Magyar Nemzet, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-03 / 232. szám

jelentjük Ha Shakespeare tudná... Dover fehér sziklái a nagy angol drámaírót is megihlették. Mindenesetre sokan azt állítják. Különben a város alatt a déli partot miért nevezték volna el róla, így. ..Shakespeare Beach”. Igen ám, de drárpáinak hány meganynyi színhelye van, ahol sohasem járt és meg sem fordulhatott. Későbbi költőfejedelmekről ugyancsak tömérdek partot-sziklát-hegyet-völgyet, azután utcát, sétányt, partot kereszteltek el, pedig semmi közük nem volt hozzájuk. Ez utóbbi a Shakespeare Beachről különösen elmondható. El sem tudjuk képzelni a drámaírót és a távúszást. Hirtelenjében, a róla szóló művekre gondolva, azt sem tudjuk, tudott-e egyáltalán úszni. Az Avon folyóban ugyan megtanulhatott, bár csak sekély vízzel folydogált Stratford irányába, később a Temzében már több alkalma lehetett rá, de az holtbiztos, hogy a Csatornát nem úszta ki, Dover és Calais között. (Másutt sem.) Nem úszta át egyrészt azért, mert akkoriban az még nem volt szokás. Felszerelése is hiányzott. Nem akadt volna kísérője. Nem engedték a politikai állapotok. Nem akadt még televízió és filmhíradó vagy újság sem, ami azt az eseményt közhírré tette volna. Végső soron pedig ki finanszírozta volna ezt a vállalkozást? Shakespeare-nek mégis köze van a Csatorna átúszásához. Bezzeg, ha tudná! E parton van ugyanis a rajt vagy a érkezés színhelye. Az 1927- ben alakult Csatornaúszó Szövetség csak ezt ismeri el hivatalosan. A szövetség dolgozza ki a szabályokat és őrködik a sportszerűség fölött. Minden kísérőmotoroson ott az ellenőre. Sokan vitatkoznak egy idő óta, hogy egyáltalán sportnak tekinthető-e még ez a vakmerő erőfeszítés, avagy csupán feltűnési vágynak, esetleg önigazolásnak, és — különösen azutóbbi időben — üzletnek? Mi ne vitassuk. Akinek kedve, öröme telik benne (és ereje van hozzá), induljon el a Shakespeare Beachtől. Egy bizonyos olimpiai szám sohase lesz ez a maratoni úszás. Joggal nevezhetjük ennek. — itt a legszűkebb a csatorna mert Dover és Calais között — ugyan ,.csak” 24 kilométer a legrövidebb távolság, tehát, nem 42, mint ama híres út Maraton és Athén között, ám a tengeráram és egyéb akadályok-nehézségek miatt senki sem tudja betartani a két pont között ezt a legrövidebb egyenest. Ráadásul külön veszélyek várnak a maratoni úszóra. Tengeri moszatok, medúza,fürtök” akaszkodnak rá. A Csatorna a világ talán legforgalmasabb vízi útja. Naponta körülbelül 500 szállítóés személyhajó halad át rajta: elképzelhető, az a kosz, szemét, hulladéktömeg, amely a hullámok között ide-oda csapódik. A legnagyobb ellensége az úszónak mégis a hideg. A test hőmérsékletének lehűlése, a kar- és lábgörcs kényszeríti legtöbbször feladásra a vállalkozókat. Tapasztalat szerint hét közül hat általában feladja a versenyt. Ez persze csupán az idővel, illetve az órával folyik. Az első Csatorna-átúszó egy Matthew SVebb nevű kapitány volt, aki — 1875-ben — 27 óra 43 perc alatt tette meg az utat. A rekordhajsza azután ide is betört. Természetesen a feltételek is változtak, s a technikai felszerelések is tökéletesedtek. Az új „világrekordot” ez év júliusában állította fel egy 18 éves műszerész és mentőszolgálatos