Magyar Nemzet, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-03 / 232. szám
KÖNYVSZEMLE A gyermekkor költészete Bihari gyermekmondókák A költészet végigkíséri az embert a bölcsődaltól a gyászénekig, a dajkarímek altatóitól, a játékmondókákon át, egészen a szerelmi líra kötött- és szabadverséig. Költészetszükségletnek is nevezhetnénk ezt az életjelenséget? a gyermek éppen úgy igényli, mint a zsenge korú ifjak és leányok, s mint az az idősebb nemzedék dalnokai. A Bihari gyermekmondókák olvasmányélménye röppentette fel ezeket — az egyébként közhelyszerű — gondolatokat, az a bizarr és önfeledt játékosság, amely e kitűnően válogatott és összeállított művet átsugározza. Meghökkentő — noha mindennapi élményünk — a tárgyszerű felismerés, hogy a csecsemő legelső kapcsolata a világgal — az anyatejen túl — a költészet, a dajkarímekkel való lenyűgöző ismeretség, amely feledteti vele szorongásait, megnyugtatja túlfinomult idegrendszerét. Még nem érti a dal szövegét, de az összecsengő rímek tiszta zenéjének szárnyain a sóérzás varázslatos álomvilágába röpül. S mennyi fordulata, árnyalata van ezeknek a dajkarímeknek! Az altatóval kezdődik (Aludj, álmodj szépet, / kis tündérmeséket...), az ébresztővel folytatódik (tej, túró, tejfel / kicsi baba kelj fel...), s aztán következnek a mosdató, fürdető, öltöztető, etető (szopjál, szopjál, kisbaba / szoptat téged anyuka .. .) muzsikáló, cirógató szép szavak : az arc simogatok, tapsoltatok, sétáltatok, csücsültetők, csipkedők, hintáztatok, fegyelmezek, parancsolok stb. Nemcsak a dajkarímek bája, fülbemászó muzsikája ragadja meg a képzeletet: tartalmuk nevelő bölcsessége, végsőkig leegyszerűsített okos meséje, derűre hangoló szóképei is. S főként e bűvöletes játékosság. Azt hiszem, erről külön is helyes szólani. Az ember alapvetően játékos lény, s a játék, íme, a legelső életmegnyilvánulás sorsában. Nem véletlen a játékelméletek térhódítása — a játékok gyakorlása mellett. Még a jövőkutatást is foglalkoztatja a játék lehetséges szerepe az emberiség fejlődésében. Egyes futurológia s művész álmok szerint a játék lesz az emberiség totális felszabadulásának életformája (amennyiben a gépi civilizáció robbanó fejlődése a munkát is egyfajta kellemes időtöltéssé változtatja, úgyszólván a játék szférjába emeli). Bizonyos, hogy a műalkotások világát tekinthetjük a legmagasabbrendű játék területének. A műalkotás világa látszólag ugyanolyan, mint a valóságos világ, de ez a tudatosan megszerkesztett látszat mégis bűvöletbe ejt. Az embernek múlhatatlanul szüksége van játékos kikapcsolódásra, hogy oldjon a valóság szigorán. S ez a ,,kikapcsolódás” már a gyermekkorban kezdődik, s mindvégig velünk marad. A gyermekmondókák széles skálája bizonyítja, hogy a játékos képzeletkockák mennyire lételemei a gyermek képzeletvilágának (Csak egyetlen számadat erről: a Bihari gyermekmondókák 16 000 verssor terjedelemben, több mint 13 000 mondóka változatot közöl, ami csak töredéke a kizárólag bihari gyűjtők beküldött anyagának.) Aligha vitatható, hogy a gyermekmondókák természete, költészete jobbára a felnőtt mesélők alkotása, de egy időben a gyermekek teremtő képzeletének termékei is. Ezeknek a költői megfigyeléseknek nincs név szerinti szerzőjük: közösségi alkotások. Érettkorúak és gyermekek játékos kedvéből csordul ki oly' magától értetődően, amilyen természetesen követik egymást az évszakok. Az Évszakok mondókái telis-tele vannak költészettel és gondolati mélységgel (Kiszáradt a diófa, / Nem játszhatunk alatta. / Majd kizöldül tavaszra / Majd játszhatunk alatta). A