Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
10 Isten, császár, paraszt Háy Gyula színműve a Madách Színházban NEM MINDIG. — Ez a tagadó tőmondat a záróköve Háy Gyula 1931-ben írt, négyfelvonásos monumentális történelmi drámájának, az Isten, császár, parasztnak. Borbála válaszol e két szóval császári férjének arra a kissé már rezignáltan megismételt, életfilozófiát tömörítő kijelentésre, hogy „... a döntő pillanatban odalentről fölhangzik az éljen”. Odalentről, vagyis az utca népétől, a zsinati gyülekezetből, a katonáktól, a polgárok tanácsából. Háy Gyula színművének hőse (és ez nem szükségszerűen ugyanaz, mint a valóságos történelmi uralkodó), Zsigmond német-római császár, magyar király tudatosan hamisságra, képmutatásra, kétszínűségre és ámításra építi hatalmát. És némi kacérkodásra a néppel, a parasztsággal, az új hittel, a huszita mozgalommal. Ez utóbbiba, ebbe az „erős várba” azonban nem sikerül becserkésznie magát, és amikor katonái, vezérei végül elindulnak a husziták ellen, itt nem lévén tere a kompromisszumnak, az ámításnak: mégegyszer felhangzik ugyan „lentről” az éljen, ám Borbála joggal mondja, hogy erre ezután immár „nem mindig” számíthat a sorstól eddig elkényeztetett uralkodó. 1931—32-ben, amikor Háy ezt a művét német emigrációban megírta és amikor Berlinben bemutatták, ez a diktatúra elleni „üzenet” olyan világos, egyértelmű volt, hogy a fasizálódó Németország bűzbombás botránnyal és tüntetésekkel parancsolta le a színpadról a drámát. Hiszen valóságos „istenkísértés” volt ekkoriban azt hirdetni, hogy a nyájként engedelmeskedő nép egykor még megtagadhatja az éljenzést. De Háy Gyulának ez a leghaladóbb, a munkásmozgalommal szorosan összefonódott alkotószakaszában született műve ennél mélyebb, időben tágabb tanulságokat is hordoz. Erre az író maga utal 1964-ben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent Királydrámák című kötetének előszavában. „Én a történelmi drámával nem azt akarom bizonyítani — írja —, hogy nincs új a nap alatt, hanem ellenkezőleg, hogy az, ami egyszer már megtörtént a nap alatt, az soha többé vissza nem tér, és éppen ezért, az ami ma van, szintén nem mehet át változatlanul a jövőbe. Aki nyitott szemmel nézi a múltat, az felismerheti a fejlődés tendenciáját a jelenre és a jövőre nézve is.” EZEK A MONDATOK nem csupán történetfilozófiai és esztétikai értelemben, hanem ars poeticai vonatkozásban is figyelemre méltóak. Amíg nyitott szemmel nézte a múltat, felismerte a fejlődés tendenciáját a jelenre és a jövőre nézve is. Amikor 1956- ban szembefordult a néphatalommal, majd amikor 1964- ban végleg elhagyta hazáját, elveszítette gyökereit és szellemi értelemben is hontalanná vált. Hogy ez nem csupán üres frázis, arra bizonyság: ebben a hontalan időszakban nem alkotott jelentős műveket, és régi műveit is sokszor értetlenül fogadták külföldön. Például éppen az Isten, császár, paraszt avignoni, majd ezt követően a párizsi T. N. P.-ben tartott bemutatójának kritikái utalnak erre. A francia sajtó egy része üres történelemillusztrációnak fogta fel a művet, amely — szerintük — Georges Wilson rendező számára csupán jó alkalom volt, hogy minél több történelmi nagysággal és minél nagyobb sokadalommal töltse meg a Chaillot-palota színpadát. Mintha csak ekkor és itt hatna vissza az a már említett tanulmányban leírt mondat, amelyben Háy arra a kérdésre igyekszik választ adni: „mennyiben szól a drámaíró önmagáról, amikor távoli korok vagy a jelenkor embereit beszélteti?” Az író válasza ugyanis: ... .. írni anynyi, mint önkritikát gyakorolni. Drámát írni