Magyar Nemzet, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-14 / 268. szám

6 A mesterségtudás igénye Beszélgetés a Katona József Színház vezetőivel Annak idején Székely Gá­bor a szolnoki színház, Zsám­béki Gábor pedig a kaposvári színház élén munkálkodott eredménnyel, amikor a Nem­zeti Színház vezető tisztségeit elvállalták. A jósok azt jöven­dölték, nem fér meg két du­dás egy csárdában. A két ha­sonló korú, hasonló pályájú, egymás munkásságát megbe­csülő ember azonban úgy tar­totta és úgy tartja mindmáig, több értéket teremthet az egyetértés, mint az ellenséges­kedés. Átvészeltek négy éva­dot, egyre nehezebb időket, s együtt nekivágnak most egy születő színház vezetésének. Az igazgató Székely Gábor és a művészeti vezető Zsámbéki Gábor együtt beszél ezúttal is a Katona József Színházról. Induló színház — Irigylendő szi­tuáció. Valóban így van-e? Székely: — Ha szélsőséges helyzetekről szólnak, akár könnyűről, akár nehézről, többnyire túloznak, hiszen a tények mindig összetettek. Ami nagyszerű, a hallatlan lelkesülés, lendület, az a sok­szoros energia, amely felsza­badul mindazoknak a munká­jából, akik már belefoghattak feladatukba. Ami kevésbé, az az új évig eltartó jogi együtt­élés a Nemzeti Színházzal. Mindannak a megvalósulása, aminek meg kellene azonnal történnie, legfeljebb fél nap, egy nap alatt, fantasztikus mértékben lelassul pusztán az­által, hogy az ügyek másod­kézben, harmadkézben, olyan közvetítők által intéződnek, akik nem érzékelik már a ha­laszthatatlanságot. Zsámbéki: — Nem a rossz szándék, hanem a régi szer­kezet a felelős ezért. A társulatalapítás története közismert. Itt azokkal dolgoznak, akikkel akartak. Vajon mind­­azokkal-e? Harmincnégy színészt hoztak. Elegendően vannak az eljövendőkre is? Zsámbéki: — Úgy igaz, azokkal vagyunk, akiket sze­retünk. Ez mégsem jelenti azt, hogy más színházakban nin­csenek, vagy akár a Nemzeti Szính­ázban ne volnának még olyanok, akikkel szerződtünk volna. Ez kis színház, úgy lát­szik, hosszabb távra meghatá­rozott létszámmal. Szemre arányos színtársulat, bár szá­munkra lényeges szín­revitelek esetében kiderülhet, mégiscsak hiányzanak néhány szerepkör­ből. Ha a színésztársulatot a­szerint vizsgáljuk, ki honnan került pá­rosuk mellé, azt tapasztaljuk: tizen vannak azok, akik érkezé­sük előtt a Nemzeti Színházhoz tartoztak, majd önökkel a Kato­na József Színházba tartoztak, hatan Szolnokról, kilencen Ka­posvárról valók — bár akadnak olyanok közöttük, akikkel e vá­rosokban éppen elkerülték egy­mást —, végül pedig kilencen merőben máshonnan, esetenként a színiiskolából is kerültek ide. Zsámbéki: — Ezt valóban nem tartjuk már számon. Van olyan, akit tizennyolc éve is­merek, és vannak olyanok, akiket mindössze négy eszten­deje. Mert a közelmúlt rend­szerint mélyebb nyomot hagy, a különbségek már elmosód­tak. Mindenki tart most vala­hol a pályáján, ki nekilódult, ki lefékezett Erre kell ne­künk rendezőknek figyelnünk. Székely: — Mindegyikük szuverén személyiség. Az ef­féle színházonként­i felosztás annyit jelent azért, hogy itt egy-egy, különben egymáshoz közelálló színésziskola tagjai is összetalálkoztak. De