Magyar Nemzet, 1986. november (49. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-26 / 278. szám

Szerda, 1986. november 26 Széthúzás az Összefogásban Egy lakásnak száz hibája Házikenyér... házi kolbász... házinéni... forgatom a különböző fogalmakat, miközben már sokadszor hallom: házgyári minőség. Új osztályozást, kategóriát tanulok a fővárosszéli Centenárium lakótelepen, az „összefogás" lakásszövetkezet közgyűlésén. A tagok és a vezetőség igyekeznek meggyőzni egymást közös gondjaikról. A párbeszéd — ha némi túlzással annak minősíthetem az indulatos disputát — a néma és a süket groteszk mutogatására hasonlít. A kérdések és válaszok kereszttüzében nyoma sincs a közösség szimbolikus nevének. Ezerfelé húzzák az érvek és ellenérvek a több ezer társukat képviselő lakókat és az érdekeiket védő vezetőséget. Sok a felszólaló, mégis hiányzik valakinek a véleménye. Mintha falakon — a vadonatúj, repedezett, hámló festékű falakon — túl megfoghatatlanul várakozna a szinte valamennyi felszólalás céltáblája: a 43-as Állami Építőipari Vállalat. Úgy beszélnek róla, mintha a 22-es csapdáját a pénteki tizenharmadikát, vagy a hét szűk esztendőt emlegetnék Betonskanzen . Ki akar esni a lodzsa fala. Nem ékelték ki rendesen. Életveszélyes — A fürdőszobában hullik a csempe, folyik a csap, nem illeszkedik a szifon ... . — Lehetetlen nézni a televíziót, mert az antenna annyit sem ér, mint egy gémes kút ága. — Én már másodszor költözködöm házgyári lakásba, de az elsőben is hét évig hiába vártam, hogy kicseréljék a konyhaszekrény repedt pultját. — Nekem meg a napokban a kezemben maradt a szekrénynek az ajtaja. — Az ablakok mellett, az illesztések között süvít a szél. — A lépcsőházakat zárni kell, de a kaputelefonok nem működnek. — A parkettán hullámvasutat épít a kisfiam... — záporoznak a panaszok, kérdések és az elnökség hol kitér, hol szembeszegül, hol biztat — mikor mire van lehetősége. Érvei között többször felbukkan egy szám: 16 ezer 800 forintról sikerült leszorítani a lakások négyzetméterének költségét 13 ezer 400 forintra. Mint az adu ász, forog újra és újra az összeg, hiszen ilyen alacsony összegért egyetlen fővárosi lakótelepen sem építenek ma már házat. Csakhogy a lakókat nemhogy megnyugtatná, hanem egyre inkább hergeli ez a fajta okfejtés, hiszen nekik — lévén többségük fiatal, kisgyermekes családalapító — még így is az életük nagyobbik feléig tartó eladósodást jelent a hőn áhított otthon. A hiányosságok, hibák tömkelegéről pedig olyan virágnyelven fogalmaz a szövetkezet vezetője, amit Kazinczy is megirigyelhetne: nincsenek lakhatáshatásgátló körülmények — mondja, majd ugyanebben a stílusban folytatja: a felfedett hibák pénzbeni megváltására is van lehetőség, ha a szavazási (sic!) javítások eszközlésére nincs idegük, de tudni kell, hogy jogvesztő határidők esete forog fenn. Szóból ért az ember... vagyis nehezen, de kihámozható, hogy csak a pereskedéstől remélhetek valamit. A bírósági huzavona pedig — tudhatjuk ezt máshonnan is — eltarthat akár évekig is. Addig pedig? Addig mi lesz? — kérdezik többen is, és választ is kapnak egy társuktól. — Majd továbbra is járnak ide a bizottságok, ellenőrök, műszakiak, meg talán még a miniszter is, csodát látni, megnézni ezt a betonskanzent. Szavatosság vagy jótállás? — Szeretnénk elérni, hogy ne nekünk kelljen bizonyítani a hibákat, hanem az építő vállaljon jótállást — mondja Göröncséri Károly, a szövetkezet elnöke. — Csakhogy jelenleg csupán szavatosságot vállal a kivitelező, ami azt jelenti, hogy mi nem javíthatjuk is a hibákat, mert azokat már egyetlen szakértő és ilyenformán a bíróság sem tekinti hiányosságoknak. Ha be tudnánk vezetni a jótállás intézményét, akkor egyszerűen csak a számlát nyújtanánk be az építőnek és nem kellene évekig várni az ablakok, a csempék, a festés, a burkolás és egyéb hibák kijavítására. — Úgy gondolja, hogy mindenért a 43-as felelős? — Végül is igen, bár tudom, hogy a háttéripar is végtelenül gyenge minőséget ad a kezükbe. Például nincs ma hazánkban elsőosztályú ablakkeret, ami szinte hihetetlen. Márpedig akkor, amikor minden fórumon az energiatakarékosságról regélnek, hogy néz az ki, ha az ujjamat be tudom dugni az ablakkeret mellett...? És azt is tudjuk, hogy a rengeteg alvállalkozó sem produkál minőségi munkát. — Nekünk csak a jogi eszközök állnak rendelkezésre — mondja Szabó József, a titkár, amikor a megoldás lehetőségeiről kérdezem. Sorolja a tételeket, hogy mi minden kijavításáért fogalmaznak peres leveleket. Az egyi házban 1615, a másik házban 2100 hibát lajstromoztak, ezeknek csupán a felét ismerték el garanciális javításhoz az építők. Büszkén emlegetik fel, hogy az elmúlt években kétszáznál több perben birkóztak a kivitelezőkkel és ezeknek 99 százalékát megnyerték. Bennem meg közben kialakul eme társadalmi munkamegosztás képlete: van, aki épít, van, aki építtet, s van, aki a kettő között igazságot oszt. Hogy közben akadozik a meleg víz, hidegek a radiátorok, leesnek az ajtók, süvít a szél az ablakon és életveszélyes az erkélyen napozni... négyzetméterenként potom 13 ezer 400 forintért... nos, ez nem „lakhatásgátló” körülmény. Esetleg több szó esik a csöpögő csapokról, mint a gyermek tanulmányi eredményeiről, gyakrabban kell a nehezen fogott kisiparosnak fizetni, mint a könyvesboltban és egyszer csak nem tudják, miért fáradtabbak reggelente, mint az Andaxinnal programozott álmuk elején. Szinte álomba illik az a vágy is, amit az egyik lakó kérdésként fogalmazott meg: várható-e, hogy a kényszerű pereskedés végén a bíróság a lakások értékének csökkentését ítéli meg? A több mint kétszáz pert végigbirkózó szövetkezeti vezetés erre határozott nemmel válaszol. Az a kérdés meg már egyenesen költőinek tetszik, amikor egy másik lakó arra kíváncsi, hogy mihez kezdenek, ha sem a pénzbeni megváltás (a hibák kijavításának költségei), sem a vállalat javító szakemberei nem érkeznek meg? A szövetkezeti vezető határozott választ ad: ezzel a kérdéssel forduljanak a miniszterhez! Nem valószínű, hogy a Centenárium lakótelep lakói zavarni kívánnák a minisztert, bár — mint megtudtam a szövetkezet vezetőitől — a közeljövőben várják Somogyi László építésügyi és városfejlesztési minisztert hozzájuk. — Aki egyébként ~azt a tanácsot adta, hogy az építési költségek tíz százalékát tartsuk viszsza, amíg nem javítják ki a hibákat — mondja az elnök. — Ezt írásban adta? — Nem. Telefonon hívom Szilágyi Imrét, a 43-as Állami Építőipari Vállalat II-es Generál Építési Főüzemének igazgatóját.. Találkozót szeretnék megbeszélni. — Csak a vezérigazgató engedélyével állhatok rendelkezésére. — Gondolom, tudja, miért keresem. — A Centenárium...? Istenem ... nekem annyi bajom még egyetlen építkezéssel sem volt. Ezt rendelték... — Bajokról beszélnek a lakók is... — Tőlünk ezt rendelték meg. — Hogy-hogy? — Amikor tárgyaltunk a szövetkezettel, mindenből a legroszszabb, legolcsóbb minőséget kérték, mert munkáslakások, és kispénzű emberek kapják meg. — De ez nem indok arra, hogy például az ablakokon befújjon a szél. — Az ÉPFA ilyen minőséget adott Beépíthettünk volna PEVDI kereteket is, de 500 forinttal emelkedett volna egy négyzetméter költsége. Ez nem kellett a szövetkezetnek.