Magyar Nemzet, 1984. június (47. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-08 / 133. szám

Péntek, 1984. június 8. A telek program csak enyhít... Mennyiért lehet házat építeni? A jelek szerint egyelőre nem szerepeltetjük rövidtávú társadalmi céljaink között a lakáskérdés megoldását. Legfeljebb fokozatos javulásról-javításról beszélhetünk, s valóban, példák mutatják, hogy az illetékesek lehetőségük, tehetségük szerint igyekeznek is hozzájárulni a szűnni nem akaró feszültségek enyhítéséhez. A debreceni városi tanács végrehajtó bizottsága a minap mérleget készített az ügyben: megvitatta azt a jelentést, amely „a magánerős lakásépítési, tetőtérbeépítési, emeletráépítési terv teljesítéséről, a telekalakítás helyzetéről, az építkezések támogatásának tapasztalatairól, az építőanyag-ellátásról” szólt. Az írás előterjesztője az építési és közlekedési osztály vezetője, Rácz József volt, aki a tervosztály helyettes vezetőjével, Enyedi Józseffel vállalkozott a széles problémakör legfontosabb részleteinek öszszefoglalására. Gyorsan, olcsón, sokat — Mindannyian tudjuk — kezdi Rácz József —, hogy míg korábban az állami lakásépítkezések túlsúlya volt jellemző, az utóbbi években a magánerős lakásépítés nagyobb arányára került a hangsúly. Az ismert gazdaságitársadalmi okok mellett ezt a folyamatot Debrecenben még tovább erősítette az egyre csökkenő fejlesztési alap, valamint a szűkös építőipari kapacitás. A helyzetfelmérés után döntött úgy a tanács, hogy fokozott figyelmet kell fordítani a magánépítkezéseket szolgáló területelőkészítésre. Az Országos Tervhivatal 1982-ben lehetőséget adott arra, hogy a célcsoportos lakáskeret pénzügyi alapjainak egy részét a tanácsok telek kialakítására használják fel. Azt a célt tűztük ki, hogy Debrecenben egyetlen megalapozott építkezési szándék se akadjon el a telek hiánya miatt. Enyedi József számokkal támasztja alá az elmondottakat. A hatodik ötéves terv időszakában eredetileg 25 millió forintot szánt a tanácsi költségvetés telekalakításra. Ez az összeg 1985 végére várhatóan meghaladja a 150 milliót. A többletfelhasználás ára, a telepszerű lakástervek pénzügyi és építőipari kapacitás hiánya miatt csak részben teljesülhetnek. Ez rögtön fölvet egy alapvető kérdést. A magánerős lakásépítés különféle, telekkel „megtámogatott” formájában valószínűleg nem ugyanazok a családok jutnak otthonhoz, akik a lakótelepen kaphattak volna lakást. — Ez valószínű, bár hozzá kell tenni azt is, hogy sok építkezőnek már volt lakása, amihez így az „újraelosztás” során hozzájuthatnak a várakozók. — A szabadpiaci ár nem hiszem, hogy vonzó a fiatal házasok számára. Gondolom, a telekigénylők között szép számmal akadnak nem debreceniek is. — Az elosztásnál alapvető követelmény: az igénylő öt éve Debrecenben lakjon vagy itt dolgozzon. Előnyt jelent, ha valaki a korábbi lakását visszaadja a tanácsnak. Ugyancsak a lista elejére kerülnek azok, akiknek jogos lakásigénylésük van. Az igények kielégítéséről társadalmi bizottság dönt. A telkeket a város peremén alakítják ki. Olykor csak némi jóindulattal lehet azt mondani, hogy a városban, hiszen még a biztonságos megközelítéshez szükséges szilárd út is hiányzik. Nem lett volna célszerűbb a központhoz közelebb eső körzetekben alkalmas területet tál'"mi, esetleg a leromlott házak helyén? — Az úti