arra a kérdésre per­ig, hogy mi kellene nálunk, dohogásnál és köznevelő mozgalmaknál (kedves úttörők, lelkes nyug­díjasok társadalmi erőfeszíté­seinél) alighanem gyakorla­tibb válaszajánlat ez: a kultú­ra túlereje. Mindenben az. Egy nyugat­német kisváros kicsi szállodá­jának nem a jóléti tökéletes­ségét irigyeltem, hanem azt, hogy ami hi­perkulturált, az (miközben kiszolgál) kulturált­ságot parancsol az emberre. Egy autópálya-széli mosdó, amely illatos és fotocella-víz­­csapos és melegvizes és szap­pan- meg törülköző-automatás, higiéniát parancsol, miközbent higiéniával kényeztet el. És ezernyi van belőle. Parti is ott van kulturált, ahol sok van. Szegényes-takarékos fürdőszo­bák hamar megrongálódnak, az igénytelen mosdókra senki sem vigyáz. Egy kampón lógó egyetlen törülköző mindig el­koszolódik. Ahol igazi parkok helyett csak szánalmas „zöld­területek” létesülnek, ott nincs túlerőben a környezetkultúra. Ahol új létesítmények gondo­zás híján tüstént kopni, her­vadni, gyomosodni kezdenek, ott ágakat ,érdes­ padokat bo­rogat föl, épületekben beren­dezéseket rongál vagy rongál­hat bárki. Csak a kultúra túl­ereje parancsolhat és nevel­het. V­­agy versenyt kell megfutni i­s ezen a téren is. Áldozatot hozni, részben keserveset. Min­den össze­szaggatott telefon­könyv helyébe másnap oda­tenni egy újat, makulátlant, tudva, hogy a szaggatás talán csak a tizedik könyv után fog megszűnni. De akkor igen. És gondolkozni is kell, mert nem minden anyagi-beruházási kérdés. Az agostyáni arboré­tumban, amely mindössze­­25 éves, bárki láthatja, hogy mi­lyen gyönyörű fává nő nálunk is (milyen hamar, és hogyan termelhető százával) hány kaukázusi, kanadai, japán csu­dafa, selyemfenyő, cédrus: jobban parancsolná az az em­berre a kultúrát a „zöldterü­leteken” sivár glédába állított tucatfa-suhángoknál. Minden­nek, ami megépül, kétségtele­nül munkaerőbe és pénzbe kerül az azonnal megkezdett és szüntelen gondozása, ez igaz. De kevesebbe kerül, mint egy tüstént elhanyagolt léte­sítmény keserves újralétesí­­tése tíz év múltán. És sokkal kevesebbe, mint a lezüllött lé­tesítmények igénytelenséget sugalló, a köztudatot közcsúf­ságokhoz szoktató látványa. Nem minden lépcsőház azért piszkos, mert kultúrálatlan la­kók elpiszkolják, takarítatlan lépcsőházak is nevelnek ren­detlenné lakót. Nem kerül minden vállalhatatlan anyagi áldozatba. De kell hozni áldo­zatot is. A­­ legigényesebb kultúra offenzívája kell, a túl­erő. „Zöldterületnek” nincs magatartást parancsoló ereje, parknak van. Egy országút­­széli hiperkulturált illemhely parancsol, egy tegnapján igénytelen nem. Ezt a versenyt is meg kel­­l futni, túlerővel. Bor Ambrus Szalagvágás Ki tudná megmondani, ki­számítani, hány szalagot nyisszantottak el csak az utóbbi tíz évben azok az éles ollok, amelyeket udvarias mosoly keretében nyújtottak át magas állású személyisé­geknek egy felavatásra vára­kozó üzlet, áruház, piac ka­pujában ? Nehéz lenne kiszá­mítani, mint ahogy azt is ne­héz lenne összegezni, meny­nyi forintot költött a keres­kedelem ugyanezen idő alatt a megnyitó ünnepségre ösz­­szetrombitált nagyérdemű közönség meg­vendége­lésé­re, megkínáláséra, megaján­dékozására? Az az igazság, hogy a ko­rábbi években módfelett el­szaporodtak nálunk az ava­tó ünnepségek, az ünnepé­lyes megnyitások, a velük