Magyar Nemzet, 1985. február (48. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
Szombat, 1385. február 2. M Mit állítunk ? - állítjuk m inden mondatelemzés ezekkel a sztereotípiákkal közelíti s osztályozza a testet öltött gondolatot, így osztva kétfelé a világot, tettekre és tettesekre. Bonyolultabb képződményekben bővítmények is gazdagítják a jelentést, árnyalják, finomítják, részletezik a körülményeket, szerencsés esetben úgy, hogy eközben nem takarják el a lényeget. A tapasztalt mondatelemzőt egyébként az erre irányuló szándék sem képes félrevezetni, látja a fától az erdőt, s az erdőben a fát. Nyelvében él a nemzet. Itt van mindjárt néhány egymással szorosan összefüggő állítás, négy szintaktikai egység, Balázs Katalinnak a Valóság legutóbbi számának megjelent tanulmányából kölcsönözve, aki viszont — ahogy mondani szokták — az életből leste el a lejegyzett szavakat. „Gyerekek, itt van háromszázezer forint, ebből ebben az évben oldjátok meg, hogy itt ebben az edényben ne legyen korrózió és ne menjen tönkre. Nem érdekel, hogy ezt szeretitek-e vagy sem, ezt megkapjátok, ha megoldjátok. És akkor mi fülünket-farkunkat behúzzuk és megcsináljuk. Mert kell a pénz." Mit állítunk? "Valami olyasmit, hogy oldjátok meg, hogy nem érdekel, hogy ezt szeretitek-e vagy sem, ezt kapjátok, és azt, hogy akkor a gyerekek — azazhogy a meg nem nevezett kutatóintézet kapacitással házaló képviselői — fülüket-farkukat behúzzák, e tekintetben nagyjából szabadon döntenek, itt nem részletezendő okokból — és megcsinálják. Miért? Mert kell a pénz. Miről állítjuk? Azaz ezúttal kiről? Rólunk. Termelőkről, megrendelőkről. Kutatókról, kiszolgálókról. Sőt, mindnyájunkról, akik közönségként vesszük körül a küzdőteret, azzal a kínos érzéssel, hogy ha nem is kell feltétlenül ütemesen tapsolnunk a párviadal — kötélhúzás? fogócska? vesszőfutás? — egyik résztvevőjének sem, a porondot mégiscsak nekünk kell majd'''feltakarítani, a lovakat jóltartani, cipelni a szerszámok terhét, s fizetni az adót, hogy legyen miből újabb és újabb fordulókat szervezniük a szorgos menedzsereknek. Mert az iménti idézet — elemzésünk tárgya — arról árulkodik, hogy hosszú menetek műélvezetében lesz meg részünk. Ha valaki netán kételkedne ebben, szigorúbb szabályok szerint szerkesztett mondattan, példatárból választott állítással is megtámaszthatom a fentieket: „Az ipar egészére még nem jellemző a műszaki, technológiai kutatókkal való eredményes együttmunkálkodás.” Forrás: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Irányelvei a párt XIII. kongresszusára. Tan egy előszeretettel citált, és kétségtelenül jól hangzó, programnak is minősíthető hírlapi és szónoki fordulatunk. Idézzük szívesen a mondatot: korunkban a tudomány termelőerővé válik. Ehhez igazán nem kell sok magyarázat, az ember könnyen megérti mit állítunk és miről állítjuk. Igaz, az időhatározó nem túl pontos. Korunkban — mondjuk. Meddig tart a mi korunk? Mert azon már csak formális logikai alapon sem érdemes vitatkozni, hogy elkezdődött-e ... a mi korunk szükségképpen elkezdődött. De meddig tart? Mikor állíthatjuk majd igazunk biztos tudatában, hogy a tudomány termelőerővé vált? így múlt időben. És, hogy ezt állíthassuk vajon elég-e ezzel az egy alannyal kísérleteznünk? Mármint a tudománnyal? Vagy netán egy bővítmény hiányzik? Valahogy így kellene talán kiegészíteni mondatunkat: a tudomány termelőerővé válik — ha