Magyar Nemzet, 1985. október (48. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-22 / 248. szám

Kedd, 1085. október 22. HA A FILMMŰVÉSZETRŐL akar naprakész áttekintést kapni, Cannes-ba utazik a szakember, ha a fotótechnikáról — Kölnbe, ha a képzőművészetről — leginkább talán Velencébe, ha pedig a textilművészetről, nos, akkor kétségtelenül Lausanne az úticél. Ez az álmos svájci városka immár tizenkettedik alkalommal rendezte meg a textilesség nagy nemzetközi seregszemléjét. A lausanne-i textilbiennálé szakmai tekintélye kétségtelenül jelentős. Nem azért, mintha különösképpen újító kedvéről lenne híres. Ahogy ez már lenni szokott, a kiállításokkal mindenki elégedetlen, a nézők többet vártak, a kritika az elmaradt meglepetésről ír, a bekerült művészek kiállításuk módja miatt zsörtölődnek, aki meg kimaradt, azért csepüli a zsűrit. De azért a textil után érdeklődőknek fél szeme mindig rajta, mi is történik Lausanne-ban? Természetesen nem történik semmi. Az ilyen nagy nemzetközi kiállításfolyamok, ha egyszer megeredtek, feltartóztathatatlanul hömpölyögnek előre, s csak nagyritkán egy-egy erős kezű teoretikus egyéniség tudja kibányányászni a jelenből a jövőt, csak határozott beavatkozással lehet körülmesni, mi is az, ami ama történéseiben még holnap is érvényes lesz. Különben tegnapi témák kerülnek rendre elő. Így van ez Lausanne-nal is. Ez a biennálé haj, dán, még alapítása idején egy sajátos kézműves progresszió szószólója volt. A hatvanas évekre a klasszikus francia gobelin megpróbálta felszámolni értékfelhalmozó másodlagosságát, s Jean Lurfot-val az élen olyan látványos, dekoratív formák után nézett, amelyeknek valódi lételeme az időtálló, nemes falkárpit. Ezt a dekorativitást, nagyszabású látványosságot lassan-lassan elérte saját korának formakincse, s elindult egy olyan kísérletező folyamat, mely most már teljes elsődlegességet, önállóságot, autonómiát keresett, követelt az új textilességnek. Ezeknek a műveknek a bemutatásában Lausanne mindig mérsékelt vállalkozókedvet mutatott. Előbb lassan-lassan feladta azt az elképzelést, hogy a textilműnek kétdimenziósnak kell lennie, majd lemondott arról is, hogy a beküldésre kerülő művek nagyok legyenek — ahogy a műfaj legvitálisabb részévé a minitextil vált. De csak most, 1985-re jutott oda — jó tíz év késéssel —, hogy tematikus biennálét hirdessen Textilszobrok címmel, s a kiállításra beküldött, elfogadott művek közé olyan munkák is bekerüljenek, amelyeknek anyaga papír, kő, fém. Jó, jó, kérdezhetjük a termekben járva, ha ezek a művek kézzel merített papírból, fémszálakból, fakockákból készülnek, és semmi módon nem kapcsolódnak a fonás-szövés-csomózás módszerével a textilességhez, akkor hol itt a textil? Mitől textilbiennálé ez? A KÉRDÉS ma már jogos. Egy évtizede világszerte számos olyan mű készült, mely a határterületeken járva — anyagban, technikában, kifejezésben egyaránt — a műfaj lényegére akart rákérdezni. Ha puha szálakból készült a kárpit, s a szálakat szorosan öszsze kell szőni, hogy a textúra tartóssá váljék, merevítsük meg hát különféle módon az anyagot. Így vált el a textilmű a faltól, így bomlott fel a szövés, hogy a konceptualizmus szellemében a kísérleti művek megpróbálják elárasztani a művészetre ki nem jelölt hétköznapokat is. Lausanne-ban idén először tettek kísérletet arra, hogy a kiállítóteremből