Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
Szombat, 1932. január 9 A festő noteszéből Si.p hagyomÁny* * magyar festészetnek, hogy legjobb mű- Telei „pictor doc*us”-ok is róluk többnyire kitűnő stiliszták, a látványt szavakkal is visszaadni tudók. Írásban is képi élményt közvetítők. \ 'in egy nagy művészünk önéletrajza a legkeresettebb könyvek közé tartozik a magyar könyvpiacon. Mácsai István, a modern hazai piktúra egyik kiemelkedő képviselője, képelemzőként mutatkozik most be ezeken a hasábokon. Noteszei egyikéből, melyekben múzeumlátogatásait rögzíti rajzban és írásban, tanulságos és élvezetes megfigyeléseit adjuk közre .Ian Vermeer van Helft .,"Műterem” című festményével kapcsolatban. Mindenre kiterjedő műelemzést kapunk — a tisztelő, az elragadtatott kolléga, a legapróbb részleteket is értékelni tudó szakmabeli válik tárlatvezetőnkké, valóban avatott képmagyarázónkká. Bécs, 1079. április 25. A régi, kedves Kunsthistorisches Museumban. Vermeer „Atelier"-képét persze megint máshová akasztották. De ezúttal jó helyre; a fény a valóságban is balkéz felől esik, úgy, ahogy a festményen is látszik. Ez a kép mindig magával ragad, ahányszor csak meglátom. Most már talán tizedszer — húsz év alatt. Miben rejlik elementáris hatása? Valószínűleg abban, hogy olyan, mint egy ablak, amelyen át bepillant az ember egy világba. Mintha meglesnénk a félig elhúzott függöny mögött tevékenykedő két figurát. Egy meghitt, csöndes és mégis emelkedett világ rejlik ott, melybe belátunk anélkül, hogy bennünket észrevennének. Nem két szereplő van itt jelen, hanem három — mi magunk is a képben vagyunk. Csak éppen lábujjhegyen, lélekzetünket visszafojtva. Egy váratlan mozdulatra, egy hangos szóra szétrebbenne a két alak, eltűnne a varázs. « Ez a varázs: két ember kapcsolata különös intimitásban, finom feszültség a festő és a modell között. Hallani vélem az ecset surranását a vásznon, a leány halk köhintését. A csönd ennek a képnek a főszereplője. Figyelem magam körül a látogatókat, hirtelen elhallgat mindenki, ahogy a képet megpillantja. Még a zsibongó olasz leányhad is, mely egy apáca kíséretében betéved. „Allegorie der Malerei” — ez áll a kép mellett a kis üvegtáblán. Hibás cím, félreértésen alapul. Ez nem allegória, ez konkrét szituáció. Allegória legföljebb annak a képnek a címe lesz, melyen a festő éppen dolgozik. Ez a kép, melyben vagyunk, a valóságot ábrázolja. Ez a leány nem a művészet múzsája, ez egy beöltözött modell a múzsa figurájához, amely a készülő képen szerepelni fog. Mit össze nem írtak tudósabbnál tudósabb tudósok arról, hogy ez a leány Clio-e, Fáma-e, Glória-e; ahány múzsa és képletes nőalak létezik, mindegyiket megpróbálták ráhúzni erre a szegény teremtésre. Mintha nem volna mindegy! Egy bizonyos: magának Vermeernek mindegy volt, Vermeernek csak ürügy volt. Vermeert a fény érdekelte, amely végigöleli, fonja, csókolja a figurát, a falat, a térképet, balról jobbra. Megpendülve, hangosan csengve és némán bujkálva formákon, síkok buktatóin és szögletek rejtekeiben. A sárgának és kéknek komplementer akkordja érdekelte, amely a könyv és a köpeny foltjában tisztán szól, hogy elhalkulva ismétlődjön maszk és térkép, függöny és festőállvány