Magyar Nemzet, 1984. november (47. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-21 / 273. szám

Szerda, 1984. november 21. A TV MŰSORÁRÓL Szülőföldek Emlékszem, egy karácsonyi nagy műsorban figyeltem föl először a tévé mezőgazdasági osztályának, és azon belül is Major Sándor szerkesztőnek a munkájára, a Szülőföldem című, költővel, íróval ország­járásra induló dokumentum­filmjére. Azon a — négy-öt évvel ezelőtti? — Karácsonyon Illyés Gyula mutatta be pom­pás, színes fölvételek kíséreté­ben gyermekkorának szín­he­lyeit, A puszták népe és más, nagy művek hőseinek és sze­replőinek egykori vidékeit. Azt hittem akkor, hogy valami új kezdődött el Illyés Gyula úti­kalauzolásával a televízióban. Valami új, valami televíziós „eredeti”, valami, amit föl­tétlenül folytatni érdemes. A folytatás nem is maradt el, Vas István Budapestet fedez­tette föl a nézőkkel — hogy a másik, rangos és emlékezetes Szülőföldemet említsem —, nemrégiben meg Ágh István a Dunántúl — Illyés Gyula szü­lőföldjeitől kicsit északabbra fekvő — részeirge vezetett ben­nünket. Az elmúlt hét — is­métlésekkel teletűzdelt — mű­sorából kitetszett, azonban, hogy a Szülőföldem... lele­ménye jóval régebbi, mint gondoltam. 1970-ben készült, még fekete-fehér adásban, és igen gyönge technikai megva­lósításban az az egy órás úti­film, amelynek „kalauza” Né­meth László volt, és amely a Mezőföldet járta be, különös figyelemmel Mezőszilas múlt­ja, jelene és jövője iránt. Az egykori fölvételből mára tehát értékes irodalomtörténeti do­kumentum lett, olyan anyag, amely az írói életrajz pontosí­táshoz, árnyalásához szolgál­tat adalékokat. Csak most, a mezőszilasi Németh László könyvtár megnyitásának alkal­mából megismételt mű láttán lehet igazán sajnálkozni azon, hog­y nem lett még előbb so­rozat a Szülőföldemből. Hány eltávozott író- és költőfeje­­delmet őrizhetne meg a tele­vízió archívuma, mint műsor­vezetőt, mint riportert, jelent a múlttal összevető szociológust, önnön műveinek kritikusát, értelmezőjét vagy esetleg újra­­értelmezőjét. A Németh Lász­lóról készült fölvétel azért in­dítja el ezeket a gondolatokat, mert kiderült belőle, hogy a nagy író mindig nagy riporter is egyben. Kiválóan tud kér­dezni az élet minden területé­ről, gazdaságról, gépekről, ser­­téshizlalásról és építkezésről, amiként a jelen képe diktálja jól választja meg. Németh László is ezt tette, hogy kivel kell beszélgetnie múltról, je­lenről, fejlődésről, vagy a fáj­dalmas elnéptelenedésről. Megérzi, hogy ki az, aki egy­szerű ember létére is le tud­ja kötni a legkülönfélébb élet­látású nézőknek is a figyel­mét. Németh László természe­tesen a Mezőszilason megpil­lantott, majd onnan regényei­nek lapjaira emelt embere­ket is megidézte a szülőföldjén tett sétán: a Gyász szigorú asszonyát, az Iszony szomorú sorsú Kárász Nellijét. Sőt, arra is volt gondja, hogy „tanúk­kal” igazoltassa, milyenek voltak a valóságban azok az asszonyok, akikről egyenes és szikár hősnőit mintázta. Ily­­módon az irodalmi, „égi más­ság” és a valóság szükséges kettősségébe is beleláthatott a könyvek keletkezéssi titkát mindig szívesen kutató ember. Technikailag az 1970-ben forgatott filmnél jóval tökélete­sebb, tartalmát tekintve pedig legalább olyan izgalmas volt, mint Németh László „országjá­rása” az a Szülőföldem, amely a Vajdaságban gyerekeskedett és ma is Jugoszláviában élő és dolgozó Gion Nándor szeretett tájait mutatta be. Gion Nán­dor boldog szerzőnek mond­hatja magát. Nálunk ugyanis előbb kedvelte meg írásait az ifjúság, mint „felnőtt” műveit a szélesebb olvasóközönséget. Az