— Azokat a hibákat, amelyeket elismernek, miért nem javítják ki?— A többségét már kijavítottuk. Erről papírjaim vannak — Mi a véleménye arról, hogy a szavatosságot jótállásra váltanák át? — Egyelőre a szerződésünk szavatosságra szól. Hajlandó vagyok a későbbi építkezéseken kíséretet tenni a jótállás vállalására, amivel lehetőség kínálkozna arra, hogy ne húzódjanak el a javítások. — Miért nem értettek egyet valamennyi, listára vett hibával? — Mert nem egy akadt köztük, ami szándékos rongálás volt. Így akarnak minél több pénzt kicsikarni tőlünk. Pedig a legjobb embereink dolgoztak ott A kőműves brigád például már kormánykitüntetést is kapott! Tehát nem rajtunk múlott hanem a megrendelt anyagok minőségén. — Vagyis állítja, hogy a szövetkezet rendelte meg a rossz anyagokat? — Erről jegyzőkönyvem van. Ne akarjanak utólag a rézből aranyat varázsoltatni. A szövetkezet vezetősége most azt próbálja bebizonyítani, hogy mi vagyunk a hunyók ... Pedig közösen „számolunk". — Tud róla, hogy hamarosan megnézi a lakótelepet a miniszter is? — Somogyi elvtárs már valamennyi lakótelepen járt amit mi építettünk. Itt még nem. Szeretettel várjuk. — Végül is, amiket elmondott, olyan érvek, melyek kerekké teszik a képet. Hozzájárul a beszélgetésünk közléséhez? — Igen, bár magam is tudom, a lakók ezzel nem lesznek nyugodtabbak. Lehet hogy én is úgy fogalmaznék, mint ők. Szendrei Lőrinc Nemzet megkérdezte: Mikor láthatjuk újra lehetetlen tárgyainkat? Ki ne hallott volna a Gödöllői Művelődési Központ „Lehetetlen tárgyaink ’86” kiállításán bemutatott gyermekpizsamáról, melybe az első mosás után az egész család belefér, a fejrehúzhatatlan úszósapkáról, a gyermekestől csukódó gyerekkocsiról, a szőlő helyett a kertészkedőt bespriccelő permetezőről, vagy az első rossz mozdulat után nyílni soha többet nem akaró ajtózárról.? Több mint tízezer ember zarándokolt el erre a kiállításra, a többieket pedig bőségesen tájékoztatta a sajtó Összegyűjtött lehetetlenségeinkről. Hála a gödöllőieknek, néhány napig jól szórakozott az ország, de vajon lett-e eredménye annak a nem titkolt jobbító szándéknak is, mely mindennapi , tárgyaink és használóik harmonikusabb viszonyának kialakítását tűzte ki céljául? Ezzel a kérdéssel kerestük fel Varga Kálmánt, a Gödöllői Művelődési Központ helyettes igazgatóját . Ebből a szempontból az idei kiállítás sajnos nem Hozta meg a várt eredményt Néhány gyártó felismerte ugyan önmagát, a Vegyépszer például kicserélte az általa gyártott permetezőt de ez sajnos csak a gyártók igen szűk rétegét jellemezte. Inkább az egyedi bajokra figyeltek fel, a konstrukciós hibák elkövetői többnyire változás nélkül gyártják azóta is termékeiket. — Az ezt megelőző két kiállításuk is hatástalan maradt? — A három évvel ezelőtti bemutatónkkal sokkal több eredményt értünk el Kiállítottunk például egy olyan húsklaffolót aminek „csak” az volt a baja, hogy rossz minőségű fából készítették a nyelét, tele volt szálkával, ha