Magyar Nemzet, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
Masar Nemzet Irodalom és esztendőhatár Most látjuk csak igazán, hogy az MTA Irodalomtudományi Intézet XX. századi osztálya és az Újvidéki Egyetem XX. századi tanszéke közös tanácskozásának „anyagá”-t leközölte a Literatúra és részben az újvidéki Híd című folyóirat —, hogy milyen érdekes esztendő volt az egyetemes magyar irodalom számára 1932. Ebben az évben jelent meg, Babits Mihály szerkesztésében, az Új anthologia, amelynek alcíme is jelezte, hogy Fiatal költők 100 legszebb versét közli, ekkor adta ki Móricz Zsigmond a fiatal (vagy annak számító) novellisták reprezentatív kötetét, a Mai Dekameront, fejezte be Móricz a Rokonokat. Ekkor születtek a szépíró Veres Péter első, jelentős munkái, az Ebéd a gyepsoron, a Napszámos énekek. És 1932-ben írta meg a költőként már (eléggé) ismert József Attila első jelentős tanulmányát, az Egyéniség és valóságot. Vitatkozni lehet mind a Babits-szerkesztette, mind a Móricz-összeállította antológiákról, mint ahogy vitatkoztak is a kutatók. Bori Imre szerint az" Új anthológia ,,az avantgardenak a magyar irodalmi közéletből való kiiktatása szándékáva készült", méghozzá akkor, amikor az József Attila (és Déry Tibor) műhelyében újra feltámadt. Mások viszont észrevették a szürrealizmus újszerű jelentkezését a gyűjteményben. A Mai Dekamerovi meg „a magyar falusi próza gyűjteményé”-nek nevezték, miután az ebben szereplő tíz elbeszélés közül egyedül Gellért Andor Endre helyezi, nagyvárosi környezetbe alakjait. Ám aki ezt fogalmazta, azt is észrevette, hogy Szabó Pál és Tamási Áron a Móricz Zsigmond nevével fémjelzett antológia segítségével találták meg az utat későbbi, legértőbb közönségükhöz. Sokszínű irodalmi eredményekkel és izgalmas társadalmi és társadalomlélektani tanulságokkal szolgált ez a sajátos irodalmi „feltérképezése” annak azesztendőnek, amely szinte ,,küszöbe” volt nagy történelmi fordulatoknak, az egész nemzetet érintő fenyegetettségeknek. Éppen nem utólagos belemagya- rázás — a tanácskozás is nyomatékkal mutatott rá erre — hapéldául Kodolányi János József, az ács című elbeszélésében, vagy különösen Pap Károly Megszabadítottál a haláltól című regényében éppenúgy baljós idők elkövetkezésének megérzését vesszük észre, mint József Attila verseiben és szaporodó cikkeiben. Érdemes odafigyelni ma, hogy mit vett észre (és mit mulasztott el észrevenni) az 1932-es év fő eseményeiből, és ami fontosabb: tendenciáiból a magyar irodalom. A pontos korszakolás mindig is fontos ,,lecké”-je volt azirodalomtörténet-írásnak. Feleslegesnek tűnne hat esztendőnként ,,végigmenni” az elmúlt ötven, harminc vagy húsz év irodalmi eseményein és eredményein, még akkor is, ha ilymoron nyilván érnek bizonyos érdekes meglepetések a tudományt. Ám helyes volna e tanácskozáshoz hasonló tüzetességgel „mikroszkóp" alá helyezni, mondjuk talán az 1943-as esztendőt; avagy azt, hogy mi történt (és mi nem történt) a magyar irodalmi életben 1958-ban, esetleg 1967-ben. A világnézeti küzdelmek, az ilyen harcok kifáradásai, a stílusváltások, a nemzedékváltások tanulságosan tükröződnek egy-egy jól megválasztott esztendőhatár keretei között. Ami persze, nem jelentheti annak a gondolatnak a redukálását, hogyaz irodalom folyamat, ki hogyakár egyetlen valamire való költő vagy író pályáját sérti szabad egy-egy műve alapján véglegesen (és végletesen) megítélni. Mert bármennyire jelentős megnyilatkozás volt például a József Attila-i Egyéniség és valóság ■— és bármennyire szomorúan jellemző, hogy azt már megjelenése idején félreértették —, tudni kell azt is, hogy a cikk bizonyos egyoldalúságait a költő-gondolkodó később korrigálta. Igen, a „mikroszkopikus” vizsgálódás csak a nagy társadalmi-művészi folyamatok fel- és elismerésének segítségével lehet eredményes. Azon az elvi alapon, amely sikert