elképzelésekhez gyorsan kellett igazodni, ezért először azt vizsgáltuk meg, hogy mely területen lehet viszonylag nagy számban, rövid idő alatt, olcsón építési telkeket kialakítani. Jelenleg a hagyományos családi házas telkek a legolcsóbbak, mivel azokhoz csak a villany,víz odavezetésére, meg a csapadékvíz elvezetésére van szükség. — Ez ellentmond a csoportos korszerű családi házak elterjesztését szorgalmazó koncepciónak. — Egy arra alkalmas telekhez szennyvízcsatornát kell építeni, ami a legdrágább a közművek közül. De még valamilyen fűtőenergia is kell, vagy gáz vagy távfűtés. Ez a külső területen hatalmas öszszegeket kívánt volna, a város belsejében viszont a szanálás okozott volna túl nagy terhet. Az ,,emelet” drága ! Visszatérünk az alapkérdéshez: van-e némi esélye két fiatal embernek, hogy közös, önálló életét tartós használatba adott telken épített házban kezdje? — Nem túl drágák ezek a telkek? — Szabályok szólnak arról, hogy az előkészítés költségeinek meg kell térülni a használatba adással. De a tanács még támogatást is ad, a csoportos korszerű családi házaknál lakásonként 40—60 ezer forintot, a hagyományos családi ház esetében pedig 25 ezer forintot. — Nézzünk egy konkrét példát: mennyiből lehet házat építeni? — Induljunk ki abból, hogy 650 ezerért felépíthető egy háromszobás ház. Szászhúszezer forint használatbavételi díj esetén annak harminc százalékát kell azonnal kifizetni, a megmaradó hányadot tízéves részletre, hatszázalékos kamatra lehet törleszteni. Az OTP ad háromszázezer forint hitelt, két gyerek esetén jár nyolcvanezer forint szociálpolitikai kedvezmény. Adhat támogatást a vállalat, akár visszatérítési kötelezettség nélkül is, habár ezt az utat nemigen választják. Végső esetre pedig ott van még a bankhitel, amit nyolc százalékra kaphat az építkező. Ha mindezt összeszámoljuk, százezer forintos vállalati hitelt feltételezve, az induláshoz jó esetben legalább 200— 250 ezer forintra van szükség. Akárhogy is, nem túl kedvező lehetőség. Sajnos, meg kell mondani, hogy a jelenlegi körülmények között az a forma nemhogy a fiatalok, de még a komolyabb anyagi háttérrel bírók számára se igen elérhető. A legfontosabb probléma: a tetőtér-beépítésnél, az emeletráépítésnél kialakítható lakások építési költsége igen magas. Egymillió forint körül alakul. Négyzetméterenként átlagosan 14 ezer forint, jóval több, mint a lakótelepeken. — Akkor mit tehet a tanács? — Alig valamit. A KISZ- szel közösen létrehoztunk egy szakemberekből álló bizottságot, amely azt hivatott alaposan megvizsgálni: vajon nem lehetne-e csökkenteni valamennyivel a felmerülő költségeket? Az emeletráépítés csak akkor válhat igazán vonzóvá, ha jelentősen csökkennek a lakások kialakításával járó költségek. megvalósulását igazolja, hogy a magánberuházású családi és társasházak kategóriában 1981-ben az előirányzott 212 lakás helyett 390, 1982-ben 140 helyett 409, tavaly 280 helyett 543, az idén pedig 339 helyett várhatóan 582 épül. A lakáskérdés egyik részfeladatának megoldásában tehát Debrecenben sikerült némi eredményt elérni. Az viszont kiderült az elmondottakból: az igazi megoldásra — a lakásnélküliek elviselhető anyagi terhekkel járó lakáshoz juttatására — továbbra is várni kell. Görömbölyi László A portán nem múlik... Befejezésül idézzünk néhány számadatot a jelentésből. Debrecenben