jól odavágtak vele, kettéhasadt, a baltája pedig rendre lerepült a nyélről. Ettől a terméktől az Országos Piackutatási Intézet megvonta a „bizalom háromszögét”, a Kiváló Áruk Fórumának védjegyét. A kivehetetlen bélésű és ezért mindig fülledt, belülről tisztíthatatlan gyerekcsizmát a Savaria Cipőgyár módosította, és ez a termék fél évvel később az őszi BNV-n nagydíjat nyert. Az idei kiállítás viszont csak egy jó hecc maradt mindenki számára, pedig még vándorkiállítást is csináltunk belőle. A mi lehetőségeink ezzel kimerültek, a változtatás már a termelők és a kereskedők dolga.» Igen ám, de ehhez meg kéne keresni a felelősöket... — Itt kezdődnek a bajok. Előfordult, hogy maguk a kereskedők hoztak el egy-egy lehetetlen tárgyat, de a legnagyobb titoktartást kérték tőlünk, mert állítólag csak egy forrásból lehet beszerezni — például az edényeket — és féltek, hogy a „forrás” neheztelni fográjuk. A gyártók is igyekeznek átpasszolni a felelősségét. A kör tehát bezárul, mi pedig a bőség zavarával küzdünk kiállítási anyagaink összeállításakor. — Legközelebb mikor lesz ilyen kiállítás? — Egyelőre nem tervezzük a sorozat folytatását. Ha a tréfa mellett sikerülne valami döntő ügyben is előrelépnünk — például a Fogyasztók Országos Tanácsának rendszeres támogatásával növelnénk a Citrom Díj szakmai súlyát —, akkor talán a gyártók hírnevük védelmében jobban igyekeznének helyrehozni hibáikat, termékeiket. (monthy) Magyar Nemzet Az adjunktus és a főnővér Gyógyítás szeretettel A kórház színes őszi nyugalmát dajkáló kertjében a délutáni órákban mindig feltűnik egy-egy tanácstalanul tekingető beteg. Van, aki bicegve jön, botra támaszkodva, a másiknak kötés fehérül a fején. Idegen szavak röpködnek, örömteli üdvözlések, reménykedő felkiáltások, arabul, spanyolul, vagy pedig valamelyik ázsiai nyelven. A László Kórháznak van egy külön osztálya, ide kerülnek egyfajta karanténba, utóvizsgálatra az afrikai, ázsiaiés latin-amerikai országokból a felszabadulási mozgalmak sebesült harcosai, hogy innen aztán tovább küldjék őket más kórházak rehabilitációs osztályaira. A hatvanas évektől vállalja hazánk ezeknek a sebesülteknek az utógondozását. Évente mintegy 400—500 beteg fordul meg kórházainkban, többségük mint a Szolidaritási Bizottság gondozottja- Fogadnak azonban külföldi betegeket az Egészségügyi Minisztérium és a SZOT vendégeként is. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa székházában a napokban a Munka Érdemrend ezüst fokozatát nyújtották át dr. Vidor Évának, a László Kórház adjunktusának, és a Munka Érdemrend bronz fokozatát Frisch Istvánnénak, a László Kórház főnővérének, a betegellátásban végzett kiemelkedő munkájuk elismeréseként. A Szolidaritási Bizottság javasolta őket a kitüntetésre. Mindketten a László Kórház külföldieket fogadó osztályán dolgoznak már évek ótaőket kerestük fel a kórházban, hogy áldozatos munkájukról érdeklődjünk. — Nincs nyelvi nehézségük a betegekkel való érintkezésben? — Két főállású tolmács működik a kórházban — válaszolja az adjunktusnő. Az egyik tökéletesen besz arabul, a másik meg öt európai nyelven tolmácsol. Ennek ellenére gyakran csak mutogatással értetjük meg magunkat a betegekkel. Előfordul ugyanis, hogy olyan csoport érkezik hozzánk utókezelésre Afrikából, amelyiknek egy tagja beszél csak európai nyelvet, mondjuk portugálul, a másik négy csak törzsi nyelven ért. — Különösen sok nehézséget okoz a diéta betartása — veszi át a szót a főnővér. — Nekünk tekintettel kell lenni arra, hogy ki milyen vallású. Tudnunk kell, hogy hithű mohamedán e az illető, mert ha igen, akkor nem eszi meg a sertéshúst. Aztán alkalmazkodni illik a nemzeti szokások által kialakult étrendhez. Az idegen kultúrkör és hagyomány a mérvadó e tekintetben.