ennél semmivel sem többet Fogalmazhatjuk-e úgy, hogy a feladat a Nemzeti Szính­ázban az egyezség volt, míg a Katona Jó­zsef Színházban az egység? Zsámbéki: — Azt az egysé­get akarjuk, amely egyazon mesterségbeli igényességből fa­kad. Nem minden színész el­sőrendű igénye a szakmai tu­dás, többen előnyben részesí­tik az egzisztenciát vagy a publicitást. Székely: — Ez a szakmai, és természetesen szemléleti egy­ség nem olyan, hogy egyforma már a ruhánk is, egyforma a szóhasználatunk, de még a hanglejtésünk is. Az az idő, amelyet a Nemzeti Színházban töltöttek, nyilván nemcsak színházvezetőként, ha­nem rendezőként is hozott ta­pasztalatokat. Székely: — Annál szemér­mesebb vagyok, semhogy ar­ról szóljak, merre tartok, merre vonzódom. Az kétségte­len, hogy a nagy tehetségű művészekkel végzett munka jelentékeny tanulságokkal járt. Pozitív és negatív tanúságok­kal egyaránt. Zsámbéki: — Minket mint rendezőket gazdagított az együttműködés a nagy színé­szekkel, a viták ellenére is. Voltak periódusok, amikor a véleménykülönbségek rendezői visszavonultságba kényszerí­tettek. De egy-egy próbasoro­zatban, a Konyhában vagy a Hallelujában, fölszabadultabb hangulat volt. Vagy például, a Nemzeti Színházon kívül, sehol máshol nem rendezhet­tem volna meg teljes terje­delmében, sértetlen szerkeze­tében a IV. Henriket, Shakes­peare kétestényi királydrámá­ját Már két bemutatójuk megvolt a Katona József Színházban. A Manó, Csehov színműve és a Stí­lusgyakorlatok, Raymond Out­­neau műve. Műsorra tűzik majd az Ahogy tetszik című Shakes­­peare-komédiát és a Hazatérést, Harold Pintér drámáját. Máris készülnek A három testőr zenés színiváltozatára. Talán ez a leg­váratlanabb a műsortervükben. Hiszen sokan hihették, hogy a vidéken feltűnt vezetők pusztán az „egy város — egy színház** okozta kényszerűségből nem száműzték az úgynevezett szóra­koztató műfajokat. Székely: — Ezek a színmű­vek nagyon is különböző pó­lusokat jelölnek ki. Zsámbéki: — De nemcsak a színművek, hanem az előadá­sok is. Székely: — Sohasem értet­tünk egyet azzal, hogy színhá­zak — a nevük miatt, meg­kötések miatt — ezt vagy azt ne játszhassanak. Zsámbéki: — Még a profil szótól is félünk. Számunkra ijesztő. Székely: — Ami A három testőrt illeti, amelynek műfa­ját nem szívesen nevezném meg a közkeletű kategóriák egyikével... A zenés színház egyrészt a társulat igénye — itt nagyszerűen éneklő-táncoló színészek vannak —, másrészt a közönség igénye is. Van-e olyan réteg — akár élet­­kor, műveltség vagy más szerint —, amelynek tagjait különösen szeretnék a közönség sorában látni? Székely: — Ne mi válasz­­szuk a közönséget, hanem a közönség válasszon minket! Eddig minden este táblás há­zunk volt. Valami újra is vál­lalkoztunk: pártoló tagok irat­kozhatnak fel a Katona Jó­zsef Színházba, akik előjogot élveznek a jegyváltásnál. Ér­dekes, hogy sokan azt hitték, ezért valamivel tartoznak, tag­sági díjjal, iratkozási illeték­kel. Csak azt szeretnénk, hogy ne a személytelen szervezési mechanizmuson vagy éppen az esetlegességen múljon, ki láto­gat ide. Nem hirdettünk meg bérletet. Egyébként nem tud­hatjuk még azt sem, hány