mellékdallamában. A perspektíva érdekelte, mellyel bedob minket a térbe, a harmadik dimenzió varázslatába; az arányok ütemezése érdekelte, tudva, hogy ő abban a legnagyobb (... és én már tudom, hogy abban ő a legnagyobb . . .). Egyszóval, minden a világon érdekelte, csak egy nem: hogy a szóbanforgó múzsa Clioe vagy Polyhimnia. Nyilván megbízást kapott egy ilyenfajta képre, meg kellett festenie, és a vásznon készülő festmény tanúsága szerint nem lett a legjobb képe. (Ismeretes néhány ilyen allegorikus témájú festménye, és bizony nem a legsikerültebbek. Mindegyikről letí a kívülről topott inspiráció, és bár mindent megtesz, hogy a saját ni,vóján oldja meg a sugalmazott feladatot, ez alig sikerül.) De míg a megrendelt munkán dolgozott, addig mellékesen, mintegy a megrendelő háta mögött, megfestette ezt a képet, amely nem Cliót ábrázolja, nem Fámát, hanem a műtermet, a festést, a terpentinszagot, a festő és modellje gyengéd feszült viszonyát, és létrejött az európai festészet egyik csodája. Mert ez európai piktúra a javából. Az illuzionizmus: ez a lebecsült európai találmány ebben a festményben éri el teljesítményének csúcsát, és talán határát is. Ez a kép a látszat non plus ultrája, — és mégis, egyetlen centimétere sem „lefestés” csupán, hanem maga az emelkedett eszmény. Vagyis nem a látszattal van baj, mint módszerrel, arról van szó, hogy a módszer kinek a kezébe kerül. Egyébként nem tudom, miért gondolja minden szerző (én magam is), hogy ez a festő maga Vermeer? Erre semmi bizonyíték. Ellenkezőleg: nagyon is valószínűtlen, hogy ilyen díszbe öltözötten dolgozott volna saját otthonában. Maga a műterem kétségtelenül Vermeeré, ugyanazok a székek, függönyök, tárgyak, melyeket számos képéről ismerünk. De, hogy a festő ő maga lenne? Dupla tükörből, hátulról lehetséges. De az is lehetséges, hogy „beültetett” valakit, aki éppen látogatóruhában volt, —s az miért ne lehetett volna maga is éppen festő? Egy kolléga, mondjuk, Pieter de Hooch, — és ez megmagyarázná a rejtélyes Hooch-szignót a szék peremén. Ezt az írást anyagtanilag kellene megvizsgálni és bizonyára kitűnne, hogy későbbi, mint a kép, abból az időből, amikor a képet Hooch festményeként propagálták. Percek óta bámulom a kép egyik fókuszát. A leány trombitát tartó kezének környéke ez. Itt tenyérnyi területen egy halom fontos képelem zsúfolódik össze. Itt van a kép legvilágosabb és legsötétebb pontja (a fal fehérje és a térképrúd gombja) egymás mellett; itt élesen geometrikus egyenesek és puha amorf formák találkoznak (az esztergált faléc és a leány ujjai), egymás mellett jelenik meg hideg fekete, meleg rózsaszín és kevertszínű lágy vetett árnyék, — nincs, aki megmondja, miféle színekből összekeverve. Itt van a legtisztább sárga, a legvadabb kék, és itt vannak a leguraibb' -'-kardok egymás mellett, tíz centiméteren belül. E körül a gócpont körül azután nyugalmasabb mezők terülnek el, a könyv sárga síkja, a térkép nagy szürke felülete. Az asztalon is válogatott izgalmak: a maszk beteg sárgás-fehére és egy papírszelet bonnardian színes rózsaszínje, melyek aztán megnyugszanak az abrosz-rojtok lecsüngő foltjában és a szafrázsszék árnyéktömegében. A másik izgalmi góc: a festő ruhájának fekete-fehér