Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

10 Isten, császár, paraszt Háy Gyula színműve a Madách Színházban NEM MINDIG. — Ez a ta­gadó tőmondat a záróköve Háy Gyula 1931-ben írt, négy­­felvonásos monumentális tör­ténelmi drámájának, az Isten, császár, parasztnak. Borbála válaszol e két szóval császá­ri férjének arra a kissé már rezignáltan megismételt, élet­filozófiát tömörítő kijelentés­re, hogy „... a döntő pil­lanatban odalentről fölhangzik az éljen”. Odalentről, vagy­is az utca népétől, a zsinati gyülekezetből, a katonáktól, a polgárok tanácsából. Háy Gyula színművének hő­se (és ez nem szükségszerűen ugyanaz, mint a valóságos tör­ténelmi uralkodó), Zsigmond német-római császár, magyar király tudatosan hamisságra, képmutatásra, kétszínűségre és ámításra építi hatalmát. És némi kacérkodásra a néppel, a parasztsággal, az új hit­tel, a huszita mozgalommal. Ez utóbbiba, ebbe az „erős várba” azonban nem sikerül becserkésznie magát, és ami­kor katonái, vezérei végül el­indulnak a husziták ellen, itt nem lévén tere a kompro­misszumnak, az ámításnak: mégegyszer felhangzik ugyan „lentről” az éljen, ám Bor­bála joggal mondja, hogy er­re ezután immár „nem min­dig” számíthat a sorstól ed­dig elkényeztetett uralkodó. 1931—32-ben, amikor Háy ezt a művét német emigrá­cióban megírta és amikor Berlinben bemutatták, ez a diktatúra elleni „üzenet” olyan világos, egyértelmű volt, hogy a fasizálódó Németország bűzbombás botránnyal és tün­tetésekkel parancsolta le a színpadról a drámát. Hiszen valóságos „istenkísértés” volt ekkoriban azt hirdetni, hogy a nyájként engedelmeskedő nép egykor még megtagadhat­ja az éljenzést. De Háy Gyulának ez a leg­haladóbb, a munkásmozga­lommal szorosan összefonódott alkotószakaszában született műve ennél mélyebb, időben tágabb tanulságokat is hor­doz. Erre az író maga utal 1964-ben a Szépirodalmi Ki­adónál megjelent Királydrá­mák című kötetének elősza­vában. „Én a történelmi drá­mával nem azt akarom bi­zonyítani — írja —, hogy nincs új a nap alatt, hanem ellen­kezőleg, hogy az, ami egy­szer már megtörtént a nap alatt, az soha többé vissza nem tér, és éppen ezért, az ami ma van, szintén nem me­­­­het át változatlanul a jövő­be. Aki nyitott szemmel né­zi a múltat, az felismerheti a fejlődés tendenciáját a je­lenre és a jövőre nézve is.” EZEK A MONDATOK nem csupán történetfilozófiai és esztétikai értelemben, hanem ars poeticai vonatkozásban is figyelemre méltóak. Amíg nyi­tott szemmel nézte a múl­tat, felismerte a fejlődés ten­denciáját a jelenre és a jö­vőre nézve is. Amikor 1956- ban szembefordult a népha­talommal, majd amikor 1964- ban végleg elhagyta hazáját, elveszítette gyökereit és szel­lemi értelemben is hontalan­ná vált. Hogy ez nem csu­pán üres frázis, arra bizony­ság: ebben a hontalan idő­szakban nem alkotott jelen­tős műveket, és régi műveit is sokszor értetlenül fogadták külföldön. Például éppen az Isten, császár, paraszt avig­­noni, majd ezt követően a párizsi T. N. P.-ben tartott bemutatójának kritikái utal­nak erre. A francia sajtó egy része üres történelemillusztrá­ciónak fogta fel a művet, amely — szerintük — Georges Wilson rendező számára csu­pán jó alkalom volt, hogy minél több történelmi nagy­sággal és minél nagyobb so­­kadalommal töltse meg a Chaillot-palota színpadát. Mintha csak ekkor és itt hat­na vissza az a már említett tanulmányban leírt mondat, amelyben Háy arra a kér­désre igyekszik választ adni: „mennyiben szól a drámaíró önmagáról, amikor távoli ko­rok vagy a jelenkor embe­reit beszélteti?” Az író vá­lasza ugyanis: ... .. írni any­­nyi, mint önkritikát gyakorol­ni. Drámát írni is.” Ebben a tág