bemutatót bír el a művészi és a műszaki gárda, rentábi­­lis-e a tervezett hat-hét pre­mier évadonként? Ha a jelme­zeket önköltségi áron, akár a Népszínház műhelyében előál­lítanák, ha a díszletek ügyében nemcsak a központi műhelyre szorulnánk, lennének olcsóbb lehetőségeink is, akkor talán­­talán kis pénzünkből kijön­nénk. Zsámbéki: — Az anyagiak tekintetében én nem vagyok ennyire derűlátó. A Színház­­művészeti Szövetség is foglal­kozik azzal, hogy minden ma­gyar színház gazdasági helyze­te rendkívüli mértékben rom­lik. Ez alól a mi színházunk sem kivétel. Az új társulat esztendeje újjá­épített helyiségben tevékenyke­dik, olyanban, amely eredetileg csak kamaraszínházul szolgált volna. Milyen az épület maga? Milyen nehézségek adódnak a nem várt funkcióváltásból? Székely: — Hiányoztak nél­külözhetetlen ajtók: az, ame­lyik a színpad megkerülésével, a nézőtérről hátra, illetve az, amelyik a világítófülkéből ugyancsak hátra vezet. Nem sikerült még kijavíttatni a tö­kéletlen klímaberendezést, ami pedig az ablak nélküli öltözőkben életszükséglet. Aki a színházban tölti egész nap­ját, estére már fulladozik. Ez a berendezés ráadásul fél­klíma, csak növeli a melegér­­zetet, mert nem párásít. Zsámbéki: — A hangszige­telés, a színház és a lakóház áthallása katasztrofális. Ami már így marad, az a színpad magassága, vagyis alacsonysá­­ga. De hogy jót is mondjunk, a színpad és a nézőtér egy­máshoz való viszonya szépen szerkesztett. Székely: — Az önállósághoz, művészi és nemcsak művé­szi feladatokhoz, munkaki­­adáshoz és munkavégzéshez számos helyiségre, irodákra és raktárakra volna szükség, lát­hatta, ki az előcsarnokban ku­corgott egy kisszéken számlák­kal, ki a mákszemnyi titkársá­gi szobába kéredzkedett be, mi is beszélgetésünk közben ide­­oda vándoroltunk. Nem ért­jük, miért nem lehet már végrehajtani a legfelső szintű vezetői döntést, amely szerint az Asbóth utcában mintegy kétszáz négyzetméteres terü­letet kapnánk. Páratlan sze­rencse, hogy ebben a Petőfi Sándor utcai házban, két fél is kész volna cserélni velünk. Csak a mi érdekünk a csere, s ha sokáig tart e huzavona, félő, hogy a partnerek előbb­­utóbb beleunnak. Mindeddig bizakodtunk, nem zúgolód­tunk. Most már nyugtalanok vagyunk. Türelmetlen az egész társulat. Bogácsi Erzsébet MEGJELENT AZ A TARTALOMBÓL: Ha szeretné tudni hogy az útellenőrzés nemcsak útellenőrzés milyenek a biztonság erővonalai hová tűnnek a kamionok Ha érdekli önt az F-1-pilóták fájdalmai a londoni autóshow a dohánygyáros versenyistállója Ha kíváncsi lenne a mégis felépülő budapesti második parkolóházra a szilizerő fejfedőkre a '83-ra tervezett amerikai kiskocsikra KERESZTREJTVÉNY: 15 000 forint nyereménnyel 73 oldal KÉRJE ÖN IS A HÍRLAPÁRUSOKNÁL Magyar Nemzet Vasárnap, 1982. november 14. Nevét a legőszintébb olvasók, a gyermekek ismerik legjobban, akik már maguk élvezik a ver­set, s azok is, akiknek szüleik tolmácsolják a szavak örömét. Ép­pen­ ez a tény erősíti meg, hogy Gazdag Erzsit ama költői áram­lat kezdeményezői közt kell szá­mon tartanunk, amelynek kép­viselői igazi verset kívántak a gyerekek kezébe adni, s amely­nek esl­yik betelt csittje volt Weö­res Sándor Bóbitája. Kodály Zol­tán így írt a Kis emberek da­lai előszavában: „Ezért fordultam Weöres Sándoréihoz szövegekért, mint akik már több gyűjtemény­nyel megmutatták, hogy tudnak a gyermek nyelvén, selypítés nél­kül (Bóbita, Tarka forgó). Gaz­dag Erzsi már régebben feltűnt effélékkel (üvegcsengő 1938, Me­sebolt 1941, Száj a sárkány 1959).”