Magyar Nemzet, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-14 / 268. szám
6 A mesterségtudás igénye Beszélgetés a Katona József Színház vezetőivel Annak idején Székely Gábor a szolnoki színház, Zsámbéki Gábor pedig a kaposvári színház élén munkálkodott eredménnyel, amikor a Nemzeti Színház vezető tisztségeit elvállalták. A jósok azt jövendölték, nem fér meg két dudás egy csárdában. A két hasonló korú, hasonló pályájú, egymás munkásságát megbecsülő ember azonban úgy tartotta és úgy tartja mindmáig, több értéket teremthet az egyetértés, mint az ellenségeskedés. Átvészeltek négy évadot, egyre nehezebb időket, s együtt nekivágnak most egy születő színház vezetésének. Az igazgató Székely Gábor és a művészeti vezető Zsámbéki Gábor együtt beszél ezúttal is a Katona József Színházról. Induló színház — Irigylendő szituáció. Valóban így van-e? Székely: — Ha szélsőséges helyzetekről szólnak, akár könnyűről, akár nehézről, többnyire túloznak, hiszen a tények mindig összetettek. Ami nagyszerű, a hallatlan lelkesülés, lendület, az a sokszoros energia, amely felszabadul mindazoknak a munkájából, akik már belefoghattak feladatukba. Ami kevésbé, az az új évig eltartó jogi együttélés a Nemzeti Színházzal. Mindannak a megvalósulása, aminek meg kellene azonnal történnie, legfeljebb fél nap, egy nap alatt, fantasztikus mértékben lelassul pusztán azáltal, hogy az ügyek másodkézben, harmadkézben, olyan közvetítők által intéződnek, akik nem érzékelik már a halaszthatatlanságot. Zsámbéki: — Nem a rossz szándék, hanem a régi szerkezet a felelős ezért. A társulatalapítás története közismert. Itt azokkal dolgoznak, akikkel akartak. Vajon mindazokkal-e? Harmincnégy színészt hoztak. Elegendően vannak az eljövendőkre is? Zsámbéki: — Úgy igaz, azokkal vagyunk, akiket szeretünk. Ez mégsem jelenti azt, hogy más színházakban nincsenek, vagy akár a Nemzeti Színházban ne volnának még olyanok, akikkel szerződtünk volna. Ez kis színház, úgy látszik, hosszabb távra meghatározott létszámmal. Szemre arányos színtársulat, bár számunkra lényeges színrevitelek esetében kiderülhet, mégiscsak hiányzanak néhány szerepkörből. Ha a színésztársulatot aszerint vizsgáljuk, ki honnan került párosuk mellé, azt tapasztaljuk: tizen vannak azok, akik érkezésük előtt a Nemzeti Színházhoz tartoztak, majd önökkel a Katona József Színházba tartoztak, hatan Szolnokról, kilencen Kaposvárról valók — bár akadnak olyanok közöttük, akikkel e városokban éppen elkerülték egymást —, végül pedig kilencen merőben máshonnan, esetenként a színiiskolából is kerültek ide. Zsámbéki: — Ezt valóban nem tartjuk már számon. Van olyan, akit tizennyolc éve ismerek, és vannak olyanok, akiket mindössze négy esztendeje. Mert a közelmúlt rendszerint mélyebb nyomot hagy, a különbségek már elmosódtak. Mindenki tart most valahol a pályáján, ki nekilódult, ki lefékezett Erre kell nekünk rendezőknek figyelnünk. Székely: — Mindegyikük szuverén személyiség. Az efféle színházonkénti felosztás annyit jelent azért, hogy itt egy-egy, különben egymáshoz közelálló színésziskola tagjai is összetalálkoztak. De ennél semmivel sem többet Fogalmazhatjuk-e úgy, hogy a feladat a Nemzeti Színházban az egyezség volt, míg a Katona József Színházban az egység? Zsámbéki: — Azt az egységet akarjuk, amely egyazon mesterségbeli igényességből fakad. Nem minden színész elsőrendű igénye a szakmai tudás, többen előnyben részesítik az egzisztenciát vagy a publicitást. Székely: — Ez a szakmai, és természetesen szemléleti egység nem olyan, hogy egyforma már a ruhánk is, egyforma a szóhasználatunk, de még a hanglejtésünk is. Az az idő, amelyet a Nemzeti Színházban töltöttek, nyilván nemcsak színházvezetőként, hanem rendezőként