ifjúságot megnyerni pedig nem kis írói győzelem manap­ság, fölér tucatnyi szakmai di­csérettel. Tán azért is tud gyermekek és kamaszok ked­vére valóan írni Gion Nán­dor, mert, mint a szintén Ma­jor Sándor által szerkesztett, és Ecse T. Imre által rendezett Szülőföldem­ből kitetszett, gaz­dag és tanulságos gyermekévei voltak neki magának is. A gazdaság persze nem anyagi javakat jelent ezúttal, hanem a Szenttamásin töltött gyer­mekkor szabad kószálásait, sorsokat megismerő nyíltságát, családi történeteket és hagyo­mányokat. Gion Nándor műso­ra azzal a (szükségszerű) több­lettel is szolgált, hogy a nem­zetiségi sors változásait sem hallgatta el, tárgyilagos tisz­tasággal beszélt róla, gyerme­ki emlékei szerint. És még volt egy ajándéka a vasárnap dél­utáni műsornak: bemutatta az író a televíziónézőknek ki­­lencvenkét esztendős nagy­anyját, akinek ugyan német ajkú édesapja volt, német a leányneve is, és mégis csodás, ízes magyarsággal beszél küz­delmes életéről. Elmebajnokság Egyre több fejtörést okoz­nak a televízió „kitalálós” mű­sorai, vetélkedői. Nem a fel­adványaikkal, azok vagy olyan pofonegyszerűek, hogy elemis­ta kisfiam is vágja rájuk a vá­laszt, vagy olyan „szakosodot­­tak”, hogy előtanulmányok nélkül nem is érdemes foglal­kozni velük. A gondot az okoz­za, hogy nem lehet kideríteni milyen közönségnek készítik őket a szerkesztők, rendezők, műsorvezetők. Milyen közön­ségnek a kamerák előtt, mi­lyennek a tévékészülékek előtt A városokat versenyeztető, nagy országos erőpróbán pél­dául már az első alkalommal feltűnt, hogy a szakkérdések­re szakemberek válaszolnak Művészettörténeti tudnivalók­ra a városok muzeológusai, mű­szaki feladványokra a műsza­­­ki szakemberek, stb. Csupa olyan győztes születik ily mó­don, akinek kutyakötelessége tudni azt — diplomája és hi­vatali beosztá­sa is ezt feltéte­lezted —, amit a televízió kér­dez tőle. Milyen győzelem az ilyen győzelem? Egri János műsorával, az Elmebajnoksággal meg az a baj, hogy ámbár jól felszerelt villanyosszékekből nem szak­májukról, hanem polihisztor­­ságukról adnak számot a ver­senyzők, a néző, még ha meg­feszül minden idegszála, akkor sem tud lépést tartani a kér­dés- és válasz­ galoppal. A mű­sorvezető, akit kiváló sport­­közvetítőként volt alkalmunk először megismerni, olyan se­bességet diktál, mint elember­­telenedett sportágakban profi­edzők ifjú — és csupán egyet­len valamire kiképzett — re­ménységeknek. A játékban nem az lesz a győztes, aki a legképzettebb, a legsokolda­lúbb, hanem az, aki gyorsab­ban nyomja villanyjelzését szörnyű képzeteket keltő ülő­alkalmatossága karfáján. Aki már akkor jelez, amikor még a kérdés el sem hangzott, az a tudós ember. Ily tempó mel­lett persze a nézőnek reménye sem lehet arra (noha minden televíziós játéknak ez az első­számú értelme), hogy egy és más esetben ő is „tudós em­bernek” könyvelheti el magát odahaza. Sőt, még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy egy-két adatot, tudnivalót, ér­dekességet fölcsipegethet az Elmebajnokság láttán. Hadará­sokból, villogásokból és villa­nyozásokból azonban nemigen lehet szellemiekben gyarapod­ni. Legfeljebb megtanul az ember hadarni. És villogni. (Az ifjúság szóhasználata sze­rint ez ma feltűnősködést is jelent.) Lőcsei Gabriella Első ízben rendezték meg az NDK-ban Paul Klee fest­ményeinek és grafikáinak ki­állítását a drezdai Alberti­­numban. A hatalmas, átfogó tárlat 301 mű segítségével be­mutatja a művész fejlődését a berni kezdetektől a mün­cheni tanulóéveken keresztül egészen Klee 1940-es haláláig. Az eddigi legteljesebb