mondókák hozzák közelebb az állatvilágot (Ej-haj, nagy a baj / Kilenc tehén, még sincs vaj); minden háziállatra, madárra, erdei állatra, rovarra vannak találó megjegyzései, s természetesen a növényvilágra is. A számolósdik szellemes életképekkel, párhuzamokkal, olykor abszurd fantáziával párosítják a számokat előbb csak egytől tízig, aztán tíztől százig. A nyelvgyakorlatok s nyelvtörők játékos könnyedséggel a költői nyelv bonyolult világába vezérlik a gyermeki szellemet. A visszafelé olvasható azonos értelmű tréfák Babitsot éppúgy foglalkoztatták, mint Karinthy Frigyest, de az efféle mókák nem hiányoznak a gyermekmondókákból sem (Indul a pap aludni; Goromba rab morog, stb.). Külön világ a fiú- és leánycsúfolók, a név- és mesterségcsúfolók, a beugratók, amelyek már a humor és a szatíra körébe terelik a gyermeki képzeletet. A gyermekmondókáknak beláthatatlan a tematikai és funkcionális gazdagsága. A szaktudomány méltán nevezi ,,komplex műfaj”-nak, amelynek formavilága éppoly sokrétű, mint ritmikus szövegei, zenei hanglejtése és bölcseleti töltete. A gyermekmondókák rendkívül takarékosan összpontosulnak a szerkezeti felépítésre: megtalálható bennük az egység és a változatosság harmóniája, miniatűr méretekben a négysorosságra való törekvés. „Mindez a legjobb anyagot nyújtja a gyermek zenei anyanyelvének és formaérzékének megalapozásához.” (Borsai Ilona.) Az olvasmányos, vonzó kötetet — amelynek színes képeit Vikdár István készítette — a kiváló néprajztudós, Faragó József állította össze Fábián Imre költővel és publicistával, akinek a gyűjtőmunka megszervezésében ugyancsak kimagasló szerepe volt. A szép kiállítású könyvet Faragó József szaktudományos tájékoztató előszava vezeti be amely hozzásegít a mű művészi-eszmei jelentőségének megértéséhez is. (Kriterion) Robotos Imre hány éves lurkók csapongó, mindent mindennel összekötő, a képtelen rendet teremtő gondolatvilágára, de a felnőtti kikacsintgatást már elfelejtik elfelejteni, így a mesék kimódolttá, s éppen ez okból: unalmassá válnak. Nagy kár értük, hisz nem tudni, mikor futja a szerzőktől — no meg a könyvkiadás kegyéből — még egyszer ilyen ötletparádéra (amit persze majd átgondoltabb és szerencsésebb feldolgozás követ), hisz már ezúttal pazar mese kerekedhetne abból, hogy az Atlanti-óceánon hajótörést szenvedett férfiú a 23. hoszszúsági fokba kapaszkodva menekül véletlen tévedésből a Margitszigetre, hogy az Operaházat kövestől, zenészestül el lehet lopni, hogy a háromszáznegyvenkilenc méter hosszú sárkány az Alagútban talál lakhelyet, de nem folytatom, talán ennyi elég bizonyságnak, hogy a kiindulás majd mindig pompás. A szerzők azonban csak egyszer, egyetlenegyszer érik el az ostromlott csúcsot, jellemző módon, amikor nem utánozni kívánják az utánozhatatlant (például Janikovszky Évát), hanem akkor, amikor ráérezve a humor gyermeki forrására, testközelbe hozzák az ércbefaragott költőt: „pesten van egy iskola / iskoláskorába petőfi sándor járt oda / petőfi ne mozogjon / a padban / petőfi zavarja az órát /■ petőfi néni hozta el a tornaruháját / petőfi eszik a pad alatt / ARANYBETŰKKEL írták be az intőt.” Szólni kell még a tipográfiáról, ami végre igazán gyermekeknek való. Háy Ágnes megpróbált mindig alkalmazkodni a történetekhez, s amikor a szöveg megbicsaklott, a rajzok külön életet kezdtek élni, néhány oldal erejéig. De aztán visszakényszerültek a meselogika diktálta mederbe. A különböző fokozatú betűnagyságok, a vízszintestől eltérő szedett sorok, a betűhullámzások azonban képesek megbocsáttatni, hogy a szokványos tipográfiától