is hozott tapasztalatokat. Székely: — Annál szemérmesebb vagyok, semhogy arról szóljak, merre tartok, merre vonzódom. Az kétségtelen, hogy a nagy tehetségű művészekkel végzett munka jelentékeny tanulságokkal járt. Pozitív és negatív tanúságokkal egyaránt. Zsámbéki: — Minket mint rendezőket gazdagított az együttműködés a nagy színészekkel, a viták ellenére is. Voltak periódusok, amikor a véleménykülönbségek rendezői visszavonultságba kényszerítettek. De egy-egy próbasorozatban, a Konyhában vagy a Hallelujában, fölszabadultabb hangulat volt. Vagy például, a Nemzeti Színházon kívül, sehol máshol nem rendezhettem volna meg teljes terjedelmében, sértetlen szerkezetében a IV. Henriket, Shakespeare kétestényi királydrámáját Már két bemutatójuk megvolt a Katona József Színházban. A Manó, Csehov színműve és a Stílusgyakorlatok, Raymond Outneau műve. Műsorra tűzik majd az Ahogy tetszik című Shakespeare-komédiát és a Hazatérést, Harold Pintér drámáját. Máris készülnek A három testőr zenés színiváltozatára. Talán ez a legváratlanabb a műsortervükben. Hiszen sokan hihették, hogy a vidéken feltűnt vezetők pusztán az „egy város — egy színház** okozta kényszerűségből nem száműzték az úgynevezett szórakoztató műfajokat. Székely: — Ezek a színművek nagyon is különböző pólusokat jelölnek ki. Zsámbéki: — De nemcsak a színművek, hanem az előadások is. Székely: — Sohasem értettünk egyet azzal, hogy színházak — a nevük miatt, megkötések miatt — ezt vagy azt ne játszhassanak. Zsámbéki: — Még a profil szótól is félünk. Számunkra ijesztő. Székely: — Ami A három testőrt illeti, amelynek műfaját nem szívesen nevezném meg a közkeletű kategóriák egyikével... A zenés színház egyrészt a társulat igénye — itt nagyszerűen éneklő-táncoló színészek vannak —, másrészt a közönség igénye is. Van-e olyan réteg — akár életkor, műveltség vagy más szerint —, amelynek tagjait különösen szeretnék a közönség sorában látni? Székely: — Ne mi válaszszuk a közönséget, hanem a közönség válasszon minket! Eddig minden este táblás házunk volt. Valami újra is vállalkoztunk: pártoló tagok iratkozhatnak fel a Katona József Színházba, akik előjogot élveznek a jegyváltásnál. Érdekes, hogy sokan azt hitték, ezért valamivel tartoznak, tagsági díjjal, iratkozási illetékkel. Csak azt szeretnénk, hogy ne a személytelen szervezési mechanizmuson vagy éppen az esetlegességen múljon, ki látogat ide. Nem hirdettünk meg bérletet. Egyébként nem tudhatjuk még azt sem, hány bemutatót bír el a művészi és a műszaki gárda, rentábilis-e a tervezett hat-hét premier évadonként? Ha a jelmezeket önköltségi áron, akár a Népszínház műhelyében előállítanák, ha a díszletek ügyében nemcsak a központi műhelyre szorulnánk, lennének olcsóbb lehetőségeink is, akkor talántalán kis pénzünkből kijönnénk. Zsámbéki: — Az anyagiak tekintetében én nem vagyok ennyire derűlátó. A Színházművészeti Szövetség is foglalkozik azzal, hogy minden magyar színház gazdasági helyzete rendkívüli mértékben romlik. Ez alól a mi színházunk sem kivétel. Az új társulat esztendeje újjáépített helyiségben tevékenykedik, olyanban, amely eredetileg csak kamaraszínházul szolgált volna. Milyen az épület maga? Milyen nehézségek adódnak a nem várt funkcióváltásból? Székely: — Hiányoztak nélkülözhetetlen ajtók: az, amelyik a színpad megkerülésével, a nézőtérről hátra, illetve az, amelyik a világítófülkéből ugyancsak hátra vezet. Nem sikerült még kijavíttatni a tökéletlen klímaberendezést, ami pedig az ablak nélküli öltözőkben életszükséglet. Aki a színházban tölti egész napját, estére már fulladozik. Ez a berendezés ráadásul félklíma, csak növeli a melegérzetet, mert nem párásít. Zsámbéki: — A hangszigetelés, a színház és a lakóház