össze­állítás, amely svájci és NDK- beli múzeumok együttműkö­déséből született, január else­jéig látható és minden Drez­dába vetődő magyar turistá­nak melegen ajánlható. Nádasdy Kálmán és Várkonyi Zoltán szobra A Színház- és Filmművé­szeti Főiskolán kedden ün­nepélyesen felavatták Nádas­dy Kálmán és Várkonyi Zol­tán, a magyar színház- és filmművészet két kiemelkedő egyénisége szobrát. Az ünnepségen Simó Jenő, a főiskola rektora a családta­gok, a barátok, a volt kollé­gák és­ a tanítványok köré­ben emlékezett az utóbbi év­tizedek korszakos hatású mű­vészeire. Mint mondotta: nem csupán a két évforduló — Nádasdy Kálmán ebben az esztendőben lett volna 80 esz­tendős, Várkonyi Zoltán 50 évvel ezelőtt végezte el a fő­iskolát — okán avatták fel a két szobrot, Szabó Beáta fiatal szobrászművész alkotá­sait. Nádasdy Kálmánra — aki legnagyobb élményét, az ifjú­ságát adta át művészetében és tanításában a fiataloknak — Marton László, a Vígszín­ház főrendezője emlékezett. Várkonyi Zoltánról — az „örökizzó szín­házcsin­álóról”, aki Hevesi, Ódry, Egressy örökségét kívánta továbbvin­ni — Huszti Péter színmű­vész szólt meleg szavakkal. NAPLÓ A száz esztendeje született Germanus Gyula író, orienta­lista emlékére az Eötvös Lo­­ránd Tudományegyetem Sémi filológiai és Arab tanszéke, valamint az MTA Körösi Cso­m­a Társaságának Iszlámtu­dományi Munkaközössége ko­szorúzás! ünnepséget rendez ma délután 3 órakor a nagy tudós Farkasréti temetőben levő sírjánál. November 22-én és 23-án az évforduló alkal­mából tudományos ülésszak lesz az ELTE Bölcsészettudo­mányi Karának tanácstermé­ben (­. Pesti Barnabás u. 1. I. em.)♦ A legjobb filmösszeállítás, díját nyerték el a magyar produkciók az európai film főiskolai fesztiválán,­ amelyet nemrégiben rendeztek meg Münchenben. A filmeket dip­lomamunkaként a budapesti Színház- és Filmművészeti Fő­iskola három azóta végzett hallgatója készítette: Ferenczi Gábor, Tolmár Tamás és a török származású Can Togay. ♦ A Corvina könyvkiadó is kép­viseltette magát azon a varsói tanácskozáson, amelyen négy szocialista ország — Magyar­­ország, Csehszlovákia, Len­gyelország és az NDK — mű­vészeti kiadóinak igazgatói és szerkesztői vettek részt. Arról tanácskoztak, hogy milyen új kiadványok jelenjenek meg A művészet körében­ című festé­szeti és szobrászati témájú kö­nyvsorozatban. ♦ A Csehszlovák Szépirodalmi és Művészeti Kiadó, az Odeon mintegy kétszáz kiadványát bemutató könyv- és reproduk­ció-kiállítás nyílt meg kedden Budapesten, a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Köz­pontban. Magyar Nemzet A színházak szerdai műsora Operaház: Balett-est (Bérletszü­­net, 7) — Erkel Színház: Don Pasquale (Tóth Aladár bér­. 2. ea., 7) — Nemzeti Színház: A szerelem ára (7) — Várszínház: Teakúra (7) — Katona József Színház: Jóslat (7) — Madách Színház: A bol­ond (7) — Madách Kamara: A királynő katonái (7) — Fővárosi Operettszínház: A mi dalunk szól (Miljutyin béri, 2. ea., 7) — Zseb­színházban : Zsuzsanna és a vé­nek (fél 8) — Vígszínház: Ugyanaz hátulról (7) — Pesti Színházi De­ficit (7) — Thália Színház: Akár­ki (7) — József Attila Színház: A tanítónő (II. 1. 7) — Vidám Szín­pad : Szeretem a feleségem (7), őrült nők ketrece (éjjel fél 11) — Kis Színpad: A rímfaragó (fél 8) — Mikroszkóp Színpad: Motoszka (de. 10), Bal? Jobb? Bal! (fél 8) — Radnóti Miklós Színpad: Lym­­náciusz Vagabundusz (7) — Játék­szín: Maugli (du. 3), Aranyóra (8) — Budapesti Gyermekszínház:­­Aranykulcsocska (du. 3) — Odry Színpad: Eurydike (7) — Iloku­m Színpad a Gutenberg Milv. Otthon­ban: Gellérthegyi álmok (7) — Egyetemi Színpad: A telibe viszon­­zott vágyakozás (7 és 9) — Állami Bábszínház a Jókai téren: A há­rom kismalac (de. 10) — a Nép­­köztársaság útján: Gulliver az óriásik földjén (du. 3) — Zeneaka­démia: MÁV szimfonikusok (Kö­­zépisk. bék­. 