Magyar Nemzet, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
Ia©ar Nemzet urele Toleranciát! — kiáltja a megbírált művét,/.. Türelmet! — hírtel a békés természetű riporter a képernyőn. Vezérszólammá, jelszóvá lett volna szellemi életünkben a türelem? Bízzunk benne, hogy nem. A türelem szó ugyanis közhasznú jelentése szerint ikertestvére a tűrésnek, a bajok, panaszok, szenvedelmek békés elviselésére való képességnek. Történelmi formálódása, használódása szerint is veszedelmesen kétféle jelentésű fogalom ez a türelem. Jelentette egyrészt a birkanyáj készségét a kellemetlenségek zokszó nélküli elviselésére és jelentette ugyanakkor a hatalom szűkmarkú engedékenységét, fukar beleegyezését a tényleges szellemi szabadság biztosítása helyett. Nem egy helyütt találni az országban szerénységével-szegénységével ámulatba ejtő protestáns templomokat díszes épületek, zegzugos udvarok, erdőségek mögött láthatatlanná téve. A vallási türelem esztendei alatt épültek ezek, akkor, midőn a protestáns kisebbségnek megengedte már ugyan a katolikus Habsburg-udvar, hogy vallását saját templomaiban gyakorolja, de nem engedte meg, hogy hitének házai, mint a többség templomai, az utcára nézzenek, mindenki szeme láttára. A vallástürelmi rendelet ugyanis még csillagnyi távolságban volt a vallásszabadságmód. Mikent az egyszeri, a relugió köréből vett történelmi példán is láthatni, a türelem tehát nem feltétlenül egyenlő a szabadsággal. Nem azonos a demokratizmussal sem. A tolerancia ugyanis nem biztosítja a kisebbség jogait, sőt még csak reményt sem ad e jogok tökéletes érvényesítésére. Nem a türelmesség, hanem a demokrácia ugyanis az, amely a többség kívánalmainak érvényre juttatása mellett ügyel a kisebb csoportok szellemi jussára is. Élesen fogalmazva azt is mondhatnánk tehát, hogy a türelem hangoztatása az antidemokratizmus egyik lappangó formája a szellemi élet szférájában. Toleranciát! — kiáltja a megbírált művész, miközben füleimet veszti mindazokkal szemben, akik művészetét nem kívánják elfogadni. Türelmet fe kérlel a képernyőn egy fenegyerekes izgágasággal indult műsor riportere-műsorvezetője, miközben éppen e műsor létrehozói nem vizsgáztak jól a nagyközönség valamennyi rétegét figyelembe vevő toleranciából. Szavaikat végső soron méltányolni lehet, hiszen szellemi közéletünkben az elmúlt évtizedek során oly mértékben vált természetes, igénnyé az eszmei demokratizmus, a gondolkodási közszabadság, hogy mindazok, akik hirtelen támadt irányzatok, vakvágányra futott stílusok vagy nehezen elfogadható művészeti modorok védelmében ehelyett a türelemmel hozakodnak elő, nem tudnak szabadulni demokratikus iskolázottságuktól. Csak legfeljebb a maguk kis csoportjának demokráciáját teremtik meg elsősorban. Türelem és demokrácia ellentéte sehol nem oly kirívó, mint a televízióban, amely tájékoztatási lehetőségei miatt valamenynyi művészeti ágnál és valamennyi kommunikációs eszköznél tisztább és kristályosabb megvalósulási területe a szellemi demokráciának. A tévének vannak nagy „össznépi” műsorai és varrnak — egyre nagyobb számban — rétegműsorai. A televízió tehát az a világ, amely gond nélkül vigyázhat a többség és a különféle szellemi kisebbség befogadói követeléseire és jogaira. Csak akkor bolydul-rendül meg ez a