Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-23 / 19. szám
:'«^g KÖNYVESPOLC 6*1- Értékrend és kritika Agárdi Péter tanulmánya Legfeljebb töredékeket ismerünk Fejtő Ferenc irodalomkritikusi, művészetpolitikai munkásságáról, marxista korszakáról pedig jószerével semmit: mindkettőt elmosta az a tény, hogy a harmincas évek közepe táján szakított a kommunista mozgalommal (bár szociáldemokrata publicistaként dolgozott tovább aharmincas évek végéig), valamint az a másik körülmény, hogy 1949 után végképp hátat fordított a hazai (és nemzetközi) progressziónak és azóta antikommunista szakértőként profilírozta magát. A „renegát” címke kimosta irodalmi-ideológiai tudatunkból pályája termékeny korszakának, a harmincas években írott esszéinek és kritikusi munkásságánál. ■’ keményeit. Agárdi Péter rendkívül alaposan dokumentált kötetében (Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években), ezt a „kiesett” korszakot rekonstruálja, mindazzal az értékkel, ami benne máig érvényes hozadék volt, természetesen azokkal az ellentmondásokkal, amelyek fejlődésében részint már akkor jelentkeztek, és melyek — ugyancsak természetesen — a harmincas évek baloldalának megosztottságából következtek. Nemcsak irodalomtörténeti vagy ideológiatörténeti bátorság e könyv erénye, hanem az a ritkán tapasztalható árnyaltság, ahogy ezt a változó portrét, szellemi tartást és gondolati anyagot megrajzolja. De talán még ennél is lebilincselőbb — olvasói élményként — az a sokrétűség, ahogy a marxizmuson vagy a szélesebb értelemben vett baloldalon belüli vitákat, pozíciócseréket, szereptévedéseket szinte hónapról hónapra alakuló „felállásokat” követi. A könyv ideológiatörténeti háttéranyaga úgy olvastatja magát, mint egy kalandregény: felfedezés értékű összefüggésekre, nem ismert „keresztkötésekre”, átmeneti , ám tartós nyomokat hagyó irodalmi áramlatcsatákra lapozunk szinte minden fejezetben. Voltaképp ettől lesz élő a könyv. Festő teljesítménye ezen a háttérközepen is mérődik. Agárdi nem Fejtő egy korszakának rekonstruálását adja tehát, hanem a harmincas évek szellemi, eszmetörténeti körképét. Ezúttal azonban nemcsak filológiailag gazdagabban dokumentáltan, hanem dinamikusabb képvezérléssel: a résztvevők tól-ig fejlődésének mozgásábráival. És ennek a „mozgóképnek” egyik fókuszába állítja be a szerző Fejtő Ferencet és elfelejtett, ám még ma is érdekes értékes marxista (majd „marxizáló”) esszéit. Anélkül, hogy kozmetikáznia kellene a képet, Agárdi mindig kettős mértékkel vizsgálja produkcióját: részint a kor szellemi frontvonalaihoz és értékszínvonalához méri Fejtő gondolatmenetét, részint az utókor árnyaltabb ítéleteivel szembesíti. E két mérték még izgalmasabbá teszi , a képet. Olykor Fejtő korabeli tévedései , válnak ma is megszívlelendő igazság mozaikká; máskor viszont a kor vitáiban elfoglalt helyes álláspontjáról derül ki, hogy mai szemmel mennyire egyszerűsítő, sőt dogmatikus. Ami érdekes: a kommunista párttól távolodó Fejtő is egyszerűsít olykor, sematizál — vagy fordítva, az öt ,,jobbról” támadó Veres Péter vagy Darvas kerül (megint,csak: pár hónapig tartó pozíciócserében) egy dogmatikusabb művészetkoncepció fogságába. S mindez természetesen a baloldal táborában." Azt mondtam, máig megszívlelendő gondolatokra lelhetünk Agárdi segítségével