mustrája, melyen négy-öt milliméteres sávon zajlik a festői (vagy inkább grafikai) dráma. Hallatlan feszültség vibrál a csíkozat minden milliméterén, hogy lassan lecsillapodjék nyugalmasabb vidékeken át egészen a kép széléig. Egyébként ebben a bal alsó sarokban búvik meg a legfestőibb, legvermeeribb bravúr. Itt szék, padló, stafeláj bonyolult metszésű szögletei láthatók, a legkomplikáltabb téri szituációban. És mégis: egységes árnyékfoltként! Minden más festő sötét akcentusokat tett volna ide, hogy jól „hátramenjen”, de Vermeer nem: a festő ruhájának sötét foltja mögött a szoba mélyét levegőperspektívába bújtatja, lehelletfinom tónusfokozatokkal enyhítve a széklábak metszésvonalait. Szilárd szerkezet, és ezen a részletek szinte követhetetlen gazdagsága, — ez a kép titka. Egy fantasztikus ütemérzék, egy tévedhetetlen kompozíciós ösztön, amely abban nyilvánul meg, hogy minden területrész pontosan akkora, amekkorának lennie kell, és e területmezők egymással is éppen ilyen pontosan kidolgozott egyensúly viszonyban állnak. Azt hiszem, Kenneth Clark könyvében olvastam erről, ő ezt finoman „sense of interval”-nak nevezi. A felület bódítóan szép. Nincs igaza Clarknak, mikor azt mondja, hogy Vermeer „egy cégtáblafestő közönyével” dolgozza meg a felületet. (Clark a kép legérzékenyebb elemzője, de hiába, mégsem szakmabeli!) A képen nagyon is ott vannak a félreismert letétjen vermeert ecsetjárás jegyei; egy kései Van Gogh expresszív ecsetvonásai könynyebben volnának utánozhatók, mint ezek a remegő, pointillista csúcsfények; a velencei terpentin (és talán dióolaj?) áttetsző, kiemelkedő kis balzsam kúpocskái. A szék fémszögei, a függönyminta szövésrajza, a csillár. Ez a csillár valóságos dombormű, önkéntelenül össze kell vetni a festészet másik csodacsillárával a londoni Van Eyckképen; azon még érezhető egy kis erőlködés, egy kis áhítat a feladat előtt, — itt már a rajz biztonságos fölénnyel van megoldva. Itt az áhítat már a látványé. .. Mácsai István » «••••• fften/fc 1 ^ , Uf 4*. -ac — - r-Lir/ tJ«rki Ve-no 4=f . /•, " Ze vL-' rr „Az egész kép legsötétebb pontja..„meleg nápolyi sárga”, „vil. kobalt”: ilyen és hasonló feljegyzések egészítik ki a skiccet; egy lap a festő noteszéből Mar Nemzet Született 1997-ben Műteremlátogatáson Kunvári Lillánál ... és most is van benne valami iskoláslány. Nemcsak, mert fehér blúz van rajta, és nagyon fehér bőre testetlen volt világéletében, hanem a kíváncsi és érdeklődő pillantás hat így: a nagyon kék szeme. — Mohó és világot megváltó gyerek voltam — mondja Kunvári Lilla szobrász. — Most, amikor néhány hétig a kórházban végiggondoltam az életemet, mert egyebet nem is tehettem, minthogy a szememet is kímélni kellett, rájöttem bizonyos törvényszerűségekre és fordulópontokra, ebben a tulajdonképpen nagyon egyszerű kis életben. Mindig, amikor úgy tűnt, hogy most már közel vagyok valami eredményhez, sikerhez, jött az élet és elvette tőlem. Valahányszor úgy tűnt, hogy most végre egy kicsit boldog lehetek — jött a végzet, a betegség és eltiltott tőle. — Az első fordulópont akkor jött — folytatja —, amikor édesapa meghalt, és ezzel véget ért a védett és elkényeztetett gyerekkor. Addig azt hittem, zongoraművész leszek. De akkor, tizennégy