gond nélküli világ, ha valamilyen oknál fogva összekeverednek a különböző rendeltetésű műsorterületek. Mindenki műsorának mutatja magát a szűk rétegeknek való adás, kis köröket próbál meg csupán magához kötni a nagy közösségek figyelmére érdemes műsor. Kétségtelen, e két lehetőség közül az első a kártékonyabb és a gyakoribb is manapság. Kártékony, mert ezreket idegenít el a televíziótól és sok ezreket vet vissza az eszmei fejlődésben. Ily esetekben nem türelemért kell kiáltani tehát, hanem meg kell kísérelni fejtetőről talpra állítani a tévé szellemi demokráciáját. 1. s Túlerő Megint olyan cikkek, jegyzetek, amelyek, amelyekben közkertek csúf állapotáról van szó, meg városi tisztaságmozgalmakról. Sok az ilyen írás, mert még „örökzöld" a tárgya. Kár, hogy örökzöldek a gondolatmenetekbe foglalt sürgetések is. ..Rázzák már nadrágba a parkpusztító erőműveket az illetékesek. Legyen már végre öntudatos a társadalom. Nevelje már a fejlett az elmaradottakat. Padokat fölborogató garázdák már megint ennyi meg ennyi kárt okoztak.” Olvastam már olyan véleményt, hogy úttörőknek és fiataloknak és társadalmi segédrendőröknek kellene a parkokban meg a forgalmas utcákon járőrözniük, meginteniük a szemeteteket. Látványemlékektől elfogult, látványkontrasztoktól érzékenyebb hangulatban olvastam némely írást. Frissiben jutott eszembe két hamburgi park: arborétumi facsoportok, füvészkerti virágágyak, szobrok, tavacskák, süppedő bársonygyen, padok, lugasok, és a pakkokban minden rendű és rangi és életkori látogató, üldogélők, napozók, füvön fogócskáid , uszkárt és dogot sétáltató hölgyek-urak, táskamagnót begető fiatalok. És a parkokban minden ápolt és ép. Kontrasztnak ehhez a kapásból: a budai Kertészeti Egyetem kis parkja igencsak karbantartatlan útjaival, igencsak ápolatlan fákkal és borokkal is mert tördesik az ágakat a látogatók, talán „elemek”, talán vasárnapi ruhában sétálók. Kontrasztnak még: kelenföldi legszűkebbhazámnak az a pihenő- és játszóparkja, amely városrészem 15. évében végre megépült (felében-kétharmadában), és már pusztul is. Már-már természetes reakció a türelmetlenség, a panaszmonotónia. Az ember együtt dohog a cikkekkel. Külföldet járt ember keserűen bólint az élménykontrasztokra: hja, igénylőnek vagyunk. Erőpazarló panaszkodás ez, közhelyes keserűség. Tényekre is gondoljon (legelőször), akinek kontrasztos élményei vannak. A szupertisztának vélt Hollandia és Dánia, például, nem szupertiszta. Magam a köztisztasági alkalmazottak hosszú sztrájkjára következtettem az amszterdami és koppenhágai, bokáig érő szemétből. Hippi-seregekre fogják ott a szemetet, csakhogy Grottingen, Leuwarden, Odense kisvárosi utcáin is szemetet hord a szél, pedig kisebb városokba nem özönlenek csavargók. A kiszolgált bicikliket pedig a bicikliző hollandusok hagyják el bel- és külvárosi járdákon: rozsdás biciklihullák rohadoznak mindenfelé. A prospektus-paloták mindenütt monumentálisak, ha nem sivárabb a mi tegnapelőtti Józsefvárosunknál az a koppenhágai kerület, ahol emeletesebbek ugyan a házak, de szegényebbek és züllöttebbek, mint nálunk azok, amelyeknek homlokzatához az 1984-es ostrom óta nem nyúlt kőműves. Ilyen tények, persze, ne arra legyenek jók, hogy az ember sürgősen helyreállítsa velük öntudata egyensúlyát. Arra