hozott a budapesti Irodalomtudományi Intézet és az Újvidéki Egyetem közös tanácskozásának is. ■ A. G. Tizenévesek Egyik vidéki városunkban azzal ajándékozták meg a gyerekeket, hogy szombat délelőttönként övék a mozi. Ők a pénztárosok, a jegyszedők s természetesen a közönség is. A nyolc-tíz évesek arcán a komoly. ..fel- nőstes" megbízatás örömét, a közös szórakozás izgalmát látva a berbeli vezetők nyllatászhatták: elérték, amit szerettek volna; a céltalan lődörc és hol vébe programot, szívesen vállalt foglalatosságot adtak. És nem ez az egyptien faros, ahol erre szükség van, ahol jobban kell odasievelni arra, hogy mivel töltik napjaikat, szabadidejüket a gyerekek. Az unalom tizenéves korban is rossz tanácsadó, s ilyenkor válik varázslatosan vonzóvá az aluljáró, a lakótelepi házak üvegezett lépcsőfeljárója. Az emberré formálás az iskola és a család közös feladata, de ahol nincs meg a kettő közötti összhang, ahol a lakáskulcsot a gyerek nyakába akasztva otthon mindössze annyit követelnek meg, hogy este hazajöjjön és reggel elmenjen — ott egyedül a közösségre hárul a nevelő szerep, aminek aligha tud eleget tenni. A változó világ megismertetése, az alkotó emberi magatartás megalapozása, a tehetség kibontakoztatása, a közéletiség személyiségjegyeinek kialakítása a feladata az általános iskoláskorúak mozgalmi szervezetének, az úttörőszövetségnek. De mert a gyerekek életkori sajátossága a játék igénye, nevelni őket csak tartalmasan szórakoztatva lehet. Csupán a formákat kell megtalálni, ügyesen, ötletesen, szeretettel. Mert bármilyen zsúfolt is az iskola, talán akad egy szabad terem délután a barkácsolóknak, ahol repülőgépet, hajómodellt faraghatnak. Biztosan sokan látogatnák — ha lenne — a honismereti szakkört, a népszokások ismertetésével és a népi táncok gyakorlati kipróbálásával egybekötve. S egy gyerek sem sajnálja az erejét, ügyességét, ha egy másik Örssel, osztállyal együtt rendezendő fejtörőről, focimeccsről vagy futóversenyről van szó. Különösen nagy súllyal szerepeltek a tizenévesek változatos, sajátos szórakozási, művelődési igényeinek kielégítésére vonatkozó ajánlások az úttörőszövetség vezetőinek a napokban megtartott tanácskozásán. E fontos társadalmi feladat megoldásához mindenkitől várják a segítséget. Remélik, ötletekben, vállalkozó kedvben nem lesz hiány. Mert akadnak már jó kezdeményezések. Mint az említett kisvárosiaké, vagy az óbudai népművelőké — akik hétvégeken a békásmegyeri lakótelep utcáit járva szórakoztatják, tanítják jó szóval játszani a gyerekeket. De ismételten hangsúlyozni kell, hogy a család felelősségét mindez nem csökkenti. — racz — — Kérem, amelyik önök közül a nő, az fáradjon be . .. (Várnai György rajza) 1 py FAJKA / Írok vagyok. Pihenőállásából ismét előkerült a géppisztoly. Indulás!Eddig három történelmi találkozásom volt a pufajkával. Gyerekkoromban, egészen 1945-ig, azt sem tudtam mi,az, nem is hallottam róla. Még tartott Budapest ostroma, dideregve és kiéhezetten gubbasztottunk a pincében, figyelve az aknavetők hol közeledő, hol távolodó becsapódását. Ennek alapján rajzolgatta apám képzeletbeli térképén a változó frontvonalat. Itt most előretörtek, ott visszavonulnak, mondogatta, míg anyám nem sietteti kicsit a fronthelyzet túlságosan lassú alakulását, hiszen a félzsák sárgaborsó, melyre valaki egyszer óvatlanul rádöntött egy üveg petróleumot, fogytán volt már. Az ostromi nyúl pedig régen elfogyott. 