is.” Ebben a tág történelmi és színháztörténeti összefüggésben egyértelműen helyeselhető, hogy a Madách Színház elővette és műsorra tűzte az 1975-ben, Svájcban elhunyt Háy Gyula progresszív életszakaszában írt egyik legjobb művét, az Isten, császár, parasztot. Ennek a műnek egykor itt, nálunk terebélyesedtek ki a gyökerei. A Hunyadiak, a Cilleiek, a Garák, a Frangepánok a mi történelmünk alkotói, de még a Habsburgok, a Hohenzollernek is minékünk ismerősek igazán, miként Hússzal, Zsizskával és népükkel is a mi népünk múltja fonódott egybe. És magyar földön teljesedett ki a dráma legfontosabb igazsága: az ámítás és csalás, a képmutatás csak a néptől elszakadt hatalom számára biztosíthatta az „odalentről” érkező éljent. Történelmi mértékkel mérve: csupán ideig-óráig. „Nem mindig.” MINDEZ AZONBAN nem takarhatja el előlünk azt, hogy Háy drámája nem igazi remekmű, „csak" igen jól megcsinált, nagyon hatásosan kidolgozott színdarab. Mert amennyire találó a hitszegéssel, ármánykodással és praktikákkal uralomra jutó és uralkodó császár jellemrajza, drámai fejlődése, annyira szegényes és erőltetett az a dramaturgiai fogás, amely azt igyekszik alátámasztani, hogy a császár és a császárné Huszszal és a huszitákkal rokonszenvezett. Hiába tudjuk, hogy enélkül nem lehetne színre hozni Zsigmond azon törekvését, hogy az Istennel, illetve annak földi helytartójával, a pápával és a paraszttal egyaránt szövetséget szeretne kötni — mindez megismerő fikció. Nem csupán történelmileg, hanem dramaturgiailag. Ezért az olykor nagyon is nyilvánvaló szerkezeti és karakterformáló „bakugrásokért ” azonban kárpótolnak a hatásos jelenetek, a finom iróniával átszőtt dialógusok és az olykor igen frappáns filozofálgatás. És főként kárpótol a dráma mondandójának veleje: a vezetők és vezetettek szövetsége csak igazi érdekazonosságon nyugodhat. Zsizska drámabeli szavai így erősítik meg ezt a gondolatot: „Ez a kard ne térjen vissza a hüvelyébe, amíg egy úr van a világon, amíg az engesztelhetetlen ellentét úr és szolga között a világból kiirtva nincs.” A MADÁCH SZÍNHÁZ előadása Adám Ottó, rendezése annak a felfogásnak a jegyében született, hogy Háy Gyula drámája értékes jelentést hordozó, jól megírt, hatásos és elgondolkoztató mű. Szinte Gábor praktikus, de kicsit túl takarékos és a forgószínpad miatt időnként helyszűkével küzdő díszletei között és Mialkovszky Erzsébet mutatóján karakterizáló jelmezeiben a rendező olyan előadást hozott létre, amely a Madách Színház mai legjobb formáját mutatja. Minden mozzanat gondosan, a lehető legértelmesebben és leghatásosabban kidolgozott, mint amikor egy karmester a lehető leghívebben megvalósítja azt, ami a patvtitúrában lejegyezve áll. A felújítás legfőbb értéke, hogy Huszli Pétert egy testére szabott, remek főszerephez juttatta. A pályája zenitjén álló színész Zsigmondként eszes, ravasz, férfias, rokonszenvesen ámító, csábító, képmutató és még a hihetetlent is el tudja hitetni, hogy tudniillik — hacsak időlegesen is — flörtöl Husz Jánossal, annak eszméivel, tanaival. Huszti csípős iróniájával az egész színdarabot és vele az előadást is a megillető helyére teszi. Lefegyverző intelligenciája és választékosan kifejező gesztusrendszere minden fontos mozzanatot a lényegénél ragad meg: ahogy a rab királyból németrómai császár lesz, ahogy szembeszáll és győztesen megvív a pápával, ahogy végül lemondóan visszavonul császári sáncai mögé, belátván, hogy a nép megnyerésére nincsenek eszközei, csak a leigázására — mindezt a mesterségtudás olyan fokán teszi, ami előtt csak fejet hajtani lehet. Az ő Zsigmondja