Magyar Nemzet, 1984. november (47. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-22 / 274. szám
Csütörtök, 1984. november 22. MagnrNottizet A HÉT FILMJEI Szent Lőrinc éjszakája Milyen sokszor láttunk már a filmvásznon olyan történetet, amely a háborúra rácsodálkozó, a vérzivatarban egyik napról a másikra felnőtté váló gyermekekről szólt! S mily ritkán olyat, amely azt beszélte volna el, hogy miként éli meg a gyermeki lelkű gyermek, a világra éppen csak ráeszmélő lény a felnőttek furcsa, érthetetlen indulatait, az öldöklés felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan korszakát. A két Taviani-testvérnek, Paolónak és Vittoriónak új filmjében éppen ez sikerült, jóllehet negyven esztendővel az események után éreztek rá arra a hangnemre, amely — a háborúval kapcsolatos felnőttkori tudattartalmak lehántása után — a gyermekek komikumra, groteszkre, abszurdra fogékony szemével képes láttatni. A Szent Lőrinc éjszakája kerettörténeteként egy mai felnőtt, egy anya meséli el gyermekének a képsorokban megelevenedő, négy évtizeddel korábbi történéseket, egy olasz kisváros lakóinak tragédiáját San Martino népe — miközben a felszabadító amerikaiakat várják — két viselkedésforma között választhat: vagy (teljesítve a feketeinges fasiszták és a megszálló németek parancsát) a városka székesegyházába vonulva várja meg, passzívan, az eljövendő eseményeket, vagy pedig egy öreg paraszt, Galvano tanácsára hallgatva felkerekedik s elébe megy az amerikai csapatoknak. A film narrátora, az akkor hatéves kislány a Galvano vezette falusiakkal tart, s így marad életben: a székesegyházba menekülteket a németek és olasz elvbarátaik — egy megölt német katonát megbosszulandó — lemészárolják. A film java része e gyermeki szemmel láttatott vándorlás története, jobbára csak laza epizódfüzér, vagy inkább: emlékképek halmaza. Groteszk humor bujkál ezekben a jelenetekben, s még tán olyasféle érzelmesség is, amely csak egy gyermek képzeletében társulhat a felnőttek előtt borzalmasnak feltűnő eseményekhez. Épp ezért talán meglepve tapasztalja a néző, hogy nincs ebben a filmben a háborús munkákra olyannyira jellemző feszültség, hogy a megrázóan tragikus pillanatok rendre a groteszkben oldódnak fel, hogy az egész — a történelmi ismereteink szerint valójában életveszélyes — vándorlás, menekülés jobban hasonlít valamiféle kedélyes, mesebeli, piknikkel egybekötött kirándulásra, mintsem arra, ami igazából lehetett: az egyetlen, ésszerű, életmentő cselekedetre. Épp ezért lehetséges, hogy — tán csak Galvanót, s a most, negyven év késéssel megszerzett szerelmét, Concettát leszámítva — nem is igazán jellemzik hőseiket a Taviani-fivérek; megelégszenek azzal, hogy egy-egy jellemvonásukat — mintegy népmesei lazasággal — fölfessék. Így aztán semmi akadálya nincs annak, hogy a valóság az éppoly nehezen körülhatárolható mesés víziókba csapjon át — hogy a partizánok például bosszúálló félistenekként, római légiós páncélban jelenjenek meg —, hogy az amerikai csapatok megfoghatatlan jelenlétéről egy fél doboz Camel-cigaretta és egy léggömbnek felfújt gumióvszer szolgáltassa csak a bizonyosságot, vagy hogy — a filmnek tán legszebben megoldott jelenetsorában — egy aranylórozstáblában a fasiszták és partizánok — máskülönben: egymás rokonai, földijei, gyerekkori játszótársai — véres leszámolása olyannak hasson, mintha csak valamiféle kedélyes számháború zajlana. Kétféle hangulat lesz úrrá a nézőn a film vetítése közben: egyszer úgy érzi, keményszavú, ősi mélységeket megnyitó népballadát lát, másszor meg mintha valami abszurd komédia peregne a szeme előtt — minden háború irracionalitásáról. Vélhetőleg így van ez a rendezők szándéka szerint, hiszen sok formai megoldással épp erre „segítenek rá”. A modern filmben olyannyira ritka kísérőzene — Nicola Piovani munkája u tán ezért kap kiemelt fontosságot, helyenként komoly dramaturgiai funkciót. Ezért anynyira anakronisztikusak, a bulvárfilmre emlékeztetőek