jók lehetnek, hogy a világszerte viharos urbanizálódás, város-túlnépesedés gondjaira figyelmeztessenek. Arra a kérdésre perig, hogy mi kellene nálunk, dohogásnál és köznevelő mozgalmaknál (kedves úttörők, lelkes nyugdíjasok társadalmi erőfeszítéseinél) alighanem gyakorlatibb válaszajánlat ez: a kultúra túlereje. Mindenben az. Egy nyugatnémet kisváros kicsi szállodájának nem a jóléti tökéletességét irigyeltem, hanem azt, hogy ami hiperkulturált, az (miközben kiszolgál) kulturáltságot parancsol az emberre. Egy autópálya-széli mosdó, amely illatos és fotocella-vízcsapos és melegvizes és szappan- meg törülköző-automatás, higiéniát parancsol, miközbent higiéniával kényeztet el. És ezernyi van belőle. Parti is ott van kulturált, ahol sok van. Szegényes-takarékos fürdőszobák hamar megrongálódnak, az igénytelen mosdókra senki sem vigyáz. Egy kampón lógó egyetlen törülköző mindig elkoszolódik. Ahol igazi parkok helyett csak szánalmas „zöldterületek” létesülnek, ott nincs túlerőben a környezetkultúra. Ahol új létesítmények gondozás híján tüstént kopni, hervadni, gyomosodni kezdenek, ott ágakat ,érdes padokat borogat föl, épületekben berendezéseket rongál vagy rongálhat bárki. Csak a kultúra túlereje parancsolhat és nevelhet. Vagy versenyt kell megfutni is ezen a téren is. Áldozatot hozni, részben keserveset. Minden összeszaggatott telefonkönyv helyébe másnap odatenni egy újat, makulátlant, tudva, hogy a szaggatás talán csak a tizedik könyv után fog megszűnni. De akkor igen. És gondolkozni is kell, mert nem minden anyagi-beruházási kérdés. Az agostyáni arborétumban, amely mindössze25 éves, bárki láthatja, hogy milyen gyönyörű fává nő nálunk is (milyen hamar, és hogyan termelhető százával) hány kaukázusi, kanadai, japán csudafa, selyemfenyő, cédrus: jobban parancsolná az az emberre a kultúrát a „zöldterületeken” sivár glédába állított tucatfa-suhángoknál. Mindennek, ami megépül, kétségtelenül munkaerőbe és pénzbe kerül az azonnal megkezdett és szüntelen gondozása, ez igaz. De kevesebbe kerül, mint egy tüstént elhanyagolt létesítmény keserves újralétesítése tíz év múltán. És sokkal kevesebbe, mint a lezüllött létesítmények igénytelenséget sugalló, a köztudatot közcsúfságokhoz szoktató látványa. Nem minden lépcsőház azért piszkos, mert kultúrálatlan lakók elpiszkolják, takarítatlan lépcsőházak is nevelnek rendetlenné lakót. Nem kerül minden vállalhatatlan anyagi áldozatba. De kell hozni áldozatot is. A legigényesebb kultúra offenzívája kell, a túlerő. „Zöldterületnek” nincs magatartást parancsoló ereje, parknak van. Egy országútszéli hiperkulturált illemhely parancsol, egy tegnapján igénytelen nem. Ezt a versenyt is meg kell futni, túlerővel. Bor Ambrus Szalagvágás Ki tudná megmondani, kiszámítani, hány szalagot nyisszantottak el csak az utóbbi tíz évben azok az éles ollok, amelyeket udvarias mosoly keretében nyújtottak át magas állású személyiségeknek egy felavatásra várakozó üzlet, áruház, piac kapujában ? Nehéz lenne kiszámítani, mint ahogy azt is nehéz lenne összegezni, menynyi forintot költött a kereskedelem ugyanezen idő alatt a megnyitó ünnepségre öszszetrombitált nagyérdemű közönség megvendégelésére, megkínáláséra, megajándékozására? Az az igazság, hogy a korábbi években módfelett