összekötött eszem-iszommal egyetemben. Nemigen akadt ebben az országban olyan áruházacska, amelynek ava­tására,­ ünnepélyes megnyi­tására a helyileg érvényes protokoll szabályai és előírá­sai szerint meg ne hívták volna mindazokat, akiket hasonló esetben kötelező volt meghívni, ellenkező esetben súlyos sértődések következtek és a sértett hiú­ság rossz tanácsadó, még olyasmit is sugallhat vala­mely mellőzött embernek, hogy a mulasztót megfelelő formában megbüntesse. A listáról a sajtó sem marad­hatott le, a sajtó képviselői­nek ott kellett lenni az ese­ményen, ha másért nem, ak­kor azért, hogy ingyen rek­lámként megírja, itt vagy ott megnyílt valami, ami eddig nem volt. És természetesen a sajtó képviselőit is megkí­nálták mindazon finomsá­gokkal, amelyek az illető — akkor megnyitott — keres­kedelmi egységben sohasem­ kaphatók, csak akkor az egy-, szer. Ebből a kínálásból szü­letett meg a „háztáji” újság­író anekdota, a nagy falás közben az egyik újságíró­­gyanús ember megkérdezi a másikat: — Kolléga úr, melyik lap­nak eszik? A Belkereskedelmi Minisz­térium egyszer már foglal­kozott ezzel a kérdéssel, most pedig újabb rendeletet adott ki a reprezentációs költsé­gek csökkentéséről, az ün­nepségre meghívott vendé­gek számának apasztásáról, a vendéglátás színvonaláról és az ajándékozás lefaragá­sáról. A kereskedelmi egy­ségek megnyitása alkalmá­val el lehet tekinteni a ha­gyományos szalagvágásról — így szól a rendelet —, a léte­sítményt mielőbb át kell ad­ni a közhasználatnak. Végét jelenti ez a rende­let az arcpirító sajtóbemuta­tóknak 15 ezer négyzetméter alapterületen alul, s az egész ügyletet oda tereli, ahová való, a lapok hirdetési osz­tályaira. Nem lesz többé sza­lagvágás, pezsgős koccintás, szendvicsek kínálása és diszkrét megajándékozás a kijáratnál, hog­y azután jö­hessen az istenadta vásárló. Ízlésünk szerint való rendel­kezés, amelyet örömmel nyugtázunk, csak egy kérdés marad nyitva: mi lesz a pa­szománygyárral, ahol a sza­lag készül? h. g. — Vajon engem is összevonnak, vagy megmaradok igazga­tónak? ... (Várnai György rajza) Papír nélkül is EGY SOMOGYI parasztem­ber jár az eszemben napok óta. A múlt héten hallottam beszélni a népfront megyei küldöttértekezletén. Nem fe­lejtem szépen formáit monda­tait, egy cseppet sem elfoga­­dott előadásmódját, amint szinte beszélgetett a hallgató­ságával. Idős téesz-nyugdíjas­­ként tulajdonképpen az életé­ről szólt. Főként azokról az időkről, amikor jó három év­tizede érezni kezdte, hogy rá is számítanak. Azóta vesz részt a népfront munkájában, s nemcsak a múltról, hanem a­­máról, mai dolgainkról is van mondanivalója. Ám bármily nagyszerű, meg­kapó és meggondolkodtató volt e parasztember felszólalása, tulajdonképpen mégsem ez az, ami igazán foglalkoztat. Nem annyira a különös, mint in­kább az általános­, amit jelez, s aminek egyre több jelét lát­juk szerte az országban. Immár oly sokat is, hogy talán föl sem tűnik, sőt természe­tesnek, magától értetődőnek vesszük. Azt, hogy nemcsak e somogyi parasztember, ha­nem sok-sok más társa és a társadalom minden rétegéhez tartozók sokasága tartja szük­ségét a beszédnek. Annak, hogy számos kisebb-nagyobb közösség, nyilvánosság előtt is­­hangot adjon a véleményé­nek. Mondhatnánk azt is, hogy az elmúlt évtizedek, de külö­nösen az utóbbi húsz esztendő