Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-04 / 259. szám
Hétfő, 1985. november 4. A Magyar Nemzet Galériája Iétető Zsolt rajza Gondolkodószék Hang a magasból Gyerekkorában valahogy így képzelte el a végítéletet. A magasban váratlanul megszólal egy hang, felsorolván eddigi bűneit, melyekben vétkezett, ő pedig néma főhajtással fogadja, ami reá méretik. Az egészben csak az lesz a biztató — gondolta akkor —, hogy nem egyedül áll majd reszkető nadrágban a kérlelhetetlen hang előtt, hanem sokadmagával, így az ő gyarlóságai viszonylag csekélynek tűnnek majd a többieké mellett, hisz élnek köztünk zsebmetszők, besurranó tolvajok is szép számmal, meg olyanok, akik hónap végén váltják vissza a sörösüveget. Meglett férfikorban, persze már nem bánta volna, ha bűnei számosabbak lettek volna. Akkor ugyanis kevéssé hitt a végítélet eljövetelében, vagy ha hitt is egy csöppet, úgy vélte, néhány apró, jövedelmező, netán csak kellemes vétkecske nem számít a nagy elszámolásnál, mert annyiszor hallotta különféle értekezleten gondgyötörte előadóktól: „Mi is követünk el hibákat, tisztelt hallgatóim!" Ezen mindig elcsodálkozott. Hát még ők is. Eddig úgy képzelte, hogy csupán ő herdálja a nemzeti vagyont, amikor olajjal fűt kukoricacsutka helyett; nem rakja ki szombat-vasárnap a tehervagont és nem akkor vásárol cementet, mikor a kereskedők nyakán marad, hanem amikor a gyárak éppen nehézségekkel küzdenek — és így tovább. Mindebből talán látható, hogy emberünk, aki épp a budapesti metró mozgólépcsőjén igyekezik fölfelé, nem tartozik az okosok közé — ami elég nagy hiba, mert naponta hallani: nem feneketlen gazdagságunkról, hanem tengerészünkről vagyunk híresek, meglehet, ennyi ésszel helyes volna némi pénzmagra is szert tenni. Tán az is látható, hogy utasunk alapjában véve jó ember, vagyis derék marha — amint családiasan mondani szokás. Kitűnik ez abból is, hogy fogja a gumikorlátot. Ebben a szokásában — mi tagadás —, van egy csöpp szorongás is. A lépcső ugyanis, néha megáll és a feje fölött időnként ilyenkor közli valaki: „A lépcsőt egy utastársuk állította meg, ha megsérült valaki, kísérjék a forgalmi ügyeletre!" A mi Boldogtalan Jánosunk — így hívják —, megborzong ilyenkor. Azok ott fenn mindent tudnak, még azt is, ki állította meg a lépcsőt, csak az orrukat nem tudják kidugni, hogy lássák, mi történt, máris újból indítanak. Régen nem így volt, és meglehet: jövőre megint másként lesz. Akkor azt kérik majd: temessék el a halottakat és fogják meg a korlátot, mert a lépcső indul. Ám, mindez mellékes. Az a lényeg, hogy nem túl eszes Jánosunk a szokásos csekély szorongással a Moszkva téri állomásnál elindult fölfelé, mégpedig szabályosan. Nem vitt magával lőszert, sem élő állatot és kapaszkodott, ahogy azt a szabályzat előírja. És ekkor szólalt meg föntről a hang. Pontosan úgy, ahogy Boldogtalan, gyerekkorában elképzelte a végítéletet. Az égi szózat először a mozgólépcsőn való utazás előnyeit és biztonságos voltát ecsetelte. Ez Jánosunkat nem csekély örömmel töltötte el. Lám, ott fenn is tudják, hogy ő, mint jó és engedelmes polgár, a felszínre jutás legcélszerűbb és legbiztosabb módját választotta... Várt volna ezért némi dicséretet, de azzal a hang fukarkodott. Magyarázni kezdte viszont, hány baleset történt tavaly, a hozzá hasonlóan oktalan utasok miatt. Legszívesebben leszállt volna a lépcsőről, hisz lelki szeme előtt tört kezek és lábak hekatombái jelentek meg — bár fogalma sem volt a hekatomba mibenlétéről. Ez lett volna a kisebbik baj! Nagyobbnak látszott, hogy nem tud mozgólépcsőzni. A hang azonban — azok ott fenn, mi mindent tudnak —, szerencsére hosszú előadásba kezdett a mozgólépcsőzés mibenlétéről. „No, ez érdekes!" — örült meg János a tudományos értekezés hallatán. Szédült egy kicsit, de elmés módon kapaszkodott és valósággal itta a szózat szavait. És tüstént elhatározta, hogy ez lesz az egyetlen ital, amit utazás közben magához vesz, hisz láthatatlan jóakarója ennek veszélyeire külön felhívta a figyelmet Jánosunkat ez a fontos információ örömmel töltötte el. Balgán úgy vélte ugyanis, hogy részegen a kocsiúton fetrengeni általában helytelen. Ha a szesztilalom csak a mozgólépcsőre vonatkozik, akor viszont sokkal derűsebb a helyzet. Boldog volt. Vitte a lépcső és közben lépcsőzni tanult. Napestig elhallgatta volna a szózatot, hát megállt a felszínen, nem akarván udvariatlanul kivonulni az előadásról, ami csak az imént kezdődött, és ki tudja, meddig tart. A hang mindenesetre nem fukarkodott a tanácsokkal. Elmélázva a tanultakon, János kétszeresen hasznosan töltötte az időt. Részint okult, részint azon a bokorugróversenyen szórakozott, amit általában külföldiek rendeznek a pénzbedobó automata előtt. Az oktalanok nem értik, miért kell két egyforintost bedobni a kettes helyett. Bután ragaszkodnak a két forint — két forint tételhez és nem tanulnak, csak mikor harmadszor zuhan térdükre az oktató gépezet. Ezt látva azonban, Jánosunk homloka kissé elborult. „Ezek lassabban pallérozódnak, mint Pavlov kutyája egykoron — gondolta megvetően —, és kíváncsian várta, mit kezdenek a mozgó lépcsővel a boldogtalanok, akik egy szót sem értenek abból, amit a hang épülésükre közöl... A külföldiek becsületére legyen, bár kissé sántikálva, de magabiztosan szálltak a mélybe. Megeshet, hogy már láttál a hasonló szerkezetet. Ám, Boldogtalan Jánosunk kénytelen volt elhagyni a tudomány Moszkva téri csarnokát — annyian lökték hátulról, vonták elölről. Csak annyi ideje maradt, hogy szemét hálásan függessze a jóságos hang forrása felé. „Lám, mégsem a végítélet szava szólt hozzá, hanem egy bölcs iskolamesteré’’ - Ekkor ütött be a mennykő! A hang ércesen közölte, hogy az állomást csakis a biztonságos aluljárón keresztül szabad elhagyni. János lába a földbe gyökerezett. Előző nap olvasta, hogy a következő ötéves tervben sem lesz aluljáró a Moszkva téren. Megay László Magyar Nemzet Összefüggések Kolozsvári Grandpierre Emil röpirata Régi szokás, jogos szokás filozófiai műveltségünk hiányait fölhánytorgatni. Legutóbb társaságban vitatkoztunk erről fent a Szabadsághegy tetején. Sok mindenről esett szó, hiszen az intellektuális értékek iránti közöny, sőt lebecsülés, olykor éppen megvetés, sokféleképpen nyilvánulhat meg. Ha szőrszálhasogató lennék, már a kritika alcímével bajba kerülhetnék. Mert mi is a műfaja ennek a könyvnek? A szerző alcímmel látta el: A körülmények regénye. Formáját tekintve dialógus egy „beérkezett" klasszikus és egy pályakezdő fiatal értelmiségi között. Nem vita, inkább egymást erősítő eszmefittatások sorozata." Miről? Amiről Kolozsvári Grandpierre Emil legjobb művei külön-külön és életműve egészében is szól: a magyar valóságszemléletről. Legyen az regény, emlékezés, esszé, vagy vitairat. Nem is a szó szerinti témák érdekesek (persze legtöbbször azok is), hanem a jellegük, a bennük megnyilvánuló gondolkozásszerkezet. Amelyre — egy sikeres pálya tudatában is — ezt a jelzőt találta még nemrég is esszéi gyűjteményének címében az író: „eretnek". De ezt persze semmiképp se politikai értelemben értsük. Eretnek, mert céltudatosan szembefordul a hagyományos hazai szemlélettel: a magyar realitásérzék legendájával a beteg valóságszemlélet történeteit állítja szembe. Ennek a