éves koromban elhatároztam, hogy mindenáron le kell érettségiznem és valami természettudományos pályára kell mennem, mint Bella nővéremnek, aki mindig is orvos akart lenni. „Ostoba vagy, tehát tanulnod kell” — mondtam magamnak, mert a tanulás bizonyos fajtái nehezen mentek. És nekem mindig az kellett, amihez nehezen jutottam. A nyelvek könnyen mentek. A rajzolás is. Arról nem is beszéltem még akkor senkivel, de arról folyton hallottam, hogy ez a század a természettudományé és abba kell bekapcsolódni, ha az ember az idővel és benne akar élni. Mive leérettségiztem, háború volt. És amikor fölvettek az egyetemre, kitört a forradalom. Persze, hogy mi lelkesen ott voltunk minden gyűlésen, és tüntetésen! Amikor a kommün megbukott, én is az egyetem feketelistájára kerültem, sőt úgynevezett vésztörvényszék elé. Mint medikát kicsaptak. Bellával együtt Prágába mentünk. Ő már akkor kész UIVUS VUH. JT1 cigctUdíl ITHIgJSmerkedtünk Károlyi Mihályékkal és körükkel, s ez persze erősen elmélyítette bennünk a baloldalhoz való tartozás tudatát. Prágában volt diák későbbi férjem is, Lovas Endre. Amikor hazajöttünk Pestre azzal, hogy itt majd az áttelepülő pozsonyi egyetem fölvesz, s ez meg is történt, én már Körmendi Frimm Jenőnél tanultam. Próbamunkaként az ő portréját kellett átmintáznom domborműre. Amikor készen voltam, felkiáltott: „Az nem lehet, hogy maga még sohasem tanult mintázni!” Ez volt a második fordulópont. — Később Sidló Ferenc tanítványa lettem a képzőművészetin. Közben férjhez mentem Lovas Bandihoz, ő nem tudott az Egyesült Izzóban végzett munkája mellett a Műegyetemre is készülni. Akkor egy régóta Franciaországban élő rokonunk írt, menjünk ki hozzá, ott kaphat Bandi olyan állást, hogy közben tanulhat is. Kimentünk. A Provence-ben éltünk, ahol számomra semmiféle tanulási lehetőség nem volt. De rengeteget rajzoltam, sőt festettem is, és ismerkedtem a csodálatos vidékkel és embertípusaival. Amikor végre fölkerültünk Párizsba, azonnal beiratkoztam a Julian Akadémiára, ahová azonnal fel is vettek. Számomra az első „oroszlánköröm-mutatás” az volt, amikor elfogadták néhány kisplasztikámat az Artistes Francais tavaszi kiállítására. Ott kezdtem el úgynevezett „lényegre törő” portrésorozatomat. A karikatúra és a portré között állnak ezek a kisplasztikák. Közéjük tartozik Karinthy, Gellért Lajos, dr. Herz Ottó, Bródy Lili és még mások karikatúraportréja. Akkor azt hittem, hogy csakugyan sikerült kitalálnom valami nagyon nekem való műfajt... Már éppen kezdtem volna beolvadni a párizsi művészek életébe, amikor a férjem beteg lett hirtelen és két hét alatt meg is halt fehérvérűségben. Tizennégy évig éltünk együtt és nagyon erősen összetartoztunk. Akkor úgy éreztem, én is meghaltam. — Aztán hazajöttem. Tudtam, hogy csak itt találhatok saját mondanivalót, saját stílust ... Minden KUT-kiállításon részt vettem. Meghívtak Londonba is a Sculpture of Today kiállításra, ahová a képzőművésznők egyesülete küldte be néhány munkám fényképét. Személyesen nem tudtam kiutazni, Kodolányi Jánosról készült portrémmal lehettem jelen ebben az előkelő társaságban, Archipenkóval, Bourdelle-lel és Barlachhal egy albumban. Mert annak is beillő katalógust adott ki a stúdió. A