során egy egész ország tanult meg beszélni. Egy egész ország nőtt föl ahhoz, hogy sorskérdé­­sein­kről vagy a csak részüket jelentő napi ügyekről szóljon nyilvánosan, s ha szükséges, vitassa meg. Mind több em­bernek, társadalmunk nagy többségének van mondani­valója, s ami még több ennél: lehet mondanivalója. Mert e kettő szoros összefüggése min­denkor meghatározó. A lehe­tőség a vélemény, a gondolat nyilvánítására egyben szülője is az új mondandónak, külö­nösen akkor, ha érdemes. Ér­demes, mert foganatja lesz, a beszéd nem szófia csupán, ha­nem várhatóan közös cselek­vések, intézkedések elindítója. Mit sem érne máskülönben, ha csak afféle Hyde-parkbeli szócséplés lenne, következmé­­nyek nélkül. A szocialista de­mokratizmus teljességét is érinti ez, bizonyos mértékig mutatója mindennapi gyakor­latának, hogy miként megy át a megvalósításba, amit egye­sek, csoportok elmondanak, magukévá tesznek. Kölcsnö­­sen erősíti a kettő egymást. Nem állítom, hogy nálunk mindig és mindenütt egyértel­műen tapasztalható, de ez már másfelé ágazó kérdés. A JELENSÉG maga vonzó és megkapó. Vagyis az, hogy az emberek tömegesen akarnak élni a beszéd, véleményük ki­­nyilvánításának sokféle — s többnyire célravezető — lehe­tőségével. Megélénkül ez bizo­nyos kiemelkedő alkalmakkor, mint e hetekben is, amikor települések százain választot­ták újjá a népfrontbizottságo­kat és most járunk a megyei küldöttértekezletek befejező szakaszában. Ezeken a talál­kozókon valóban ezrek, sőt tízezrek szólaltak föl, mond­ták el észrevételeiket a „nagy­­politikáról” éppúgy, mint lakó­helyük ügyes-bajos dolgairól, terveiről. Ma már semmi kü­lönleges nincs benne, mégis micsoda óriási történelmi lé­pést jelez, hogy például az em­lített somogyi értekezleten ugyanarról az emelvényről, ahonnan a parasztember be­szélt, szólalt föl egy ap­árplébá­­nos is. Ugyanazt a politikát erősítve. S bár megszokottnak tartjuk, hogy egy pap a szó­székről általában lendületesen és szépen formálva mondja el gondolatait, mégis több, mint figyelemre méltó, amikor evi­lági ügyekről is olyan elfoga­­dás nélküli nyíltsággal, ter­mészetességgel tud beszélni, így alakult — mint ahogyan alakul sok helyütt — , az érte­kezlet igazán tanácskozássá. Erre mutatott még a többi kö­zött egy művezetőnő és­­ egy tanárnő felszólalása. Mindket­ten valósággal ott a nyilvá­nosság előtt gondolták tovább, amire fölkészültek, hogy elő­adják, miként lehet jobban hatni az emberekre. Nagy össznépi tanácskozássá áll mindez egybe. A napi mun­kából, a személyesen átéltek­­ből vett tanulságok, leszűrt következtetések teszik azzá. Ez az igazi tartalma, értelme a beszédnek, a sokfelé elhang­zó sokféle felszólalásnak.­­Egy idő óta újabb sajátosság is megfigyelhető. Magam is­­ szá­mos helyen tapasztaltam (az említett somogyi példáknál is), sokaktól hallottam, hogy egy­­re-másra állnak föl a legkü­lönbözőbb foglalkozású, élet­korú emberek és adják elő észrevételeiket, mondandóju­kat -­ papír nélkül. Legfel­jebb emlékeztetőül apró cédu­lácskát tartanak a kezükben. S csodák csodája: ezek a hoz­zászólások igen gyakran még jobbak, még tartal­masabbak­, még életközelibbek, mint a papírról fölolvasottak. A hall­gatóság általában jobban figyel rájuk, természetesebbnek, köz­vetlenebbül hozzá intézettnek érzi. Melyik a jobb, melyik nem, kár