az ipar is úgy akarja . . . Még egy alany, még egy állítmány. És most már pontos, magyarázza magát: kifejezi a lényegét az átformált gondolat? Nem vagyok biztos benne. A második mondat állítmánya rendül meg a tüzetesebb vizsgálódás keresztkérdéseinek súlya alatt. Lehet, hogy az ige toldalékain kell igazítani. A tudomány termelőerővé válik — ha az ipar is úgy akarhatná... Az a bizonyos és a Valóság januári számában közreadott szociológiai tanulmány mindenesetre mintha erre az alaposan átformált mondatra csendítené a rímet: akarhatná, ha tehetné ... Dehát miért nem teheti? Haladjunk sorjában, kezdjük az elején. Annál a tízvalahány évvel ezelőtti pillanatnál, amikor nagyon is érthető, de jórészt a tudományon kívüli okokból, a kutatók, tudósok új normák kereszttüzébe kerültek. Az ezt az új helyzetet jellemző és meghatározó feltételezés szerint a kutatás hazai műhelyei — ha képesek hasznosítható ötletekkel segíteni a termelést — meg is élhetnek ebből a kapcsolatból. Csakhogy az iparban — így summázza vizsgálatokra alapozott véleményét a hivatkozott tanulmány szerzője — a technikai haladáshoz nem fűződik stratégiai érdek, az ipar fő törekvése nem a fejlődés, hanem a pozíciók megőrzése és— igaz, ami igaz — a merész termékváltás, a technológiai csere és bármilyen meghatározó fontosságú beavatkozás a tevékenység műszaki színvonalába — ezt a pozíciót sokkal inkább veszélyezteti, mintsem erősítené. Ugyanakkor azonban — kutatóink, de nem a tudomány nagy-nagy szerencséjére — financiális és társadalmi nyomás is kényszeríti a vállalatokat ha nem is egészen az ellenkező magatartásra, de arra mindenképpen, hogy az ajánlataikkal házaló kutatókat valami módon magukhoz kössék, anyagi eszközökkel támogassák. A financiális érdek paradox helyzetből fakad. Minden vállalatnál automatikusan gyarapodik, a termeléssel együtt forintokká sűrűsödik a műszaki fejlesztési alap, amit valahogy el is kell költeni. Úgy persze, hogy túl nagy zavart a megszokott kereteket illetően ne okozzon a felhasználás eredménye. Mert minden erő odahat, hogy a legkifizetődőbb ezeket a kereteket megőrizni. Egyszóval az alapot el kell költeni. Nem túl egyszerű dolog. Az ötödik ötéves tervben a fent jelölt öszszeg harminchét százalékát — tehát több mint egyharmadát! — nem sikerült a vállalatoknak felhasználni. Hát nem ilyen a jó bizonyítvány ... És egyébként is: abban a szférában, ahol a vállalatok minősítéséről döntenek, az ilyen ügyetlenség megbosszulja magát, és habár más tényezőkkel együtt, de ennek okain is a tehetetlenségért kárhoztatják a termelés műhelyeit, ami már kétségtelenül érzékelhető társadalmi nyomás. Mindebből pedig az következik, hogy a vállalat szívesen áldoz a rövid távú problémák megoldására — éppoly szívesen, amennyire ódzkodik a hosszú távú műszaki vagy termékfejlesztést szolgáló kutatási eredmények adaptációjától. Megegyeznek hát. ..Gyerekek, itt van háromszázezer forint, ebből ebben az évben oldjátok meg, hogy itt ebben, az edényben ne legyen korrózió ...” A kutatóintézetek pedig évről évre felcsapnak saját ügynökeiknek. Házalnak kapacitásukkal, igénybevéve mindenféle informális és személyes összeköttetést, hogy jövőre is legyen rendelés, legyen pénz, eredmény, hogy tovább működhessenek. Mert kell a pénz, amihez így hozzájuthatnak. Sőt, nemcsak a vállalatoknál képződő fejlesztési alaphoz, hanem azokhoz az összegekhez is, amelyeket az állam bizonyos