az egyes jelenetek között a vándormaszkos „áttűnések”, s tán ezért figyelmeztet egy másfajta, egy „gyermeki realizmus” jelenlétére már rögtön a film elején az ablak mögött káprázó, ordítóan festett műtermi „égbolt”. A Taviani-fivérek gyermekfejjel átélt személyes emléke így lett a megrendítés szándéka nélkül való figyelmeztetéssé mindenféle háború ellen, s így lett egyúttal a remény filmje is. Az ősi ösztöneire hallgató egyszerű paraszt, Galvano, a népét megmentő bibliai Mózes alakját idézi fel; a tétlen beletörődés helyett a cselekvés földhözragadtan realista, célszerű prófétájaként. (A filmet a stúdiómozik vetítik.) Ragyogó karrierem Képletesen értendő persze a cím, a film hősnőjének karrierje éppen annyira nem ragyogó, mint amennyire nem karrier. A századforduló Ausztráliájában játszódik a történet, s egy csúnyácska, szegénysorsú fiatal lányról szól, aki azonban eléggé öntudatos és okos ahhoz, hogy ne elégedjék meg a társadalmi tradíciók szerint számára kijelölt szorgalmas-dolgos feleség-szereppel. Többre, értelmesebb életre vágyik, író és a maga ura akar lenni, még akár azon az áron is, hogy ezzel kivívja a patriarchális társadalmi rendet elfogadó más középosztálybéli férfiak és asszonyok megütközését Miles Franklin regényéből — önéletírásából — forgatta filmjét az ausztrál Gillian Armstrong, nyilván hűségesen követve az eredeti mű fordulatait, amelyek jónéhány helyen — érthető módon persze — emlékeztetnek a jeles múltszázadi angol írónő, Jane Austen „társasági” regényeinek világára. Végül is a filmből a legérdekesebb a főszereplő, Sybilla fejlődésrajzának alakulása, ezt Judy Davis nagyon érzékletesen, tehetségesen közvetíti. Egészében véve azonban a filmben felvetett gondolatok, a női egyenjogúságról megfogalmazott századeleji eszmék meglehetősen távol kerültek már mai világunktól. V. P. Koszorúzás Germanus Gyula sírjánál Megkoszorúzták Germanus Gyula professzor sírját — születésének 100. évfordulója alkalmából — szerdán a Farkasréti temetőben. A simai Fodor Sándor, az ELTE arab tanszékének vezetője, valamint Mohammad Abu Duma egyiptomi költő és irodalmár mondott beszédet. Felidézték a világhírű orientalistának, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egykori professzorának emlékét, aki a húszas évektől rendszeresen tartott előadásokat törökországi, egyiptomi és indiai egyetemeken. Germanus Gyula sírjánál a Művelődési Minisztérium, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Körösi Csoma Társaság, az Egyiptomi Arab Köztársaság nagykövetségének, a Szocialista Népi Líbiai Arab Jamahiriya Budapesti Népi Irodája képviselői, valamint Isza Al-Nauri jordániai akadémikus és a tudós hozzátartiit helyezték el koszorúikat. Ilosfalvy újra a Carmenben AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN új szereplők álltak be november 9-én Bizet Carmenjébe. Az előadás színpadokig most is épp oly bosszantó, mint két és fél évvel ezelőtt volt, amikor bemutatták. René Terrasson elment, a rendezése ittmaradt A Carmen stabil repertoárdarab. Vajon hány évig fogunk még mérgelődni rajta Budapesten? Takács Tamara, az új Carmen szép hangú, tehetséges, muzikális énekesnő, mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy jó volt a választás, hogy ő megfelelő művész erre a szerepre. Prosper Mérimée Carmen-figurája szinte kislány még, de szinte árad belőle a szerelmi vonzerő, a sexappeal. Ösztönösen cselekszik és felelőtlenül, mert nincs tudatában, hogy milyen vad érzelmeket tud ébreszteni csapongó párválasztásaival. Bizet már változtatott ezen a karakteren azáltal, hogy mélyebb női hangra koncipiálta szólamát, így Carmen érettebb, aszszonyosabb lett és egyszersmind kezdeményezőbb is. A híres Habanera és a Seguidilla már valóban csábító dalok. És azután jöttek a különböző előadók, Carmen megszemélyesítői, akik tovább torzították a cigánylány figuráját az olcsó vamp, a feslett erkölcsű, fülledten érzéki délvidéki démon irányába. Ezért