a középtávú tervben szereplő 5045, állami erőből épülő lakás helyett csak 3903 készül 1980—1985 között. A magánerőből épülő lakások száma évről évre a tervezetthez megközelítően alakul, viszont jelentős eltérések mutatkoznak a részletekben. Éppen a telekellátással kapcsolatos koncepció gyakorlati Magyarorizet Felelősség, bajtársiasság Fiúk a határon A laktanya pár percnyire van az egykori kaszárnyától, melynek sarkán Petrovics Sándor vigyázott a gyöngeelméjű Ferdinánd császár birodalmára. Petrovics Sándor nem valami jó katona volt, sőt, elsősorban nem az volt. Még Petőfiként sem, hisz Mészáros Lázár a függetlenségi harc hadügyminisztere a híres nyakravaló-affér miatt és egyebekért tiszti rangjáról lemondatta. Igaz, egy Bem József nevű tábornok másként vélekedett felőle. Szerinte Petőfi Sándor egy hadsereggel felért. Ezért is tüntette ki a költőt Szászsebesen, 1849 áprilisában a katonai érdemjel harmadik osztályával. Milyen volt akkor és ott a jó katona? Ki tudná megmondani!.. . És milyen ma azoknál az alakulatoknál, fegyveres testületeknél, amelyek egyik elődjeként az egykori honvédsereget tisztelik? Furcsa a világ, annyi szent! Amióta katonaság létezik — a történelem kezdete óta —, egyik legfőbb polgári erény férfiaknál, hogy megfelelő életkorban jó katona válik belőlük. Ezek szerint valamennyi regiment egyforma lenne — szerencsére nem az. Erkölcsei a fenntartó társadalomét tükrözik. Céljait annak céljait. Ám rendje, szolgálati szabályzata más Angyalbőrbe bújni azért nálunk sem nagy öröm. Márcsak azért sem, mivel itthoni világunk többnyire tiszteli, de mindenféleképp elismeri, fiatalokról szólva pedig legalábbis elnézi, ami más bennünk, mint a többiekben. A katonaság, a határőrség pedig nem feltétlenül az egyéni viselkedés, hajlandóság kiélésére alkalmas terep. A soproni határőr-laktanyában — mely pár percnyire van Petőfi egykori kaszárnyájától —, ezekről és hasonló dolgokról beszélgetünk Szalontay János határőr-őrnaggyal és Fiú Ferenc határőr-alezredessel. Voltaképp arra lennénk kíváncsiak: milyen testileg, lelkileg az a húsz év körüli magyar fiatal, aki másfél esztendőre ide kerül? Mi könnyíti, vagy nehezíti számára a szolgálati időt? ... De ebből újabb kérdések következnek. A közhit szerint — és némileg a valóságban — fizikailag képzetlen, fegyelemre mérsékelten hajlamos fiúk a kiképzés és a fogadalomtétel után, mondhatni „kinevezés” által válnak felnőtté.Ennek ne tulajdonítsunk csekély jelentőséget. A kultúrhistória minden korban ismer beavatási szertartásokat.) És milyenek ifjú felnőttként — a szokásosnál sokkal nagyobb felelősséggel terhelve? Amit viszont tudunk: aki Sopronba kerül, az már valamiféle vizsgát kiállt. — Így van! — erősíti meg Szalontay János őrnagy. — Hozzánk képzett, nemegyszer diplomás fiatalemberek jönnek, a magyar ifjúság sokat ígérő csoportja. Mi jellemzi őket? Jóllehet egészségesek, de nagy részük fizikailag gyenge, bizonyítva iskoláinkban a testnevelés elhanyagolt voltát. Még azok sem elég erősek, valamennyien, akik fizikai munkát végeztek. Fiú Ferenc alezredes mondja: — Meglehet a terhelés fokozatos, a kiképzés első komoly szakasza igen nehéz. — Úgy gondoljuk, vannak lelki terhek is ... Az őrnagy bizonyára ismeri a katonatörténeteket: — Ha vannak, másfélék, mint ahogy a civilek képzelik. Egyebek közt mivel az