témakörök finanszírozására szán. Ilyenkor a vállalat tulajdonképpen kiközvetíti mondjuk az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság rendelkezésére álló összeget — pontosabban annak a címkében megjelölt, az adott programmal körülhatárolt részét —, és eljátssza a megrendelő, a finanszírozó szerepét. E szerep felvállalása tovább enyhíti a ránehezedő társadalmi nyomást és így megerősíti pozícióját. Amit aztán egyéb — nem állítom, hogy nemtelen — céljainak megvalósításához is sikerrel hasznosíthat. Ebben a rendszerben azonban nem piaci törvények mutatják meg, hogy egy kutatási eredmény vagy éppen egy fejlesztési cél megérte-e a társadalom támogatását. Ez jószerivel ki sem derül, egyszerű érdekegyezségről van szó, ami tudvalevőleg nem kedvez egyetlen mértékadó gazdasági mutató érvényesülésének sem. Az ár nem az értéket fejezi ki, a hatékonyság nem vizsgáltatik, az ösztönzés megmarad a rendelések megszerzése körüli érdemek mérlegelésénél, vagyis olyan értékrend alakul ki, amely messze elszakadt ugyan a tudomány „akadémikus" értékrendjétől, de eserébe nem kínál egy másfajta, társadalmilag fenntartás nélkül elismerhető minősítési alapot. Az egész folyamat mélyén pedig ott rejlik a terveket és szándékokat mindegyre keresztező erőforráshiány, maga a hiány, amely a gazdálkodás minden szférájában nem csupán puszta meglétével, de fertőző hatásával is rombolja esélyeinket. Nem pénzhiány — és ezt hangsúlyozni kell —, hiszen rendre megmaradó öszszegek hirdetik, tudomány a pénzt elkölteni is. Más — szemléleti, s szabályozókban testet öltő — korlátokról van itt szó, s csak ezek felszámolása vezethet eredményre. Ilyen szándékot vélek kihallani az Irányelvek idézett mondatából, amely szerencsés fordulattal immár nem a tudományt teszi felelőssé: az ipar fogadóképességét minősíti. Nem elmarasztalólag, hiszen aligha vehető rossz néven bárkitől is, hogy nem cselekszik önnön érdekei ellen. Hogy mégis továbbléphessünk — a felismert helyzetet megtagadva, meghaladva — talán érdemes lenne újrarendezni sorainkat, mondatainkat, ha nem is elölről kezdeni ■— régen túl vagyunk már az „új ír” típusú egyszerű formulákon — de felfrissítve a szabályok ismeretét, átlátva a gondolatok szerkezetét, eldönteni ,mit is válaszoljunk, ha feltesszük magunknak a kérdést. Mit állítunk? Miről állítjuk? Búza Péter Martfal Nemzeti A gárdonyi fórum után Gazdaififati átterelés Bár pontos mérleget nem készítettem, mégis mintha az utóbbi időben szaporodnának a népfrontról szóló híradások. Nem hiszem, hogy tömegkommunikációs tiszteletkörökről van szó, ezért mindenképpen érdemes a jelenség mögé pillantani. A népfront e hét szerdáján befejeződött háromnapos gazdaságpolitikai konferenciája amolyan nagyítót kínál az elmélyültebb szemlélődéshez. De milyen kép rajzolódhat ki az országos eszmecsere „lencséje” alatt. Mennyire jelennek meg az informáltságnak, az érdemi vitának és a képviseletnek demokratizmussá szövődő szálai? Egyáltalán: nem arány tévesztés-e ma a mozgalmat „politikaformáló” ranggal kicsillagosítani? A falviak jövőre kezdjük talán az utóbbival. S azon belül is egy részkérdéssel, a terület- és településfejlesztéssel. Bevezetésképpen annyit: a kormány 1991-ben hagyta jóvá azt az országos koncepciót, amely az ipartelepítéstől a „mi legyen a falvak jövője?” kérdésig hosszú távra próbált irányt mutatni. Néhány esztendőn belül azonban már érzékelni lehetett, hogy