1. fél 8) — Rock Szín­ház: A krónikás (7. MOM). Krisna szem­ei Keleti Éva fotókiállítása NEM TUDHATTUK, hogy szomorú aktualitást kap a Krisna szemei című fotókiállí­tás, amelynek alcíme így szól: Keleti Éva fotói Indiá­ról. Aki látta már egy hónap­pal ezelőtti megnyitása óta a tárlatot, az is visszamegy most a Néprajzi Múzeumba, hogy még egyszer szemügyre vegye a futókat. Fürkészve ku­tatja, faggatja az eléje kerülő arcokat, a csillogó tekintetű kisfiút, s kileshetetlen öreget, a pókerarcú utcai árust, s közben sok mindenen elgon­dolkodik. Például a szerzőn. Azon, hogy bár Keleti Évával kap­csolatban a kritikus nem té­továzik a fotóművész szó le­írásán, észre kell vegye, hogy új művekkel adós marad évek óta a fotós, önmagára, az al­kotásra valahogyan nem jut ideje Keletinek. Ami meg ott rejtezik fiókjaiban, azt sem sokat mutogatja, a rutinos ki­­állításszervezet szövetsége és önmaga nem nagyon kényez­teti el önálló tárlatokkal. Persze, hogy ha a magyar ol­vasói szokások nem volnának olyanok, mint amilyenek, is­merné őt név szerint is a fél­ország, sajtófotói nyomán Alig van olyan száma az Új Tükör című hetilapnak, amely­ben ne jelenne meg képe, és nincsen olyan lappéldány, ta­lán csak vakációja idején, amely ne viselné szerkesztői keze nyomát. Keleti Éva te­herbírása, munkatempója le­nyűgöző, s nem is tudhatni, mikor éri a magyar sajtófo­tót szerető nagyközönséget na­gyobb veszteség: amikor­ Ke­leti Éva a napi tempó szorítá­sában dolgozik, vagy azt saj­nálnánk jobban, ha szervező­­készségével nem szolgálná a képes­ újságírást. Mert keve­sen tudják, hogy az ő csendes eltökéltségének, makacs türel­mének köszönhető többek kö­zött az is, hogy a World Press Photo évi kiállításának világ­­körüli útján az egyik állomás Budapest. Keleti Éva szubjektív króni­kásnak nevezi magát, az volt ő Indiában is. A szerzőről im­már a fotókra térítve gondo­latainkat, ott, a Néprajzi Mú­zeumban elhisszük, hogy ha mi sétálnánk Delhiben, Bom­­bayben, mi sem látnánk mást. Igazi beszámolók, krónikák ezek a képek arról, amit egy európai előre észrevesz, ami a felszínen más, mint itt, a Du­na partján. Hálásak is va­gyunk a mesélőnek, hogy meg­osztja velünk impresszióit, s nem akarja néhány hetes ismereteit tudálékosan ránk tukmálni. A KELETI ÉLET egyik leg­fontosabb színtere az utca. Halottuk ezt korábban is, s most láthatjuk itt a képeken. Esznek, születnek, alszanak, adnak-vesznek, nevetnek, tán­colnak, s bizonyára meghalnak az indiai utcákon. Fekete-fe­hér fotók beszélik ezt el ne­künk, s a kiállítóterem szót­­lan, csak halk zenével aláfes­tett csendjében megidéződnek a zajok, a szagok, a meleget, a párát, a napot érezzük bő­rünkön. Tényszerű e tárlat, a mesélőt nem ragadja el fan­táziája, nem borzong az egzo­tikumon, de hangját átmelegí­ti az emberség, a szeretet. Egyszerűséggel, tisztelettel elkészített beszámoló egy ro­konszenves népről —• ezért is kutatja a látogató egyre Kris­na szemeit. Itt gyilkolták meg a miniszterelnököt, Indira Gandhit? Bandukolunk a ké­pek előtt, s köszöntjük a vé­letlent, a kiállítást, amely ép­pen ebben az időben segít a híradást megérteni. S Kris­na a türelmes és igazán kí­váncsi nézőket nem hagyja cserben. Mert Keleti Éva jó fotós. Hajdú Éva ­ A párt egyik alapítója 100 éve született Rabinovits József KITÜNŐEN beszélt németül és oroszul, jól