áthallása katasztrofális. Ami már így marad, az a színpad magassága, vagyis alacsonysága. De hogy jót is mondjunk, a színpad és a nézőtér egymáshoz való viszonya szépen szerkesztett. Székely: — Az önállósághoz, művészi és nemcsak művészi feladatokhoz, munkakiadáshoz és munkavégzéshez számos helyiségre, irodákra és raktárakra volna szükség, láthatta, ki az előcsarnokban kucorgott egy kisszéken számlákkal, ki a mákszemnyi titkársági szobába kéredzkedett be, mi is beszélgetésünk közben ideoda vándoroltunk. Nem értjük, miért nem lehet már végrehajtani a legfelső szintű vezetői döntést, amely szerint az Asbóth utcában mintegy kétszáz négyzetméteres területet kapnánk. Páratlan szerencse, hogy ebben a Petőfi Sándor utcai házban, két fél is kész volna cserélni velünk. Csak a mi érdekünk a csere, s ha sokáig tart e huzavona, félő, hogy a partnerek előbbutóbb beleunnak. Mindeddig bizakodtunk, nem zúgolódtunk. Most már nyugtalanok vagyunk. Türelmetlen az egész társulat. Bogácsi Erzsébet MEGJELENT AZ A TARTALOMBÓL: Ha szeretné tudni hogy az útellenőrzés nemcsak útellenőrzés milyenek a biztonság erővonalai hová tűnnek a kamionok Ha érdekli önt az F-1-pilóták fájdalmai a londoni autóshow a dohánygyáros versenyistállója Ha kíváncsi lenne a mégis felépülő budapesti második parkolóházra a szilizerő fejfedőkre a '83-ra tervezett amerikai kiskocsikra KERESZTREJTVÉNY: 15 000 forint nyereménnyel 73 oldal KÉRJE ÖN IS A HÍRLAPÁRUSOKNÁL Magyar Nemzet Vasárnap, 1982. november 14. Nevét a legőszintébb olvasók, a gyermekek ismerik legjobban, akik már maguk élvezik a verset, s azok is, akiknek szüleik tolmácsolják a szavak örömét. Éppen ez a tény erősíti meg, hogy Gazdag Erzsit ama költői áramlat kezdeményezői közt kell számon tartanunk, amelynek képviselői igazi verset kívántak a gyerekek kezébe adni, s amelynek eslyik betelt csittje volt Weöres Sándor Bóbitája. Kodály Zoltán így írt a Kis emberek dalai előszavában: „Ezért fordultam Weöres Sándoréihoz szövegekért, mint akik már több gyűjteménynyel megmutatták, hogy tudnak a gyermek nyelvén, selypítés nélkül (Bóbita, Tarka forgó). Gazdag Erzsi már régebben feltűnt effélékkel (üvegcsengő 1938, Mesebolt 1941, Száj a sárkány 1959).” Kodálytól is említett Üvegcsengő egyébként a szombathelyi író dalmárok támogatásával jelent meg annak idején, tanúsítva, hogy a nyugati végeken az irodalmi decentralizáció lelkes munkásai tevékenykedtek akkoriban. A vasi folklór később is átszínezte Gazdag Erzsi költészetét (Hívogató, Egérsizkla kis tarisznya). Gazdag Erzsi sosem „alászállt” a gyermek világába, hanem a magában megőrzött gyermek látása, látomása munkált verseiben. Ezért írhatta egyik kritikusa: költészetét olvasva „a gyermek talán csak az elsődleges jelentésig jut el, bizonyos jelképi többlet marad a felnőtt e gyermetteknek A költőnőt hetvenedik születésnapján őszinte szeretettel köszöntik az igazi és „felnőtt gyermekek”. (mkrafkó) * I. 1 A PÉCEL—ISASZEG ÁFÉSZ 1983. január 1-től pályázat útján SZERZŐDÉSES VÁLLALKOZÁSBA ADJA a következő üzleteit: 2. sz. Csata vendéglő III. osztályú, Isaszeg, Rákóczi út 8. 9. sz. Kultúr vendéglő II. osztályú, Pécel, Maglódi út 13. 10. sz. Rózsa vendéglő III. osztályú, Isaszeg, Rózsa utca 8. 12. sz. Presszó II. osztályú, Isaszeg, Dózsa György út 3. 10. sz. Büfé III. osztályú, Pécel, Pesti út 3. 9. sz. Élelmiszerbolt, Pécel, Blaha Lujza utca 3. 34. sz. Élelmiszerbolt, Isaszeg, Hősök útja 13. 30. sz. Élelmiszerbolt, Pécel, Újtelep. 39. sz. Élelmiszerbolt, Isaszeg, Buda utca. 21. sz. Húsbolt, Isaszeg, Kossuth Lajos utca. 13. sz. Zöldségbolt, Isaszeg, Kölcsey tér. 14. sz. Zöldségbolt, Pécel. Köztársaság tér. 25. sz. Takarmány Imie, Pécel. Maglódi út 51. 