kilépjen a művészet. A város másfél tucat kereskedésének, bankjának ablakában tűntek fel helyi művészek textilművei, de ez nem egy felfutóban levő műfaj diadalmas kiáradása volt az utcára, hanem inkább üzleti fogásnak tűnt fel, méghozzá elég olcsónak. Mindezzel együtt a számok idén is impozánsak, Lausanne szidható , de jobb nincs. Hétszáztizenhat mű dokumentációja érkezett a zsűri elé, s ebből a megfontolt szakértőbizottság ötvenet választott ki. A domináns, a tengerentúli részvétel: 15 japán, 12 amerikai, hat kanadai alkotó állított ki ez idén. De a kvalitás szempontjából is a tengerentúliaké az elsőbbség: Amerika is, Japán is külön utat képvisel, soksok kézműves erénnyel, szakértelemmel, szellemmel. AZ ÖTVEN MŰ — bár számra nem sok — zsúfolásig megtölti az ottani Szépművészeti Múzeum ötven termét. A térbeli textilművek ugyanis lenyűgöző méretűek, nem egy közülük legalább 3—4—5 méter széles vagy magas. A szobroknak, épp a szobroknak azonban tér kell, így nem egy alkotás, amely a katalógus alapján igen sokat ígérő a kiállítóteremben csak úgy ahogy odakerült egy sarokba. Így járt például három japán művész is. Yoshida Makoto műve a katalógusban szereplő fotón végtelen kősivatagban, hátborzongató ég alatt menekülő megtépázott embertömegre emlékeztet, hangulatában leginkább egy Wim Wenders-beállítással rokon, valójában pedig egy sor szitárlemez, mely felhalmozásra került, mint egy raktárban, a kiállítóteremben. Ugyanilyen monumentális lehetett volna Yagi Mariyo karvastag, lehetetlen téri helyzetet elfoglaló kötete, vagy Tanaka Hideko végtelen hosszú szitárbálája is. Jobban jártak azok a művek, amelyek minden körülmények között meg tudták teremteni a maguk terét. A francia Pierette Bloch például egy hét méter hoszszú, vékony fémszálat húzott ki a teremben, melyre egészen apró szálkötegeket csomózott, hurkolt, mint egy sor írás, mint egy könnyed, térbeli kalligráfia. Mások meg inkább erőszakosan szorítottak ki maguknak helyet, mint a hajdani sztár, a most már az Egyesült Államokban élő Jagoda Buli, aki régebbi látványos műveihez hasonló monumentális struktúrát akart most is létrehozni nagy tömegű, kézzel merített, feketére színezett papírból. Rettentő erőfeszítése igazán nem volt összhangban az eredménnyel. De így járt az olasz Sandra Marconato és az angol Irene Waller is, akik eléggé posztmodern építészeti fantáziákat próbáltak teremteni gipszből, krepp-papírból, textilből, ám a remélt nagy eklektika helyett inkább jelentős tévedésnek nevezhető a munkájuk. Az ő művük éppúgy, mint számos más, fémből, papírból, fából készült munka meglehetősen indokolatlanul volt jelen a a textilbiennálén. Ám vegyük sorra inkább azokat a műveket, amelyeknek jelentős a hozzájárulása a textilességhez. A kanadai Michelle Hoon merevített, rothasztott textilfelületekből olyan koporsószerű ládákat hozott létre. A lengyel—amerikai Ewa Kuryluk székekre terített, festett vásznai szorongó-önkínzó emberalakokat sorakoztatnak fel. Az amerikai Karen Stahlecker pedig olyan légies konstrukciókat állított ki vad színekre festett pálcákból, szálakból, papírokból, rongyokból, amilyen könnyedségre csak az igazán kreatív textiles művészet-mesterség képes... IGEN SAJÁTOS különút az amerikai Jean Van Harlingené. Ez a negyven év körüli művésznő azzal foglalkozik, hogy a természeti környezetet megszínezi, birtokba