magyarok közül Kisfaludy Strobl, Vilt Tibor és Sidló Ferenc, egykori tanárom szerepeltek benne. — A háború alatt tanultam meg komolyan érmekkel foglalkozni. Nagyon megszerettem ezt a közvetlen, „emberközeli” műfajt. Azt viszont nem szeretem, ha érmesként beskatulyáznak. Holott ezen a téren volt a legváratlanabb szerencséje. Párizsban a Musée de la Monnaie-ban, azaz a Pénzverde múzeumában járt, amikor a kezében levő táskából néhány fénykép kiesett. Egy udvarias idősebb úr vette észre, fölemelte őket és visszaadta az idegen hölgynek. De azért mindenesetre meg is nézte a képeket. Történetesen néhány relief fényképe volt. És Lilla ,a kérdésre bevallotta, hogy ezek az ő művei. Az idősebb úrról kiderült, hogy a múzeum igazgatója. Ott azon nyomban megvette tőle a Trió című kompozíciót és betessékelte irodájába. Megnézte a többi fényképet is és rendelt a magyar szobrásznőtől egy Verdiérmet. Kunvári Lilla meg is mintázta Párizsban, de minthy ott nem volt műterme, az igazgató felajánlotta neki, hogy a múzeum saját műhelyében kivitelezheti. És így kapott betekintést ebbe a nagyon finom és érdekes műhelybe Kunvári Lilla. Ennek következtében állandó tagja lett a nemzetközi éremművész társaságnak és a következő közgyűlésen, melyen Csengeri Nagy Zsuzsa muzeológussal együtt vett részt ,fölvetette azt az ötletet, hogy a legközelebbi biennálét Budapesten rendezzék. Ez 1979-ben meg is valósult, mint tudjuk, nagy sikerrel. Albumokban és katalógusokban a műveit nézegetjük. Steinmetz kapitány mellszobra másfélszeres életnagyságban a komlói gimnázium előtt áll. Medgyaszai Vilma, a felejthetetlen énekesnő emlékműve a Kerepesi temetőben. Balassi Bálint portréja "Wroclawba került. És itt az újvidéki vérengzésre emlékező relief, melyen szorosan egymás mellé mintázott emberarcok kétségbeesett kiáltó szája szinte absztrakttá teszi a rémületet. És a Hegedülő nő mészkőbe faragva a Fehér úti lakótelepen és a Pachter domborműportré, amelynek első változatát a szobrásznő egy koncert alatt noteszbe firkálta, vigyázva, nehogy a ceruza csikorgása esetleg belehallatszon a zenébe.— Nem szólhatok egy szót sem — mondja —, kilenc magyar múzeumban negyvenhárom munkám van és nyolc külföldiben tizenöt. És még van utcajelző márványtáblám Móra Ferencről, és a Szőnyi Emlékmúzeumban ott a festő általam készített portréja. Most a kórházi „kényszerüdülésem” persze közbeszólt, de éppen egy párizsi villacsoport számára csinálok — megrendelésre — egy reliefet, egy régi hadügyminiszterről, aki XIV. Lajos korában élt, Louvoisnak hívták és nagyjából ugyanazon a helyen volt villája. És állítólag könyvet is ír rólam most egy nagyon komoly műtörténésznő, dr. Hozard Mária, " és tulajdonképpen már igazán különös, hogy még személyesen is jelen vagyok. Kunvári Lilla 85 éves lesz. De igazán még csak lesz, és még nagyon sokat szeretne és tudna dolgozni. Fodor Ágnes NAPLÓ Iskolagaléria nyílt pénteken a salgótarjáni egészségügyi szakközépiskolában. Az első kiállításon Radics István festőművész akvarelljei, grafikái és zománcai láthatók. Az idén a korábbinál is gazdagabb programot kínál az NDK budapesti kulturális és tájékoztató központja — mondta Erwin Skeib, az intézet igazgatója pénteki sajtótájékoztatóján. A