Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 7. szám

10 Egy régi (és meg nem jelent) beszélgetés •Örkény Istvánnal Az idei tavaszon a könyvhét egyik szenzációja Örkény Istvánnak Lágerek népe című kötete volt. Lapjait forgatva, az emlékezésfolyamot olvasva egyre erősebben felébredt bennem a „deja vu” érzése; igen, ezek az események, ezek a történetek valahonnan nagyon ismerősek, az Előszó, a bírálóknak írott válasz egyes mondatai szóról szóra ott csengenek emlékezetemben. Tudtam, hogy ezeket a szavakat, történeteket Örkénytől hallottam valamikor, halványan felderengett, hogy nagyon-nagyon kezdő újdondász gyakornokjelölt voltam még abban az időben s máig sem értem, miféle szemtelen kamaszos bátorság vitt arra, hogy interjút kérjek a Mestertől. Inkább csak sejtettem, semmint tudtam, hogy mi Örkény István helye, szerepe a kortársi magyar irodalomban, s ahogy ott ültem a csöndes pasaréti utcára néző, meleg fényekkel átitatott dolgozószobájában megszólalni is alig mertem. 1970 januárjában történt. A Magyar Nemzetnél gyakornokoskodtam, s atyai mesterem, Baráti Géza kitalált, számomra egy gyakornoknak való feladatot. „Menj fel gyerek a Várba, van most a Hadtörténeti Múzeumban valami kiállítás a felszabadulás évfordulója tiszteletére. Hozzál róla valami színeset!” Fölbaktattam a havas lépcsőkön a Tóth Árpád sétányra s szilárdan eltökéltem, hogy „színes” nélkül nem térek vissza a szerkesztőségbe. Ez a kiállítás — amely, ha jól emlékszem, hazánknak a második világháborúban játszott szerepét mutatta be — adta a kezembe az Örkény Istvánhoz vezető szálat. Az egyik tárlóban egy barna csomagolópapírra vörös tintával rótt kiáltványt fedeztem fel: „Magyar Testvéreink! Mi, magyar hadifoglyok innen a messzi idegenből szólunk hozzátok, minden magyarhoz, az egész magyar néphez... Hazánk veszélyben van. Ma már minden józan ember látja, hogy Hitler elvesztette rablóháborúját . .. Az olasz fasizmus összeomlott. Európa elnyomott népei elszántan meg- mozdultak zsarnokaik ellen. A győzelmes angol—amerikai és szovjet csapatok egyre közelednek Magyarország felé ... Egyetlen józan cselekedet mentheti csak meg hazánkat, ha példát vesz a szabadságszerető olasz néptől, amely lerázta az olasz fasizmus zsarnokságát és együtt küzd a szövetségesekkel a német megszállók ellen. Nektek is meg kell döntenetek ezt a kormányzatot ... Új, szabad és független nemzeti kormányzat kell, amely mer tud és akar szembeszállni Hitler örült és gyalázatos követeléseivel . . és azonnal békét köt a szövetségesekkel. Küzdjük minden erőnkkel a hazánkat fenyegető veszedelem, a német veszedelem ellen ... Ezt a szent küzdelmet hazánk megmentéséért mi, Szovjetunióban élő magyar hadifoglyok készek vagyunk teljes erőnkkel, fegyverrel a kézben támogatni... Csatlakozzunk a világszabadságért küzdő nemzetekhez. Éljen a szabad, független és demokratikus Magyarország! 1943. október 3-án, 188-as számú hadifogolytábor.” A barna papiroson 110 aláírás, közöttük: „Örkény István. Budapest, 12. könnyűhadosztály.” Így jutottam el Örkény Istvánhoz, az egykori munkaszolgálatoshoz, hadifogolyhoz, akinek 1947-ben az Új Magyarországban megjelent Lágerek népe című regényéről persze mit sem tudtam, így és ezért készült vele 1970. január 25-én az alábbi, általa jóváhagyott szövegű beszélgetés. Az interjú akkor nem jelent meg a Magyar Nemzetben. •★ — Egy munkaszolgálatos század tagja voltam — mesélte örkény —, amely a 12. könnyűhadosztályhoz volt beosztva. Ezzel a hadosztállyal kerültünk a frontra: szögesdrót-akadályokat, spanyolbakokat állítottunk fel, talpfákat termeltünk ki a felrobbantott vasutak számára. Így ment ez egészen addig, amíg 1943 januárjában, meg nem indult a Vörös Hadsereg nagy offenzívája, amelyet