első idegen az újonc határőrnek nagyon kevés ideje van ... Ritkán adódik konfliktus amiatt, hogy mondjuk egy diplomás fiatalember nála lényegesen képzetlenebb rajparancsnokhoz kerül. A főiskolát végzettek legtöbbször tisztes tanfolyamra kerülnek. Erre ügyelnünk kell, de másra is. Arva például, hogy ezek a fiatalok különböző korúak, és ebben a korosztályban minden év számít. Ha egy huszonhárom esztendős nős, gyerekes férfi egy tizenkilenc éves rajparancsnokhoz kerül, rosszul érzi magát. — Milyen hát a magyar fiatalember úgy tizennyolc és huszonhárom éves kora között? És milyen a jó katona, a jó határőr? Mondjuk tíz év alatt, hogyan változtak a sorkötelesek? — Értelmesebbek, nyíltabbak talán. Fizikailag gyengébbek. Régen többet adtak a sportra, mint manapság. Nagyobb látókörük ellenére, ismereteik sok mindenben hiányosak ... Vonatkozik ez a zenére, amit sokuk számára a diszkó pótol. Az viszont egyirányú utca nem vezet a muzikalitáshoz, vagyis nem tudjuk megtanítani őket énekelni. A történelmet és a földrajzot kevéssé ismerik. És egy újabb tapasztalat: keveset nézik a tévét. Épp ezért szorgalmazzuk, hogy legalább a híradót megtekintsék, hisz az napi ismeretekhez segít.. . Hogy a jó határőr...? Úgy igaz, hogy kemény. De néha nagyon nehéz a keménység határát megvonni. Az a dolgunk, hogy megtegyük. Szabó Zoltán sorkatona, rendfokozata szerint sorállományú határőr őrmester. Merényi Péter ugyancsak sorkatona pár napja szakaszvezető. Mindkettő diplomás fiatalember, éppen túl a kiképzésen és a tisztes tanfolyamon. Parancsnokaik szerint mindenben tehetségesek ... És nagyon fáradtak. Fiú Ferenc alezredes mutat be hármunkat egymásnak. — Mi a legnehezebb a határőr-szolgálatban? És mi az, ami jó? Merényi Péter válaszol: — Mindenkinek más, lelkialkat és fizikum szerint. Nekem a helyzeteim nehéz. A feleségem most végzi a főiskolát, kislányunk pedig ötéves... Kapok segítséget, hogy könynyebb legyen. A körülményekhez képest gyakran lehetek otthon... Ami jó: nagyon egészségesen, rendszeresen élünk, úgy, ahogy nem fogunk többé. A civil élettől ez főként abban különbözik, hogy ott minden helyzetben van választási lehetőség. Itt kevés adódik ... Az akadálypályán van egy magas gerenda. Magamtól aligha másznék fel rá, de látom, hogy a többiek megcsinálják, hát nekem sem lehetetlen. Én civilben tanítok. Tudom, hogy az iskolában milyen pedagógiai lehetőségek vannak. Kevés a fegyelmező eszköz, csekély a motiváció. Nem tudok egyebet mondani, minthogy a parancs olykor segítheti az önismeretet. — Létezik-e ma bajtársiasság? Szabó Zoltán szerint abból kétféle van. Az egyik álságos. Gondoljunk a kimenőre, ahol ketten találkozva esetleg jól leitatnánk egymást, és a másik esetre, mikor szolgálatban nehéz helyzetben valóban segítjük egymást. — Ha barátság nem volna — véli Merényi Péter —, az emeletes ágyak közt sem férnénk el, hisz szűk a hely... Mert azért mégsem csak a kinevezés által válunk felnőtté. Megay László A szemkórodálól a Mária utcai klinikája Ma délután ünnepi tudomásnyos ülést tart a SOTE II. Szemklinikája egykori neves szemészprofesszora, ifj. Imre József születésének 100. és a Mária utcai szemklinika fennállásának 75. évfordulója alkalmából. A tudományos ülésen a szemklinika létesülésének körülményeiről, kezdeti éveiről, munkásságának fejlődéséről dr. Bíró Imre, az