való eltérésre törekedve az oldalak néha áttekinthetetlenebbé bonyolódtak. (Móra) (murányi) Mesék Budapestről Mosonyi Aliz és Háy Ágnes könyve Úgy hullámzik, úgy szeli át e majdnem négyzet alakú könyvet a sok ezer betű, mint a Duna Budapestet. Stílszerű és kitűnő ötlet a szokványtól eltérő könyvtipográfia a Mesék Budapestről című kötetben.. Mosonyi Aliz csapongó ötleteihez Háy Ágnes álmodott és firkantott grafikákat, pontosabban csapongó rajzokat. A két szerző a gondolatokban és a képi megformálásban olyannyira egybeforrt, hogy nemcsak erényeik, hibáik is közösek. Sajnos e kötetben inkább az utóbbiakból van több. Pedig... pedig annyi remek ötletet, gondolatot, fricskát és humort halmozott fel a szerzőpáros, hogy az nem egy, de talán két kötetre is elegendő lenne. A könyvbe zárt tizenhárom történetecskét az alapképzelés, a budapesti helyszín köti csupán össze, ez önmagában nem baj, hisz akár bédekkerként is használható könyvet nyújtottak át a fiatal és a gyermek olvasóknak. A majd mindig pompás kezdés eltérő színvonalú feldolgozása azonban már felróható a szerzőknek. Mert az események, a történetek — ha úgy tetszik: a mesék — mindig a gyermeki fantáziálás lehetséges módozataiból indulnak el, hogy aztán felnőttebb, sok esetben pedig kifejezetten felnőtti gügyögésbe fajuljanak, elvesztve a gyermeki fantáziálás lényegét: az ártatlan csodálkozást. A kötetből érződik, hogy Mosonyi Aliz és Háy Ágnes emlékszik — ha homályosan is — a né A part P. Lengyel József regénye A nálunk sem ismeretlen erdélyi író hatodik kötetének címéül választott párt kettős jelentéssel bír. Kevésbé fontos, mint a sovány cselekményű történés színhelye, sokkal lényegesebb szimbólumszerepe. A part mindig valami változásra ad esélyt: érkezőknek, távozóknak egy,aránt. Elhajózni vagy révbe érni — fordulópont az életben. E választóvonalon áll, heverészik, tűnődik Komlós Balázs. És kiváltképpen emlékezik. Mert ez a regény magáról az emlékezésről szól: az emlékek szüntelen föltolulása folytán előbb derengő, majd értelmezett múltról. Tudjuk, a múltból jövő születik, hiszen a párt a folytonos szembesülés színhelye is. Az emlékező előtt föl-fölvillan apjának, anyjának, féltestvéreinek, barátainak, ismerőseinek arca, sorsa. S a levont tanulság lesz a jövő Komlós Balázs jövőjének talaja — a szárazföldön. P. Lengyel József az anyanyelv bűvöletéről is vall. Szövege bizonyság, miként lehet sorról sorra, lapról lapra oltárra emelni anyanyelvünket! Regénye mérleg: a vérbeli író nyelvi önpróbája. Refrénszerűen visszhangzik hőse apjának testamentumértékű figyelmeztetése: „Ha gyötör, írd meg!” Nem csupán emlékeivel kell megbirkóznia, de a nyelv hűségével is viaskodni kényszerül, hogy nemzeti azonossága sebezhetetlen maradjon — a közösség fejének érdekében is. A regény kettős mondandóját: az egyszemélyes jövő építését és a nyelvi-nemzetiségi megmaradás vállalását az író voltaképpen ellentétezi. Komlós Balázzsal mondatja ki: „Kelet-Európában élünk, ahol a szubjektum találkozása saját népével és létével mindig rendkívüli problémákat jelentett az előbbi számára.” A fiatalemberben viszszapergő emlékek helyzettudatának e két területét világítja be éles fénnyel — a tenger mellett, új élete partján. A szerző a művészember fegyelmével és mesterségbeli fogásaival tárja föl hőse tudatának zugait, s eszerint alkalmazza a gondolattársítás mozaikos technikáját. Hangok, párbeszédek, színek, formák, hangulatok elegyéből szűrődik le a mű kettős — ám nagyon is szorosan összetartozó — jelentésvilága: az ember önmagához és népéhez való