a terület- és településfejlesztési elvek a gyakorlatban nemcsak alakítják, hanem többvetületűben deformálják is mindenekelőtt az aprófalvak életét. A kistelepülések gondjainak szaporodása s a bennük lakó több mint kétmillió állampolgár rosszabbodó közérzete alapján vállalta fel már a hetvenes évektől a mozgalom az aprófalvak érdekeinek megjelenítését. A mozgalom Országos Tanácsa egymásután szervezte területi, majd országos eszmecseréit, amelyeken hamarosan nyilvánvalóvá vált: a kisközségek rohamos elnéptelenedése, a lakosság tömeges városbaáramlása iszonyatos terheket ró a költségvetésre, szinte iegbéklyózza az egész elosztási rendszert. A népfrontnak még arra is futotta az erejéből hogy a helyi panaszok „látleletét” kutatók, közgazdászok diagnózisával vesse öszsze, mind megalapozottabb tudományos-társadalmi kórismét tárva a politika elé. Ennek a nagyon következetes valóság-feltárásnak éppen abban volt az ereje, s azért nem lehetett még eleinte sőt egy kézlegyintéssel elintézni, mert társadalmi indíttatásra bontakozott ki. S támogatóit is a helyi közösségekből kapta. Kizárólag ilyen bázisra támaszkodva lehetett leszámolni olyan, a koncepcióra is ható tévhitekkel, mint amilyen például a városok fejlesztésének kizárólagosságát hirdető elmélés volt. Az egymást követő fórumok, helyi és országos viták, az erőteljesen érvelő felszólalások, levelek, majd végül az Országos Tanács állásfoglalása nyomán rendelte el a Minisztertanács az országos terület- és településfejlesztési koncepció felülvizsgálatát. Hogy mekkora erőt vonultatott fel a népfront, azt jól bizonyítják Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszternek éppen a gárdonyi eszmecserén elhangzott szavai. A kormány tagja így fogalmazott: „Az aprófalvak visszafejlődése, a nagyvárosok zsúfoltsága, végeredményben társadalmi nyomás kényszerítette ki az 1971-es koncepció újraértékelését.. .” Úgy vélem, ez ügyben éppen az volt a népfront legnagyobb erénye, hogy ezt a „társadalmi nyomást”, az érdekeket úgymond artikulálni, megjeleníteni tudta, bekapcsolva azokat a politikai döntésmechanizmusba. Arányosabb elosztás Mennyit növekedett, mindezek alapján a mozgalom tekintélye a vidéki lakosság, a helyi vezetők körében? Lehetetlen számszerűsíteni a választ, de talán nem is a népszerűségi index az igazán fontos tényező. Perdöntőbbnek látszik az, hogy a már átdolgozott, s hamarosan az országgyűlés elé kerülő új koncepció előzetes társadalmi vitájának nyolcvanegy fórumán mintegy tízezren vettek részt. S még inkább figyelemre méltók azok az érdemi észrevételek, amelyeket a tanácskozások után a Belgrád rakparti székházban összegeztek. Ezek szerint: az ésszerűbb, arányosabb területfejlesztési elvek valóraváltásához a költségvetési összegeket ugyancsak az eddiginél racionálisabban kell elosztani. Vagyis mindez arra utal, amit a legutóbbi kormányprogram vitájában Lázár György miniszterelnök is megfogalmazott: a kisebb településeknek arányosabban kell részesedni a tanácsi fejlesztési, fenntartási keretekből, ellenkező esetben népességmegtartó képességük tovább gyengül, s mind többen hagyják el a szerény feltételeket kínáló aprófa Ivakat. A váltás jelei már fellelhetők a következő ötéves terv előkészületi munkáiban. Éppen a gárdonyi fórum másik előadója, Kállai Lajos pénzügyminiszter-helyettes jelentette ki: „Az 1986-os esztendő érdemleges változásokat hoz az önálló tanácsi munkához, az