fiatalévbér. Ideje: nyolc óra 52 perc. Egy 1964-ből származó rekordot döntött meg, 43 perccel. A Csatorna átúszása különben már nőknek is sikerült. Sőt legutóbb tizenéves gyermekekkel kísérleteznek amerikai tévések. De ez már olyan vállalkozás, amikor az úszást valóban nem tekinthetjük tovább testedzésnek és sportnak. jelentjük--------------------------------------- — — ----------------- ••— * — jelentjük - — — •——— -— - —— jelentjük · —,—-r • ~ • — jelentjük Élet-megszépítő Egyesület Mintegy ötven esztendeje annak, hogy a cikkünk címében szereplő társaság a szomszédos Ausztriában létrejött. Célja végtelenül egyszerű volt: parkot, virágágyást telepítettek, utat, kapaszkodót, lépcsőt, korlátot vagy akárcsak egy padot helyeztek el, hogy az emberek jobban érezzék magukat környezetükben. Nagy gondot fordítottak a kirándulóhelyek és a turistautak ápolására, hiszen a kellő testmozgás tudvalevőleg jobb hangulatot szül Az Alpok egyik legmagasabb és talán legszebb kilátást ígérő csúcsán például mindmáig egy padot találunk a sziklák között. Aki nagy üggyel-bajjal oda a magasba felkapaszkodik, a pad láttán előbb kissé megilletődik, majd jó érzéssel megpihen rajta. Az ülés támláján kicsiny tábla áll, magyar szemnek nem éppen könnyen olvasható szóval: Lebensverschönerungsgesellschaft — ezt a padot az „Élet-megszépítő Egyesület” állította. Amikor hazai környezetünkben, hazai tájainkon ma körülnézünk, bizony nemegyszer megkívánhatnánk a padot, a táblát, az egyesületet. Turistafészkeink, kirándulóhelyeink szörnyű romlásán már sokan keseregtek, a budai hegység apró-kedves magaslatai tövében valóban egyre-másra szűnnek meg, mennek tönkre a meghitt vendégházak, alkalmi szálláshelyek (Nagyszénás, Frankhegy stb.), de az első, kicsinyke lépés megtételére szinte még senki sem szánta el magát. Ha jámbor összefogással elhordaná valaki a szemetet, padot - pihenőkevet emelne, „ifjúsági-önképzőköri” szinten tenne valamit a környezet védelméért, talán útját állhatnánk a természetromboló (gyakran intézményes) garázdaságnak. Mintha egy évtizeddel ezelőtt megindult volna valami ezen a téren. A budai domboldalon, a még épen maradt erdős táj határán, szabadtéri tornapályákat, cipcogósétápyorokat létesítettek. A kezdeményezés a Normafa környékén valósult meg először. Mint ismeretes, ez a vidék, a Szabadság-hegy és a János-hegy között félúton, a Zugliget fölött fekvő hegyoldal már a múlt században kedvelt kirándulóhelynek számított. Nevét onnan nyerte, hogy állítólag 1840-ben a Nemzeti Színház akkoriban alakult operatársulatának primadonnája. Schodelné Klein Rozália itt énekelte el Bellini „Norma” című operájának nagyáriáját. Az alkalmi előadás olyan sikert aratott, hogy emlékére azon a helyen fát ültetek, s ezt később az arra járók egyszerűen normafának nevezték. Az öreg bükkfa azonban —egy nagy nyári vihar következtében — 1927-ben kidőlt, helyén táblát emeltek. Devecseri Gábor és barátai 1962-ben új fát ültettek a régi közelében, de a kidőlt fa sem pusztult el teljesen. A hegyről a Margitszigetre szállították, s ott gondosan a zenélő kútba helyezték, hogy annak vize „örökre” megőriz- ze-konzerválta a nevezetes bükkfát. (Sajnos legutóbb a Thermál-szálló építésekor eltűnt a