szembesítésnek fedezete: saját ifjúságának drámaieszmélkedése, kibontakozása az úri középosztály illúzióiból. Ma már a magyar irodalom klaszszikus alkotásai között tarthatjuk számon a Tegnapot, amelyben erről az útról beszámol. Az idegen, külföldi világba kivetett, magára maradt főiskolás a maga kudarcai közben döbbent rá a hazai oktatás, a családi kapcsolatok, a jövőre való felkészítés alkalmatlanságára. És az összefüggések érzékelésének fontosságára. Példája: hiába ismeri a gép öszszes alkatrészét, ha nem tudja mozgásában, munkavégzésében felfogni az adott szerkezetet. Amire a külföldi iskolában rádöbben a fiatalember, azt a szemléletet alkalmazza egész életére, megfigyeléseiben ezt kéri számon, legyen szó akár irodalomról, akár a gazdasági élet nagy kérdéseiről, vagy a mindennapi környezet legkisebb jelenetéről. Talán a pár éves külföldön való tartózkodás, talán a technikai iskolázottság segítette? Mindenesetre nem ő az egyetlen íróink között, akinek szemléletében ifjúságának külföldön töltött időszaka sorsfordító volt Az összehasonlítás lehetősége az összefüggések keresésére kényszerített Mindez megtanította őket, hogy ne csak tényeket akarjanak megismerni, hanem a tények helyére, kapcsolódásaira is kíváncsiak legyenek. Így könnyebb elkerülni „az első gondolat csapdáját" és a „szakbarbárság" esélyeit Kolozsvári Grandpierre Emil mer másképp gondolkozni, mint ahogy általában szokásos. Meri megkérdőjelezni a hagyományos hazai értékrendet, tipológiát. Például nemcsak a „patópálságot” sorolja a nemzeti katasztrófák okozói közé, de a „jánosvitézséget", a minden akadályon átlépő, mert a valósággal számot nem vető „huszáros” viselkedést is. Esetenként nem egy megállapításával kedvem lenne vitatkozni, életművében is, pályáján is vannak olyan mozzanatok, amelyek szerintem is vitathatók (kinél nincsenek ilyenek?), de most inkább az egészet átható „eretnek” szemléletnek a felrázó, meggondolkodtató, szükséges voltára hívnám fel a figyelmet. Mert attól félek, hogy Kolozsvári Grandpierre művei megítélésében, fogadtatásában épp ez a lényegi vonás sikkad el. Pedig ha valaki rászolgál a hasznos író meghatározásra, akkor ő az, éppen legfontosabb művel sajátos gondolkozása és szemléleti szerkezete okán. Az összefüggések megújítása az Utazás a valóság körül című könyve egyik fejezetének. De lényegében a Tegnap mára aktualizált változata. Nem olyan drámai erejű, hiszen nem egy történelmi tragédia előszele ihleti. Az a háború kezdetének légkörében fogant lelkiismeretvizsgálat volt. Ez a megújulást gátló jelenségek mozaikképe. A megújulás lehetőségének pillanatában. Az leszámolás volt, ezt felkészítésnek szánja. Ha azt hisszük, hogy ez a könyv csak amolyan „beszélgetés a gyakorlatról”, akkor tévedünk. Mert akkor egyenetlenségei is szemünkbe tűnhetnek: a már kabarétréfában is szereplő tünetektől a legáltalánosabb következtetésre okot adó történetig mindent megtalálunk a vitatkozás és az okoskodás különböző formái között. De én a könyvet egységes műalkotásként olvastam, amely a napjainkban szükséges magatartást vizsgálja: hogyan legyünk jelen saját életünkben. Egy paradox helyzetből szeretné kivágni a ma emberét: „Olyan korban alapozzuk egész oktatási módszerünket, a memóriára, amikor az analfabetizmus fogalma gyökeresen megváltozott, hiszen mindazokat a műveleteket, amelyek megoldásához memória szükségeltetik, manapság számítógépekkel végzik el. Az új analfabéta az, aki a számítógépek helyett saját tökéletlen memóriájára támaszkodik.” Az összefüggéseket nem mint Irodalmat olvastam — azzá majd akkor válhat, ha a jelen problémáiról utódaink már múlt