az operai Carmen megformálásának nehézsége abban rejlik, hogy igyekezni kell megőrizni a regénybeli Carmen fő jellemvonásait, ám ugyanakkor nem szabad Bizet zenéje ellen sem játszani. Nos, ez nagyon keveseknek szokott sikerülni. Takács Tamara sem tud ellenállni a hatásos, mély hangok csábításának, alsó hangjai nem mondhatók valami finom effektusnak. A csábító Carmen nem nagyon tetszett Takács Tamara megfogalmazásában, a tragikus, véres dráma hősnője már sokkal inkább. Hangilag jó teljesítményt nyújtott, egyedül a Habanéra nem volt egészen tiszta. ISMÉT beállt Don Jósé szerepébe Ilosfalvy Róbert. A kitűnő énekes lényegében most is olyanféleképpen oldja meg Don José szólamát, mint régen. Az első két felvonásban, ahol líraian kell énekelni, itt is jó, de nem csillog igazán, sem a Micaela—Don José duettben, sem pedig a Virágáriában. A harmadik és negyedik felvonásban viszont, ahol drámai a szerepe, ott van elemében, ott ajándékozza meg a közönséget valódi nagy pillanatokkal. Ilosfalvy vérbeli színpadi művész és ma is megvannak az eszközei ahhoz, hogy elképzeléseit hangilag is meg tudja valósítani. Andor Éva hibátlanul énekelte el Micaelát. A szerepe nem nagyon hálás, José menyasszonya, a „bűnös” Carmen erényes, de természetesen hozzá képest halvány arcélű erkölcsi ellenpontja. Andor Éva mély zeneiségű, technikailag biztos éneklése mégis méltán aratott nagy sikert ezen az estén. Ötvös Csaba jó fellépésű, rutinos Escamillo. A hangja azonban kicsit világos a szólam követelményeihez képest. A kisebb szerepekben fel kellett figyelni a Mercedesként most bemutatkozó Pánczél Éva főiskolai hallgatóra, aki ígéretes tehetségnek látszik, valamint a Zunigát éneklő, szép hangú Király Miklósra. A többiek, Hankiss Ilona, Korcsmáros Péter, Kárpáti Ernő és Kovács Pál már szerepeltek ebben a rendezésben, ezúttal is jól látták el feladatukat. Medverzky Ádám vezényelte az előadást temnera mén ture osan, az ének- és zenekart biztos kézzel irányítva. Kertész Iván Elment az utolsó nagybányai Baráti köréből most kaptuk a hírt, hogy hétfőről keddre virradó éjjel meghalt Boldizsár István festőművész, a nagybányai iskola utolsó képviselője. A nyáron töltötte be a nyolcvanhetet... s még tele volt tervekkel. Orosházán született, paraszti családban — s az utóbbi évtizedben az volt a gondja, hogy visszavásároljon műveket, orosházi múzeuma számára. Tanulni Nagybányán és Münchenben, de a legtöbbet a természettől tanult; élete utolsó évének ragyogó virágcsendéleteit egy nyári műteremnek kinevezett garázsban, szülőföldjén, modell után festette: egy konyhai hokedlire rátett egy köcsögöt, abba mindenféle kerti vagy vadvirágokat rendezett. Volt nyár, még nyolcvan éves korán túl is, amikor negyvennél több képre is futotta erejéből, ihletéből, sőt, az utóbbi egy-két évben kezdett újra tanyákat is festeni. Kevesen tudják, hogy a rézkarcnak is mestere volt, a régi németalföldiek áhítatával és szakmai tudásával örökített meg alföldi tájakat, düledező tanyákat, omladozó malmokat, különlegesen szép fákat. Festményeiről szólva pedig nem szabad elfeledkezni balatoni látképeiről, alföldi búzamezőiről; ezekből az élet melege árad. Az egyik legismertebb portréfestőként mindig nagyszámú megrendelésben volt része, a két háború között főrendi családok adták kézről kézre, „de ez csak annyit bizonyít, hogy tudok festeni" — mondta. E. M. NAPLÓ Tudományos ülésszakot tart Vargyas Lajos zenetudós hetvenedik születésnapja tiszteletére december 1-én, szombaton délelőtt fél tíz órakor a Magyar Zeneművészek Szövetségének zenetudományi és kritikai szakosztálya a Vigadó V. Vörösmarty tér 1. szám alatti épületének I. emelet 126-os termében. ♦ Kelemenné Mészöly Laura festőművész kiállítása, ma csütörtökön délután 5 órakor nyílik meg a Paál László teremben (VIII., Rákóczi út 67/B.).