nemcsak hangoztatja és tanítja, hogy — „nézheted a világ dolgait aszerint, ahogy hívják őket, de nézheted őket aszerint is, hogy mik” —, nemcsak gyakorolja ezt a reálpolitikát, nemcsak tudja, hogy a feudalizmusnak vége és a polgárral, a pénzzel szövetkezni kell, hanem felfogja azt is, milyen korlátokat von mindez uralkodása köré. Huszti nemcsak egy császárt, hanem egy teljes embert formál Zsigmondban, ami történelmi drámáról lévén szó, kivételes elismerést érdemlő művészi teljesítmény. Szabó Sándor XXIII. János pápa szerepében nem az a gonosz trónbitorló, akit az egyháztörténet számon tart, nem az, akiről a zsinati vádindítvány úgy mondja, hogy gyilkosság útján került hatalomra, nem a romlás fia, szimonista, tolvaj, hazudozó, uzsorás, szoknyapecérségben minden ördögnél nagyobb, a szentségeket nyilvánosan elkótyavetyélő „szentatya”, hanem sokkal inkább: jóságos lelkipásztor. Ám erről a színész nem tehet, ha egyszer ilyen az alkata, hogy nem tud intrikus, sem gonosz lenni — erőszakot nem tehet magán —, bár ennek érdekében minden tőle telhetőt elkövet. (Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy ezt a szerepet az 1946-os felújításon Major Tamás alakította). Schütz Ila királynéja valójában addig jó, amíg nem királyné. Mint makrancos Cillés Borbála nagyon betörni való kis kanca Zsigmond számára, de mint Húsz pártjára szegődő uralkodóné kevés illúziót kelt. Akárcsak Balázsovits Lajos, aki Húszként inkább átszellemült vándorprédikátor egy régi cseh olajnyomatról, mint szuggesztív egyházalapító. Papp János dühödten ágáló Zsizskájával pedig majd' széthasítja a színfalakat. Mentségükre szóljon mindkettőjüknek, sőt, valójában az egész együttesnek, hogy Zsigmondon kívül igazán jól megírt karakter alig akad ebben a nagylétszámú történelmi menetben, így aztán nem csoda, ha a Madách Színház egyébként sem túl erős férfikara csak kínlódik a kisebb-nagyobb szerepekben. A közönség különben is mindig a sztárt, Husztit, a császárt várja, figyeli, az ő „nagyáriáját” élvezi. Gyakran sopánkodunk drámairodalmunk szegényességén. Háy műve a bizonyság, hogy vannak még „tartalékaink”. Csak elő kell venni, s főként valódi értékük és értelmük szerint elő kell adni őket. „Aki a dolgokban a valójukat látja, az az én szememben az ember” — mondja Zsigmond császár mindjárt a darab elején, és erre rímel a dráma befejezése is. Ennek a realitáseszménynek a jegyében született a Madách Színház és Ádám Ottó sikeres bemutatója is. Barta András * *A KÖNNYŰ A VASÁRNAPI ZENÉS EBÉDET ¥ A * ¥ FÓRUMBAN * | ! £ BENKIJ DIXIELAND JAZZ BAND * k vidám dixieland-zenével szórakoztatja öntőjé ¥ február négy vasárnapján, II és 14 óra között ^ ¥ a * £ SILHOUETTE ÉTTEREMBEN jf -k elköltött ebédjénél. JÉ JÉ ^ Kedvcsinálónak néhány különlegesség: k Tempura gyömbéres szójamártással 100 Ft, jé k Szegedi halászlé 100 Ft, jé _k Pilisi vaddisznópörkölt 150 Ft, jé ■k Pecsenyebárány csülök 150 Ft, jé Lekváros mákosderelye 40 Ft. jé¥ Jé ^ Pontban 11 órakor n Évelőt kínálunk pirítás kenyéren. \V : r" i Jt *««»** FÓRUM HOTEL Budapest Budapest V. Apáczai Csere János utca 12—11. Asztalfoglalás, közvetlenül az étteremben, a 178-088-as telefonszámon. 4 Magyar Nemzet ENERGIATAKARÉKOS, NDKmo56 mfronum JELLEMZŐI : egyszerűen kezelhető. 11 alap és 1 kiegészítő program, gazdag kombinációs lehetőségekkel; normál és kímélő mosás, a mosó- és öblítőszerek automatikus adagolása, csendes működés. Ára: 5480 forint. OTP-hitel: Budapesten telefonrendelésre is szállítja a vevőszolgálat, hívja a 110-601-et!