­­ Kodálytól is említett Üvegcsen­­gő egyébként a szombathelyi író dalmárok támogatásával jelent meg annak idején, tanúsítva, hogy a nyugati végeken az irodalmi decentralizáció lelkes munkásai tevékenykedtek akkoriban. A va­si folklór később is átszínezte Gazdag Erzsi költészetét (Hívo­gató, Egérsizkla kis tarisznya). Gazdag Erzsi sosem „alászállt” a gyermek világába, hanem a ma­gában megőrzött gyermek látá­sa, látomása munkált verseiben. Ezért írhatta egyik kritikusa: köl­tészetét olvasva „a gyermek ta­lán csak az elsődleges jelenté­sig jut el, bizonyos jelképi több­let marad a felnőtt e gy­ermettek­nek A költő­nőt hetvenedik születésnapján őszinte szeretettel köszöntik az igazi és „felnőtt gyermekek”. (mkrafkó) * I. 1 A PÉCEL—ISASZEG ÁFÉSZ 1983. január 1-től pályázat útján SZERZŐDÉSES VÁLLALKOZÁSBA ADJA a következő üzleteit: 2. sz. Csata vendéglő III. osztályú, Isaszeg, Rákóczi út 8. 9. sz. Kultúr vendéglő II. osztályú, Pécel, Maglódi út 13. 10. sz. Rózsa vendéglő III. osztályú, Isaszeg, Rózsa utca 8. 12. sz. Presszó II. osztályú, Isaszeg, Dózsa György út 3. 10. sz. Büfé III. osztályú, Pécel, Pesti út 3. 9. sz. Élelmiszerbolt, Pécel, Blaha Lujza utca 3. 34. sz. Élelmiszerbolt, Isaszeg, Hősök útja 13. 30. sz. Élelmiszerbolt, Pécel, Újtelep. 39. sz. Élelmiszerbolt, Isaszeg, Buda utca­­. 21. sz. Húsbolt, Isaszeg, Kossuth Lajos utca. 13. sz. Zöldségbolt, Isaszeg, Kölcsey tér. 14. sz. Zöldségbolt, Pécel. Köztársaság tér. 25. sz. Takarmány Imie, Pécel. Maglódi út 51. 29. sz. Takarmány bolt, Pécel. Baross utca, piactér. 40. sz. Zöldségbolt, Isaszeg, Béke tér. 18. sz. Kul­túrcikk bolt, Pécel, Szemere P. utca 87. 41. sz. Kultúrcikkbolt, Isaszeg, Kossuth Lajos utca. 32. sz. Olajkút, Isaszeg, Rákóczi út. 43. sz. Olajkút, Pécel, Pesti út 3. Kölcsönzőbolt (Isaszeg), Isaszeg, Kossuth Lajos utca. Kölcsönzőbolt (Pécel), Pécel, Isaszegi út 4. Az fiztetekre vonatkozó tájékoztató adatok átvehetők az áfész központjában (Pécel, Szemere P. utca 8.), a kereskedelmi főosztály vezetőjénél. A pályázatokat 1982. december 6-ig lehet benyújtani az áfész központjában. A versenytárgyalást december 14-én, 9 órakor tartják a 9. sz. Kultúr vendéglőben (Pécel, Maglódi út 12.). III. osztályú, II. osztályú, 111. osztályú, II. osztályú. LUKÁCS ERVIN vezényelte az Állami Hangversenyzene­kart a Zenemű­vészért­ Főiskola nagytermében a Téli bérlet negyedik estjén. Sass Szilvia működött közre. A hangver­seny műsorán R­ichard Strauss művei szólaltak meg: a Don Juan című szimfonikus költe­mény és a Rózsalovag szvit foglalta keretbe az énekhang­ra és zenekarra írott kompozí­ciókat (Verführung, Cäcilie, Vier letelte Gesange). Szép, harmonikus egységet alkotó volt a műsor, ami a zeneszerző korai, érett kori és késői műveit egyképpen