centrum első kiállítása január 15-én nyílik meg, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének tavaly alakult képzőművészköre tagjainak munkáiból. Ezt követően a Bauhaus tevékenységet idéző bemutató következik. Májusban Goethére emlékezve, irodalomtörténészek, esztéták tartanak előadásokat, s a weimari Goethe-ház a Magyar Színházi Intézettel közösen rendez kiállítást. Az irodalmi programok közül kiemelkedik Heinz Kahlau nemzeti díjas író szerzői estje, s a tervek szerint ellátogat hozzánk Stephan Hermlin, József Attila német tolmácsolója is. A könyvkiadók közül többek között a híres lipcsei Brockhaus enciklopédiákat, lexikonokat mutat be, az NDK művészeti kiadói pedig a régi mesterek reprodukcióiból rendeznek árusítással egybekötött bemutatókat. A Debreceni Irodalmi Múzeumban pénteken kiállítás nyílt a múlt század nagy magyar íróinak kézirataiból. A múzeum tulajdonában levő kéziratok egy része először került a nagyközönség elé. Közülük nevezetes Kazinczy Ferencnek öt évvel ezelőtt Egerben fellelt nyelvészeti pályamunkája. Az egykori debreceni Csokonai Kör névadójától gyűjtött leveleket és verskéziratokat. A kiállításon ezek közül nem egy látható. A kiállításlátogatók megismerkedhetnek Fazekas Mihály kézírásával is. Kölcsey Ferenc jegyzőségének egyik dokumentuma is becses. Érdekes kiállítással nyitott meg pénteken az idei bemutatók sorát a Pécsi Galéria: nemzetközi hírű, francia Gropus grafikuscsoport munkából rendezett tárlatot. A kolektíva magyarországi bemutatkozása annak a szerepne az elismerése, amelyet Pécs kortárs képzőművészet pártfogolásával betölt. A The New Hungarian Quarterly 81., téli száma, a lap hagyományaihoz híven, úgy igyekszik bemutatni a mai ipagyi társadalmat, hogy a magyar vszonyokról szóló tájékoztatás - elemzés bekapcsolódjék a külfödi értelmiségi olvasó érdeklődő köreibe. Ezért ismerteti Várai Tibor sürgető erejű akadémia előadását a magyar tudomány és műszaki élet helyzetéről, ért eredményeiről, de lemaradásának veszélyeiről is. A fejlő tőkés országokat is érintő péns politikai nehézségeket szem elé tartva közli a Quarterly Fekete János merész megoldások javasló tanulmányát egy nemzeközi pénzrendszer lehetőségért. Aczél György cikkében az újságírók megnövekedett szerepéri és felelősségéről szól. Kulcsa Kálmán a szocialista életmód fejledési tendenciáit felmérő kutatásról számol be. Változatos, hanyag ad képet a Bartól kutatás mai helyzetéről. Lendva Ernő a „Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára” című művet, Somfai László pedig a zongoraversenyt elemzi. Popperné Lukács Mária — Lukác György testvérhúga — Bartókra, ? emberre emlékezik. Staud Géz bőven illusztrált színháztörténő áttekintésében Bartók színpadműveinek sorsáról, Wilhelm András két új fakszimilé-kiadványa tudósít. A kortárs líra közelmúltban elhunyt két nagy alakja Zelk Zoltánt és Pilinszky János Lengyel Balázs és Nemes Nag Ágnes tanulmányai és versválogatásai idézi, a mai magyar prózát Mándy Iván novellába képviseli. A kulturális rovatban a időszerű képzőművészeti, irodalm és színházi tárgyú cikkek mellett Gyertyán Ervin és Karel Jaeline amerikai filmesztéta foglalkozik Szabó István cannesnagydíjas filmjével, a Mephistóval. o