voronyezsi áttörés néven tartunk nyilván. Ekkor a körülbelül kétszáz kilométer hosszú magyar frontszakaszt két helyen áttörték és valósággal elsöpörték ezt a rosszul felszerelt, lelkiekben meggyötört, mindenféle ellenállástólirtózó magyar hadsereget. Teljesen felbomlott a rend, hosszúhosszú száz kilométereket vonultunk vissza, rettenetes veszteségeket szenvedve, maró hidegben, fagyban. Én három hétig mentem, mindenkit elvesztettem magam mellől, alkalmibarátokkal szövetkezve próbáltunk életben maradni, menekültünk Nyugat felé. Körülbelül háromszáz kilométert tettünk meg így, amikor egyenesen beleszaladtunk az oroszokba. — Ez a fogságbaesés furcsa érzéseket szült. Egyrészt valami olyasfélét éreztünk, hogy: végre vége van, végre nem kell tovább csinálni. De ez amolyan kettős érzés volt. Azt már nagyjából tudtuk, hogy rossz ügyért, vesztett ügyért harcoltunk (már értesültünk a sztálingrádi fordulatról), tehát ez a fogság mindenképpen megkönnyebbülést hozott. Ugyanakkor rettenetes szorongást okozott előre tudni, érezni az otthoniakra váró sorsot és beletörődni, hogy talán évekre elszakadunk mindentől, amit magunkénak mondhattunk, az otthontól. Amikor elfogtak minket, elindítottak Keletre a hadifogolytábor felé. Azt hiszem, az oroszok maguk sem számítottak ilyen gyors előretörésre így hát nem is nagyon törődtek ők foglyokkal, fogolytáborokkal. Nem is volt erre idejük és talán nem is számítottak olyan tömegű hadifogolyra, mint amennyi itt a kezükbe került. Hátrairányítottak bennünket aztán hetekig bolyongtunk. Éjszakára feledhetetlen jóságú orosz parasztok fogadtak be, enni is adtak, bár már nekik sem volt sok. Végül aztán vonatra raktak minket, így jutottunk el a táborba. — A tábor nagy volt, hoszszú, félig a földbe süllyesztett barakkokkal. Körülbelül húszezren lehettünk ott, nagy részük persze német, de szép számai voltak magyarok, románok, csehek, lengyelek. Voltak franciák is, a Hitler oldalán harcoló, elszásziakból toborzott „Kék légió” tagjai. (Még ott voltam a táborban, amikor ezeket felöltöztették és nagy ünnepélyességgel elindítottak hatezer embert Afrikába, ahol aztán De Gaulle Szabad Franciaországának seregében harcoltak. Párizsban járva azóta találkoztam már ilyen bajtársaimmal.) Táborunk egy Tarribor nevű nagy mezőváros közelében volt az erdőben, így mi jórészt erdőmunkát végeztünk. Szép lassan, ahogy nemzetiségenként összeálltunk, kialakult egy speciális tábori élet. Lassanként könyveket kaptunk, könyvtárat nyitottunk, színházat játszottunk, néha filmvetítés volt. Ez a lefojtott élet mégiscsak tartotta valahogy bennünk a lelket. Néhányunk ottani életében fontos szerepet játszott, az úgynevezett „antifasiszta iskola”. A Szovjetunióban élő magyar emigránsok eljöttek hozzánk a táborba, ott éltek velünk, és ők keresték, választották ki azokat, akiket erre az iskolára elküldtek. Nálunk Nemes Dezső töltött így hosszabb időt. Két ilyen nagyobb iskoláról tudok, az egyik Moszkva mellett volt. Engem is ideküldtek, itt töltöttem a fogság utolsó évét. Ez egy háromhónapos tanfolyam volt, a magyar történelemtől a politikai gazdaságtanig egy sor tantárgyat tanultunk, kitűnő előadóktól. Itt találkoztam Hidas Antallal, Illés Bélával, később Káy Gyulával. Amíg tartott a háború, az itt végzett emberek különböző táborokban dolgoztak tovább, a harcok befejeztével pedig egyenesen Magyarországra indultak a hallgatók. Én is így kerültem aztán haza. — Hogy a kiáltvány mi módon született? Több ilyen felhívást írtunk alá, hiszen ezek jelentették a szabadulás egyetlen lehetőségét, a reményt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem működött volna bennünk az igaz hazafiság, a vágy, hogy a jó ügy mellett harcolhassunk. Minden nemzet fiainak az volt