be­mutatta. Az előadás szintje nem bizonyult ilyen, egységes­nek. Leginkább problemati­kusnak a zenekar játéka lát­szott, nem csupán a kisebb­­nagyobb pontatlanságok, ha­nem főképpen a közömbös, s zenével való azonosulást el nem hihető tolmácsolásmód miatt Mintha a karmester sem hitt volna igazán a Strauss-zene szépségében, meg­győző erejében. Mindezt jelez­te már a program megnyitó­­számának kissé hangos, nem hangszínekben, hanem hang­erőben tobzódó interpretálása. Még zavaróbb volt a zenekar és a karmester indiszponáltsá­­ga a gyönyörű dalok kíséreté­ben. Sass Szilvia éneklése érett művészi elképzeléseket sejte­tett. Koncepciójával azonban a kísérő együttes aliig-alig azo­nosult Nem sikerült a dina­mikai arányok megteremtése, a formák egységes ívének meg­rajzolása, az expresszív mon­danivaló elhitetése. Mindez kiváltképpen a Vier letete Ge­sange (Négy utolsó ének) tol­mácsolásában vált feltűnővé, ahol Sass Szilvia hangszépség­ben, formálásban, atmos­zféra­­teremtő erőben művészete leg­javát adta. A dalok előadásá­nak — nemcsak, ezen az esten mutató — problémája volt, hogy a szöveg alig-alig volt érthető. S vajon hányan értet­ték volna, ha a német versek érthetőbben hangzottak volna? Teljesen félreértett volt a mű­sor zárószámának, a Rózsa­­lovagból szerkesztett szvitnek az előadása. Nem tárulkozott föl a zene lírája, humora, szel­lemessége, színgazdagsága. Aki csak most hallotta ezt a mű­vet, talán soha nem lesz kí­váncsi a teljes színpadi elő­adásra. Ez az interpretáció ugyanis nem a kompozíció va­­rá­zsos szépségét hanem a hangzások bombasztikus töm­­­a­y­vitását mutatta be. Szintte hihetetlen, de Strauss zenéjé­nek előadása így is nagy sikert aratott. mmm A LISZT FERENC KAMA­RAZENEKAR Mozart műveit játszotta a Zeneművészeti Fő­iskola nagytermében. Az együt­test Rolla János vetete hang­versenymesterként. Kitűnő elő­adással örvendeztette meg a kamarazenekar a hallgatósá­got. Pontosak voltak a szóla­mok, gondosan megmunkáltak a dinamikai arányok, hatáso­san építkezők a formák, meg­győzők a tempóválas­ztásaik. Szinte hihetetlen, hogy ez az együttes ilyen hosszú idő után is megalkuvás nélkül őrzi a magas művészi szintet Ven­dégművészként Rohmann Im­re működött közre a B-dúr zongoraverseny (K. 238.) ver­­senyszól­amának előadásával. Játéka gondosan formált, ki­fejezően mintázott, technikai­lag kifogástalan­ul megoldott volt kár, hogy kifejezésben kissé tartózkodó maradt . Az A-dúr koncertrondó, az F-dúr divertimento és a G-dúr di­vertimento előadása a Mozaint­­zene igaz szépségeit mutatta meg. A Liszt Ferenc Kamara­­zenekar — úgy tűnik — híven ápolja az évtizedek során meg­teremtett hagyományokat, s ugyanakkor muzsikálása min­den alkalommal frissnek, egy­­szerinek, a felfedezés új örö­mét elhitetőnek hat. Nem vé­letlen, hogy előadásuk most is nagy sikert aratott. A BUDAPESTI FILHAR­MÓNIAI TÁRSASÁG ZENE­KARA Kórocsi András vezény­letével játszott a Vigadó hang­versenytermében. Ez az est a „noszta­­­gi­a ’ ’-bérlet nyitánya volt: a bérleti hangversenyek régi — század eleji vagy múlt századi — koncertek program­ját idézik meg. Kitűnő elkép­zelés ennek a sorozatnak