önkormányzati jelleghez elengedhetetlen helyi gazdálkodásban.” Valóban csak kiragadva: az eddigi tíz százalékkal szemben — két-három éven belül — már népességarányosan osztják el a fejlesztési öszszegek mintegy 40 százalékát. (A módosítás jelentőségét érzékelteti, hogy a hetvenes években ezekből a summákból a népességnek több mint a felét adó kistelepülések egyegy esztendőben még 15 százaléknyit sem kaptak meg.) További lehetőséget jelent majd az aprófalvaknak, a községeknek a szintén a VII. ötéves tervidőszakban induló pályázati rendszer. Ennek az új elosztási metódusnak a lényegeként — sok százmillió forintról van szó — azok a települések kapják majd meg a fejlesztési alapokat, amelyek tanácsi beruházásukat a leggyorsabban,a legolcsóbban, a leggazdaságosabban képesek tető alá hozni. A sorolásban döntő lesz a költségeket csökkentő, a pályázathoz vállalt, felajánlott társadalmi munka értéke. Márpedig köztudomású, hogy a községek az ingyenes kétkezi munkát forintosító ranglistákon rendszeresen az első helyeket foglalják el... Végeredményben tehát a népfront nagy horderejű gazdaság- és településfejlesztési kérdésekben vált a politika társalkotójává. Ez pedig az egész mozgalom szerepében, megítélésében felfedezhető minőségi váltás bizonyítéka. Arra utal, hogy a népfront a korábbi ismertető, propagáló, majd a határozatok végrehajtására mozgósító funkciója után elérkezett az igazi, a bontásformálást is felölelő szerepköréhez. Biztató jelek Ugyanebbe a fejlődési vonulatba illeszkedik a következő ötéves tervkoncepció nemrégiben befejeződött véleményezése. Mint azt Irizsel Ottó, az Országos Tanács osztályvezetője mondotta: az elnökség munkabizottsága a foglalkoztatottságtól az infrastruktúráig az előterv valamennyi részterületéhez érdemi értékelést, valamint javaslatot fűzött. Reálisan felmérve ez még nem igazi, teljes értékű társadalmi vita, ám mégis jóval értékesebb a korábbi, inkább csak tájékoztató jellegű tervmegbeszélésekhez képest. Lényegét tekintve pedig abba az irányba mutat, amelyet kormányzati készségként, szándékként Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes egy nemrégiben sugárzott rádiónyilatkozatában jelölt meg. Hangsúlyozta, hogy a hatalom és az állampolgárok közé ívelendő társadalmi tervezés hídjának pillérjei már a helyükön vannak. Az építkezést tovább kell folytatni! Adott-e ehhez a hídépítkezéshez további biztatást a népfront országos gazdaságpolitikai konferenciája? A szerzőnek adott. Elsősorban a tanácskozáson részt vevő megyei és városi népfront bizottságok mintegy kilencven képviselőjének általános felkészültsége, valamint informáltsága tölthet el bizakodással. A hozzászólások többsége arra engedett következtetni, hogy mindinkább rátermettebb állampolgárok töltik be a helyi és a területi népfront munkabizottságainak meghatározott posztjait. Közöttük egyre több a mérnök, a közgazdász, a polgári foglalkozásában vállalatvezető szakember. Ez egyben a munkabizottsági tevékenység szakmai megalapozottságát is növeli. (Tegyük hozzá: ismeretek, tudás nélkül elképzelhetetlen az igazi demokrácia.) A háromnapos konferencia a következő ötévi gazdasági szándékokat ismertető előadással, a véleményben eltéréseket is megjelenítő vitákkal valóban „útravalót” adott a résztvevőknek. Mélykúti Attila Tehát UFO ?! „Az akadémiai levelező tag”, az „illetékes” bizottság elnökhelyettese nyilatkozott a Trud