időben beszélhetnek. Úgy olvastam, mint a „nemzet csinosodását” célul kitűző röpiratokat olvashatták a kortársak. Bessenyei, Kármán, vagy azóta is, a reformkorban vagy éppen Babits korában. Éppen ezért, ma még nem tudom megmondani, irodalomnak milyen, de azt tudom: örülök, hogy elolvastam. Segít abban, hogy a körülöttem létező valóságban nemcsak tájékozódni tudjak, de az összefüggésekre figyelve tevékenykedjek. (Magvető) Kabdebó Lóránt Könyveshez Magyar filmkalauz Negyven év száz magyar nagyjátékfilmje Negyven év a mozgókép történetében már csidegászati időfogalom. Ha az ISSSSS-palamlével nyilvános vetítéseket fogadjuk el kezdőpontnak, nula évnek, a film ettől számított negyven év alatt más művészetek évezredeken át alakulgató lassú és fokozatos fejlődését ismételte meg... Ha a könyv címe ugyanezeknek a szavaknak a felhasználásával más sorrendben azt közölné, hogy ez száz magyar film kalauza, akkor az ember nem gondolna akaratlanul is a hajdani színház- és operakalauzokra, melyek azzal a szándékkal jelentek meg, hogy a világ- és magyar irodalom leggyakrabban játszott darabjait, operáit ismertessék azokkal, akik a plakát, vagy rádiós műsor-ismertetés alapján nem tudják eldönteni, vajon tetszeni fog-e nekik az illető darab. A filmkalauzban szó sincs erről. Már csak azért sem, mert e száz játékfilmet éves műsortervük kidolgozásakor általában figyelembe sem veszik a filmszínházak. Negyven év — száz film. Azaz évenként 2,5 film. Több száz játékfilmből akorra, mai véleményünkre jellemző ez a válogatás. Nincs ugyanis több száz felejthetetlen nagyjátékfilmünk. Ez a száz is tartalmaz néhány olyan darabot, melyet vagy szereplői, vagy rendezője miatt kellett csupán megemlíteni. Hasznos könyv, s ami szinte ilyen fontos, becsületes könyv. (Azt hiszem,az sem utolsó szempont, hogy sok papírfedelű, olcsó kiadvány után, egy ízléses, szép könyv jelent meg a filmművészetről.) Ami miatt bosszankodnom kell, s úgy érzem nem én leszek az egyetlen elégedetlenkedő, az a filmek kritikai fogadtatását bemutató idézetekkel kapcsolatos. Angol, francia, német, orosz, olasz, spanyol szövegek... Nem értem a szerzők gondolkodásmódját. Ha közölnek kritikai szemelvényeket, nyilván fontosnak tartják őket. De ha fontosak, miért nem méltatják annyira az olvasót, aki ebből a hat-hét nyelvből esetleg egyet-kettőt ismer (többsége egyet sem), hogy lábjegyzet, önálló függelék formájában magyarul is közöljék a Jelzett idézeteket? (Gyatra francia, olasz, spanyol nyelvismereteim alapján is fölismertem e szövegek fontosságát.) Az egyes filmekről különben maradandó tanulmányok íródtak, s még ha öncélúan, vitát a vita kedvéért alapon is akarna valaki belekötni a könyvbe, csak mondattöredékekkel, szóhasználattal, s nem lényegi dolgokkal kötekedhetne. A Magyar Filmfkalauznak ott lenne a helye minden gimnazista magyar irodalom tankönyve mellett — e könyvek feltétlen haszna ugyanis időrendiségükből következik: történelemszemléletünkhöz is adalékot nyújtanak. Közlik, jelen esetben közli, hogy milyennek látta a korszak alkotója saját korát. (Magyar Filmintézet — Magvető) Véri Attila SZERKESZTI: SZABÓ GYÖRGY Legyetek jók Nádudvari Anna novellái Magatehetetlennek lenni roppant kellemetlen. Ott fekűnik az ember, mondjuk, egy Agyon, ami ráadásul nem túl kényelmes, és ént, hogy változtatnia kéne a helyzetén, mégnem tud mozdulni. Az ilyen ember valószínűleg nem erist. A tisztázatlanság prózája ez. Kétszáz oldal esetlegesség: életek, mondatok, kötetszerkesztés esetlegessége. Hősökkel, akik nem ettek az almából. Nádudvari Anna novellafigurái a peremkerületekben teszik örökös