a megrendezése: ízele­tőt ad az elmúlt korok hangversenyéle­téből, emlékeztet jelentős ze­nei­eseményekre, művészekre, esetleg elfeledett művekre is. Kár, hogy a bérletsorozat szép fakszimiléket magában foglaló „szórólapja” nem ismerteti va­lamennyi hangverseny eredeti programját, így — mindjárt az első esten — a hallgatónak hiányérzete támadhatott. A ré­gi eseményre most talán csak a szokatlan sorrend utalt: előbb szólalt meg Beethoven Esz-dúr zongora­versenye, s utóbb Mozart C-dúr (Jupiter) szimfóniája. Korrekt, jó előadásban hang­zott el mindkét kompozíció. Bebizonyosodott: lehet és ér­demes is a Vasadéban — mint réven — zenekari hangverse­nyeket rendezni. Sz. Farkas Márta Karacsaj táncosok estje A táncművészet kedvelői kellemes élménnyel gazdagod­tak: országjáró körútján a Bu­dai Táncfórumon is fellépett a szovjet Karacsaj-Cserkesz Autonóm Terület Mingi-Tau ének- és táncegyüttese, amely most viszonozza az­ OKISZ Er­­e­kel művészegyüttes korábbi látogatását A kaukázusi népek gazdag tánckultúrájának sok híve van hazánkban, s az együttes most megerősítette a másoktól ko­rábban nyert kedvező impresz­­sziókat, nemcsak lelkesültségé­­vel, hanem több táncosának virtuóz tánctudásával is. Hol­ott ízig-vérig amatőrök a tán­cosok, kolhozok és vállalatok dolgozói, tisztviselők és diá­kok, akiknek tánckészsége mé­gis javára válna nem egy hi­vatásos társulatnak. Még uni­verzális tehetség is feltűnt so­raikban: a zenekar egyik do­bosáról kiderült, hogy jó han­ e­gú énekes és sodró lendületű­­ táncos. Programjában az együttes nem szorítkozott a karacsai etnikum tánckultúrájára, hi­szen cserkesz, eszét és dzsigit táncokat is láthattunk, sőt, egy lírai indítékú orosz tánc­kettőst is, de hát természetes, hogy a saját közegükben mo­zognak igazán otthonosan. Új­ból gyönyörködhettünk tehát a tartózkodó, leheletfinoman suhanó táncosnőkben, és a láb­ujjhegyen udvarló, „pipiske­dő” férfitáncosokban, akik előbb-utóbb fergeteges forgá­sokban és térdrezuhanásokban fejezték ki feltörő érzelmeiket. A tiszta táncnak ez az öröm­teli sodrása maradéktalanul magával ragadta a nézőt. Az együttes vezetője, Román Bot­osa jet, azonban arról is gon­doskodott, hogy néhány élet­kép útján bepillantást nyújt­son a régi karacsai hegyilakók egykori életrendjébe, így vált emlékezetessé — sok kedves mozdulat­ ötletével — a hegyi pásztorok játéka és tánca, s egy dzsigit párharc is, amely­ben a legendás kaukázusi kardtánc egyik formája kelt életre. Az együttes táncszámait megnyerő énekprodukciók egé­szítették ki egy férfikvartett előadásában, s ismét az ősi Kaukázus-vidéki folklór zá­rná táva( Oraácz) Újabb gyász írta a magyar iro­dalmat: a székely­udvar­helyi kór­házban hosszú szenvedés után pén­teken délben meghalt Tamási Gás­pár író, Tamási Áron öccse. Em­lékezetes szép könyve, a Vadon nőtt gyöngyvirág különlegesen ér­tékes munka, s egyben a népi al­kotókészség remek bizonyítéka. Újabb kötetének megjelenését vár­ta, de már nem élhette meg, hogy nagy művének folytatása is nap­­világot lásson. Hetvennyolc eszten­dős volt. Barkaslakán helyezik örök nyugalomra november 15-én, hétfőn 1 órakor.

Next