29. sz. Takarmány bolt, Pécel. Baross utca, piactér. 40. sz. Zöldségbolt, Isaszeg, Béke tér. 18. sz. Kultúrcikk bolt, Pécel, Szemere P. utca 87. 41. sz. Kultúrcikkbolt, Isaszeg, Kossuth Lajos utca. 32. sz. Olajkút, Isaszeg, Rákóczi út. 43. sz. Olajkút, Pécel, Pesti út 3. Kölcsönzőbolt (Isaszeg), Isaszeg, Kossuth Lajos utca. Kölcsönzőbolt (Pécel), Pécel, Isaszegi út 4. Az fiztetekre vonatkozó tájékoztató adatok átvehetők az áfész központjában (Pécel, Szemere P. utca 8.), a kereskedelmi főosztály vezetőjénél. A pályázatokat 1982. december 6-ig lehet benyújtani az áfész központjában. A versenytárgyalást december 14-én, 9 órakor tartják a 9. sz. Kultúr vendéglőben (Pécel, Maglódi út 12.). III. osztályú, II. osztályú, 111. osztályú, II. osztályú. LUKÁCS ERVIN vezényelte az Állami Hangversenyzenekart a Zeneművészért Főiskola nagytermében a Téli bérlet negyedik estjén. Sass Szilvia működött közre. A hangverseny műsorán Richard Strauss művei szólaltak meg: a Don Juan című szimfonikus költemény és a Rózsalovag szvit foglalta keretbe az énekhangra és zenekarra írott kompozíciókat (Verführung, Cäcilie, Vier letelte Gesange). Szép, harmonikus egységet alkotó volt a műsor, ami a zeneszerző korai, érett kori és késői műveit egyképpen bemutatta. Az előadás szintje nem bizonyult ilyen, egységesnek. Leginkább problematikusnak a zenekar játéka látszott, nem csupán a kisebbnagyobb pontatlanságok, hanem főképpen a közömbös, s zenével való azonosulást el nem hihető tolmácsolásmód miatt Mintha a karmester sem hitt volna igazán a Strauss-zene szépségében, meggyőző erejében. Mindezt jelezte már a program megnyitószámának kissé hangos, nem hangszínekben, hanem hangerőben tobzódó interpretálása. Még zavaróbb volt a zenekar és a karmester indiszponáltsága a gyönyörű dalok kíséretében. Sass Szilvia éneklése érett művészi elképzeléseket sejtetett. Koncepciójával azonban a kísérő együttes aliig-alig azonosult Nem sikerült a dinamikai arányok megteremtése, a formák egységes ívének megrajzolása, az expresszív mondanivaló elhitetése. Mindez kiváltképpen a Vier letete Gesange (Négy utolsó ének) tolmácsolásában vált feltűnővé, ahol Sass Szilvia hangszépségben, formálásban, atmoszférateremtő erőben művészete legjavát adta. A dalok előadásának — nemcsak, ezen az esten mutató — problémája volt, hogy a szöveg alig-alig volt érthető. S vajon hányan értették volna, ha a német versek érthetőbben hangzottak volna? Teljesen félreértett volt a műsor zárószámának, a Rózsalovagból szerkesztett szvitnek az előadása. Nem tárulkozott föl a zene lírája, humora, szellemessége, színgazdagsága. Aki csak most hallotta ezt a művet, talán soha nem lesz kíváncsi a teljes színpadi előadásra. Ez az interpretáció ugyanis nem a kompozíció varázsos szépségét hanem a hangzások bombasztikus tömayvitását mutatta be. Szintte hihetetlen, de Strauss zenéjének előadása így is nagy sikert aratott. mmm A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR Mozart műveit játszotta a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. Az együttest Rolla János vetete hangversenymesterként. Kitűnő előadással örvendeztette meg a kamarazenekar a hallgatóságot. Pontosak voltak a szólamok, gondosan megmunkáltak a dinamikai arányok, hatásosan építkezők a formák, meggyőzők a tempóválasztásaik. Szinte hihetetlen, hogy ez az együttes ilyen hosszú idő után is megalkuvás nélkül őrzi a magas művészi szintet Vendégművészként Rohmann Imre működött közre a B-dúr zongoraverseny (K. 238.) versenyszólamának előadásával. Játéka gondosan formált, kifejezően mintázott, technikailag kifogástalanul megoldott volt kár, hogy kifejezésben kissé tartózkodó maradt . Az A-dúr koncertrondó, az F-dúr divertimento és a G-dúr