kicsinyke tóból, ki tudja, hova lett . . .) A budai hegység második erdei tornapályája a Hárs-hegy lejtőjén létesült, ahonnan szép kilátás nyílik a Hűvösvölgyre és környékére. Ennek a vidéknek is különös neve van: az „öregebb” turisták Tótasszonyként emlegetik. A közelben, a sétaút melletti sziklatömbön ugyanis egy népies kivitelű Mária-kép (tréfásan ..tótasszony”) látható. A hajdani Élet-megszépítő Egyesület fővárosunk belterületén is elkelne: egyre szűkebb és egyre élvezhetetlenebb az a hely, ahol rohanó életünkben akár pillanatra is megpihenhetnénk, ahol várakozva vagy menetközben elfáradt tagjainkat percre fölfrissíthetnénk. Nem kell ,,öreg" turistának lenni, hogy e hiányra rádöbbenjünk. Még az ötvenes-hatvanas években is például a Gorkij-fasor főútjának két oldalán sétaút vezetett — ma parkoló autók sorjáznak „élükre állítva". A Nagykörút utolsó pihenőpadjait pedig éppen mostanában tűntettélerelt ” A. Élet-megszépítő Egyesületet még a náci Anschluss megszüntette, azóta sem éledt, újjá. Céljai ma aktuálisabbak, mint valaha. Nem tudom, megfigyelték-e, de mi magyarok mindig a rossz ágra kerülünk. A nehezebb csoportba sorolnak bennünket, a sorsolásunk már esztendők óta kedvezőtlen, általában olyan helyzetben vágunk neki a versenynek a világ legjobbjaival, hogy minden siker, bravúr. Mielőtt akárki messzemenő következtetéseket vonna le az előző állításból, gyorsan leszögezem: a sportról van szó. A sportról, ami nálunk közügy, s amelynek szereplői mindenkit érdeklő dolgokat mondanak. Dehogy mondanak. — nyilatkoznak. Sőt. Kinyilatkoztatnak. A versenyek előtt például azt, amit már elmondtunk a sorsolások, kiemelések örökkön-örökké kedvezőtlen voltáról. A vezetők, hűvös tárgyilagosságot tettetve, beavatják olvasóikat, hallgatóikat egy titokba: állandóan kitolnak velünk. Sejtetik "s azzel, hogy nem érdemes sokat várni a gyerekektől, eleve hátrányosabb helyzetből indulnak, mint a többiek. És, ha mégis siker a siránkozás vége? ..Bravúrcsapat a mienk!” — így a nyilatkozat. Világklasszis sportolók a megmondhatói, hogy napjainkban egy-egy viadalon nemcsak az izmok, a tudás, a tehetség játsszák a főszerepet. Fej is kell az üdvösséghez. Gondolkodó agy, ami segít abban, hogy a pillanatnyi szituációban a legmegfelelőbb megoldást válassza a versenyző. Hogy a testet hogyan kell felkészíteni a megméretésre, az többé-kevésbé már ismert idehaza. A fejjel azonban úgy látszik, egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Maradva példánknál, a siránkozásnál. Ha versenyző vagyok, s hallom-olvasom, akármit teszek, a nehéznél is nehezebb lesz a dolgom, azzal kezdem a közvetlen felkészülést a versenyre, hogy előre felmentem magam. ..Kérem, én tehetséges vagyok, amit tudok, az egyenesen káprázatos. De hát , mondják meg . . . Mit tehetek a tőlem független körülményekkel . . . Hiába vagyok kitűnő, elnyomnak a körülmények. Nem várható tőlem eredmény. ..” Kilépve a versenyzői szerepből, kívülről úgy látom, hogy egy világverseny az világverseny. Olyan esemény, ahol összejönnek a földkerekség legjobbjai, hogy megmutassák mit tudnak. A többiek aztán megmutatják, a mieink már ritkábban. Nem vagyok tagja semelyik sportág világbajnoki versenybíróságának, de látkosként úgy