♦ A Pécsi Nyitott Színpadon decemberben látható az Örkény-trilógia: 10-én és 11-én a Pisti a vérzivatarban, 12- én a Kulcskeresők, 13-án, 14-én és 15-én pedig a Forgatókönyv előadására kerül sor, Vincze János rendezésében. Molnár Éva ötvösművész ezüst ékszereiből kiállítás nyílt meg szerdán a Csók István Galéria (V., Váci u. 25.) ötvöstermében. Az ékszerbemutató november 28-ig tekinthető meg. Macskássy Izolda grafikus Kapcsolatok című kiállítása nyílt meg szerdán a kecskeméti óvónőképző intézetben, a művész az utóbbi esztendőben készült mintegy félszáz, selyemre festett képéből Budapest felszabadulásának 40. évfordulójára megnyílik az Iparművészeti Múzeum új, állandó kiállítása, Művészet és mesterség címmel, amely a művészi kézművesség, az iparművészeti technika egyetemes fejlődését és válfajait mutatja be. Az Ódry Színpadon, november 26-án este vizsgaelőadáson mutatják be a Vad nőket, Gershwin musicaljét. Az előadás rendezőtanára: Iglódi István.♦ Csáki-Maronyák József festőművész kiállítása nyílt meg szerdán a szombathelyi Derkovits-teremben. A művész negyvenhárom alkotását — zömmel csendéleteit, portréit, balatoni tájképeit — láthatják a látogatók december 1-ig. Petőfi élete és kora felújított kiállításon Megújított, felújított formában ismét látható a volt Károlyi-palotában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Petőfi Sándor életét, korát és munkásságát bemutató kiállítás. Mint a nemzet legnagyobbjait megidéző mindenfajta műnek, filmnek, regénynek vagy dokumentumösszeállításnak, ennek a friss tárlatnak is az lehetne a legfőbb veszélye, hogy közhelyeket mond és mutat föl arról a személyről, akiről minden hazánkfiának vannak közhelyek nélküli ismeretei és élményei. Lehetne — mondom, mert mindazok, akik a több termen végigvonuló Petőfi-kiállítást megtervezték és megvalósították (szerénységből tán, nevüket sehol nem szerepeltetik a költő emléktárgyai és művei mellett és csak „nyomozás” révén derül ki, hogy a tárlat forgatókönyvét Kerényi Ferenc írta), okos előrelátással a teljes életmű bemutatása helyett a viszonylag kevésbé ismerős életrajzi mozzanatokra kívánták fölhívni a figyelmet. A viszonylag kevésbé ismerős kitétel természetesen nem a Petőfi-kutatókra, irodalmárokra vonatkozik, hanem az irodalmi múlttal csak most ismerkedő nagy tömegekre — főleg a tanulóifjúságra. Persze, a képzett irodalmár is meglepő újdonságokra lel a tárlaton. Az első tárlóban Petőfi Sándor neve szinte meg sem jelenik. Azt a kort és azt a szellemi légkört igyekszik érzékeltetni a kiállítás, amelybe Petrovics István hentes és mészáros, valamint Hrúz Mária egykorvolt kis cselédlány fia beleszületett. Régi könyvek áhitatos szemlélője sok kedvére való kötetet találhat ezen a részlegen. A századelő, a reformkor kedvelt, nemesi, irodalmi olvasmányai, a polgári otthonokban kézközelben volt könyvek, ponyvákon árult füzetszerű, népi olvasmányok sorakoznak itt, Himfy szerelmeinek egyik első kiadása, Fáy András meséi, a „jó Gvadányi” hirhedett könyve, az Egy falusi nótárius budai utazásai (alcímként: az elaludt vérű magyar szívek felserkentésére). És persze itt vannak az Arany János gyermekkori olvasmányainak a felsorolásából is ismert „olcsóságok”, a Zöld Martzi, Angyal Bandi nótája, Vitéz Kádár Istvánnak históriája. London és Somogy A kor népszerű olvasmányai mellé azok az — immár nem csupán magyar nyelven kiadott — írások, azok a szerzők kerültek, amelyeknek, akiknek jelentős szerepe volt a népköltészet felfedeztetésében az irodalom számára. Csokonai Vitéz Mihály — tudatosan — gyűjtött somogyi tájszavainak lajstroma, Szeder Fábián tanulmánya a palócokról, vagy egy 1830-ban, Londonban nyomtatott tekintélyes könyv a magyar és az erdélyi költészetről, John Bowring munkája. (Az angol szerző anyaggyűjtését még maga Berzsenyi Dániel is segítette, somogyi népdalokat küldött neki, Döbrentei Gábor közvetítésével. Ezeknél a kiállítási tárgyaknál azért is érdemes elmélázni egy kevéssé, mert megsejtetnek valamit abból a szellemi fejlődésből, amelynek eredménye — tudásunk szerint — csak a XX. században lett: a