viszonya. Az összeálló kép végül kirajzolja Komlós Balázs jövőjének alapját, azt a pártot, ahonnét a múlt tanulságaival fölvértezve el lehet indulni a kontinens belseje felé. Mert a hős egyelőre emlékeiből tervezi a jövőjét: inkább létezni akar, semmint a jelenben él. Előttünk az ember, aki sorsának ura, azaz önmaga próbál lenni. De tanulságul — másoknak. (Kriterion) Mezey László Miklós A pesti vicc Erőss László kötete Veszélyes a humor taglalása, gyűlöletes és nevetséges a viccmagyarázat — vallotta a költő Kosztolányi. Évtizedekkel később — napjainkban — a pszichológus Erőss László, noha jól ismeri ezt a riasztó véleményt (olyanynyira, hogy A pesti vicc című kötete I. részének mottójaként is ezt szerepelteti) mégis vállalta a veszélyt, mi több: a gyűlöletesség és a nevetségesség ódiumát. Jól tette. A kockázat ugyan valódi volt, de nem reménytelen. A pesti vicc „magyarázata” csak akkor lett volna kilátástalan vállalkozás, ha egy e tekintetben laikus próbálkozott volna vele. Valaki, akinek „vicctudása” kimerül a poénok élvezetében, esetleg a viccek gyűjtésében. Vagy másvalaki, aki nem számolt volna a kockázatokkal és egy komolykodó tudós álarcában, rigorózus elemzésekkel ízekre szedte volna szét azt is, ami már tovább nem osztható és nem is elemezhető. ErőssLászló azonban a vicc feldolgozásának legjobb útját választotta: a szellemes történeti tudósításét, amely egyrészt tudományos jellegű, másrészt szórakoztató. Munkája eleven cáfolata annak, hogy ez a két fogalom kizárná egymást. A pesti vicc című kötettől a társadalomtudományok képviselői a téma tudományos feldolgozását várják és kapják, s ráadásként jó vicceket, szellemes olvasmányt, gördülékeny stílust találnak. Az egyszerű olvasó viszont elsősorban jó vicceket remél. Reményében nem csalatkozik, s közben — ráadásként — a pesti viccek tudományos alaposságú történetével, rendszerezésével és tipologizálásával is megismerkedhet. Búvárkodhat továbbá a pesti vicc megszületése vitatható időpontjának és ezen időszak fővárosi társadalmi struktúrájának kérdéskörében, megismerheti a vicc jellegzetes vonásait, főbb megjelenési formáit és alakváltozásait. Betekintést kaphat a pesti viccek terjesztésén (esetenként az elhalálozásán) munkálkodó lapokba, megismerheti a vicclapok elődeit, például a Halálra Nevettető Könyvet, a Pesti Furcsafit, a Bolondgombák Mezejét, továbbá az irodalmi ihletésű orgánumokat, Jókai Üstökösét, a Fidibuszt, a maradandó hatású Charivari Dongót és Borsszem Jankót, és — hogy időben közelebbi példákat is említsek — a Pesti Postát, a Pesti Izét, egészen a Szabad Szájig és a ma is élő Ludas Matyiig. Friss László munkájából a tudós és az egyszerű olvasó egyaránt megismerheti még a viccről szóló különféle régi és új elméleteket, a vicc anatómiáját a maga változatlan és koronként változó elemeivel és formációival, elgondolkozhat a vicc esvéni és társadalmi hatásmechanizmusán, pszichológiai esztétikai és morális funkcióján, miközben — ismétlem — a történeti tudósítás során szembetalálkozhat a nesti vicc könöoféle típusainak „leöszebb”, legösztörásobb példányaival A könyv íróiénak ez a kettős elkötelezettsége: a tudós és a tudósító kötelmeinek vállalása a kötet egyik legnagyobb erénye. Természetesen megvannak a feltételei annak, hogy mindezek ötvözhetők legyenek. A tudományosság oldaláról nézve a siker egyik feltétele volt a rendkívül széles tárgyismeret, a forrásmunkák alapos számbavétele. Ezt a penzumot a szerző nemhogy teljesítette, de túl is teljesítette. A korszerű tudományos eredmény alapfeltételeinek is eleget