gondolom, a győztes is besoroltatott valamelyik csoportba, odakerült valamelyik ágra, ahonnan aztán továbbkerült. Tovább, egészen a csúcsig. Nyert. És a győzelmet nen kell megmagyarázni. Előzőleg sem. Még mindig a fejeknél maradva. Néhány esztendővel ezelőtt a wimbledoni döntőben a svéd Borg és az amerikai Tanner találkozott. Borgot már akkor se kellett bemutatni. Tannert pedig valahogy így minősítették. ..Energikus, jól küzdő teniszező, tulajdonképpen jó kis játékos.” Aztán a kettejük meccse órákig tartott, a szuperteniszező Borg csak öt játszmában nyert Tanner ellen. Mert Tanner sportemberként gondolkozott. Más szavakkal: a fejében is sportoló, úgy gondolhatta, hogy kapott egy nagy lehetőséget. Ott van a wimbledoni döntőben, ami az ő köreiben az egyik legnagyobb dolognak számít. Igaz, hogy a nagy Vorg az ellenfél, de hát, ha ó, akkor.ó. Ellene kell játszani, meg kell próbálni a lehetetlent is. És aztán a pályán Tanner sokkal jobban játszott, mint az várható volt tőle. A többi között azért, mert fejben is felkészült a meccsre. És egy példa ráadásként a futball világából. Emlékeznek a világbajnokság belga—magyar meccsére? Vezetett a magyar csapat, s ha marad az előny, sikerül elérni a célt: bejut a legjobb tizenkettő közé a nemzeti tizenegy. A tévénézők és a játékosok egyaránt okították a sikert. Az itthoniak szurkoltak, hogy maradjon az eredmény. Okkal, ez a szerep osztatott ki rájuk. Nagyobb baj a dologban, hogy a pályán levőknek se lehetett — ahogy kívülről látszott — más a fejükben. „Csak mantolna az egy-nulla)Amíg így szép csendben elszurkolgattunk együtt, a belgák kiegyenlítettek. Nem akarok szakmai, sportszakmai fejtegetésekbe bocsátkozni,de meg kell mondanom: hűvös fejjel gondolkodó sportemberek elhárították volna a gólt eredményező belga akciót. A sor még folytatható, akár sportáganként végigelemezhető. A sportvilág ma már olyan, hogy nem elég, ha a test felkészül a versenyre. A fejet is edzeni kell. Semmiképpen se kímélettel, előrehozott mentegetőzéssel. Persze meglehet, hogy nekünk minden sorsolás balszerencsés. A tudásunkhoz, a felkészültségünkhöz képest. Erre azonban, gondolni se merek. Illúziók nélkül szerethéretten a sport. Fellövés — jelentjük Mennyit ér az aranyláb? A jelek és a tapasztalatok szerint — legalábbis Angliában — ugyancsak sokat. Sokat ér például a Newcastle United számára, amely az idei szezonra leszerződtette az angol nemzeti, tizenegy harmincegy esztendős kapitányát, Kevin Keegant. Keegan persze nem olcsó mulatság, de Malcolm Dix, a Newcastle pártoló tagságát tömörítő egyesület elnöke szerint ha Keegan csak ugyanazt a formáját „hozza”, mint tavaly — az előző szezonban, még a Southarhpurn színeiben 30 gólt lőtt az angol első ligában —, akkor már mindenképpen megérte. Azt, hogy Keegan aranylába mennyit ér a Newcastle csapatának, pontosan nem lehet tudni. Egyes — önmagukat óvatosnak nevező — becslések százezer fontra teszik a kapitány éves fizetését s ehhez szerényen hozzászámítják azt az ötven- és százezer font közötti összeget, amelyet Keegan a skóciai és newcastle-i sörgyáraktól kap, „szolgálatai” — azaz: a hirdetésekben való közreműködése — viszonzásául. Mindez persze egy kissé soknak tűnik az utóbbi időkben a