— Több munkát ad a velük való foglalkozás, mint a hazai betegek ellátása? — Többszörösen. Ehhez nem elegendő csak a feladatok lelkiismeretes teljesítése, annál többet kell adnunk. Megértést, sok-sok türelmet. Hiszen ezek az emberek elszakadtak otthonuktól, megszokott környezetüktől. Nem értik a nyelvet sem, idegen nekik minden, s türelmetlenek. Ez természetes. Ki kell találnunk ki nem mondott kívánságukat is. S itt bizony nem kap a nővér és a főnővér hálapénzt, s nem is várhat, mert ezeknek a betegeknek sincs pénzük. Sőt, gyakran előfordul, hogy nem is beszélve, csak mutogatva közüik: rágyújtanának szívesen. De még nem érkezett meg a pénzük. Mert kapnak minden hónapban néhány száz forint zsebpénzt a Szolidaritási Bizottságtól. Akkor mit tehetünk? Megértve őket, a zsebünkbe nyúlunk. Ez a mi ajándékunk. És mesélhetnék sok hasonló esetről. Mi, orvosok, ápolók, akik közöttük, értük dolgozunk, olyanok vagyunk, mintha családjukhoz tartoznánk. — És jó betegek? Megfogadják az orvosok és ápolók tanácsát? — Hát ezt embere válogatja. Meg a szokások is befolyásolják őket Nehezen szokják meg a mi kórházi rendünket. Különösen, akik nem érzik magukat súlyosabb betegnek. No és a mohamedán vallásijaikkal nehezebb nekünk szót értenünk. Hangsúlyoznom kell, hogy „nekünk". Nőknek. Mert a mohamedán vallás nem tartja egyenrangúnak a nőt. Hiába mentem én eleinte a kórterembe és adtam ki az utasítást, hogy mit hogyan csináljanak, csak nevettek rám. Nem fogadtak szót. Ma már tudom, hogyan érintkezzek velük. A legfiatalabb segédorvosnak is szót fogadnak, így hát férfiakon keresztül továbbítom közlendőimet. Néha orvossal, vagy csak műtőssel, ápolóval, mindegy, fontos, hogy férfi legyen, mert akkor meghallgatják. A betegek szabad idejének hasznos eltöltéséről is gondoskodnak, a Szolidaritási Bizottság több idegen nyelvű lapot, képes folyóiratot járat számukra, tévézhetnek, magnózhatnak, aki járni td, az moziba is elmehet. Az elveszett otthont szeretnénk nekik pótolni. Nincs ennél szebb emberi feladat. Néhány hét óta világszerte emlékeznek azok a régi harcosok, akik ötven évvel ezelőtt „Madrid határán álltak a vártán”, a nemzetközi brigádok soraiban küzdöttek a Spanyol Köztársaságért a polgárháború barikádjain Hazánkban már eddig is számtalan rendezvényen tekintettek viszsza a ma már történelminek minősíthető időkre, és a hajdani harcostársak — sajnos lassan igenetek gyérülő — csapata is találkozott egymással és az új nemzedékek tagjaival. A Szovjet Kultúra és Tudomány Háza a Hazafias Népfronttal és a többi szocialista ország budapesti kultúrközpont javai karöltve november közepétől szintén rendezvénysorozattal csatlakozik a világszerte folyó emlékidézéshez. Ebből az alkalomból látogatott hazánkba Mihail Alekszejevics Ogloblin, a Szovjet Háborús Veteránok Bizottsága spanyol szekciójának tagja. Első alkalommal jár Budapesten? — kérdeztük a már 73 éves, de élénk mozgású vendéget. — A nagy honvédő háború idején nem harcolt esetleg éppen hazánk területén? — Először