munkatársának. Elvetette azt a feltételezést, hogy valahol a távolban „globális légköri vagy geofizikai folyamat” játszódott volna le, és az esetet „valóban érdekesnek" minősítette. Nincs más következtetésnek helye és lehetősége — vélte —, mint az, hogy a tállani gépről egy „nem azonosított eredetű repülő tárgyat'' láttak. ..Más szóval UFO-t?” — kérdezi meglepetten lapunk tegnapi számában a hírt fogalmazó tudósító. Hát éppen itt a bökkenő. Más szóval és mást is értve a mégiscsak azonos tartalmú szavakon. Az UFO szócska nem jelent többet és kevesebbet mint „nem _ azonosított eredetű repülő tárgyat”. Azaz, hogy a kifejezés szellemét is átültessük szép anyanyelvünkre: „azonosíthatatlan levegőégi dolgot”. Objektumot. Valamit. Mert a tárgy már szerkezetet asszociál, s hogy a szerkezet mit, azt igazán könnyű kitalálni. Mert ezer ember közül kilencszáz-kilencvenkilenc, ha e rövidítést hallja, azaz értesül a szenzációs hírről, hogy ennek vagy annak a gépnek a pilótái, utasai, a farmer Amerikában, az aeronauta a világűrben UFO-t látott, óhatatlanul idegen civilizációból érkező űrhajóra, repülő csészealjra gondol, s legfeljebb, ha szorult bele némi önmérséklet, akkor nem jár táncot fejében néhány kis zöld emberke is. Rájuk egyébként — legyenek bármilyen színűek s bármilyen formájúak — igazán nem kellene sok szót vesztegetnünk, tekintettel arra, hogy ők se igen törődnek velünk. Figyelemre se méltatják azt a szédítő lehetőséget, hogy kapcsolatba is léphetnének velünk. Nem kíváncsiak ránk. Ezer ember közül kilencszáz-kilencvenkilenc mégis rájuk, a kezük (?) munkáját dicsérő masinára gondol. Pedig annak az egynek van igaza, aki tudja, hogy az UFO nem űrhajó, az UFO betűszó, egyszerűen csak azonosítatlan — a megfigyelés időtartama alatt és a rendelkezésre álló eszközökkel azonosíthatatlan — égi tüneményt jelent. Ezt a legutóbbit pedig most már aligha fogjuk tudni azonosítani, hisz annyi más elődjéhez hasonlóan eloszlott mint a buborék. S maradt — mi volt — a puszta jég. Nagy kár: annyi mindent tudtunk már róla! Például, hogy akkora, mint a Pszkovi-tó. Komoly gondot okoz méretarányosan lerajzolni. Tulajdonképpen elképesztő, hogy megintcsak nem volt kéznél egy akármilyen fényképezőgép! A fotoapparátot minden légitársaságnál kötelező tartozékként kellene rendszeresíteni! Hogy ez a sajánlatos malőr még egyszer ne fordulhasson elő. Hátha sikerül azonosítani a legközelebbi azonosíthatatlant. Más szóval: UFO-t... (—az—) Az Új NEMZETI SZÍNHÁZÉRT A pénzadományok csekkszámlaszáma: 218-98 220-546-621. Felvilágosítás a pénzbefizetésekkel kapcsolatban: a 316-380-as telefonszámon. A védnökség titkárságának telefonszáma: 111-480. Felavatták Jósé Marti szobrát Budapesten pénteken felavatták José Marti kubai forradalmár költő mellszobrát Az alkotást — Havanna város ajándékaként — a XVIII. kerületben, a karib-tengeri szigetország fővárosának nevét viselő lakónegyedben állították fel. A Kondor Béla sétányon levő, I. számú általános iskola aulájában elhelyezett szobornál — a Hazafias Népfront meghívására hazánkban tartózkodó — René Rodriguez Cruz, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Kubai Népek Barátsága Intézet elnöke mondott ünnepi beszédet. Az ünnepségen részt vettek a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a fővárosi és a kerületi tanács, a helyi népfrontbizottság, valamint a Kubai Köztársaság budapesti nagykövetségének képviselői.