történelmi és színháztörténeti összefüggés­ben egyértelműen helyeselhe­tő, hogy a Madách Színház elővette és műsorra tűzte az 1975-ben, Svájcban elhunyt Háy Gyula progresszív élet­szakaszában írt egyik legjobb művét, az Isten, császár, pa­rasztot. Ennek a műnek egy­kor itt, nálunk terebélyesed­tek ki a gyökerei. A Hunya­diak, a Cilleiek, a Garák, a Frangepánok a mi történel­münk alkotói, de még a Habsburgok, a Hohenzoller­­nek is minékünk ismerősek igazán, miként Hússzal, Zsizskával és népükkel is a mi népünk múltja fonódott egybe. És magyar földön tel­jesedett ki a dráma legfon­tosabb igazsága: az ámítás és csalás, a képmutatás csak a néptől elszakadt hatalom szá­mára biztosíthatta az „oda­­lentről” érkező éljent. Törté­nelmi mértékkel mérve: csu­pán ideig-óráig. „Nem min­dig.” MINDEZ AZONBAN nem takarhatja el előlünk azt, hogy Háy drámája nem iga­zi remekmű, „csak" igen jól megcsinált, nagyon hatásosan kidolgozott színdarab. Mert amennyire találó a hitszegés­­sel, ármánykodással és prak­tikákkal uralomra jutó és uralkodó császár jellemrajza, drámai fejlődése, annyira sze­gényes és erőltetett az a dra­maturgiai fogás, amely azt igyekszik alátámasztani, hogy a császár és a császárné Husz­­szal és a huszitákkal rokon­szenvezett. Hiába tudjuk, hogy enélkül nem lehetne színre hozni Zsigmond azon törek­vését, hogy az Istennel, il­letve annak földi helytartó­jával, a pápával és a paraszt­tal egyaránt szövetséget sze­retne kötni — mindez meg­is­merő fikció. Nem csupán történelmileg, hanem drama­­turgiailag. Ezért az olykor nagyon is nyilvánvaló szerkezeti és ka­rakterformáló „bakugrásokért ” azonban kárpótolnak a hatá­sos jelenetek, a finom iró­niával átszőtt dialógusok és az olykor igen frappáns filozo­­fálgatás. És főként kárpótol a dráma mondandójának ve­leje: a vezetők és vezetet­tek szövetsége csak igazi ér­dekazonosságon nyugodhat. Zsizska drámabeli szavai így erősítik meg ezt a gondola­tot: „Ez a kard ne térjen vissza a hüvelyébe, amíg egy úr van a világon, amíg az engesztelhetetlen ellentét úr és szolga között a világból ki­irtva nincs.” A MADÁCH SZÍNHÁZ elő­adása Adám Ottó, rendezése annak a felfogásnak a jegyé­ben született, hogy Háy Gyu­la drámája értékes jelentést hordozó, jól megírt, hatásos és elgondolkoztató mű. Szinte Gábor praktikus, de kicsit túl takarékos és a forgószínpad miatt időnként helyszűkével küzdő díszletei között és Mial­­kovszky Erzsébet mutatóján karakterizáló jelmezeiben a rendező olyan előadást hozott létre, amely a Madách Szín­ház mai legjobb formáját mu­tatja. Minden mozzanat gon­dosan, a lehető legértelmeseb­ben és leghatásosabban kidol­gozott, mint amikor egy kar­mester a lehető leghívebben megvalósít­ja azt, ami a patv­titúrában lejegyezve áll. A felújítás legfőbb értéke, hogy Huszli Pétert egy tes­tére szabott, remek főszerep­hez juttatta. A pályája ze­nitjén álló színész Zsigmond­­ként eszes, ravasz, férfias, ro­konszenvesen ámító, csábító, képmutató és még a hihe­tetlent is el tudja hitetni, hogy tudniillik — hacsak idő­legesen is — flörtöl Husz Já­nossal, annak eszméivel, ta­naival. Huszti csípős iróniá­jával az egész színdarabot és vele az előadást is a meg­illető helyére teszi. Lefegyver­ző intelligenciája és választé­kosan kifejező gesztusrendsze­­re minden fontos mozzana­tot a lényegénél ragad meg: ahogy a rab királyból német­római császár lesz, ahogy szembeszáll és győztesen meg­vív a pápával, ahogy végül lemondóan visszavonul császá­ri sáncai mögé, belátván, hogy a nép megnyerésére nincse­nek eszközei, csak a leigá­zására — mindezt a mester­ségtudás olyan fokán teszi, ami előtt csak fejet hajta­ni lehet. Az ő