veszi. Nem feltűnő, geometrikus elemeket helyez el a természetes formák között, mint korábban a land art, hanem az élő anyagra veszélytelen pigmentekkel fantasztikus színűre varázsolja — ez esetben a lausanne-i múzeum, kertjének bokrait, fáit. Lehetséges, hogy még nem minden művész, vonult vissza műtermi magányába, nem mindenki adta fel a mindennapokkal való kapcsolattartás szép álmát? A következő lausanne-i biennálé témája mindenesetre a klasszikus, szövött, falra akasztható kárpit. Az idei nemzetközi textilkiállítás díszvendége a még mindössze 55 esztendős lengyel művész, a szakma legjelentősebb egyénisége, Magdalena Abakanowicz volt. Külön tárlaton egy sor új, megrázó műve volt látható az Alice Pauli Galériában, s a biennálén is főhelyen szerepelt egy monumentális, összefoglaló munkája. Abakanovicz, aki a leglátványosabb módon tárta fel a textilanyag autonóm struktúráját, és annak lehetséges térbeli kapcsolódásait, most évek óta emberi másolatok készítésével foglalkozik (ilyen karakterű munkáit már Budapesten is láthattunk). Abból indul ki, hogy végül is a textil az egyetlen anyag, amit az ember a bőrén el tud viselni, ő tehát emberbőröket csinál textilekből, de olyan keménnyé, időtlenné merevített, homokkal fújt barna vásznakból, hogy az így készített arcmásolat egyúttal halotti maszk is. Biennálémunkáján is két szembeforduló egész alakos embermásolat szerepelt. Az egyik farönkökből ácsolt, legyőzhetetlen harci szekeret hajt, a másik fedetlen testtel áll elé. Bán András Kő, papír, olló Textilbiennále Lausanne-ban A MAGYAR NEMZET OLVASÓSZOLGÁLATÁNAK JOGI, ÉPÍTÉSZETI ÉS ORVOSI tanácsadásának helye és időpontja: Almássy téri Szabadidőközpont, Budapest VII., Almássy tér 6., IV. emelet 404. Időpontok: ■ Jogi tanácsadás: minden hétfőn és szerdán, 15 órától 17 óráig. Építészeti tanácsadás: a hónap második és harmadik keddjén, 16 órától 17.30 óráig. Orvosi tanácsadás: a hónap első csütörtökjén, 14 órától 17 óráig. ,Félút” — siker Siker volt az elmúlt hónapokban a zalaszentlászlói faluház bemutatása a televízióban és a sajtóban. A megvalósítás közösségi háttere és az épület esztétikai értékei példaerejűvé avatták ezt a községi vállalkozást. Noha senki nem tiltakozna, ha még sok, a zalaszentlászlóihoz hasonló sikeres összefogásról számolhatnánk be, azért nyilvánvaló, hogy az eset mégsem válhat mozgalommá. Vannak viszont kevésbé feltűnő, közbülső megoldások is. A népfront előző, VII. kongresszusán közművelődési munkájában — egyebek mellett — azt is célul tűzte ki, hogy elősegíti a kisközségek, a mostohán ellátott körzetek életének felpezsdítését is. Napjainkban mintegy 100—120 kisközségben, külterületen működik klub, közösségi ház, sportpálya vagy éppen horgásztanya. S ezeket jobbára a népfrontbizottságok kezdeményezésére hozták létre, még ha máshonnan is, például a központi ifjúsági alapból sikerült anyagi támogatást szerezni. Somogy és Nógrád megyében a helyi közélet, a művelődési önigazgatás létét tanúsítja, hogy népfrontbizottságok, egyesületek nemcsak új intézmény létesítésére kapnak kedvet, hanem a leromlott állapotú, elhagyott régi művelődési házakat szintén újra kezelésbe veszik. Nem külső biztatásra, hanem azon egyszerű oknál fogva: rájöttek, ezek nélkül a sokat emlegetett közösségi élet egyszerűen fedél nélkül maradna. A minap egy eszmecserén, a jónevű s viszonylag