nyugat-európai kultúra és a magyar népi hagyományok, művészetek egymást tisztelő, segítő kölcsönhatásával. A kiállítás távolabbi pontján Petőfinek a világirodalmi „kötődéseit” is megszemlélheti a látogató. Átugorva a tárlat megfontolt és világos rendjét, itt érdemes megjegyezni, hogy a kiállított dokumentumok szerint is nyilvánvaló, a nehéz ifjúságú Petőfi Sándornak tévedhetetlenül pontos értékítéletei voltak a világirodalom klasszikusairól éppúgy, mint a lektűr-irodalomról. Nemcsak naplójegyzetei a bizonyságai ennek, de fordítói, műfordítói munkássága is. Shakespeare fordítói szerepéről kinek-kinek jó tudomása van. (Helyet kapott a kiállításon az a lista is, amelyen a „teljes” Shakespeare-t fölosztották egymás között hármasban, Vörösmarty Mihállyal és Arany Jánossal közösen. Petőfi Sándor a Coriolan mellett magának kérte a Rómeó és Júliát ■— fordítástöredékei megtekinthetők az álllandó kiállításon —, a Tér öregét, a III. Richárdot, az Athéni Timont, a Cymbi- Hne-t, és az Othellót.) Regényfordításai azonban már kevésbé ismertek. Pedig ő fordította le angolból a Robin Hood-ot, „James György” írását 1844-ben, és egy évvel korábban franciából A koros hölgy-et, „Bernard Károly” művét. Etelka cipellője Rövidre szabott, lángokkal körülvett életéből kevés személyes tárgyi rekvizituma maradt meg Petőfi Sándornak. Országjáró kamasz és ifjú éveiből szinte semmi. A szemléltetés kedvéért mégis igyekszik a kiállítás bemutatni, milyen kisvilág vehette körül Petőfi Sándort, így kerül a tárlóba a Cipruslombok Csapó Etelkájának fehér atlaszcipője, töredezett függője, Szendrey Júlia — gyermekkézre valló — fehér bőrkesztyűje; vagy az az ajtókeret-darab, ahová Tompa Mihállyal együtt egy költői témát kereső kiránduláson, a murányi várban fölírta a nevét Petőfi. Arrébb a „közvélemény asztala” terebélyesedik, súlyos, fehér márványlappal, bronzlábazattal, a Pilvax kávéházból. Ennél (vagy egy ilyennél?) vitatkoztak, majd döntöttek a forradalomról a márciusi ifjak. 7 „Senkit sem állíthatnék melléje” Amelyik életdarabjáról nem maradt fenn a karta életű költőnek szinte semmiféle tárgyi emlék, sőt még ma is kevés, azokról térképek „beszélnek”. A tanulóéveket, a katonaéveket — a császár szolgálatában töltöttet is, a forradalom szolgálatában megharcoltat is — térképek mutatják be. A színészbolyongás is kivilágítható „mappát” kapott. Különös földrajzi fölfedezést tehet az, aki ezeket az útvonalakat öszszehasonlítja, fölméri. Kiderül ugyanis, hogy a hazáját keresztül-kasul bebarangoló költő akkor fordult meg a legtöbb helyen, akkor járta meg a leghosszabb utakat, amikor vándorszínésznek csapott fel. Élete legutolsó szakaszáról, a Bem tábornok mellett töltött harci időről azért a csatatérképen kívül találni egyéb emlékeztetőt is. Bem tábornok apró arcképét, melyet Petőfi a székely katonák között osztogatott, őrnagyi kinevezését, amelyet „jó szolgálatjáért,’ s az ellenség előtt kitüntetett bátorságáért” kapott. Az utóélet sokkal nagyobb helyet kaphatna a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mint az a huszonhat év, amelynek valamennyi fontos történését jelezni kívánja az állandó kiállítás. Petőfi Sándor nemzetközi hírnevét verseinek fordításaival érzékeltetik, világirodalmi rangját pedig egy Heine-idézet summázza 1849-ből: „Petőfi olyan költő... hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány olyan természetes hangom van.. . G. Elhunyt Kerekes Lajos Kerekes Lajos, a történelemtudomány doktora, az MTA Történelemtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára november 19-én, 57 éves korában, szívroham következtében váratlanul elhunyt. Személyében a magyar tudományos élet a legújabbkori egyetemes történet, kivált Ausztria története nemzetközileg is elismert kutatóját vesztette el. A bécsi Collegium Hungaricum, majd később a berlini Magyar Kultúra Háza igazgatója éveken át fontos kulturális diplomáciai tevékenységet is kifejtett. Temetéséről később intézkednek.