_ €3® NDK MOSÓAUTOMATA SZAKÜZLET-BR VI, LENIN krt. 94. Szombat, 1983. február 5. ELLENVÉLEMÉNY a szellemtelenségről KÍNOSAN FESZENGÜNK sokszor, mikor szellemtelen cikkeket olvasunk vagy felszólalásokat hallgatunk, mikor szellemhiányos előadásokat udvariasan megtapsolunk. Mégis végighallgatjuk mindezeket, mert hátha valami történik, ami említésre méltó vagy mert kötelességszerűen meg kell hallgatnunk, el kell olvasnunk az illető felszólalást vagy írást. A szellemtelenség létezik. S nem azt kifogásolom, hogy a szellemtelenséget nem szeretjük. Hanem azt, hogy már megszoktuk, már legyintés nélkül megyünk el mellette és azt, hogy legtöbb esetben csupán szubjektív gyökerűnek tartjuk. Persze ami az utóbbit illeti, abban van igazság is. Az igazság az, hogy a találó megfogalmazások valójában találó gondolatok kifejezői lehetnek csak és kinek-kinek annyira lehetnek ilyen gondolatai,amennyire művelt, amennyire sokoldalúan tud asszociálni, amennyire ismeri a valóságos társadalmi jelenségeket. Tehát egy-egy telitalálat mögött feltétlenül ott vannak az egyéni képességek is. Ha például valaki azt mondja, mint Bernard Shaw, hogy „amit magadnak kívánsz, azt ne kívánd másnak, mert lehet, hogy neki egészen más az ízlése” — akkor emögött fölfedezhetjük az angol drámaíró egész személyiségét, gondolatmenetének aforisztikus kihegyezettségét. De éppen így Petőfi Sándor szatirikus versei mögött ott búvik Petőfi személyiségének az a játékos és humorral telített sajátossága, ami lehetővé tette például az Okatootája című vers megfogalmazását. Ám ne legyen félreértés. Midőn szellemességről beszélek, nem a gegről, nem a külsőséges szóviccről, nem a tartalmatlan fordulatokról szólok. Ezek néha nem mindennapi megfogalmazásokat tartalmaznak ugyan, mégsem igazán szellemmel telítettek. Mert nem a rzüidennapitól eltérő fordulatok megtalálásáról van szó, hanem arról, hogy ezek mennyire jellemzik egy-egy társadalmi tendencia lényegét. Vagyis nem általában, az elvontság szférájában található az, amit valóban értékes, üde és friss fordulatnak tartunk, hanem mindig konkrét problémákról, konkrét eseményekről és ezért konkrét igazságokról van szó. A SZELLEM HIÁNYA tehát nem csupán a tudatlanságra vezethető vissza. Hányszor tapasztaljuk azt, hogy olyan emberek, akik magánbeszélgetésekben — történjék az társaságban vagy munkahelyen — egyéni hangon és frissen szólalnak meg, nagyobb közösségekben már úgy fogalmaznak, hogy szavaiknak nincsen sava-borsa. Szárazzá válnak. Unalmasak lesznek. Nem tévednek a köznapi értelemben, vagy legalábbis tévedésük nem kirívó s nem is lehet az. Hiszen követik a közhangulatot. Elismétlik azt, amit mindenki tud. Arról szólnak csupán, amit mindenki vár tőlük, újként kezelik azt, amit nemcsak mások mondtak már el, hanem ami közismert. Egyszóval megfelelnek a várakozásnak. S mi ennek a furcsa jelenségnek az oka? Hiszen nem két emberről van szó, hanem ugyanarról. Miképp lehetséges, hogy ugyanaz az ember egyszer okos, másszor ismételgető? Egyszer nyílteszű, később fejbólintó. Egyszer élvezetes hallgatni, másszor viszont semmitmondó. Ezek az ellentmondások részben arra vezethetők vissza, hogy az emberek nagy része elválasztja egymástól a privát hangját és azt a hangot, amelyet a közösségben használ. Privát hangon szilerd, elmondhat mindent. Szárnyal. A közösséggel szemben feszélyezett, visszafogott. Szárnyaszegett. Folytonosan attól fél, hogy ha ugyanolyan lesz, mint a privát életben, akkor félreértik majd. Vagy esetleg még hibásat, is fog mondani, egy nagyobb közösség majd leleplezi a tévedését. TEHÁT FÉL. S van-e félelmének oka? Persze tudjuk azt, hogy ma már a félelem