elszaporodtak nálunk az avató ünnepségek, az ünnepélyes megnyitások, a velük összekötött eszem-iszommal egyetemben. Nemigen akadt ebben az országban olyan áruházacska, amelynek avatására, ünnepélyes megnyitására a helyileg érvényes protokoll szabályai és előírásai szerint meg ne hívták volna mindazokat, akiket hasonló esetben kötelező volt meghívni, ellenkező esetben súlyos sértődések következtek és a sértett hiúság rossz tanácsadó, még olyasmit is sugallhat valamely mellőzött embernek, hogy a mulasztót megfelelő formában megbüntesse. A listáról a sajtó sem maradhatott le, a sajtó képviselőinek ott kellett lenni az eseményen, ha másért nem, akkor azért, hogy ingyen reklámként megírja, itt vagy ott megnyílt valami, ami eddig nem volt. És természetesen a sajtó képviselőit is megkínálták mindazon finomságokkal, amelyek az illető — akkor megnyitott — kereskedelmi egységben sohasem kaphatók, csak akkor az egy-, szer. Ebből a kínálásból született meg a „háztáji” újságíró anekdota, a nagy falás közben az egyik újságírógyanús ember megkérdezi a másikat: — Kolléga úr, melyik lapnak eszik? A Belkereskedelmi Minisztérium egyszer már foglalkozott ezzel a kérdéssel, most pedig újabb rendeletet adott ki a reprezentációs költségek csökkentéséről, az ünnepségre meghívott vendégek számának apasztásáról, a vendéglátás színvonaláról és az ajándékozás lefaragásáról. A kereskedelmi egységek megnyitása alkalmával el lehet tekinteni a hagyományos szalagvágásról — így szól a rendelet —, a létesítményt mielőbb át kell adni a közhasználatnak. Végét jelenti ez a rendelet az arcpirító sajtóbemutatóknak 15 ezer négyzetméter alapterületen alul, s az egész ügyletet oda tereli, ahová való, a lapok hirdetési osztályaira. Nem lesz többé szalagvágás, pezsgős koccintás, szendvicsek kínálása és diszkrét megajándékozás a kijáratnál, hogy azután jöhessen az istenadta vásárló. Ízlésünk szerint való rendelkezés, amelyet örömmel nyugtázunk, csak egy kérdés marad nyitva: mi lesz a paszománygyárral, ahol a szalag készül? h. g. — Vajon engem is összevonnak, vagy megmaradok igazgatónak? ... (Várnai György rajza) Papír nélkül is EGY SOMOGYI parasztember jár az eszemben napok óta. A múlt héten hallottam beszélni a népfront megyei küldöttértekezletén. Nem felejtem szépen formáit mondatait, egy cseppet sem elfogadott előadásmódját, amint szinte beszélgetett a hallgatóságával. Idős téesz-nyugdíjasként tulajdonképpen az életéről szólt. Főként azokról az időkről, amikor jó három évtizede érezni kezdte, hogy rá is számítanak. Azóta vesz részt a népfront munkájában, s nemcsak a múltról, hanem amáról, mai dolgainkról is van mondanivalója. Ám bármily nagyszerű, megkapó és meggondolkodtató volt e parasztember felszólalása, tulajdonképpen mégsem ez az, ami igazán foglalkoztat. Nem annyira a különös, mint inkább az általános, amit jelez, s aminek egyre több jelét látjuk szerte az országban. Immár oly sokat is, hogy talán föl sem tűnik, sőt természetesnek, magától értetődőnek vesszük. Azt, hogy nemcsak e somogyi parasztember, hanem sok-sok más társa és a társadalom minden rétegéhez tartozók sokasága tartja szükségét a beszédnek. Annak, hogy számos kisebb-nagyobb közösség, nyilvánosság előtt ishangot adjon a véleményének. Mondhatnánk azt is, hogy az