sétáikat. Járhatunk velük Párizsban, olvashatunk a belvárosról — egyfolytában Kőbányán, a Gubacsi úton, Csepelen érezzük magunkat. Lehetne ez nagy erénye prózájának. Bevezethetne minket akár a metafizikus sivárságba, vagy beavathatná olvasóját a siker perifériájára szorult réteg társadalmi létállapotába. Akármelyiket tenné, hiányt pótolna. Ő bizonyosan nem siklatná a transzcendenciába hősei sorsát, de a dokumentatív igény se lúgozná lélektelenné írásait. Nem csámcsogna az extrémen, nem terhelné túl olvasójának sem idegeit, sem gyomrát. Élményei predesztinálnak az emberlépték megtartására. A szálak, amelyek egy világhoz kötik, „hol zápfog rág”, nem szakadtak el olyan mértékben, hogy hűvös kívülállással figyelné a gombostűre szúrt életeket. Bizonyosan nem hallanám prózája olvasása közben a riportermagnó kazettájának lehangoló surrogását. Bármelyik föntebbi vállalkozásnak tökéletesen szolgálatába állíthatná sajátosan működő megfigyelőképességét, amely hol a részletek számbavételének pontosságával, hol az összefüggések bántó elnagyolásával lep meg. Nem véletlenül azok a sikerültebb írásai, ahol funkciója van az elnagyolásnak, ahol a valamiről való nem-tudás egy, a művön kívüli kontexusban érvényes — valójában szinte csak a novella idejével jelzett — tájékozatlanság. Például a Kakucsi és a többiek című írásban, ahol minden, a témában szokásos erőlködés, szájbarágós jelképek nélkül egyszerűen elénk tárja az író a kislány fejjel átélt emlékeit, kivágós papírbabákkal, föl sem fogottnak elhitetett országos szegénységgel, s ahol a novella idejét szinte mellékesen tudjuk meg a tanítónéni által szétosztott svájci csomag, meg a gyerekeket a házba beparancsoló fegyveres ember jelenlétéből. Nádudvari Anna egy sivár és szürke világról tudósít vállalt sivársággal és szürkeséggel. A Szerelmes levelekben a kiskatona és a magányosságától szabadulni vágyó ügyetlen értelmiségi lány leszólítással kezdődő és valójában seholse végződő, hátborzongatóan sivár „kapcsolata” éppen attól szívszorító, hogy kettejük ordító nem-egymásnak-teremtettségéről kölcsönös ősnaivitással próbálnak elfelejtkezni, s miközben a maguk kétféle korlátoltságával őrzik eltérő boldogságeszményeiket, gyermekded kegyetlenséggel fosztják ki a saját magukat, mert még az örömapadás felnőtt-kompromisszumáról sincs tudásuk. Bevallom, nem tudtam rájönni, az írónőnek miért támadt kedve hol Berzsenyi (Dani uraság), hol Batsányi (A védekezés) „bőrébe bújni”. Hiszen majdnem iskolásán lelkiismeretes beleélésével nem közöl róluk a mának szóló nóvumot. Ugyanígy nem értettem a kiszálláson levő fiú lelkiállapotát, aki a bolyhos törülközőhöz való vonzalmával és a pincérnő által megkörnyékezett konfúzus lelkével egészen olyan, mintha egy kiszálláson levő magányos nő volna, aki élvezettel törülközik bolyhos törülközőkbe, és nem tudja, mit kell tennie, ha kikezd vele egy jósvádájú pincér (Jelbeszéd). Nem olcsó élcelődésnek szánom mindezt: egy író(nő) legyen tudatában saját ábrázolóképessége spektrumának. Ha nem muszáj, ha írásainak természete ezt tőle amúgy se követeli, akkor ne képzelje magát férfinak — és nem hiszem, a női sorsról oly sokat tudnánk női szemszögből, hogy egy Nádudvari-szintű érzékeny novellistának juszt is magányos férfiak lelki redőiben kellene matatnia. Igaz, a vállalkozás úgy kegyetlenebb lenne, s az eddigieknél nagyobb merészséget, igazi pokolraszállást követelne, s nem is csak esztétikailag. De megérné, mert megrendülnénk. És talán nem eresztenénk el fülünk mellett a jóság imperatívuszát. (Szépirodalmi) Kömendy Zsuzsanna Fénytörés Lőrinczy Huba válogatott bírálatai Kritikusnak