Zsigmondja nemcsak hangoztatja és tanít­ja, hogy — „nézheted a vi­lág dolgait aszerint, ahogy hívják őket, de nézheted őket aszerint is, hogy mik” —, nemcsak gyakorolja ezt a reál­politikát, nemcsak tudja, hogy a feudalizmusnak vége és a polgárral, a pénzzel szövet­kezni kell, hanem felfogja azt is, milyen korlátokat von mindez uralkodása köré. Husz­­ti nemcsak egy császárt, ha­nem egy teljes embert for­mál Zsigmondban, ami tör­ténelmi drámáról lévén szó, kivételes elismerést érdemlő művészi teljesítmény. Szabó Sándor XXIII. János pápa szerepében nem az a gonosz trónbitorló, akit az egyháztörténet számon tart, nem az, akiről a zsinati vád­indítvány úgy mondja, hogy gyilkosság útján került hata­lomra, nem a romlás fia, szi­­monista, tolvaj, hazudozó, uzsorás, szoknyapecérségben minden ördögnél nagyobb, a szentségeket nyilvánosan el­kótyavetyélő „szentatya”, ha­nem sokkal inkább: jóságos lelkipásztor. Ám erről a szí­nész nem tehet, ha egyszer ilyen az alkata, hogy nem tud intrikus, sem gonosz len­ni — erőszakot nem tehet magán —, bár ennek érde­kében minden tőle telhetőt elkövet. (Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy ezt a szerepet az 1946-os felújítá­son Major Tamás alakította). Schü­tz Ila királynéja való­jában addig jó, amíg nem ki­rályné. Mint makrancos Cil­lés Borbála nagyon betörni va­ló kis kanca Zsigmond szá­mára, de mint Húsz pártjá­ra szegődő uralkodóné kevés illúziót kelt. Akárcsak Balá­­zsovits Lajos, aki Húszként in­kább átszellemült vándorpré­dikátor egy régi cseh olaj­nyomatról, mint szuggesztív egyházalapító. Papp János dü­­hödten ágáló Zsizskájával pe­dig majd' széthasítja a szín­falakat. Mentségükre szóljon mindkettőjüknek, sőt, valójá­ban az egész együttesnek, hogy Zsigmondon kívül iga­zán jól megírt karakter alig akad ebben a nagylétszámú történelmi menetben, így az­tán nem csoda, ha a Madách Színház egyébként sem túl erős férfikara csak kínlódik a kisebb-nagyobb szerepek­ben. A közönség különben is mindig a sztárt, Husztit, a császárt várja, figyeli, az ő „nagyáriáját” élvezi. Gyakran sopánkodunk drá­mairodalmunk szegényességén. Háy műve a bizonyság, hogy vannak még „tartalékaink”. Csak elő kell venni, s főként valódi értékük és értelmük szerint elő kell adni őket. „Aki a dolgokban a valóju­kat látja, az az én szemem­ben az ember” — mondja Zsigmond császár mindjárt a darab elején, és erre rímel a dráma befejezése is. En­nek a realitáseszménynek a jegyében született a Madách Színház és Ádám Ottó sike­res bemutatója is. Barta András * *A KÖNNYŰ A VASÁRNAPI ZENÉS EBÉD­ET ¥ A * ¥ FÓRUMBAN * | ! £ BENKIJ DIXIELAND JAZZ BAND * k vidám dixieland-zenével szórakoztatja önt­ő­jé ¥ február négy vasárnapján, II és 14 óra között ^ ¥ a * £ SILHOUETTE ÉTTEREMBEN jf -k elköltött ebédjénél. JÉ­­ JÉ ^ Kedvcsinálónak néhány különlegesség: k Tempura gyömbéres szójamártással 100 Ft, jé k Szegedi halászlé 100 Ft, jé _k Pilisi vaddisznópörkölt 150 Ft, jé ■k Pecsenyebárány csülök 150 Ft, jé Lekváros mákosderelye 40 Ft. jé¥ Jé ^ Pontban 11 órakor n É­velőt kínálunk pirítás kenyéren. \V : r" i Jt *««»** FÓRUM HOTEL Budapest Budapest V. Apáczai Csere János utca 12—11. Asztalfoglalás, közvetlenül az étteremben, a 178-088-as telefonszámon. 4 Magyar Nemzet ENERGIATAKARÉKOS, NDKmo56 mfron­um JELLEMZŐI : egyszerűen kezelhető. 11 alap és 1 kiegészítő program, gazdag kombinációs lehetőségekkel; normál és kímélő mosás, a mosó- és öblítő­­szerek automatikus adagolása, csendes működés. Ára: 5480 forint. OTP-hitel: Budapesten telefonrendelésre is szállítja a vevőszolgálat, hívja a 110-601-et!