új állami intézmény igazgatója — nem a népfrontmozgalomnak címezve — kimondta: „vajon nem lehetne valahol még félúton, a teljes tönkremenés előtt, kezelésbe venni ezeket az épületeket?" Mielőtt a szerény állami támogatással már nem működtethető művelődési ház pótolhatatlan, avagy csak jókora áldozattal helyrehozható kárt szenvedne. Megszívlelendő gondolat. Mert az ilyen „félút” akár teljes sikernek tekinthető, ha a gazdátlanságból származó enyészettel vetjük egybe. (mfó) Magyar Nemzet 7 Kísérletek régi eljárásokkal Fotótechnika-történeti tanulságok Fotótechnika-történeti kollégium indul október végén a Gödöllői Művelődési Központban. A tanfolyam célja: a fényképezés történetében előfordult technikai eljárások megismerése, kipróbálása, mai újrafelhasználásuk kikísérletezése. A résztvevők havi egy alkalommal, szombaton, egész napos foglalkozáson találkoznak, ahol megismerkedhetnek az adott technika történetével, alkalmazásával, eredeti darabokat vizsgálhatnak meg, majd a laborokban mindenki készíthet egy kísérleti darabot, amit hazavihet. A technikák követik a fotótörténet fejlődését. A résztvevők megismerkedhetnek a korabeli gépekkel, felszerelési tárgyakkal, új, meg nem próbált lehetőségeivel a fényképezésnek. A témák legavatottabb előadói nyújtanak segítséget a tájékozódáshoz, a fotótechnika-történet jórészt még feldolgozatlan kérdéseiben. A tanfolyamot Kincses Károly fotómuzeológus és Flesch Bálint fotográfus vezeti. Megíratlan téma — Ez a fotótechnika-történeti sorozat nem előzmény nélkül való. A nyáron egyhetes tábort szerveztek ugyanezzel a céllal, tapasztalataik tehát már vannak. Mi reprodukálható, mi hoz,ható kézzelfogható közelségbe az egykori eljárásokból. De miért érdemes egyáltalán foglalkozni ilyen tábor vagy kollégium megszervezésével? " — Bármit leír vagy tesz e területen akárki — mondja Kincses Károly —, valami kicsit előrelép a magyar fotótörténet. Minden adat és részeredmény hasznos, mondhatnám úgy is: nincsen fájó hiányosság ebben a témában, mivel a teljes magyar fotóművészet-történet és a fotótechnika-történet feldolgozatlan. Egyszerre hiányzik az egészet építő valamennyi alkotórész, az ezeket rendszerbe foglaló koncepcióval együtt. Nincsen magyar fotótörténet mint tudomány, csak egyének vannak, akik több-kevesebb információt birtokolnak e tárgykörből, s intézmények, amelyek még ezt a szétszórt keveset sem érzik feladatuknak összegereblyézni. . — Mit tehet akkor az, aki mégiscsak a fotótörténet kutatására adta fejét? — Vagy elfogadja ezt a helyzetet, s a hiánygazdálkodás törvényszerűségei szerint monopolizálja résztőkéjét és ott-ott eladja, amit tud, vagy megpróbálja legalább magában, illetve szűk vonzáskörében rendszerré szerveznia rendelkezésére álló adatokat, információkat. Teheti ezt abban a hitben, hogy egykor eljő annak az ideje, amikor az innen-onnan belekapás, a felszínborzoló elemzések helyett egy rendszerelvű szintetizáló, az alapokat lefektető munkára lesz igény. Lenne persze egy harmadik megoldás is, amikor az a húsz ember, aki egyáltalán foglalkozik e témakörrel, ismereteit, csak általa birtokolt tárgyait, dokumentumokat, könyveket jelképesen összehordva, közösen megírná korszakonként, jelentős alkotók, technikák és egyéb szempontok szerint azt a kortörténetbe, művelődéstörténetbe ágyazott magyar fotótörténetet, amely a későbbiekben