divertimento előadása a Mozaintzene igaz szépségeit mutatta meg. A Liszt Ferenc Kamarazenekar — úgy tűnik — híven ápolja az évtizedek során megteremtett hagyományokat, s ugyanakkor muzsikálása minden alkalommal frissnek, egyszerinek, a felfedezés új örömét elhitetőnek hat. Nem véletlen, hogy előadásuk most is nagy sikert aratott. A BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA Kórocsi András vezényletével játszott a Vigadó hangversenytermében. Ez az est a „nosztagia ’ ’-bérlet nyitánya volt: a bérleti hangversenyek régi — század eleji vagy múlt századi — koncertek programját idézik meg. Kitűnő elképzelés ennek a sorozatnak a megrendezése: ízeletőt ad az elmúlt korok hangversenyéletéből, emlékeztet jelentős zeneieseményekre, művészekre, esetleg elfeledett művekre is. Kár, hogy a bérletsorozat szép fakszimiléket magában foglaló „szórólapja” nem ismerteti valamennyi hangverseny eredeti programját, így — mindjárt az első esten — a hallgatónak hiányérzete támadhatott. A régi eseményre most talán csak a szokatlan sorrend utalt: előbb szólalt meg Beethoven Esz-dúr zongoraversenye, s utóbb Mozart C-dúr (Jupiter) szimfóniája. Korrekt, jó előadásban hangzott el mindkét kompozíció. Bebizonyosodott: lehet és érdemes is a Vasadéban — mint réven — zenekari hangversenyeket rendezni. Sz. Farkas Márta Karacsaj táncosok estje A táncművészet kedvelői kellemes élménnyel gazdagodtak: országjáró körútján a Budai Táncfórumon is fellépett a szovjet Karacsaj-Cserkesz Autonóm Terület Mingi-Tau ének- és táncegyüttese, amely most viszonozza az OKISZ Erekel művészegyüttes korábbi látogatását A kaukázusi népek gazdag tánckultúrájának sok híve van hazánkban, s az együttes most megerősítette a másoktól korábban nyert kedvező impreszsziókat, nemcsak lelkesültségével, hanem több táncosának virtuóz tánctudásával is. Holott ízig-vérig amatőrök a táncosok, kolhozok és vállalatok dolgozói, tisztviselők és diákok, akiknek tánckészsége mégis javára válna nem egy hivatásos társulatnak. Még univerzális tehetség is feltűnt soraikban: a zenekar egyik dobosáról kiderült, hogy jó han egú énekes és sodró lendületű táncos. Programjában az együttes nem szorítkozott a karacsai etnikum tánckultúrájára, hiszen cserkesz, eszét és dzsigit táncokat is láthattunk, sőt, egy lírai indítékú orosz tánckettőst is, de hát természetes, hogy a saját közegükben mozognak igazán otthonosan. Újból gyönyörködhettünk tehát a tartózkodó, leheletfinoman suhanó táncosnőkben, és a lábujjhegyen udvarló, „pipiskedő” férfitáncosokban, akik előbb-utóbb fergeteges forgásokban és térdrezuhanásokban fejezték ki feltörő érzelmeiket. A tiszta táncnak ez az örömteli sodrása maradéktalanul magával ragadta a nézőt. Az együttes vezetője, Román Botosa jet, azonban arról is gondoskodott, hogy néhány életkép útján bepillantást nyújtson a régi karacsai hegyilakók egykori életrendjébe, így vált emlékezetessé — sok kedves mozdulat ötletével — a hegyi pásztorok játéka és tánca, s egy dzsigit párharc is, amelyben a legendás kaukázusi kardtánc egyik formája kelt életre. Az együttes táncszámait megnyerő énekprodukciók egészítették ki egy férfikvartett előadásában, s ismét az ősi Kaukázus-vidéki folklór zárná táva( Oraácz) Újabb gyász írta a magyar irodalmat: a székelyudvarhelyi kórházban hosszú szenvedés után pénteken délben meghalt Tamási Gáspár író, Tamási Áron öccse. Emlékezetes szép könyve, a Vadon nőtt gyöngyvirág különlegesen értékes munka, s egyben a népi alkotókészség remek bizonyítéka. Újabb kötetének megjelenését várta, de már nem élhette meg, hogy nagy művének folytatása is napvilágot lásson. Hetvennyolc esztendős volt. Barkaslakán helyezik örök nyugalomra november 15-én, hétfőn 1 órakor.