értette a fran­ciát és a szláv nyelveket. Cik­kei a századelő progresszív magyar hírlapírásához kap­csolódnak szervesen. Pedig Rabinovits Józsefnek nem jutott osztályrészül „elit­neveltetés”. Édesapja, a pog­romok elől Odesszából elme­nekült tapétázó munkás, ta­­noncnak adta meg a „nagy fehér cár” alattvalójaként szü­letett fiát, abban a remény­ben, hogy az, mint aranymű­ves biztos keresethez jut majd. Az 1884. november 21-én született Rabinovits azonban már nagyon fiatalon meg­értette, hogy nemcsak sző­kébb családja, de a munkás­­osztály népes közössége érde­keit kell képviselnie. Alig 17 esztendős volt amikor az MSZDP aktivistájaként csat­lakozott a mozgalomhoz; ké­sőbb az óvások és aranyműve­sek szakszervezeti titkára lett. A politikus Rabinovits Jó­zsef életútja nemcsak a korai indulás miatt érdekes. A há­borút megelőző években ki­tűnő íráskészségével és szá­mos rokonszenves emberi tu­lajdonságával is kitűnt társai közül. Az orosz forradalom viharában szervezővé és agi­tátorrá formálódott politikus útja bizonyos törvényszerűsé­geket is képvisel: a magyar munkásmozgalom militánsai­­nak százaival együtt járta be a munkásság jövőjéért folyta­tott küzdelem Budapest— Moszkva—Budapest, majd új­ra Moszkva fémjelezte szaka­szait. Mis szóval az orosz­­országi „százezer” és a század elejei hazai osztályharc r rész­­vevői között a kontinuitást képviselte. A HADIFOGLYOK forra­dalmár vezetői közül koráb­ban úgyszólván senki sem játszott jelentős szerepet az MSZDP jobbszárnya vagy az attól­ esetenként alig elválaszt­ható centrum „belső köré­ben”. Így velük — amint erre Rabinovits is utalt emlékezé­seiben — olyan emberek ke­rültek a frontra, akikre nem volt különösebb szükség a Conti utcai pártközpontban, s így nem is interveniáltak a felmentésük érdekében. Rabi­novits ezek között ke­rült az orosz frontra, ahol a legelső harcokban, már 1914 októbe­rében fogságba esett. Már a cárt is letaszították a trónról, a fronton megszo­kottá válik a lövészárkok között szövődő katonabarát­­ság. 1917 nyarán összeomlik a Kerenszkij-offenzíva — Rabi­novits tiszthelyettes, aki min­denütt kitűnik „engedetlensé­gével”, még mindig egyr­e ván­dorol fogolytáborról fogoly­táborra. 1917 őszén végül a munkásmozgalmáról és — ami számára legalább olyan fon­tos — forradalmi érzelmű magyar hadifogolymozgalmá­­ról ismert Tomszkba vetődik, a Szibériába kényszerült ide­genajkú szocialisták között oly gyakran emlegetett városba. Itt találkozik újra Kun Bélá­val, akit a század első éveitől jól ismert már; gyakran van együtt Seidler Ernővel, dr. Münnich Ferenccel, Szilágyi Imrével, Reiner Károllyal, Jaross Bélával. November első vasárnapján, már a szovjethatalom kikiál­tása után Rabinovits elnökölt azon a hadifogoly-nagygyűlé­sen, amelyen Kun Béla elő­adást tartott Kik csinálták a háborút és kik szüntetik meg címen. Ez az első hadifogoly forradalmi gyűlés Tomszkban történelmi jelentőségűvé vált ■ emlékezett a továbbiakban Rabinovits. Innen indult út­nak később — egy esztendő múlva — a Magyarországon hivatalosan megalakított Kom­munisták Magyarországi Párt­ja. Rabinovits József Tomszk­ban, majd Omszkba­n a hadi­fogoly-mozgalom irányítása mellett a helyi szovjet meg­bízásából átszervez­te a mun­kássegélyt és a balesetbiztosí­tást. Ligeti Károllya­­­ szer­kesztette a Forradalom című színvonalas lapot. FONTOS SZEREP jutott Rabinovitsnak a hadifoglyok 1918 áprilisában Mosz­kában megtartott kongresszusán is. Kevesebbet tudunk Szaratov­­ban végzett pártmunkájáról és hazatérése körülményeiről. Annyi bizonyos, hogy 1918 novemberében