_ €3® NDK MOSÓAUTOMATA SZAKÜZLET-BR VI, LENIN krt. 94. Szombat, 1983. február 5. ELLENVÉLEMÉNY a szellemtelenségről KÍNOSAN FESZENGÜNK sokszor, mikor szellemtelen cikkeket olvasunk vagy fel­szólalásokat hallgatunk, mi­kor szellemhiányos előadáso­kat udvariasan megtapsolunk. Mégis végighallgatjuk mind­ezeket, mert hátha valami történik, ami említésre méltó vagy mert kötelességszerűen meg kell hallgatnunk, el kell olvasnunk az illető felszólalást vagy írást. A szellemtelenség létezik. S nem azt kifogásolom, hogy a szellemtelenséget nem sze­retjük. Hanem azt, hogy már megszoktuk, már legyintés nél­kül megyünk el mellette és azt, hogy legtöbb esetben csu­pán szubjektív gyökerűnek tartjuk. Persze ami az utóbbit illeti, abban van igazság is. Az igazság az, hogy a találó meg­fogalmazások valójában találó gondolatok kifejezői lehetnek csak és kinek-kinek annyira lehetnek ilyen gondolatai,­­amennyire művelt, amennyire sokoldalúan tud asszociálni, amennyire ismeri a valóságos társadalmi jelenségeket. Tehát egy-egy telitalálat mögött fel­tétlenül ott vannak a­z egyéni képességek is. Ha például va­laki azt mondja, mint Bernard Shaw, hogy „amit magadnak kívánsz, azt ne kívánd más­nak, mert lehet, hogy neki egészen más az ízlése” — ak­kor emögött fölfedezhetjük az angol drámaíró egész szemé­lyiségét, gondolatmenetének aforisztikus kihegyezet­tségét. De éppen így Petőfi Sándor szatirikus versei mögött ott búvik Petőfi személyiségének az a játékos és humorral telí­tett sajátossága, ami lehetővé tette például az Okatootája című vers megfogalmazását. Ám ne legyen félreértés. Mi­dőn szellemességről beszélek, nem a gegről, nem a külsősé­­ges szóviccről, nem a tartal­matlan fordulatokról szólok. Ezek néha nem mindennapi megfogalmazásokat tartalmaz­nak ugyan, mégsem igazán szellemmel telítettek. Mert nem a rzü­i­dennapitól eltérő fordulatok megtalálásáról van szó, hanem arról, hogy ezek mennyire jellemzik egy-egy társadalmi tendencia lényegét. Vagyis nem általában, az el­vontság szférájában található az, amit valóban értékes, üde és friss fordulatnak tartunk, hanem mindig konkrét prob­lémákról, konkrét események­ről és ezért konkrét igazsá­gokról van szó. A SZELLEM HIÁNYA te­hát nem csupán a tudatlan­ságra vezethető vissza. Hány­szor tapasztaljuk azt, hogy olyan emberek, akik magán­­beszélgetésekben — történjék az társaságban vagy munka­helyen — egyéni hangon és frissen szólalnak meg, na­gyobb közösségekben már úgy fogalmaznak, hogy szavaiknak nincsen sava-borsa. Szárazzá válnak. Unalmasak lesznek. Nem tévednek a köznapi érte­lemben, vagy legalábbis téve­désük nem kirívó s nem is lehet az. Hiszen követik a köz­hangulatot. Elismétlik azt, amit mindenki tud. Arról szólnak csupán, amit mindenki vár tő­lük, újként kezelik azt, amit nemcsak mások mondtak már el, hanem ami közismert. Egy­szóval megfelelnek a várako­zásnak. S mi ennek a furcsa jelen­ségnek az oka? Hiszen nem két emberről van szó, hanem ugyanarról. Miképp lehetséges, hogy ugyanaz az ember egy­szer okos, másszor ismételge­tő? Egyszer nyílteszű, később fejbólintó. Egyszer élvezetes hallgatni, másszor viszont sem­mitmondó. Ezek az ellentmon­dások részben arra vezethetők vissza, hogy az emberek nagy része elválasztja egymástól a privát hangját és azt a han­got, amelyet a közösségben használ. Privát hangon szile­rd, elmondhat mindent. Szárnyal. A közösséggel szemben feszé­lyezett, visszafogott. Szárnya­­szegett. Folytonosan attól fél, hogy ha ugyanolyan lesz, mint a privát életben, akkor félre­értik majd. Vagy esetleg még hibásat, is fog mondani, egy nagyobb közösség majd lelep­lezi a tévedését. TEHÁT FÉL. S van-e félel­mének oka? Persze tudjuk azt, hogy ma már a félelem leg­többször