orvostudományok doktora tart előadást. Az idős szemészprofesszor már több, más alkalommal is foglalkozott azzal a hosszú úttal, amíg sor került a ma 75. születésnapját ünneplő (napjainkban helyileg már túl szűkös körülmények között működő, de akkor Európa legnívósabb egészségügyi intézményei közé tartozó) Mária utcai szemklinika felépítésére. Publikációi, előadásai, és beszélgetésünk alapján — íme egy részlet érdekes orvostörténeti visszaemlékezéseiből. Két szoba, hat ágy 11908-ban, amikor az egész világon csak Bécs dicsekedhetett szemklinikával, Pesten két szobában hat ággyal megnyílik az egyetem „szemkórodája ... Bécsben az egész egyetemi és orvosképzés — szerencsére — a szervezőképességéről is ismert kiváló holland orvos Van Swieten kezében összpontosult. Az eredetileg Mária Terézia meghívására Bécsbe költözött, s ott katedrához jutott Van Swieten lett egyike a híres bécsi orvosi iskolát megalapozó személyiségeknek. A humanista és felvilágosult professzor figyelme azonban nemcsak az osztrák, hanem a magyar orvosképzésre is kiterjedt. Neki köszönhető az első magyar orvosi fakultás felállítása a nagyszombati egyetemen 1770-ben, és ő tette kötelezővé a szemészet oktatását is. A szemészet, s annak egyetemi jellegű művelése hazánkban lényegileg 1817-ben kezdődött, amikor a pályázók közül Fabini Theofil Jánost nevezték ki a magyar szemészet első nyilvános rendes tanárává. Ennek a dátumnak kultúrtörténeti érdekessége az, hogy hazánk (Ausztriát is megelőzve), az első ország, ahol a szemészetet, a többi szakma képviselőjével egyenrangúan, csak a szemészettel foglalkozó professzor képviselte. Fabini professzorral tehát — aki a bécsi iskola minden értékét és vívmányát magával hozta, s aki harminc éven át mind gyakorlati, mind tudományos szempontból áldásos működést fejtett ki — hazánk úttörőként belépett azon országok sorába, amelyeknek egyetemén idővel szemklinika és szemész-tanár szolgálta az orvostudományt és a betegeket. Persze ez orvosi szakág hivatalos elismerésekor a szemészetnek még igencsak mostoha sorsa volt nálunk. Az 1830-as években a szemklinika is a mai Kossuth Lajos és Semmelweis, az akkori Új Világ és a Hatvani utca sarkán álló jezsuita kolostorban talált otthont, öt klinikának 54 ágya volt, s ezek közül kilenc szolgálta a szemészet céljait. Fabini halála után, 1848-ban Lippay Gáspár lett a szemészet professzora, s mivel a többi klinikát elhelyezték a kolostorépületből, a szemészeti ágyak száma 24-re, majd később 40-re emelkedett. A kultuszminiszter látogatásai Ilyen tekintélyes ágyszámú klinikának lett a vezetője Lippay Gáspár nyugdíjazása után 1874-ben, a magyar szemészet egyik legnagyobb mestere — akinek tiszteletére emlékérmét is alapítottak — Schulek Vilmos. .. kinevezése után így jellemezte a gondjaira bízott klinikát: „A betegágyak olyan szorosan vannak, hogyha az egyik beteg álmában nyújtózik, szomszédja szemét megdöfheti. Árnyékszékül negyven embernek az ajtóköz szolgál, összesen négy mosdótár van, vizsgáló-, kezelő- és váróhelyiségül egyetlen szoba, operálóterem nincs, s a tanterem rekkenő fullasztó levegőjében a hallgatók harmad részének nincs ülőhelye.” Ám Schulek professzor és munkatársai ilyen sanyarú viszonyok között is nemzetközileg értékelt gyakorlati és tudományos munkát folytattak. A profeszszornak a klinikai állapotokat jellemző közlései, amelyek az Ellenőr és a Pester Lloyd című lapokban jelentek meg, nagy felháborodást keltettek a közönségben, s a minisztériumot bombázó jelentései is javítójobbító szándékú mozgalmat indítottak el hivatalos helyeken. Trefort Ágost, az akkori kultuszminiszter több alkalommal is meglátogatta a klinikát, és személyesen meggyőződött az ott uralkodó tarthatatlan állapotokról. 