egyetlen reménye, hogy talán felállítanak egy légiót és harcolva tudnak hazatérni. Mi magunk is erre vágytunk. A mi vágyunk sajnos nem teljesült, ilyen magyar légió akkor nem született. Azt már nem tudnám megmondani, hogy ezt a kiáltványt ki szövegezte meg. Az emigráció szerkesztette magyar nyelvű hetilap, az Igaz Szó, közölte is ezeket a felhívásokat. Amikor láttuk, hogy a szovjet hadsereg közeledik hazánk felé és bennünk elhatalmasodik a tehetetlenség érzése, amikor egyre jobban éreztük, hogy dologtalanul ott állunk a szögesdrótok között, akkor a vágy, hogy bármi áron, fegyverrel a kézben harcolni tudjunk, bizony mindnyájunkban nagyon erős volt. Ezért azt hiszem, ezt a kiáltványt tulajdonképpen mindannyian aláírtuk. A sorsunk egyébként nagyon különös volt, hiszen ezek a katonák eddig nem nagyon találkoztak a politikával. A hadifogoly helyzete viszont egészen speciális, hiszen teljes egzisztenciájával a politika függvénye. Tehát ez az akkori típustömeg hirtelen, szinte egyik napról a másikra átpolitizálódott. Az újság majdnem olyan fontos kelléke lett a napnak, mint a mindennapos kenyér. A felhívásainknak későbbi sorsa egyébként nagyon érdekesen alakult. Részben röpcédulákon szórták le őket a szovjet csapatok a magyar alakulatok közé, részben pedig a Vörös Hadseregben harcoló magyarok — Illés Béláról tudom, hogy csinálta ezt — hangszórókon át beszéltek a front túlsó oldalára. Fölolvasták ezeket a kiáltványokat és felszólították a katonákat az átállásra. Nem volt ez teljesen eredménytelen, sokan mentek át így a másik oldalra. — Még a táborban értük meg Magyarország felszabadulását. A nagy örömbe aggódás is vegyült: vajon mi van az otthoniakkal, hogyan vészelték át a harcokat. Ezt én csak két év múlva tudtam meg. 1947 karácsonyán, amikor hazajöttem. * Befészkelve a nagy karosszék öblébe, némán hallgattam Örkény István visszaemlékezését. Számomra távoli, általam át nem élt időkről beszélt, egy, épp hogy húszéves embernek ismeretlen eseményekről. Történeteket mondott, amelyek azonban a szűkös napilap-terjedelem miatt nem kerültek be az interjú szedett szövegébe, s régi jegyzeteim híján ma már felidézhetetlenek. Akkor, az interjú készítésének idején még nem tűnt fel — Örkény maga sem vette észre a kész kéziratot elolvasván —, hogy egy ízben megcsalta emlékezete. A Lágerek népében szerepel az, az Új Magyarországban 1947 januárjában megjelent örkénycikk, amely rávilágít a nekem adott interjúja végén rejtező tévedésére: hadifogságából nem 1947 karácsonyán, hanem 1946 végén érkezett haza Budapestre.»■ Hányadik interjúja ez magának, fiatalember? — kérdezte, amikor már indulni készültem. — ötödik? Tizedik? Vagy tán sokadik? — Sokadik — vágtam rá tüstént, majd azonmód el is szégyelltem magam. — Hát . . szóval. . annyira mégse sokadik. — Na jó — nézett rám mosolygó, sokat tudó szemmel. Kinyitotta a magammal vitt kötetet, a Nászutasok a légypapíront, tollat vett elő s beírta a címoldalra ..Vértessy Péternek sokadik és mégsem sokadik interjúja alkalmából, barátsággal- Örkény István, 1970. január 25.” — Legyen valami emléke erről az estéről. Vértessy Péter Magyar Nemzet Műfordítópályák Dosztojevszkijnek lenni Beszélgetés Makai Imrével Az orosz nyelvű regény- és drámairodalom klasszikus és mai vonulatának tolmácsolója, Makai Imre, aki pályatársainál — már ami az erkölcsi megbecsülést illeti — irigylésre méltóbb helyzetben van (két József Attila- és egy Gorkij-díj boldog tulajdonosa), nemrégiben írt tanulmányában így vélekedik: „Vannak, akik úgy képzelik..., hogy a fordító bornyúszájú ingben, bagatyában, karikással kergeti a daruszőrű szinonimákat, és nyereg alatt puhítja a körmondatot.” Milyen valójában a fordító munkája? — Éppen a napokban görgettem magam