elmúlt évtizedek, de különösen az utóbbi húsz esztendő során egy egész ország tanult meg beszélni. Egy egész ország nőtt föl ahhoz, hogy sorskérdéseinkről vagy a csak részüket jelentő napi ügyekről szóljon nyilvánosan, s ha szükséges, vitassa meg. Mind több embernek, társadalmunk nagy többségének van mondanivalója, s ami még több ennél: lehet mondanivalója. Mert e kettő szoros összefüggése mindenkor meghatározó. A lehetőség a vélemény, a gondolat nyilvánítására egyben szülője is az új mondandónak, különösen akkor, ha érdemes. Érdemes, mert foganatja lesz, a beszéd nem szófia csupán, hanem várhatóan közös cselekvések, intézkedések elindítója. Mit sem érne máskülönben, ha csak afféle Hyde-parkbeli szócséplés lenne, következmények nélkül. A szocialista demokratizmus teljességét is érinti ez, bizonyos mértékig mutatója mindennapi gyakorlatának, hogy miként megy át a megvalósításba, amit egyesek, csoportok elmondanak, magukévá tesznek. Kölcsnösen erősíti a kettő egymást. Nem állítom, hogy nálunk mindig és mindenütt egyértelműen tapasztalható, de ez már másfelé ágazó kérdés. A JELENSÉG maga vonzó és megkapó. Vagyis az, hogy az emberek tömegesen akarnak élni a beszéd, véleményük kinyilvánításának sokféle — s többnyire célravezető — lehetőségével. Megélénkül ez bizonyos kiemelkedő alkalmakkor, mint e hetekben is, amikor települések százain választották újjá a népfrontbizottságokat és most járunk a megyei küldöttértekezletek befejező szakaszában. Ezeken a találkozókon valóban ezrek, sőt tízezrek szólaltak föl, mondták el észrevételeiket a „nagypolitikáról” éppúgy, mint lakóhelyük ügyes-bajos dolgairól, terveiről. Ma már semmi különleges nincs benne, mégis micsoda óriási történelmi lépést jelez, hogy például az említett somogyi értekezleten ugyanarról az emelvényről, ahonnan a parasztember beszélt, szólalt föl egy apárplébános is. Ugyanazt a politikát erősítve. S bár megszokottnak tartjuk, hogy egy pap a szószékről általában lendületesen és szépen formálva mondja el gondolatait, mégis több, mint figyelemre méltó, amikor evilági ügyekről is olyan elfogadás nélküli nyíltsággal, természetességgel tud beszélni, így alakult — mint ahogyan alakul sok helyütt — , az értekezlet igazán tanácskozássá. Erre mutatott még a többi között egy művezetőnő és egy tanárnő felszólalása. Mindketten valósággal ott a nyilvánosság előtt gondolták tovább, amire fölkészültek, hogy előadják, miként lehet jobban hatni az emberekre. Nagy össznépi tanácskozássá áll mindez egybe. A napi munkából, a személyesen átéltekből vett tanulságok, leszűrt következtetések teszik azzá. Ez az igazi tartalma, értelme a beszédnek, a sokfelé elhangzó sokféle felszólalásnak.Egy idő óta újabb sajátosság is megfigyelhető. Magam is számos helyen tapasztaltam (az említett somogyi példáknál is), sokaktól hallottam, hogy egyre-másra állnak föl a legkülönbözőbb foglalkozású, életkorú emberek és adják elő észrevételeiket, mondandójukat - papír nélkül. Legfeljebb emlékeztetőül apró cédulácskát tartanak a kezükben. S csodák csodája: ezek a hozzászólások igen gyakran még jobbak, még tartalmasabbak, még életközelibbek, mint a papírról fölolvasottak. A hallgatóság általában jobban figyel rájuk, természetesebbnek, közvetlenebbül hozzá intézettnek érzi. Melyik a