1881-ben törvényjavaslatot nyújtott be új klinikák építésére. A törvényjavaslatot az illetékes fórumok elfogadták, s 1884-ben felépült a belső klinikai telep impozáns tömbje, amiben a dékáni hivatalt, a kórtani, valamint a gyógyszertani intézetet, a kari könyvtárt, a Pasteur Intézetet, a bőr- és nemibetegek, s az elmebetegek rendelőjét helyezték el. A szemklinika az épület kertre néző földszintjét és első emeletét foglalta el. Az ágyak száma 53-ra emelkedett, a járóbetegek váró-, vizsgáló- és rendelőszobát kaptak. A tanterem megfelelőnek bizonyult, a könyvtár és a laboratórium közös helyiségen osztozkodtak, de,nem volt megfelelő operálóterem. 1905-ben, miután Schulek professzor elhunyt, egykori adjunktusát, Grósz Emil rendkívüli tanárt nevezték ki a szemészet nyilvános, rendes tanárává, s a Szemklinika igazgatójává. Grósz professzor működése kezdetén máris tervbe vette egy önálló szemklinika építését. 1907 július 1- én meg is kezdődött a belső klinikai telep Mária utcai frontján a klinika építése, s gyorsan haladt a munka. „Mindenki maga előtt látta a nagy célt, a tudományos munkának, a gyógyításnak, az oktatásnak megfelelő hajlékot szerezzünk.” — így írt Grósz professzor Ötven év munkában című könyvében az építkezésről. Ám azt is hozzátette, hogy „a főépület gyors elkészítése, érdekében naponta az épületen jártam, a munkásoknak jutalmakat, emlékeket osztogattam.” Tisenoteser ssikke hályogműtét 1908. szeptember 1-én átköltöztek a technika minden akkori vívmányával felszerelt, nyolcvan betegággyal rendelkező új épületbe. Az új klinika betegforgalmának növekedését a számok illusztrálják a legjobban: 1904-ben még 9547 új járóbeteg kereste fel a klinikát, 1914-ben már 18233, és 1933-ban 22876. (A járóbetegek 66 százaléka pesti, 34 százaléka vidéki volt.) A klinikára 1904- ben 947 beteget vettek fel, 1914-ben már 1484-et és 1933- ban 1922-t. A nagyobb operálások száma 1904-ben 1013 volt, 1914-ben 1130, 1933-ban 1559. Még egy érdekes szám Halász Kornél publikációjából: 1904 és 1935 között 15050 szürkehályogműtétet végeztek. Az új klinika a szemészet szervezeti-társulati életében is óriási haladást jelentett. A 75 évvel ezelőtt létesített Mária utcai klinika — ahogyan Bíró professzor emlékezik rá — nagymértékben hozzájárult a szembetegek korszerű kezeléséhez és gyógyításához, valamint a magyar szemészeti szakirodalom Európa-szerte méltányolt fejlődéséhez. Az új klinika lett az otthona az 1904-ben alakult Magyar Szemorvosok Egyesületének, a mai Szemorvos Társaságnak. Schulek professzor halála után 14 esztendeig Grósz professzor volt a Szemorvos Társaság elnöke, őt azután — az épp egy évszázaddal ezelőtt született — Imre József, Blaskovits László, Liebermann Leó és Ditrói Gábor professzorok követték ... És ezután már napjaink következnek. Az új és újabb vizsgáló-gyógyító eljárásokról kiváló szemésztanárok taratnak előadást a mai tudományos ülés keretében. OS. M.