14 őszén valaki beállított hozzánk négy meglőtt vadnyúllal. Anyám pácba tette, annak rendje-módja szerint elkészítette — és nem adott belőle egy falatot sem. Hanem ledarálta és befőttes üvegekben, házi konzervként eltette. Tudta, miért.. Ezt ettük azután hosszú hetekig az ostrom alatt — én pedig elneveztem magamban ostromi nyúlnak. Savanykás ízétől azóta sem tudok szabadulni. A petróleumos sárgaborsó ízétől még kevésbé. Volt nekem akkor, langaléta kamasznak, egy télikabátom.. Nagyapai örökség. Fekete, elnyűhetetlen szövetből, bújtatott gombolással, perzsagallérral Amilyenben jómódú üregurak jártak valamikor. Képtelenebb, öltözék ilyen korú gyereken,nem is lehetett volna. Ehhez a nagyapai nagykabáthoz iskolám sötétkék diáksapkáját hordtam hetykén félrecsapva. Így gubbasztottam a pincében, mert hideg volt, akkor is, amikor az első szovjet katona betoppant, szüleimmel a mustránál hácimár végzett, rendben volt a dolog, azonosak voltak önmagukkal. Nálam azonban fennakadt. Géppisztolyát félrecsapta, mintegy pihenőállásba, mint amikor az öreg paraszt a mezőn valami csudabogarat talál és a fejtörő tűnődéshez kiveszi szájából a pipát. Nézett. Tetőtől talpig végigmustrált, többször is. Valami nem stimmelt neki Arca mögött képek peregtek. Otthoni filmekből, színdarabokból. Melyekben a nép ellenségei ilyen télikabátokban mászkáltak. Talán még egy Krokogyil-beli karikatúra is felmerült benne, csak éppen a keménykalap hiányzott a fejemről, a számból pedig a pöffeszkedőn fityegő szivar. Hogy kerül ez a kölyök ebbe a télikabátba"’ — tűnődhetett. Kizsákmányolónak még túl fiatal. Akkor meg mi ez a jelmez? Pillantása sötétkék diáksapkámra esett. És elkomorult az arca. Amit a fejemen látott, hasonlított egy SS-sapkához. A Várból kirohanó németek bujkáló maradványait keresték mindenütt. A németek az utolsó időkben már gyerekeket is besoroztak, nyilván ő is látott újságban ilyen fényképeket, akárcsak én. E volt döntve a kérdés: egy kizsákmányoló bankár lopott telikabátjában bujkáló SS-ke-Ahogy léptettünk az utcán, elmondhatatlanul irigyeltem a pufajkáját. Ilyen kéne nekem, gondoltam, és gyűlöltem fekete, perzsagalléros télikabátomat. Mikor leértünk a Marczibányi térre, már szép kis kompániát tereltek össze hasonszőrűekből. Hadifoglyok vagyunk, jelentette ki egyikünk, ehhez pedig nem volt nagy kedvem. Így hát később a menetoszlopban fokozatosan hátrahúzódtam utolsónak és az első megfelelő utcasarkon leléptem. Sprintemmel akkor valószínűleg olimpiai csúcsot javítottam volna, ha valaki méri. Viszont megfosztottam magam életem első esetleges pufajkájától. Vásodik találkozásom a pu- VI fajkával egyetemista koromhoz fűződik. 49-től 51-ig a Nemzeti Színházban statisztáltam. Sok darabban voltam alabárdos, hajtó, ellenséges tiszt, népség-katonaság. A sematizmus egyik kiemelkedő remekében, Az élet hiájában pedig hídépítő. De nem akármilyen! A felrobbantott pesti hidak első utódja 1946-ban a Kossuth-híd volt. Ennek — egyébként valóban hősies — építéséről szólt a darab. Amikor az építők bajba kerültek, szovjet katonák jöttek segíteni. Végigrohantak a színpadon felállított vastraverzeken és egykettőre rendbe hoztak mindent köztük én. Mégpedig pufajkában! Végül tehát rámkerült. Ott álltam. ■ a színfalak mögött, odabent pattogtak a párbeszédek. Az ellenség destruált és meg akarta akadályozni, hogy a híd felépüljön, de a pozitív mérnök telefonon beszélt Rákosival és Gerővel, azok megmondták, mit kell csinálni , és a híd épült tovább. Ott álltunk a színfalak mögött, pufajkás statiszták, hátunkon keresztbe vetve a géppisztoly, vártunk a jelenésünkre, mikor indít a zajló Duna fölé az ügyelő — és én arra gondoltam, ha most az én pufajkás szovjet katonám látna, onnét a Marczibányi térről! Biztosan azt mondaná: „Na tessék! Miből lesz a cserebogár!” De hát minden előadás után le kellett vetni a zöld vattakabátot, átmeneti dolog volt ez is. jelmez csupán. Letettem az öltözőben a pufajkát , és felvettem a fekete, perzsagalléros télikabátot. Mert még azt hordtam akkor is, pedig addigra a lóden volt a divat, egy egész ország lódenkabátban járt, micisapkával. Ha így előadás után lát meg az én pufajkás katonám, ismét a jólismert télikabátban, biztosan azt mondja: „Na ugye! Kutyából nem lesz szalonna!” A harmadik