jobb, melyik nem, kár lenne csupán ezen töprengeni, noha hozzám a kötetlen előadásmód, a papír nélküli áll közelebb. A dolgot végül úgyis az dönti el, hogy ki mit mond, kinek van érdeklődést keltő, tartalmas mondanivalója. Papírral és nélküle is hallottunk már mindahányan üres sémánlmondást. Azt is tudnunk kell, hogy vannak egyrészt bizonyos, alkalmak, másrészt bizonyos magas szintű megnyilvánulások, államférfiak hivatalos beszédei, esetenként testületi véleményeket is magukban foglaló fölszólalások és hasonlók, amelyek már jellegüknél fogva sem adhatók elő papír nélkül, hanem csak pontosan megírt szövegből. Egyéni adottságok is szerepet játszhatnak abban, hogy valaki inkább papírról beszél, s — magam a papírnélküliség híveként is — többre becsülöm az így előadott őszinte, mély gondolatokat, bármilg hatásosan fejből elhangzó frázisnál. A lényeg megintcsak a mondanivaló. ELGONDOLKODÁSRA késztet azonban mégis a papír nélküli beszédek elterjedése. Ismét a jelenség okán. Mindenképpen ugyanis társadalmi légkörre utaló vonás ez. Mint ahogyan önmagában az is, hogy a múltban, abban a másik világban magukba fordulva, magukba zárkózva éltek a tömegek. Új társadalmi rend kellett, hogy tápot kapjon „éhe a Szónak, éhe a Szépnek”. Hogy megnyíljanak szívek és szájak, az emberek beszéljenek a maguk dolgairól, közös ügyeikről. A beszéd, a nyilvános közlési vágy — jelképesen szólva — társadalmunk termő hajtásaként a demokratizmus talajából táplálkozik . S bizonyítva e talaj táperejét, új levelet hajtott, új világot hozott, amikor meg szabadabban, meg kötetlenebbül jelentkezik. Ezt érzem én fölemelőnek abban, amikor mind többen szólnak — mernek és tudnak szólni — nyilvánosság előtt papír nélkül. Mert az őszinteséget, a nyíltságot érzem át belőlük, az olyan emberét, aki nem arra kíván kínosan ügyelni, hogy minden szempont benne legyen, hanem gondolatokat szeretne közölni, s meggyőzni mindazokat, akik időt szentelnek a meghallgatására. Magasabb felelős funkciót betöltő vezetőink közül is mind többen élnek vele, hogy még közvetlenebb, még emberi bb kapcsolatba kerüljenek hallgatóikkal. A hivatalosan előadottakon túl ezért váltanak át, amint lehet, saját szavaikra ösztönzően közismert és kiemelkedő példa erre a párt első titkárának több jelentős fórumon elhangzott beszéde vagy különösen pártkongreszszusi vitazárói. Mindegyikben a személyes hanggal, a papírhoz nem kötött élőbeszéd szuggesztivitásával, friss közvetlenséggel hatott még inkább a résztvevőkre, s tette gondolatait még emlékezetesebbekké. MESSZE VANNAK már azok az idők, amikor kimondva-kimondatlanul szinte kötelező, de legalábbis ajánlatos volt papírról fölszólalni. Amikor a hajdani viccbeli üzemi gyűlésen valaki megjegyzést tett arra, aki csak mondta, nem olvasta a beszédét, hogy „nicsak, ez analfabéta”. Társadalmunk mai nyílt légkörében egy-egy gyűlés, értekezlet sikerét éppen az adja meg, ha ott helyben születnek az ötletek, s hangzanak el, ha nem is mindig formás, de lényegbevágó fölszólalások. Mert az a fontos, hogy lehessen és legyen is mit mondani. Régi aforizma jut az eszembe erről. F. szerint, ha valaki beszél, annak nem mindig van mondanivalója, de ha valakinek mondanivalója van, az mindig tud beszélni. Akár papír nélkül is. Jársííík Zoltán