Fejtő 30-as évekbeli esszéiben. Nos, itt van például Fejtő koncepciója a 20-as, 30-as évek lírafejlődéséről, és az úgynevezett „harmadik generáció” (Radnóti Miklós, Vas István, Belk Zoltán stb.) teljesít irányéról. Pontosabban: a nemzedéki különbségek alapján való irodalomtörténet korszakolásról. Mai „nemzedéki vitáink” fényében különösen érdekessé fénylenek fel ezek a gondolatok. A nemzedéki elv — mondja ugyanis Fejtő — üres kategória, mert társadalmilag különböző, politikailag alig differenciálódó, de más és más irányba tartó mozdulásokat akar összemosni. Egy csoport akkor válhat igazán nemzedékké, ha feladja a nemzedékelvet — mondja Fejtő egy látszólagos paradoxonnal. S igaza van: valóban nem lehet apák—fiúk ellentétének szempontjaival mérni az irodalmi fejlődést. A másik oldalon viszont Fejtő elismeri, hogy a művészi mozgalmakban van viszonylagos jogosultsága az ilyen jellegű kategorizálásnak , amennyiben már tisztáztuk az áramlatok alapvető tagolódási elveit. Agárdi tehát felfedez egy rendkívül eleven gondolatot, ha úgy tetszik, egy mához is szóló intelmet, ám kiteszi azokat a jeleket is, melyek e szemléletmód gyengéire utalnak: a magyar lírafejlődés forradalmi hagyományát, — Ady útját. — Fejtő „romantikus szubjektivizmusként” ítélte meg (bár természetesen helyeselte ezt az utat, sőt neki köszönhető az Adykép radikalizálódása). S ezzel a szubjektivizmussal szemben fogalmazza meg a harmadik generáció „objektív” jellegű lírikusa magatartását -t- ami: konstrukció ... Hasonlóan érdekes és Agárdi elemzésében felfedezés értékű gondolatsor a kelet-európai nemzeti és nemzetiségi irodalmakhoz viszonyának vizsgálata. Fejtő ugyanis elsők között, Móricz Zsigmondot követve, fogalmazza meg az összefogás gondolatát — az elzárkózás vagy gyűlölködéssel vitázva. Sőt, egyfajta „Duna-völgyi” szellemi konföderáció eszményét is meghirdeti. (Meg is kapja érte a jobboldaltól a „nemzetáruló” bélyeget.) Ugyanakkor a gondolat ideológiai háttere — mint Agárdi kimutatja — nem az internacionalizmus marxista koncepciója, hanem egy szociáldemokrata és radikális polgári külpolitikai elképzelés. S mégis: mind a gesztus (a csehszlovákiai felolvasó körút, melyet a Szép Szó tartott, s melyen Fejtő is részt vett), mindennek elméleti kifejtése nemzetiségi politikánk haladó múltjába tartozik. Irodalomelméleti, irodalomkritikusi pozícióját egy sajátos szociológiai keretben fejtette ki Fejtő: a kritikustól egyfelől elmélyült érzékenységet igényel a mű sajátszerűségének és az író szubjektivitásának megértése iránt. (A gondolat és esztétikai beállítottság forrása itt is, másutt is — mint Agárdi dokumentálja — a harmincas évek Lukácsától származik, akiknek írásait ismerte.) Másfelől azonban azt vallja, hogy e két fázis csak előkészítője lehet annak az elemzésnek, mely a művet társadalmi hatásában, „tükör” funkciójában vizsgálja, valósághoz való viszonyába állítja. Agárdi rendkívül szellemesen mutatja be e hármas kritikusi alapelv működését. Fejtőt az első két gondolat segítette a művészi sajátszerűség és a közvetlen politikai taktika elkülönítéséhez, a proletkultos szemléletmód meghaladásához, míg a harmadik szempont e két szféra végső, világtörténeti egyesítéséhez. De az első két mozzanat egyben hidat is alkotott ahhoz, hogy a művész és politikum elválásának