legfeljebb kiegészítésekre, pontosításokra, de nem újraírásra szorulna. Ehhez csak annak a felismerése szükségeltetne, hogy egyetlen ember által áthatolhatatlan, megemészthetetlen ez a kérdéskör, bárki vállalkozik is szintetizáló alapmű megírására, mindig akad másik tizenkilenc, aki kapásból cáfolja, bírálja, kiegészíti vagy támadja azt. Az ilyen munkának törvényszerűen egy szerzője és számtalan kritikusa lesz, és a legroszszabbul az a hárommillió fényképező jár, aki egy alapmű helyett csak egy pontatlanságokkal, tévedésekkel teli részmunkát kap kézhez. Arra, hogy az e témával érdemben foglalkozók csoportja készítsen el egy munkát, a jelen helyzet, valami ok miatt, teljességgel alkalmatlan. Ne kérdezze, hogy miért, mert nem tudom. Vegyszerek nyomában — Ön tehát azok közé tartozik, akik megkísérlik a részrendszerekbe foglalni ismereteiket, akik maguk próbálják megteremteni az előrelépéshez feltétlenül szükséges körülményeket? — Igen. A magyar fotótörténettel foglalkozóknak a legsúlyosabb hiányossága a technikai analfabetizmus. Számomra elképzelhetetlen fotókutatóként az olyan ember, aki nem tudja egy üvegnegatívról megállapítani, hogy az nedves vagy száraz eljárással készült, egy brómolaj nyomatot összetéveszt egy brómezüst zselatinpapírral, aki szerint a cianotípia a benne levő ciánról kapta a nevét (ez ugyanis egyáltalán nincsen benne), aki még soha nem érzett késztetést, hogy az általa „elméletileg” kutatott korszakok, személyek jellemző technikáit otthon megpróbálja modellezni. — Ha a terület ily feldolgozatlan, mint aztaz előbbiekben említettem, honnan szerezték be önök a szükséges adatokat, régi eljárások leírását és nem utolsósorban a vegyszereket? — Az előkészületek során rá kellett jönnünk, hogy csaknem, lehetetlen feladatra vállalkoztunk. És normális úton, egyszerű vásárlások, könyvtári kölcsönzések útján nem jutottunk volna célunkhoz. Az ötlet megszületésétől a kivitelezésig kerek egy esztendő telt el. Beszereztük, végigolvastuk és kijegyzeteltük Flesch Bálinttal mindazon régi könyveket, folyóiratokat, amelyekben gyakorlati leírását találtuk az egyes eljárásoknak. Nincsen olyan magyar nyelvi szakkönyv, amely ezeket mind összefoglalná. A korabeli szakirodalmak, nehezen kezelhetőségük mellett, egymásnak sokszor ellentmondó recepteket, leírási módokat közölnek. Arról nem is beszélve, hogy ezek abban a korban — és a meglehető konkurenciaharcban — nagyrészt a megélhetést biztosító szakmai titkokat jelentették, s a legprecízebbnek tetsző kezelési útmutatásról is nemegyszer derült ki a kritikus pillanatban, hogy valami, olvasáskor lényegtelennek tűnő apróságon áll vagy bukik az egész eljárás sikere, és éppen ezt nem közli a könyv. Ám a legnagyobb problémát mégis a vegyszerek között mutatkozó hiánycikkek sokasága idézte elő. Több olyan kémiai anyagra is szükségünk lett volna — s itt most az ezüstnitrátot, araniddoridot és a méregengedéllyel beszerezhetőket ne is említsem —, amely sehol sem kapható az országban. Az utolsó napokban azután minden elképzelhető ismerőst, barátot mozgósítva, laboratóriumokból, egyetemekről, üzemekből megszereztük a legfontosabb anyagokat. Az így, „feketén” beszerzett vegyületek összértéke meghaladta a kifizetett számlák végösszegét! — Amint elkezdtük a kémiai szerek beszerzését, azonnal öszszeállítottuk azt a listát is, amely a gyakorlati