legtöbbször nem is a felsőbbségtől való félelem, hanem valami más. Nem is a rangoktól vagy címektől fél, hanem amiatt aggódik, sőt, szorong, hogy illetlenül valami más stílust képviselve beszél majd és így visszásnak fog hatni mindaz, amit mond. Az igazi nehézséget nem az jelenti, hogy a közszereplés esetében még okosan és találóan gondolkodó emberekben is működik a szorongás, hanem az, hogy mi ennek a szorongásnak az oka. És különösen pedig az, hogy ez a szorongás alapjában jogosult is. Mi adja a jogosultságát? Legnagyobb általánosságban azt mondhatjuk, hogy ennek történeti oka van. Igaz, a ma közéletben részt vevők nagy része nem élte már át azt a korszakot, midőn minden vélt hibába belekötöttek, midőn „továbbgondolták” — mégpedig nem jóakaratúan — azt, amit valaki elmondott. Mégis ennek a nagyon rossz hagyománynak az emléke szinte kísért mai napig is a közösségekben. Ami történt, elmúlt ugyan, de a közösségi hangulatok sokkal jobban őrzik, mint ahogyan konkrétan emlékeznek rájuk az emberek. Mégis úgy vélem, hogy ez a válasz túlzottan általános volna. Egy részét fejezi ki pusztán annak az okrendszernek, melynek következtében az egyéni hangok s különösen a szellemes megfogalmazások idegennek, nem helyénvalónak tetszenek napjainkban. A másik ok már sokkal konkrétabb. Ha valaki egyénien fogalmaz meg valamit, nem bizonyos, hogy a fordulata az összes lehetséges szempontot felöleli. S különösen ilyen esetben van egyfajta viszolygás az új megfogalmazásoktól, mivel ezeket „komolytalannak" szokták tekinteni. A demokratikus közvélemény a mi tudatunkban komoly közvélemény. (A komoly szón itt hangsúly van.) Aki, szellemes,, ezen a közvéleményen bell, az lehet, hogy csak szellerties-_ kedik, tehát komolytalan ember. S a komolytalanság jelzőjét talán még nehezebb elviselni napjainkban, mint régebben a különböző elhajlásokra utaló jelzőket. ALIGHA TÉVEDEK, ha azt mondom: a komolyság megkövetelése erkölcsi szempontból tartalmilag feltétlenül pozitív jelenség, de egyáltalán nem pozitív jelenség az, ha az újszerű fordulatban már komolytalanságot gyanítunk. Mindez visszavezethető arra, hogy a demokratikus légkör, az igazi demokratikus szellem lassan honosodik meg nálunk, hogy a demokrácia szempontjából nem intézményileg, de tartalmilag az első lépéseket tesszük meg. Mert a nagy demokraták egyúttal koruk legszellemesebb emberei is voltak. Heine éppen úgy, mint Petőfi, és az a típusú játékosság és irónia, ami József Attilát vagy Radnótit jellemezte, szintén nem véletlen jelenség. Mindezzel kapcsolatban hadd ajánljam az olvasó figyelmébe a klasszikus német filozófia egyik nagy alakjának, Schellingnek a gondolatmenetét. Ő írta egyszer: sokan vannak, akik arról panaszkodnak, hogy írásait nehezen értik. Megfigyelte, hogy elsősorban ott akadnak meg ezek az emberek, ahol új gondolatokat ad elő. Nos, aki visszariad ezektől a nehézségektől, annak azt ajánlja, hogy csak olyan írásokat olvasson, melyek csak azt támasztják alá, amit az illető már tud. Ilyenkor nem fog semmiféle nehézséggel találkozni és saját régebbi gondolatának gyengéd megerősítését is megszerzi. Vagyis a régi gondolatok tökéletesen érthetőek, míg az újak nehezek és éppen azért nehezek, mert szellemesek. Az volna helyes, ha közvéleményünk végleg megszüntetné a „komolykodást” és meg tudná becsülni azt, aki újat mond, ha megérteni nehezebb is. Ha azonban megértjük , valóban szellemtelinek és nem frázisosnak, sótlannak találjuk. Mert nagyobb baj, ha valaki semmitmondóvá válik, mint ha valaki az új gondolatok kifejtése közben tévedést is követ el. Hemann István