gondolatával igazolja saját kiábovábdulását a politikából. Ha egyfelől a szektás szűkkeblűséggel voltak vitái és érvényes adui, másfelől e vitapozíció — legalábbis a harmincas évek vége felé — már jelzik saját életútjának veszélyes elkanyarodását. Mégis, az eredmény, a harmincas évek értéktől táró munkájában, inkább pozitív egyenleget mutat. Olyan művészetkoncepció született, melyben például József Attila költői nagyságának egyik legavatottabb elemzése születik, mely meg tudta teremteni a népies-urbánus* szekértáborok "közötti dialógus lehetőségeit, mely az átfogóbb világnép felé orientálta a művészi fejlődést — szemben a proletkultos egyszerűsítéssel. A helyzet további paradoxona, hogy a kommunista művészetpolitikában is ekkor következik be a népfrontos nyitás, a proletkulttal való szembefordulás. A szövetség Fejtő és a mozgalom között azonban már a múlté. A szerző tehát sohasem felejtkezik meg Fejtő későbbi fordulatáról. Mégsem követi azt a gyakorlatot, ami visszafelé érvényteleníti az egykori értékeket, egy későbbi — morálisan és politikailag egyaránt diszkvalifikáló — lépés fényében. Agárdi Péter könyve jóval több, mint amit címe jelez: a harmincas évek szellemi élcelődésének vitái szinte enciklopédikus teljességükben és kibomlásuk, ellentmondásuk dialektikájában tárulnak ki az olvasó előtt — a Körünk című lap vitapozíciójának elemzésétől a polgári irodalomtörténet és a progresszív irodalomkép ütközésén át, Németh László indulásának és fogadtatásának elemzésén keresztül a szocialista táboron belüli „vonalingadozások” alapos és trendvonalat nyomozó feltárásáig. A harmincas évek az utóbbi időben előtérbe került történettudományban, mentáltörténeti kutatásokban — Agárdi könyve ebben a folyamatban kimagasló, szintetizáló alkotás. (Gondolat) Almási Miklós Mat Mr Ni'inzK A Drezdai Képtár albuma Szokatlanul szép nyomdai kiálltás jellemző arra az albumra, amely a Drezdai Képtárban őrzött főbb műveset tárja elénk. Az természetesen elkerülhetetlen, hogy a különösen nagy formátumú festmények reprodukcióin, ha album-oldalméretűre vannak zsugorítva, ne, erősödjön fel a kék vagy a zöld szín, ne vesz,szenek el az árnyalatok. A monumentális képek mellett a mozgalmas cselekményű, sok alakos, aprólékosan kidolgozott műveknek sem „használ” a kicsinyítés, de hát ha ettől valamiféle sznob fennhéjázásból el akarnának tekinteni a művészetek népszerűsítői, lehetetlenné válna a (bármily színvonalas) ismeretterjesztés. Az új albumot Manfred Bachmann főigazgató és munkatársai színvonalasan didaktikus előszóval és képmagyarázatokkal látták e. Sőt, minden mester neve mellett is olvasható rövid jellemzés. Kár, hogy Hegymegi Kiss Áron fordítása bosszantóan nagy számú germanizmust ,.ment át” a magyarba, így lesz az egyik festőből például „költészetteljes elbeszélő". így jönnek létre olyan mondatszerkezetek, mint. ..