munkához nélkülözhetetlennek bizonyult. Aki hasonló fába kívánja vágni fejszéjét, hozzánk hasonlóan úgyis lépésről lépésre átgondolja a tennivalókat, s így sikerülhet neki is összeállítania a több mint kétszáz tételből álló listát. Ebben nagyméretű fagépek, kazetták, másolókeretek ugyanúgy találtatnak, mint gumikesztűk, precíziós túramérlegek. Erre nincs recept, mindig a választott technikák és a felhasználható források döntik el, mire van szükség. E tárgyak összegyűjtésénél szorultunk csak igazán a baráti kapcsolatokra, az ismerősökre, mert a régi eszközökhöz csak kölcsönkéregetés útján lehetett kellő számban hozzájutni. Nem szabad itt kicsinyeskedni, mert a felvételező gépek, a napfénypapír-másolókeretek, egyéb tárgyak hiánya vagy kevés volta az egész munka sikerét kockáztatja. Óriási segítséget jelentene, ha valamely intézmény e régen használatos eszközökből — eljárásonként legalább két-két garnitúrát — összegyűjtene, s azt alkalmi használatra kölcsönözné. Most még nem késő, beszerezhető lenne akár a Magyar Fotóművészek Szövetsége, az Iparművészeti Főiskola vagy a Fotótechnikai-történeti Múzeum részéről. Mívességre nevelt — Kik vettek részt a táborban? — A jelentkezők viszonylag nagy száma megengedte, hogy a lehetőségeken belül szabadon válasszák. Így sikerült egy erősen heterogén, a fényképezés csaknem valamennyi ágát képviselő gárdát összeállítanom. A táborban két hivatásos fényképész, öt amatőr fotográfus volt, öten az Iparművészeti Főiskolán induló fényképésztagozat hallgatói, öten pedig a Szolnok megyei Fényképész Szövetkezet tanulói voltak. Nem volt zavaró a résztvevők eltérő szakmai tudása, gyakorlata, mert a fotótöténeti tudást tekintve szinte mindenki a nulláról indult. — Elérte e kitűzött célját? — Együttlétünk során öt régi technikát próbáltunk feleleveníteni, a talbotípiát, a cianotípiát, ambrotípiát, a pigmentnyomatot és a zselatinos napfénypapírra végzett felvételezést. Megismerve ezeket az eljárásokat, a tábor résztvevői a jövőben bizonyára könnyebben felismernek majd egy-egy korabeli fotográfusi technikát, értenek majd meghatározásához és tárolásához. A régi eljárásoktól függetlenül egyfajta szakmai igényességre, mívességre is nevelt a tábor, az exponálás előtti pillanatok igazi fontosságára figyelmeztetett. Egyfajta szemléletváltásra törekedtünk: legyen értéke annak az egyetlen kockának, amelynek exponálására éppen készülünk, hogy ne bízzunk vakon az automata gépben és abban, hogy a sok között csak akad egy jó felvétel is. — Október végétől tehát folytatja e gödöllői kollégiummal a nyári tábort? — Igen, bár itt, tudja, nincsen „mester és tanítvány” viszony- Flesch Bálintnak és nekem is új és új tanulságokkal szolgál minden régi technikai eljárással végzett kísérlet. Hajdú Éva Visszatért hétfőn Párizsba Francoise Sagan francia írónő, aki pénteken Mitterrand elnök kíséretében érkezett Bogotába. Megérkezése után nem sokkal eszméletlenül találták szállodai szobájában. Az orvosok szerint légzési nehézségeit a kolumbiai főváros tengerszint feletti magassága (2560 méter) okozta. Sagan a hétvégét a bogotai katonai kórházban töltötte, ahol vasárnap visszanyerte eszméletét. ♦ '* Három nádudvari fazekas és egy textiltervező iparművész munkáit bemutató kiállítás nyílt meg hétfőn Debrecenben, a kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskola díszudvarán.