vagyok önöknél; az és háborús utam Belorusszián, Breszten, Varsón, Poznanon át vezetett egészen Berlinig — feleli. — A spanyolországi nemzetközi harckocsizó brigád tagjaként azonban Madrid alatt a csehek, lengyelek, bolgárok, németek mellett a magyarokkal is egy zászló alatt küzdhettem. Sőt, az önök legendás Zalka Mátéjával is volt találkozásom: mindmáig megrendít halála és az a mély gyász, amellyel temetése napján az „ezernyelvű, egyszívű brigádok” fiai áldoztak emlékének, már életében példaképpé nőtt alakjának. — Hányan vettek részt a Szovjetunióból a spanyol polgárháborúban, és mi vezérelte ilyen messzi tájakra az akkori szovjet fiatalokat, akik a békés építőmunkát, a gondtalan ifjúságot hagyták oda? — Három év alatt mintegy háromezer szovjet önkéntes, 750 pilóta, 400 harckocsizó, száz tengerész és száz tüzér, valamint igen sok katonai szakértő, politikai tiszt, az idegen nyelvű főiskolákról pedig tolmácsok egész serege jutott el Spanyolországba. A magától értetődő szoldaritás vezérelte őket, hiszen a Spanyol Kommunista Párt akkori főtitkára, José Diaz és a szintén legendás Ibárruk kértek segítséget attól a szovjet államitól, amelyet az intervenció idején szintén számos internacionalista védett az ellenforradalmi hadaktól és anyagi-technikai segítséget is igyekeztünk nyújtani. 1937-ben a Szovjetunió 92 millió rubel értékben mintegy 458 tonna árut juttatott el a spanyol hazafiakhoz. Többet is tettünk volna, ha például a franciák nem gördítenek akadályt, nem akadályozzák meg, hogy a szállítmányok eljussanak rendeltetési helyükre Pedig a Szovjetunió tekintélyes pénzösszegeket is felajánlott, ha átengedik a küldeményeket a határon. Sajnos, azonban a blokád következtében hamarosan minden lehetőség kimerült, hajóinkat is, amelyek Szevasztopolból indultak a messzi vizekre, elsüllyesztették. Végül az egész spanyol köztársaság sorsa megpecsételődött. Mi, szovjet fiatalok éreztük, hogy ezzel a fasizmus előretörése nemcsak spanyolhonra, hanem egész Európára nézve fenyegetővé válik, és ez — mint később kiderült — jogos aggodalommal töltött el. — Épen, egészségesen tért vissza hazájába? És milyen fordulatot vett utána a sorsa? — Megsebesültem ugyan, de szerencsésen kihevertem. 1938- ban tértem haza, ahol a két harci érmen túl a Szovjetunió Hőse címmel tüntettek ki. Felvettek a Frunze Katonai Akadémiára, és alig három év múlva kitört a nagy honvédő háború. Az első naptól kezdve részt vettem a harcokban Moszkva alatt, Kurszkban, a leningrádi blokád alatt sebesültem meg ismét, de utána — mint már említettem — egészen Berlinig végigküzdöttem a nyugati frontot. — Mikor alapított családot? — Arra bizony csak a háború után értem rá. Feleségem egy főiskolán dolgozott, fiúnk a Kujbisev-intézet tervezője. Ma már nyugdíjas vagyok, de nagyon sok társadalmi munkát végzek. A Szovjet Háborús Veteránok Bizottsága spanyol szekciója sok országgal áll kapcsolatban, de a legfontosabb feladatnak én a fiatalok hazaszeretetre, szolidaritásra, áldozatkészségre nevelését tartom. És ebben a személyes példamutatás és nem a szólamok pufogtatása a döntő. Én főleg belorusz iskolákkal vagyok folyamatos, szoros kapcsolatiban, és úgy látom, a mai fiatalok is szükségét érzik annak, hogy a mai élet nagy változásai közepette is megbízható, a gyakorlat próbáját kiálló eszményeket követhessenek, hogy szép emberi erényeket, igazi értékeket