Ábrahám kész volt, hogy hitének bizonyítékául” (feláldozza Izsákot), olyan nehézkes címfordítások, mint: „Diogenész lámpással kutat ember után a piacon” és így tovább. Olyan közismert mű esetében viszont, mint a Drezdai Képtár egyik ékessége, Raffaello Sixtus-i Madonnája, a könyv következetesen ragaszkodik egy általa bevezetett újítás meghonosításához, hogy Sixtus Madonnának nevezi. Érthetetlen, miért kellene a sixtusíként rögződött fogalmon változtatnunk, „átlanulnunk”, ama Madonna Piacenza város Szent Sixtus-temploma számára készült, a templom pedig hely, nyugodtan járulhat hozzá (a magyar kiejtést is megkönnyítő). Ellenben értelmeznie is kell a fordítónak, nemcsak szolgaian fordítania egy olyan mondatkezdést például, amikor Dürer Drezdai oltárát a drezdaiak e szóval is birtokukként kezelik: „Darabunk tehát. . ” Az albumot lapozgatva azonban első érzésünk mégis az örömé. Átélhetjük újra azt az élményt, ami múzeumi teremről teremre járva szokta eltölteni a szemlélődőt , hogy miként keletkeznek, következnek, sarjadnak egymásból művek és korszakok. A velencei Tintoretto Mihály arkangyal harca .. . című képe 1590 tájáról olyan, mint egy korai Greco, és van egy fiatalkori Greco is, amely Velencében készült 1377 előtt!... Aki szereti ..mai magyarra” lefordítani azt, amit lát, kedvét lelheti olyasfajta felfedezésekben, mint például, hogy Szabó Vladimír mennyit tanult Gerard Duntól vagy Adriáén van Ostadetől, valahányszor azt a témát fogalmazza újra a maga poétikusan groteszk módján, hogy A festő, műtermében. (Corvina) E. M. Sötér István könyvének címe a régi, alaptörténetében megismétli korábbi regényét — mégis új mű született. Azt hiszem, Sötér István legjobb regénye. És nemcsak az író pályáján, esemény a magyar regény történetében is. Mintha a Befejezetlen mondat folytatása lenne, a vele megszakadt lánc következő szeme. A regény első változata negyven éve készült, alig egy pillanattal a nagy sokk után, amit 1938 jelentett. Akkor ösztönösen még csak a kor alaphangulatát élte át az író. Azóta távlatot, értelmezést kaptak az akkori események. Negyven év tapasztalata segítette az átdolgozást, a végleges formábaöntést. Mégis szerencse, hogy még akkor megszületett az első változat, így a mostani sem vált történelmi regénnyé: a szemtanú korabeli mondatai köré kristályosodott a teljes mű. Úgy rakódott az eredeti szöveg köré félszázad tapasztalata, hogy a végleges, mai műnek nincs egyetlen mondata sem, amelyet ne írhatott volna le akkor is írója. Sőtér — talán éppen az első Bűnbeesés tapasztalatai alapján — a háború után esszében fejtegette, hogy miért nem volt lehetséges nálunk a balzaci típusú nagyregény létrejötte. Nem volt olyan teljes valóság a magyar társadalomban, mint a klasszikus kapitalista államokban. A középeurópai országokban az a céltudatos kapitalista növekedés, amelyet mondjuk Balzac kísért elemző figyelemmel, és amelynek alapján, megfejtette a társadalmi mozgást Marx, az itt nálunk ismeretlen volt. A tizenkilencedik századi Franciaországban például az esetenkénti politikai földrengésektől függetlenül a társasági és a gazdasági élet szinte teljes sértetlenségben terjeszkedhetett. Nálunk minden generáció egészében változott életkeretet kapott, a politikai földrengések alaposan kicserélték a létfeltételeket is, így a klasszikus kapitalizmus biztonságával szemben a középeurópai élet alapvető élménye a bizonytalanság lett. A generációs váltások egyben az élet struktúrájának a változásaival is együtt jártak. Folytonosság Bűnbeesés Sőtér István regénye és fejlődés helyett cserélődés és szakaszosság volt a jellemző. Balzac helyett Franz Kafka adta ennek az életnek a modelljét, amelyet a realizmus eszközei helyett a szürrealizmus sejtelmes látomásaival lehetett — nem feltérképezni — hanem átélni. Nem véletlen, hogy Lukács György Kafkát is nagy költőként tartotta számon, a magyar valóságot pedig az irodalom műfajai között leginkább a költészetben tudjuk nyomon követni. És az sem véletlen, hogy a kor hazai nagyregényét a szürrealizmuson iskolázott író alkotta meg: Déry a Befejezetlen mondatot és most Sőtér a Bűnbeesést. Mi a lényege ennek a szürrealista szemléletű realizmusnak? A látszatvalóság átélése: bemutatni egy gazdasági és társasági életet, amelyik van ugyan, de ugyanakkor érezzük, hogy mindez még és már nincs. Mert nincs folytonossága. Az emberek , nem folyamatban élnek, hanem csak helyzetekben, amelyekben nem cselekszenek, csak alkalmazkodnak. Sőtér István hogyan talált el az írói ábrázolásnak erre a lényeget kifejező szemléletéhez? Egy életmű állandó, tervszerű fejlesztésével, őt eredetileg nem a polgárság, hanem az értelmiség sorsa izgatta. De első regényeiben, a Fellegjárásban és a Kísértetben észre kellett vennie, hogy önálló, független értelmiség nincs, az függvénye az éppen adott társadalmi-gazdasági rendnek. Ahol a valóság ingoványra épült, ott az értelmiség is csak lidércfények után futhat. Ezért a Fellegjárás hőseinek világát szembesítette a teljes polgári környezettel: ez a Bűnbeesés első változata. Ez a regény az értelmiségnek mint a polgárság részének bemutatása. Speciális neve is volt ennek: középosztály. Jellegzetes név: éppen a meghatározhatatlanság kifejezője. Rosty Péter, e regény értelmiségi főszereplője sorsában mindkét további út lehetősége benne van: lehet belőle a múlt álmodott védettségébe térbelileg is visszavágyó Lakó Zoltán, aki a Hídszakadás hőseként a budai várbarlangba zárja magát őrültöngyilkos vágyával, mert nem bírja az önállósulás tehertételét, de lehet Ettre Ferenc is, aki Az elveszett bárány és a Budai Oroszlán történeteiben járja végig az új világ értelmiségijeinek kálváriáját. Rostyban benne van mindkét régiót, ő érzi is ezt, de választás, döntés helyett állapotként fogadja el ezt a belső megterhelést, tenni nem tud, fél. Az értelmiség mint félelmet éli át a polgárság egészét átható bizonytalanságot. 1938-ban az ország gazdasági változás előtt is állt ismét, a százada felgyűlt és soha nem rendezett szociális és gazdasági bajok a radikalizmus számára felhajtó erőt jelentenek. De a radikalizmus hagyományos, osztályharcos változata mellett és helyett fasiszta példára megerősödik a jobboldali radikalizmus is. A reformra váró nemzedék kiszolgáltatottan billeg a jobb- és baloldali radikalizmus vonzásában, demagógia és forradalmiság szinte szétválaszthatatlanul kavarog a levegőben. Ne felejtsük el: a felbomló Márciusi Front és az Anschluss, valamint a müncheni egyezmény és a kassai bevonulás éve egyként 1933. Ebben a bizonytalanságban főszereplő még nem lehetett sem az ifjú kommunista Agostyán, sem a humanista mester, Dávid Sándor. Ők már a folytatás, az értelmiségi szabadságjaik vívódó példái lesznek a következő regényekben. Ettre Ferenc mesterei. Itt csak ellenpontot jelenthetnek meg. Az ő alkalmi jelenlétük az, amivel hozzáigazította a Bűnbeesést Lőtér későbbi regényfolyamához. Itt ők még csak mint idegen égitestek lakói tűnnek fel, bár ők képviselik biztonságérzetükkel azt az archimédeszi pontot, amellyel majdan ezt a bizonytalanságiba