lenni, bírálatuk tucatjait írni hálátlan mesterség, veszedelmes vállalkozás. Így volt és mindenkoron. Fürdő mennyiségű eleven szén gyűlnék akkor is az Ítész tejére, ha elérhető, beváltható lenne valaha a titkos álom: a tévedhetetlenségé. Jusztícia bekötött szemmel tartja kezében a mérlegét. A kritikusnak tágra nyílt pupillákkal kell szembenéznie tárgyával, ha igazságos akar lenni. Lőrinczy Huba éberen tekint körül szombathelyi rezidenciájából az Irodalom világára. De nem messziről jött kívülállóként, hiszen maga is benne él az irodalomban. Tanulmányaival írja, kritikáival bírálja , és katedráról tanítja. Érdeklődő főiskolai diákjai és olvasói nagy tudásával találkoznak, és tapasztalják szigorát is. Megteheti, hogy nagy igényű. Érti az Irodalmat. És érti a szeceszsziót, a századvég és századelő csodálatosan burjánzó rengetegét, költőivel, íróival, eszméivel együtt. Bírálatgyűjteményének első fejezetében — Mérlegelések — főként kedvencei veszik körül. Megidézi Krúdyt, Babitsot és még sokukat, kitüntetett korszakának fő emberei közül. A róluk szóló könyveket elemzi hódolattal, összevont szemöldökkel, vagy éppen mindkettővel egyszerre. Legfőképpen akkor van elemében, amikor a figyelme Adyt kémleli. Ha Király Istvánnak az Intés az őrzőkhöz című monográfiájáról ír, nem a monográfus nevét tiszteli, hanem az érvek. De helyeslése nem azonosulás: ha a saját véleménye azt sugallja, elmondja ellenvetéseit. Kapunk érveket tőle a huszadik századnál korábbról, is fontos a kedvenc időszakhoz vezető út is. Hogy följussunk a kiválasztott csúcsunkra, a hosszú szerpentint is végig kell járni. Nem csak időben, eszmékben is. A könyv második fejezetének Eszmetükrök a elme. Bírálatok olyan könyvekről, amelyek a korszak szellemi áramlatait mutatják meg. Így például a monarchiáét vagy a Huszadik Század körének történelemszemléletét. És természetesen szó van Nietzschéről, hiszen „nemcsak egy Thomas Mann, egy Hesse, egy Malraux volt adósa élethossziglan a német bölcselőnek, hanem az Ady-korszak, amásodik reformnemzedék legtöbb alkotója, gondolkodója is”. A mai olvasó biztosan rokonszenvel fogadja Lőrinczy Huba vélekedését: „Túl e filozófia belső ellentmondásain, egynémely valóban létező, veszedelmes tendenciáin, immár sokadszor bűnhődött meg Neitzsehe ugyanazért". A kritikus nem csak irodalomtörténész, olvasó is, így találkozik a ma regényeivel, elbeszéléseivel, Így lesz tanú a jelen Irodalmában. Kortársak (vagy sajnos csak volt kortársak) könyveiről szólnak a bírálatok a harmadik fejezetben: Próbafúrások. Lőrinczy Huba mérleget tart a kezében. Finom műszereivel kimutatja az apró rendellenességeket is. Dicsér és Ítél lelkiismerete szerint. És ő maga teszi hozzá, ahol filozófiával találkozik: „ismervén kompetenciánk határait, főként az irodalmi vonatkozásokra összpontosítunk”. Lehet, hogy bírálataival kihívja maga ellen a világot. De védi a nézeteit, hiszen imponáló tudásával kitűnően — és szerényen kezeli az érveit. S talán az egyik legfontosabb tanulság: hangja mindig sugallja a különvélemény lehetőségét. (Magvető) Várkonyi Benedek ■ ÚJ KÖNYVEK TANKÖNYVKIADÓ: Dobóné Berencsi Margit: A személyiségformálás lehetőségei az anyanyelvi órákon (A tanítás problémái) Balassa Péter: Észjárások és formák (Műelemzések kiskönyvtára) N. G. Dajil—F. B. Korovin: A történelemtanítás módszertana. Szocializációs zavarok — beilleszkedési nehézségek (Pszichológia — nevelőknek) EUROPA KIADÓ: Orendel Lajos: Áttételek ZRÍNYI KIADÓ: W. Lysiak: Napóleon elrablása A. Vajner—G. Vajner: Orvosság a félelem ellen. Julián Szemjonov: A tavasz megszépíti Berlint Václav Érben: Az áruló fel