skót takarékosságra ugyancsak rászoktatott angolok szemében is, különösképpen, ha figyelembe veszik, hogy Keegan már túl van első „virágkorán”. Egyeseknek — s nyilván sokaknak — eszébe ötlik az is, hogy a nyári, spanyolországi világbajnokságon az angol tizenegy kapitánya — gerincsérülése miatt — összesen huszonhét percet töltött a pályán, viszont, ez idő alatt — a spanyolok elleni meccsen — sikerült kihagynia az angol válogatott legnagyobb gólhelyzetét. . Az észak-angliai iparváros, Newcastle ■ közönségét minden esetre két táborra szakította Keegan szerződtetésének híre. Ha a puszta számok,bizonyító erejűek, akkor Keegan bevetése igazolja a reményeket. Mielőtt szerződését aláírta, új klubja a következő szezonra kiadott tízezer bérletnek alig a felét volt ■ képes eladni, s félő volt, a többi bizony a nyakukon marad. Keegan jövetelének híre azonban kinyitotta az addig zsebben maradó bukszákat: a megmaradt ötezer bérlet is gazdára lelt mind egy szálig. Ez majd kétszázötvenezer fontnyi bevételt jelentett a klubnak — ahogy mondják —, többet, mint amennyibe Kevin Keegan került. Még akkor is, ha a labdarúgó fizetéséhez hozzászámítják azt a százezer fontot, amennyit a Newcastle kifizetettérte a Southamptonnak. Ha pedig — amint ebbéli reményét a csapat kereskedelmi igazgatója ki is fejezte — Keeganre hivatkozva nagyobb hirdetési díjakat számíthat fel a pálya körül elhelyezett reklámokért, akkor egészen rózsásan fest majd a helyzet. S persze azért a mérkőzésenként a pénztárnál eladandó jegyek is hoznak majd a konyhára: a klub úgy reméli, hogy a tavalyi, mérkőzésenkénti átlag tizenhétezer nézővel szemben a szezonban meccsenként huszonkétezerrel számolhatnak. Igen ám — mondják a borúlátóbbak —, de mi lesz akkor, ha Keegan csalódást kelt és rosszul játszik. Abban a városban, ahol a munkanélküliek aránya 12—13 százalék körül mozog, a reménytelen helyzetben levő több ezer munkát kereső jogosan mozoghat majd azért, mert a Keeganért kifizetett hatalmas összegeket értelmesebb célokra is lehetett volna fordítani. Az ellenvetésre meglehetősen furcsán riposztozott a fentebb máridézett Malcolm Dix: „Ha én olyan szerencsétlen lennék, hogy nem lenne munkám, akkor bizonyára azt szeretném, hogy az üres óráimat olyan izgalmassá tegyem, amennyire csak lehet. És egy igazi szurkolónak mi, lehet, izgalmasabb, mint az, hogy Keegan itt játszik ?” Mr. Dix ezek szerint, az angol, viszonyokha/ adaptálná a/, antik Róma plebejusainak követelését, persze egy kötőszó megváltoztatásával. Azaz: kenyeret vagy cirkuszi játékokat. Ő a maga részéről a cirkuszra szavaz. Ép test, ép lélek „Lógok a szeren. Na jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet kész, de a test erőtlen, és a szereket nagyon ravasz emberek találták ki.” Karinthy Frigyes remek Tanár úr, kéremjének felejthetetlen sorai sokunk gondolatait tükrözik, akik még abban a sötét korszakban forgolódtunk álmatlan éjszakáinkon, midőn „osztályozás volt” szekrényugrásból, kötél- és rúdmászásból, tigrisbukfencből és más hasznos torna- (bocsánat: testnevelési) gyakorlatokból. „Ép testben, EGY, KETTŐ, ép lélek, EGY, KETTŐ”, pattogta gyakran D. tanár úr a sivár tornateremben, majd sípot szippantott ajkai közé, hogy a bemelegítő (levezető, lazító) rohanáshoz a lépések ütemét megadja. „Ezt már a régi görög-rómaiak is tudták” — tette hozzá, mert klasszikus műveltsége is volt neki, hiába gyanúsította a kövér G. a tornasor végéről, hogy legfeljebb ép testtel rendelkezik „márpedig ők csak úgy hódíthatták meg az egész akkori világot. ÉLÉNKEBBEN. ÉLÉNKEBBEN. hogy adtak a test kultúrájának, OSZTÁLY, ÁLLJ!” (G. kommentárja: „Ezzel a kultúra D. tan úr számára ki is fújt.” D. válasza, mert meghallotta: „Békaügetés teremhosszirányban háromszor oda-vissza, INDULJ!”) „Ép testben, ép lélek”, az unalomig ismételgetett közhelyek szótárának pompás darabja. Műveltebbek latinul is idézik: „Mens sana in corpore sano.” Azt is szokták emlegetni, hogy a mondás Juvenalis római költő tollából származik. A citátum azonban pontatlan és kiváltképp, kiragadott. Az i. sz. 60. és 140 között élt költő X. szatírájának 356. sora ugyanis teljes egészében ijt hangzik: ..Orandum est ut sit mens sana in corpore save”. Barna Ignác múlt századi fordításában: „Kérje imád, hogy az ép testben ép elme lakozzék,’.’ Vagyis szó síposen arról, amit. . ..rövidített változat” sugall. Sőt, éppen ellenkezőleg.. A Anne jelszó nagyon megfelelt későbbi korok teljesen más céljainak, s fölkapta utár az a Friedrich Ludtvig Jahn (1778 — 1852), aki a tornamozgalmat kitalálta, azon célból, hogy a német népet felsősorban Poroszországban testileg, lelkileg és erkölcsileg megerősítse a napóleoni uralom ellen. A mozgalom persze megmaradt később is, sőt elterjedt e lesz Európában, keserű emlékeket hagyva számos neves emberben. Bismarck például, avaskancellár borzongva emlékezett diákkorának tornaóráira, pár évtized múlva pedig inkább feledni való tapasztalatokat szerzett Thomas Maim. Nem kevesen vannak, akiknek egy életre a mozgástól való iszonyt, félelmet okozták a kudarcokkal terhes értelmetlen szerenlógások, torrunünnepeltek, rossz emlékű tortúrák. Akiknek lelkük záratik ki ez által az ép testért folytatandó munkéból, akiknek egy-egy pikkelő tornatanár vette el a kedvét egyszer és mindenkorra bármiféle labdajátéktól, úszkálástól, kocogástól, egészséges, üdítő mozgástól. Juvenalis, a szatíráirá kora Rómájának erkölcsi, telki hanyatlását panaszolta költeményében. A meghamisított kiemeléssel ellentétben éppen amiatt aggódott, hogy akik testi épülésükért mindent megtesznek, lelkük épülésére fordítanak-e kellő figyelmet. „Kérje imád, hogy az ép testben ép elme lakozzék.” Mintha kételkednék benne. Mit szólna vajon a derék poéta, ha megpillantaná korunk egynémely kitenyésztett, versenycsúcsra táplált-kezelt élsportolójának nagyon is ép testét? ... - « Az oldal munkatársai: Józsa György Gábor, Malonyai Péter, Raj Tamás, Vámos Imre és Vértessy Péter.. Illusztrációnk az osztrák Penseh Gottscheber karikatúrája a hamburgi Die Zeitből. - " --------------- ■ .................... . .......................... i..............— il ........i.i. i ........ |, ■ |. ............................... . .11. ............. 1.1. 1 . ................ L............................... ........................... 1 ■ ........... .. ..... ................... ........... I.,I,!IH| M ■■!■■■!■....... .....................................................................