épült álvalóságot ki lehet mozdítani helyéből. De ez a rend itt és ekkor látszólag még mozdíthatatlan. Sőter nagy írói érdeme, hogy azt is érezteti: nemcsak bizonytalan minden, de a prosperitás csúcsa is. „Az utolsó békeév” — hányszor hallottuk viszonyításként azóta is emlegetni. A harmadik nemzedék nem egy írója átmenetileg bankok körül vállalt állást, Sőtér is belülről láthatta a nagy paradoxont: a kitűnő szakemberek vezette, tökéletesen működő bankvilág észrevétlen válságát. A már aláaknázott gazdasági életét egy tökéletes szerkezet irányította. A fasiszta késztetésű őrségváltás ezt a tökéletes szerkezetet semmisíti majd meg. A Bűnbeesés tehát egy korszak tablója és egy történelmi pillanat, 1938 pontosan jellemző összefoglalója. De kérdés, hogy ami elég egy nagyregény létrejöttéhez, elég-e egy nagy regény megalkotásához. Sötét megtalálta a korabeli társadalmi élet átélésének módszerét. De egy irodalmi alkotás nemcsak ábrázol, hanem hatni is akar. Tartogat-e és milyen katartikus élményt a Bűnbeesés? Maga a tabló, éppen önmagába zártsága, a bizonytalanság, a félelem öntörvényű érvényesítése révén természetesen semmilyen történelmi-társadalmi perspektívát nem nyit (az ellenpontok nem tévesztendők össze a perspektívával!). És ez így természetes, így válhat szuggesztív történelmi korképpé a regény. De ezen túl fontos emberi üzenettel is gazdagít. A szereplők ahogy ebben a kelepcében vergődnek, az emberi reagálásnak olyan széles skáláján nyilvánulnak meg, hogy ez a szenvedélyes szenvedés önmagában is feloldás után kiált. A gyenge, bukott, vagy bukásra hajlamos emberek mind hordanak magukban annyi vágyat egy teljesebb, kevésbé feszélyezett életre, hogy ez már bukásuknak tragikus jelleget adhat. Ha Lukács György az első változat esetében kifogásolta, hogy az ,,erotikus monográfiává” szűkült, a mostani változatban épp ezen az erotikus monográfián keresztül juthatunk el a katarzishoz. Éppen Erosz jelenléte adja meg a szereplők mitikus teljességét. Ez az erotika nemcsak szexuális igény, az önfelejtés eszköze, hanem a félelem ellenpontja, a menekülés reménye, a zavartalan kapcsolatteremtés illúziója. És itt kapcsolódik Sőté, emberábrázoló módszere a Németh Lászlóéval: ha környezete szűkös keretek, csapdák közé kényszeríti az embert, a benne élő társkereső igény mégiscsak kifejlődik, ha másképp meg nem tud valósulni: önmagában épített mítoszok formájában növekszik, terebélyesedik, és győzi le a külvilág felállította csapdákat. Sőtér a Bűnbeesés írása idején éli át ezt az élethelyzetet, ez magyarázza, hogy utóbb éppen ő írta a legérzékenyebb elemzést Németh László alkotói módszeréről az Iszony megjelenésekor. Ő belülről is fogékonnyá vált már ekkorra az ilyen típusú emberábrázolásra. Mert nem akárkiket zárt be-* lepcéjébe az 1938-as év! Tehetségük, érzelmi intenzitásuk, igényük mást érdemelt volna. Nem azt cselekedték, amit akartak, és végül is azt sem tudták, mit akarnak. Tetteik csak pillanatszülte hisztériás reagálások lehettek. Sorsuk maradt az ingovány, és a félelem. Sőtér valóban nagy regénye ezáltal szimbolikus is lehet, mindezt érthetjük az egész 1938-as Magyarországra is, amelyet a lappangó bizonytalanság és öntudatlan alakuló félelem határozhat meg legpontosabban. (Szépirodalmi) Kabdebó Lóránt Vasárnap, 1033. január 23.