Rabinovits részt vállalt a KMP megalapításá­ban, tagja lett a párt Köz­ponti Bizottságának, és bevá­lasztották annak titkárságába is. E döntő hetekben a moz­galom legfontosabb szervezé­si, technikai ügyeit irányítot­ta. Bekapcsolódott az Ifjú­munkások Országos Szövetsé­gének munkájába, előadásokat tartott Budapesten és más vá­rosokban. A KMP befolyását megtörni igyekvő hatóságok 1919. február 21-én hajnalban a párt más vezetőivel együtt őt is letartóztatták. A Tanácsköztársaság kikiál­tásának híre a Gyűjtőfogház­ban érte Rabinovits Józsefet. Ő volt a két kommunista ve­zető egyike, akik a szociálde­mokrata vezetőkkel együtt alá­írták a proletárdiktatúra ki­kiáltását. Egyúttal azonban egyike volt azoknak is, akik már az első hetekben bizonyos szkepszissel vélekedtek az együttműködés perspektívái­ról. Ezeknek az érzéseinek Rabi­novits József nemegyszer írá­saiban is hangot adott. Érde­kes például, amit a Vörös új­ságban a párt és az állam „funkciómegosztásáról” írt a magyar tanácshatalom sajátos körülményei között: „az állam — a Kormányzótanács — le­het bár a legjobb exponense a pártnak, kül- vagy belpoli­tikai okokból időnként takti­kázásra kényszerülhet, jobbra is csúszhat. A dolgozók poli­tikai pártja sohasem. Annak mindig meg kell maradnia a szigorú osztályharc útján.” A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG alatt Rabinovits tagja volt a Szövetségi Központi Intéző Bizottságnak, belügyi népbiz­­toshelyettes­ként a tanácsok munkáját is irányította. E té­ren azt a nézetet képviselte hogy ..a hivatalnokok vannak a tömegekért és nem megfor­dítva. Szükséges minden ügyet a lehető leggyorsabban és le­hetőleg az illetékes szinten el­intézni. Az adminisztráció egy­szerűsítése egyben a proletár­­uralom megerősítését is je­lenti.” Emellett mint a ma­gyar Kommü­n egyik legismer­tebb propagandistája ő írta az első magyar nyelvű összefog­laló munkát Az orosz forra­dalom címmel. Igen árnyalt képet ad ebben Lenin 1917-es tevékenységéről a breszti bé­ketárgyalásokról és a fiatal szovjet állam hétköznapjairól. Nem csoda, hogy Horthy bí­rái 15 évi börtönbüntetésre ítélték Rabinovits Józsefet. Családjával együtt azonban a kicseréltek transzportjával 1922-ben sikerült kijutnia a Szovjetunióba, ahol ismét be­kapcsolódott a magyar párt életébe. Egykori omszki és szaratovi munkájának mint­egy a folytatásaként emellett szovjet állami és pártmegbíza­tásokat vállalt: a Moszkvában dolgozó külföldi szakemberek, emigránsok tevékenységét se­gítő irodát vezette, a nemzet­közi Vörös Segélynek és e szervezet kiadványainak mun­katársa, a Szakszervezeti In­­ternacionálé aktivistája volt. Közben fáradhatatlanul dol­gozott a hadifogolymozgalom­ról és a Tanácsköztársaságról írt emlékezésein, amelyek fő­leg a Sarló és Kalapácsban, az Új Március­ban, valamint ame­rikai, kanadai és franciaorszá­gi magyar nyelvű lapokban jelentek meg. ÚGY NEVELTE gyermekeit Rabinovits József, hogy csa­ládja egyszer még eljut majd Magyarországra. Fia a Vörös Hadsereg repülőtisztjeként valóban hazajött, de a felsza­badulás napjaiban életét vesz­tette Szentendrén. Maga Ra­binovits a személyi kultusz áldozataként pusztult el 1940- ben. Akárcsak legtöbb barát­jának és harcostársának, a XX. kongresszus adta vissza a neve becsületét. A magyar munkásmozgalom e nagy egyé­niségének emlékét ennek elle­nére mindmáig nem becsüljük meg eléggé. Talán a centená­riumi méltató szavaknál is többet jelentene, ha újra meg­jelennének forrásértékű írásai, amelyek nemcsak az ő útját, de nemzedéktársai küzdelmét is láttatni engednék. Kun Miklós

Next