nem is a felsőbbségtől való félelem, hanem valami más. Nem is a rangoktól vagy címektől fél, hanem amiatt ag­gódik, sőt, szorong, hogy illet­lenül valami más stílust kép­viselve beszél majd és így visszásnak fog hatni mindaz, amit mond. Az igazi nehézsé­get nem az jelenti, hogy a közszereplés esetében még oko­san és találóan gondolkodó emberekben is működik a szo­rongás, hanem az, hogy mi en­nek a szorongásnak az oka. És különösen pedig az, hogy ez a szorongás alapjában jogosult is. Mi adja a jogosultságát? Legnagyobb általánosságban azt mondhatjuk, hogy ennek történeti oka van. Igaz, a ma közéletben részt vevők nagy része nem élte már át azt a korszakot, midőn minden vélt hibába belekötöttek, midőn „továbbgondolták” — mégpe­dig nem jóakaratúan — azt, amit valaki elmondott. Mégis ennek a nagyon rossz hagyo­mánynak az emléke szinte kí­sért mai napig is a közössé­gekben. Ami történt, elmúlt ugyan, de a közösségi hangu­latok sokkal jobban őrzik, mint ahogyan konkrétan emlé­keznek rájuk az emberek. Mégis úgy vélem, hogy ez a válasz túlzottan általános volna. Egy részét fejezi ki pusztán annak az okrendszer­nek, melynek következtében az egyéni hangok s különösen a szellemes megfogalmazások idegennek, nem helyénvalónak tetszenek napjainkban. A másik ok már sokkal konkrétabb. Ha valaki egyé­nien fogalmaz meg valamit, nem bizonyos, hogy a fordu­lata az összes lehetséges szem­pontot felöleli. S különösen ilyen esetben van egyfajta vi­szolygás az új megfogalmazá­soktól, mivel ezeket „komoly­talannak" szokták tekinteni. A demokratikus közvélemény a mi tudatunkban komoly köz­vélemény. (A komoly szón itt­ hangsúly van.) Aki, szellemes,, ezen a­ közvéleményen bel­­l,­ az lehet, hogy csak szellerties-_ kedik, tehát komolytalan em­ber. S a komolytalanság jelző­jét talán még nehezebb elvi­selni napjainkban, mint ré­gebben a különböző elhajlá­sokra utaló jelzőket. ALIGHA TÉVEDEK, ha azt mondom: a komolyság meg­követelése erkölcsi szempont­ból tartalmilag feltétlenül po­zitív jelenség, de egyáltalán nem pozitív jelenség az, ha az újszerű fordulatban már ko­molytalanságot gyanítunk. Mindez visszavezethető arra, hogy a demokratikus légkör,­ az igazi demokratikus szellem lassan honosodik meg nálunk, hogy a demokrácia szempont­jából nem intézményileg, de tartalmilag az első lépéseket tesszük meg. Mert a nagy de­mokraták egyúttal koruk leg­szellemesebb emberei is vol­tak. Heine éppen úgy, mint Petőfi, és az a típusú játékos­ság és irónia, ami József At­tilát vagy Radnótit jellemezte, szintén nem véletlen jelenség. Mindezzel kapcsolatban hadd ajánljam az olvasó figyelmébe a klasszikus német filozófia egyik nagy alakjának, Schel­­lingnek a gondolatmenetét. Ő írta egyszer: sokan vannak, akik arról panaszkodnak, hogy írásait nehezen értik. Megfi­gyelte, hogy elsősorban ott akadnak meg ezek az emberek, ahol új gondolatokat ad elő. Nos, aki visszariad ezektől a nehézségektől, annak azt ajánl­ja, hogy csak olyan írásokat olvasson, melyek csak azt tá­masztják alá, amit az illető már tud. Ilyenkor nem fog semmiféle nehézséggel talál­kozni és saját régebbi gondo­latának gyengéd megerősítését is megszerzi.­­ Vagyis a régi gondolatok tökéletesen érthe­tőek, míg az újak nehezek és éppen azért nehezek, mert szellemesek. Az volna helyes, ha közvéleményünk végleg megszüntetné a „komolyko­­dást” és meg tudná becsülni azt, aki újat mond, ha megér­teni nehezebb is. Ha azonban megértjük , valóban szellem­­telinek és nem frázisosnak, sótlannak találjuk. Mert na­gyobb baj, ha valaki semmit­mondóvá válik, mint ha vala­ki az új gondolatok kifejtése közben tévedést is követ el. Hem­ann István

Next