történelmi találkozóra ezen a télen került sor. Feleségem Párizsban járt és meglepett valamivel. Egy szép, zöld pufajkát hozott nekem. Meghökkent arcomat látva, kicsit sértetten mondta: — Mi az, talán nem tetszik? Ez most a legnagyobb divat! Tehát pufajkában feszítek ezen a télen Milyen ádázul irigyeltem attól a katonától 1945-ben — és íme, 1980-ra már meg is van! Igazán csak idő kérdése minden. Harmincöt év alatt nem maradhat semmi, amit ne tudna elérni az ember. Görgey Gábor ! Lélek az arcon „FIATAL MÁRCIUS, most nézz a szemünkbe” — írta Ady hat évtizeddel negyvennyolc után. Babits pedig Petőfi születésének 100. évfordulóján merészen kérdezte: „Hol a szem szemével farkasszemet nézni? ! Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?" Ezek a márciusi napok költőink szerint is a szembenézés, a nemzedéki szembesítés napjai, immáron kevesebb szenvedéllyel, a kívánatos és a lehetséges higgadtabb mérlegelésével. Mint mindig, most is szembe kell néznünk a külső és belső körülményekkel, s a Hazafias Népfront VII. kongreszszusa elsőrendű feladatának tartotta megvizsgálni: mi az, ami erősíti, s mi az, ami gyengíti társadalmunk osztályainak és rétegeinek összefogását, egységünk szilárdságát. A népfrontpolitika, a szövetségi politika nemzetközi összefüggései, mindenkor a békés egymás mellett élés, az együttműködés, az enyhülés vonalán érintkeznek. Az ilyen légkörben, a nyugodtabb körülmények közepette könnyebbé válik a belső építőmunka. Másfelől viszont a kapuk szélesebbre tárulnak, az anyagi javakkal és a turistákkal együtt beáramlanak az ellenséges eszmék is, zavart és bizonytalanságot hintenek szerteszét. De az is világosan érzékelhető: ebben a helyzetben népünk szorosabbra zárja sorait, azzal az eltökéltséggel, hogy megvédi a nehéz küzdelmek árán elért eredményeket. A szocialista nemzeti egység erősítésével összefüggésben belül is találkozunk egy sor félreértéssel. Vannak, akik azt állítják, hogy a demokrácia szélesedése, a viták gyakorisága, a különféle nézetek felszínre bukkanása gyengíti az egységet, hiszen a vélemények sokszínűsége közepette nehezebb elérni az egyetértést, a mindenki számára elfogadható, közakaraton nyugvó döntést. Azután az érdekrendszerek különbözőségének elismerésével, az össztársadalmi, a csoport- és az egyéni érdek létezésének tudomásulvételével a nemzeti egységet bontjuk részekre, sőt újabb és újabb ellentmondások kialakulását tesszük lehetővé, hiszen időnként mekkora meggyőző munka szükséges ahhoz, amíg az egyén elismeri, hogy az ő saját érdeke nem választható el a nagy közösség érdekétől. HA MINDEZEK ismeretében — József Attila szavaival — szét akarjuk szaggatni a tudás vasálarcát, hogy az arcán meglássuk a lelkét, vagyis, ha a nemzeti egység lelkét akarjuk meglátni, akkor — úgy gondolom — nemzeti tudatunk állapotát kell alaposan vizsgálat alá vennünk. A dolog ott kezdődik, hogy kiket tekintünk a nemzeti közösség tagjainak s mi az elsődleges, a készen kapott adottság, vagy az aktív érzelmi és magatartásbeli kötődés. Az teljesen érthető, hogy a magasabb képzettségűek történelmi kudarcaink okait hajlamosabbak belső körülményekre viszszavezetni s a nemzeti önsztereotipiákban egyszerre jelentkeznek a pozitívumok és a negatívumok. Ezekben a márciusi napokban — s ez természetes — sokan foglalkoztak a kongresszuson is fiataljaink történelmi tudatával, felelősségérzetével. A történelmi ismeretekben mutatkozó fehér foltokról számos értekezést olvashattunk, most csak arra a vizsgálatra utalnék, amelyet egyik felsőoktatási intézményünkben végeztek tavaly történelemoktatásunk kérdéseiről. (Az intézményt szükségtelennek tartom megnevezni, mert a felvételizők tudása mindenütt hasonló lehet.) Éppen 1848— 1849-el összefüggésben megállapították, hogy a tanulók túlnyomó többségének tudatában a szabadságharc szinte kizárólag szabadságküzdelemként