tesz a szerző, amikor a lehető legjobb szemléleti megközelítéssel dolgozza fel témáját: a pesti viccet a városi folklór sajátos megnyilvánulásának, integráns részének és ilyen értelemben is a társadalompszichológia és a folklórkutatás együttes témájának tekinti. Érdemes egy passzust idézni felfogásának illusztrálására kötetének ama részéből, amely a pesti vicc megszületésének időszakát és körülményeit vizsgálja: „... mindenki teleszívta magát pesti viccel, s ebből tanult viselkedni / szellemesen sziporkázni / a kávéházak és a korzók népe, azok is, akik a külvárosi kocsmákba jártak és azok is, akik a Kossuth Lajos utcai kaszinókba... Ezért is lett olyan változatos a pesti vicc, de így lett igazán folklórjellegű is: szájhagyományban újra és újraformálódó, mindegyre újjászülető népi társasjáték. Ezért nem csiszolódhatott soha „klasszikussá” ez a műfaj, hanem mindig friss maradt, mint egy pajzán népdal örökké újraformálódó dallama. A nagyvárosi folklór varázsa tengi körül ...” A népszerű tudósítás kötelmeinek oldaláról szemlélve is számos vonatkozásban dicsérni kell Erőss László — és a Gondolat Kiadó — vállalkozását: a kötet stílusa olvasmányos, szerkezeti tagolása is általában áttekinthető (noha egyszer-másszor a fejezetcímek mesterkélten sokkolni akarnak és ez zavarja az áttekinthetőséget). Negatívuma a munkának továbbá az is, hogy a szerző egyszer-egyszer olyan adatokat is közöl, amelyek ugyancsak az epatírozás szándékáról árulkodnak. Ugyan honnan lehet azt tudni, vagy ellenőrizni hogy — idézem —: „Most is megterem évente ezerháromszáz vicc Budapesten”? Pedig maga a szerző is leszögezi később, hogy „a pesti viccet nem érdemes megszámolni”. Nem is lehet. Lehet viszont beszámolni, tudósítani a történetéről, létrejöttének és fennmaradásának társadalmi okairól, az ismérveiről, a típusairól stb-ről, vállalva a félreértések és belemagyarázások veszélyes kockázatait úgy, ahogyan Erőss László tette. Aki úttörő módon föltárta számunkra a pesti vicc titkait és mégsem vált sem gyűlöletessé, sem nevetségessé. Legföljebb néhány tudóstársának, netán kritikusának irigységét váltotta ki, amiért nem nekik jutott eszükbe megírni és feldolgozni ezt az évtizedek óta kézenfekvő, az országhatárokon innen és túl szájról szájra járó, több száz nyomtatott lapban is föllelhető, vagyis az aszfalton heverő témát: a pesti viccet. (Gondolat) Terfy Tamás ÚJ KÖNYVEK GONDOLAT KIADÓ: E. L. Gregory—E. N. Gombrich: Illúzió a természetben és a művészetben. Kalmár Zoltán: A gombák világa KOSSUTH KIADÓ: Gérard de Sédé:. A fatimai csoda MAGVETŐ KIADÓ: Bereményi Géza: Trilógia Czakó Gábor: A szoba — Megváltó — Sárkánymese Falus Róbert: Az aranymetszés legendája Péter Hartling: Panaszos utóhang Hegyi Béla: Alkotó időszakok — Esszék és beszélgetések Karinthy Ferenc: X utolsó kalandja Kálnnky László: Az üvegkalap — versek 1930— 1931. Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre Máté György, pol Pot Nagy András: Savon a róla-kísérlet Szentkuthy Miklós: Arc és álarc Szobotka Tibor: A vetőkártya főhadnagya STATISZTIKAI KIADÓ: Békés megye statisztikai évkönyve 1981. Győr-Somor megye statisztikai évkönyve 1981. Heves megye statisztikai évkönyve 1981. Pest megye statisztikai évkönyve 1981. Somogyi megye statisztikai évkönyve 1981. Az egysétres statisztikai számjeladatai I ., ITJ. II. GONDOLAT KIADÓ: Kodály-mérleg, 1982. (Válogatta és szerk.: Breuer János) Robert Graves: Én, Claudius Umberto Nobile: A Pólus, életem kalandja Világtörténet évszámokban 1., 2., 3. kötet KOSSUTH KIADÓ: Michael Pearson: A diadal könyvnyel