is ezt a kérdést. Az előbbi idézetnél maradva: nem attól lesz népi valamely műfordítás, hogy fehér helyett fejért, zöld helyett zedet, vörös helyett verest írok — ezek csak külsőségek. Aki ezen a nyomon indul el, az tévútra kerül. Az észjárást, a paraszti gondolkodás- és kifejezésmódot kell lefordítani. Egyetlen példát említek. A nép gyermeke, ha nagyon fel van indulva, ha erőteljesen fejezi ki magát, szinte kottázhatóan, verslábakba foglalhatóan beszél. Amikor a Csendes Don elején Akszinya a szemére veti Grigorijnak, hogy elcsábította őt, azt mondja a férfi: „Ha a szuka nem akarja, nem ugrik rá a kann!” Ha az-t elhagyom a népi szóalak végéről, csonka lesz a mondat. Hallgassa csak meg még egyszer! „Ha a szuka nem akarja, nem ugrik rá a kan!” Semmi hangulata, nyomatéka nincs. De az előbb idézett mondat zárt, ritmikus szerkezet... Egyébként van egy rövid, egymondatos fordítói eredőm: ragaszkodni az eredetihez, de nem beleragadni, rugalmasan kezelni a szöveget, de nem elrugaszkodni tőle. Ezt tartom és nevezem én a műfordítás dialektikájának. Mi vonzotta ebben a mesterségben? — Tulajdonképpen nem akartam műfordító lenni. Csak hellyel-közzel szerettem volna fordítgatni. De az orosz nyelvvel már tizennégy éves koromban is kokettáltam. Az egyik gimnazista társam édesapja az első világháborúban megjárta az orosz frontot, ahonnét magával hozott egy, hadifoglyoknak, készült társalgási könyvet. Ezt én gyakran kölcsön kértem, nagyon beleszerettem. Az ötödik gimnáziumban a görög szakot választottam, mert az hittem, ha megtanulom ezt a nyelvet, akkor majd tudom olvasni a liturgikus szövegeket, ugyanis görögkatolikus vagyok. Hamarosan kiderült, hogy ezek nem görög, hanem óegyházi szláv nyelven íródtak. Ekkor kezdett igazán érdekelni az orosz nyelv. És az irodalom? — Ezt a vonzódásomat gimnáziumi természetrajz tanáromnak köszönhetem, aki az égvilágon mindennel foglalkozott, nyelvészettel, filozófiával, teozófiával éppúgy, mint a szanszkrit vagy az angol nyelvvel. És természetesen rajongott az orosz literatúráért. Nem az irodalom tanáromhoz fordultam hát tanácsért, hogy mit olvassak, hanem ehhez az emberhez. Elmondtam neki, hogy olvastam már Jókait, Mikszáthot. Hát — csóválta a fejét —, nem roszszak azok, csak nem mélyek. Az oroszokat kell megismernie! És kik azok az oroszok? — kérdeztem. Gogolt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Turgenyevet ajánlotta. Én pedig megszereztem és olvasgattam magyarra fordított műveiket, s kedvem támadt, hogy alkotásaikat eredetiben is megismerjem. 1939-benvettem egy orosz nyelvű Feltámadást és rájöttem, hogy az akkori magyar kiadás még az egyharmadát sem tartalmazza az eredetinek. Elhatároztam, hogy lefordítom. Persze csak a fejemben volt meg magyarul, de a szavak jelentését előfordulásuk sorrendjében kipreparáltam. Már csak le kellett volna írni. Szeptemberben jelentkeztem is a Cserépfalvinál. Kovács Imrének, az akkori egyszemélyes lektornak azonban nem a Feltámadás kellett, ő forradalmi antológiát akart. Hol szerettem volna negyvenben ilyesmit? Tovább foglalkoztam hát az orosz nyelvvel, úgyhogy, amikor elérkezett a pillanat, negyvenöt tapasza, színre léphettem. Az Akadémia főtitkári, illetve könyvkiadói hivatalában dolgoztam akkor, s az egyik kollégám, aki orosz tudásomat és mérsékelt fordítói ambícióimat is ismerte, javasolta, hogy a nyelvoktatás érdekében kezdjük el a kétnyelvűek kiadását. Első szépirodalmi fordításom a Postamester volt. Ez azóta is él, minden prózai Puskinkötetben benne van. Ma is vállalja ezt a munkáját? — Most a legjelenebb jelenbe vagy éppenséggel a jövőbe vágok bele. Megkeresett az Európa Kiadó azzal,hogy mikrofilmre veszik a Csendes Dont meg a Háború és békét. Megkérdezték, akarok-e