lenne csupán ezen töpren­geni, noha hozzám a kötetlen előadásmód, a papír nélküli áll közelebb. A dolgot végül úgyis az dönti el, hogy ki mit mond, kinek van érdeklődést keltő, tartalmas mondanivaló­ja. Papírral és nélküle is hal­lottunk már mindahányan üres sémán­­­lmon­dást. Azt is tudnunk kell, hogy vannak egyrészt bizonyos, alkalmak, másrészt bizonyos magas szin­tű megnyilvánulások, állam­férfiak hivatalos beszédei, esetenként testületi vélemé­nyeket is magukban foglaló fölszólalások és hasonlók, ame­lyek már jellegüknél fogva sem adhatók elő papír nélkül, hanem csak pontosan megírt szövegből. Egyéni adottságok is szerepet játszhatnak abban, hogy valaki inkább papírról beszél, s — magam a papír­­nélküliség híveként is — több­re becsülöm az így előadott őszinte,­ mély gondolatokat, bármilg hatásosan fejből el­hangzó frázisnál. A lényeg megintcsak a mondanivaló. ELGONDOLKODÁSRA kész­tet azonban mégis a papír nélküli beszédek elterjedése. Ismét a jelenség okán. Min­denképpen ugyanis társadalmi légkörre utaló vonás ez. Mint ahogyan önmagában az is, hogy a múltban, abban a má­sik világban magukba fordul­­va, magukba zárkózva éltek a tömegek. Új társadalmi rend kellett, hogy tápot kapjon „éhe a Szónak, éhe a Szépnek”. Hogy megnyíljanak szívek és szájak, az emberek be­széljenek a maguk dolgairól, közös ügyeikről. A beszéd, a nyilvános közlési vágy — jel­képesen szólva — társadal­munk termő hajtásaként a de­mokratizmus talajából táplál­kozik­ . S bizonyítva e talaj táperejét, új levelet hajtott, új világot hozott, amikor meg szabadabban, meg kötetleneb­bül jelentkezik. Ezt érzem én fölemelőnek abban, amikor mind többen szólnak — mernek és tudnak szólni — nyilvánosság előtt papír nélkül. Mert az őszinte­séget, a nyíltságot érzem át belőlük, az olyan emberét, aki nem arra kíván kínosan ügyel­ni, hogy minden szempont benne legyen, hanem gondola­tokat szeretne közölni, s meg­győzni mindazokat, akik időt szentelnek a meghallgatására. Magasabb felelős funkciót be­töltő vezetőink közül is mind többen élnek vele, hogy még közvetlenebb, még emberi bb kapcsolatba kerüljenek hall­gatóikkal. A hivatalosan elő­adottakon túl ezért váltanak át, amint lehet, saját szavaik­ra­ ösztönzően közismert és kiemelkedő példa erre a párt első titkárának több jelentős fórumon elhangzott beszéde vagy különösen pártkongresz­­szusi vitazárói. Mindegyikben a személyes hanggal, a papír­hoz nem kötött élőbeszéd szug­­gesztivitásával, friss közvet­lenséggel hatott még inkább a résztvevőkre, s tette gondola­tait még emlékezetesebbekké. MESSZE VANNAK már azok az idők, amikor kimond­­va-kimondatlanul szinte köte­lező, de legalábbis ajánlatos volt papírról fölszólalni. Ami­kor a hajdani viccbeli üzemi gyűlésen valaki megjegyzést tett arra, aki csak mondta, nem olvasta a beszédét, hogy „nicsak, ez analfabéta”. Tár­sadalmunk mai nyílt légköré­ben egy-egy gyűlés, értekezlet sikerét éppen az adja meg, ha ott helyben születnek az ötle­tek, s hangzanak el, ha nem is mindig formás, de lényegbe­vágó fölszólalások. Mert­ az a fontos, hogy lehessen és legyen is mit mondani. Régi aforizma jut az eszem­be erről. F. szerint, ha valaki beszél, annak nem mindig van mondanivalója, de ha valaki­nek mondanivalója van, az mindig tud beszélni. Akár papír nélkül is. Jársííík Zoltán

Next