villantsunk fel előttük. Csak akkor becsülik igazán, tudnak azonosulni mindazzal is, amiért mi fiatal korunkban a megpróbáltatásokat, az élet-halálharcot vállaltuk. És nemcsak a mi hazánk, hanem a többi nép sorséért érzett felelősség, a szolidaritás jegyében is. K. V. Madrid határán... Az akkori és a mai fiatalok eszményeiért Robotgyártás vállalati összefogással (MTI) Együttműködési szerződést kötött a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalat a Győri Rekord Mezőgazdasági és Mechatronikai Gépgyárral, valamint a Videoton Elektronikai Vállalattal ipari robotok és robotokkal működő technológiai rendszerek fejlesztésére, gyártására és értékesítésére. A megállapodás alapján a győri üzem az alapgépek előállítására vállalkozik, a Videoton a robotvezérléseket készíti majd, a Technoimpex pedig a komplett robotrendszerekhez exportpiacot keres. A Rekord gyárban tavaly kezdték meg licenc alapján egy ívhegesztő robot előállítását, s az együttműködésben részt vevő vállalatok ezt tekintik a következő évek fejlesztési munkáinál alaptípusnak. Hazánk a robotok előállításában és alkalmazásában elmaradott a fejlett ipari országokhoz képest. Az együttműködés gyorsíthatja a robotgyártást és e berendezések elterjesztését. A vásárlók előtt vizsgáznak Végzős főiskolások az Ajándék Centrumban Lehet-e szigorúbb vizsgabizottság előtt beszámolni az iskolában tanultakról a kereskedelem leendő szakembereinek, mint a vevők elé állni a karácsonyi csúcsforgalomban? Nem valószínű. S a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola végzős hallgatói vállalták a próbát. Hónapok óta készülnek az Ajándék Centrum Idényáruház megnyitására, amely Budapesten, a Rákóczi úton, a volt Technika Háza épületében november 27-től december 23-ig várja a vásárlókat. „Hamarosan eljön az idő, amikor elhagyjuk a főiskolát, és elárasztjuk a hazai kereskedelmet, előtte azonban ki kell állnunk három próbát, mint a mesében — s ebből az egyik a karácsonyi áruház üzemeltetése" — mondták el a végzősök mostani sajtótájékoztatójukon. Ilyet is először tartottak, s tulajdonképpen ezt is tanulják meg, csakúgy, mint az önálló vállalkozás valamennyi összetevőjét, az idényáruház kialakításét, az árubeszerzést, a tárgyalást a szállítókkal, az üzletvezetők kiválasztását, a pénztárgépekkel való munkát, az eladást, a lehető legnagyobb forgalom elérését, majd a leltározást és az elszámolást. Segítőik ebben a Centrum Áruházak Vállalat szakemberei és a főiskolai tanárok. Tavaly a Centrum kísérleti jelleggel próbálkozott a fiatalok bevonásával, az idén azonban már az önálló gazdálkodást is a diákokra bízták. Osztályonként kétmillió forintos hitelkeretet adtak nekik önálló árubeszerzésre. A diákok jövedelemérdekeltségi rendszerben dolgoznak, alapfizetésükön felül negyven százaléknyi prémiumot oszthatnak szét az elért forgalomtól függően. A végzős főiskolások nagyon sok ötlettel és lelkesedéssel készítették elő gyakorlati, vizsgájukat, s remélik,olyan árukészlettel, szolgáltatásokkal és programokkal állnak a vásárlók elé, amelyek megnyerik mindenki tetszését A vevőcsalogató meglepetésekből csak néhány, ízelítőül: kitűnő sport- és szabadidő-holmikat sikerült beszerezniük, kozmetikai szaktanácsadást és kötésmintatanítást tartanak férfiaknak is, s december 5-én és 8-án a Télapó várja a gyerekeket, akik egyébként rajzpályázaton is részt vehetnek. (r. j.)