él s alig néhányuk gondolt a polgári forradalomra, a jobbágyfelszabadításra. De a vizsgálatnál az is kitűnt, hogy a diákok magyar történelmi ismeretei minden korszakban elmaradtak az egyetemes történetiek mögött s különösen a második világháború és az azt követő időszak tananyagát ismerik legkevésbé. Másfelől — mint olvasható — „történelemkutatásunkban sok vonatkozásban továbbrais domináns maradt az a leleplező szándékúvitaszellem, amely a fő — ha nem is kizárólagos — hangsúlyt arra helyezi, amivel nem értünk egyet, s nem sok ügyet vet arra, ami emelett pozitívum.” Arról is hallottunk, hogy az ifjú nemzedéknél a nemzeti azonosulástudat arcvonalán horpadások mutatkoznak. LEGUTÓBB például a Mozgó Világ februári számában olvashattuk Köteles Pál „Fordított optika” című felmérését, amelyben francia és magyar szociológusok kerestek feleletet arra, hogy az életre érett, negyedikes gimnazistáknak milyen a világismerete és a történelmi tudata. Az első kérdés így hangzott: „Hol eltek nagyobb tömegben magyarok (illetve franciák) a világon és hogyan kerültek oda?" Az első döbbenet már itt érte az embert. A francia diákok 93 százaléka helyesen határozta meg a francia nyelvű népesség lélekszámát, Kanadában, Svájcban, Belgiumban és egyebütt. Elképesztő tájékozatlanságról tanúskodtak viszont a magyarok. Mindössze 27 százalékuk tudta, hogy jelentős magyar közösségek és diaszpórák élnek határainkon kívül. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, mondjon öt példát, a franciák közül 97 százalék arra, hogy francia és 89 százalék Napóleonra. A magyar fiatalok 52 százaléka nem ismer olyan történelmi személyiséget vagy kulturális teljesítményt, amire büszke lehetne. A metróra büszke 32 százalék, arra, hogy látta Bécset, Párizst, Rómát, 27 százalék. Mégis érdekes módon 16 százalék büszke Károli Gáspár bibliafordítására. Nemrég jelent meg egy gazdag összeállítás „Ego sum gallicus captivus” címmel a háború alatt Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezéseiből — egyébként Kovács András filmet készít e témáról. Mily kevés szó esett az elmúlt évtizedekben erről. És a jelek szerint a fiatalok, nemzeti tudatában nagyon kis helyet foglal el az 1939-es össszeomlás után hazánkba menekült sok ezer lengyel sorsa. Ez a múlt. De miért ne lehetne büszke fiatalságunk a jelenre. Az utóbbi negyedszázad óriási eredményeire. Ebben nem hibáztathatók a diákok. A helyes és igaz nemzeti tudat kialakításának felelőssége elsődlegesen az idősebbekre hárul, a történelemtanárokra és a tömegtájékoztatás dolgozóira. Mindenképpen az általános iskola felső tagozatában és a középiskolában kellene nemzetét becsülő, jó hazafivá nevelni a fiatalokat. Félreértés ne essék. A történelmet a valóságnak megfelelően, a bűnöket és tévedéseket sem leplezve, kell tanítani. ÉPPEN nemzeti hibáink legszenvedélyesebb emlegetőitől, Zrínyi Miklóstól és Széchenyi Istvántól azt is megtanultuk, hogy minő tántoríthatatlan hittel, bizalommal tekintettek a nemzet jövője elé. Nemzetünknek mindig az volt az egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában vagy elbízta magát — írta Széchenyi. Zrínyi pedig már az ő idejében rádöbbent: „Ha azért a magunk fogyatkozásait megismerjük előbb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután”. Majd hozzátette, hogy „az egész ország s az egész nemzetünknek unanimis consensussá kelletik.” Nekünk most arra kell vigyáznunk, hogy amikor szocialista nemzeti egységet hirdetünk, nehogy tudati zavarok vagy bizonytalanságok miatt, egy korábbi állapot, a nemzeti egység is károkat szenvedjen. A magyar embernek hinnie kell a magyar népben, a nemzetben, képességeiben, akaraterejében, tiszta szándékában, emberségében, a jövőben. És minden kor fiataljaira érvényes Petőfi felszólításai „Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb orr réginél*Pettifi Tibor