változtatni rajtuk, s ideadták a korrektúrát. Szerintem a régi fordítások ilyetén korrigálásának semmi értelme nincs. Abban volna fantázia, ha újra összehasonlíthatnám őket az eredetivel, hiszen utoljára húsz évvel ezelőtt foglalkoztam e munkák átfésülésével. Rövidesen hatvankét éves leszek. Akkor tudnám majd nyugodtan lehunyni a szemem, ha még egyszer lefordíthatnám őket. Változtatna rajtuk? — Nevetséges volna, ha ez alatt az idő alatt nem fejlődtem volna. Természetesen nem soronként vagy oldalanként írnám át, de azért az egészet tekintve talán tudnék változtatni valamit. Milyen módszerrel dolgozik? — A fordítandó műveket nem én választom. Kapom. Volt idő, amikor úgy gondoltam, jelentkezem ötletekkel. Sajnos, ezeket jóformán soha sem sikerült megvalósítani. Később ugyan visszatértek rá, de az már nem az én javaslatom alapján történt... Most nem panaszkodhatom, amit szívem szerint ajánlanék — Andrej Belij Pétervárát —, már fordítom is. Rendkívül nehéz feladat, de én az akadályoktól soha sem riadtam vissza, inkább mindig vonzottak. Miért nehéz ez a feladat? — Szimbolista nyelven íródott a mű, a szerző szántszándékkal „ködösít”. Nekem is „sejtelmesnek” kell lennem, de ugyanakkor pontosan kell tudnom, hogy mit és miért mond Belis. Régóta az a véleményem, hogy a műfordításhoz logika és fantázia kell. Betege vagyok annak, ha nem értek valamit, ha nem tudom elképzelni. Hogyan képzelem el? Ezt is próbáltam hasonlatokkal megfogalmazni. Úgy, mintha filmen látnám? Nem, mert az csak kétdimenziós. Úgy, mintha színpadon látnám? Az sem jó, mert még mindig messze van. Hanem úgy, mintha az orrom előtt történne, és én magam is — legalább szemlélőként — jelen volnék, de még inkább részvevőként. Ilyenkor vagyok otthon! Stílusukban mely művek állnak köszel önhöz? — Mindegyiket szeretem, amelyik nem a legszokványosabb, a leghétköznapibb nyelven szól hozzám. Szívemhez közel áll Solohov népi, Tolsztoj abszolút realista nyelve, s Dosztojevszkij lihegő, olykor romantikus stílusa. Nem a kisasszonyos, szentimentális romantikáról beszélek, hanem arról a démoni romantikáról, amely például Wagner legtöbb művét is jellemzi. Mit tesz, ha nem kedvére való a fordítandó alkotás? — Ha esetleg nemszeretem munkát végzek (a folytonosság kedvéért, hogy meglegyen a kapcsolat a kiadóval), megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez a világ legnagyobb remekműve. Amikor befejezem, vagy eljövök egy időre az íróasztaltól, úgy szidhatom, ahogy jólesik. Nem önámítás ez? — Ha az, akkor a színész — a jó színész — is ámítja önmagát, hiszen nem a saját egyéniségét mutatja nézőinek, így van ezzel a jó fordító is! Sokan úgy képzelik, ha megtanultak egy idegen nyelvet, máris műfordítók lettek. Ez pontosan olyan hamis elképzelés, mint amikor azt kérdezik tőlem, miért nem írok. Gondolják, élményanyaja mindenkinek van, ha mást nem, hát a saját élete. Stikluskészség? Az is Van, márnéhány száz kötetben bébizó-t nyitottam. De számtalan más is kelletik még hozzá. Közlésvágy, írói tehetség. Ez egészen más dolog, mint a fordítói tehetség. Mi a különbség a kettő közzött? — Az író szuverén egyéniség. Úgy látja az életet, ahogy ő akarja. A műfordító meg csak az író mása. Ki kell bújnia a saját bőréből, hogy belebújhasson annak az óriás- nak vagy közepesnek a bőrébe, akit éppen fordít. Nem utolsó dolog ám egy-két esztendeig Dosztojevszkijnek lenni! Milyen a műfordítás megbecsülése hazánkban? — Méltánytalannak tartom, hogy a fordító nevét mostanában elbújtatják, száműzik a címoldalról. Legyen a neve a szerzőével egy lapon, mert ha jó munkát végzett, legalább ezt megérdemli. Megszenvedett érte! Ha pedig rosszabbul dolgozott? Vállalja érte a felelősséget! Mátraházi Zsuzsa Szombat, 1982. január 9.