Magyar Nemzet, 1987. december (50. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-03 / 285. szám

4 A HÉT FILMJEI Lavardin felügyelő Erre a filmre biztosan sokan be fognak menni. Részben becsüli címe okán, részben talán azért is, mert a rendező Claude Chabrol neve igényesebb szórakozást ígér. Félő azonban, hogy nem kevesen csalatkozni fognak. A Lavardin felügyelőben szerencsétlenül keverednek különféle műfajok elemei, miközben a detektívregény és -film alapvető szabályai rúgatnak föl. Titokzatosságban mindazonáltal nincsen hiány, váratlan fordulatokban is bővelkedik az opus, de az mégsem minden Senkit nem lehet szeretni ebben a filmben, senki nem rokonszenves, nem „pozitív hős" igazán, talán csak a helyi rendőr, aki a központból küldött felügyelő „Watsonjaként” esett irc-footlife a jelenetekben (más dolga ugyanis nincsen). A tenger szép, a meggyilkolt erkölcscsősz (ám kettős életű) író villa-kastélya még szelbb, a fák zöldek, a sirályok rikoltoznak, az éjjeli mulató-bűnbarlang visszataszító, tulajdonosa egyenesen undorító, az özvegy elvirágzott és szőke, az öccse bájos, bár manapság ez a fajtabáj aligha számíthat tömeges szimpátiára, a felügyelőt nos, a felügyelőt nem lehet hova tenni, nem lévén jelleme, sem igazán megírt szerepe... ) Hintőp Ritka a mozidarabok között az olyan találó, frappáns címválasztás, amely annyira stílusosan fejezné ki tartalom és forma, mondanivaló és műfaj egységét, mint az 1983-ban készült Hintőpor című olasz filmvígjátéké. Bár a jóból is megárt a sok, az idén már megszerencséltetett bennünket a forgalmazás egy Carlo Verdonefilmmel. Az író-rendező-főszereplő előző bárgyúságának címe Víz és szappan volt, hűen tükrözve a tartalmat, vagyis a két anyag keverékéből, fizikai egymásra hatásából keletkező buborékot, amely a mozinézők szeme láttára pukkant ki, s foszlott semmivé a lényeg, illetve lényegtelenség. A szappan- és légbuborékokból építkező Verdone-filmek nem késztetnek az agykerekek megmozgatására, csupán alacsonyröptű, s önbutító kikapcsolódást ígérnek, s mivel az ígéret szép szó, ezt be is tartják. A Hintőpor című filmről, a legjobb, amit el lehet mondani, hogy hasonlít a hintőporra: nesze semmi, fogd meg jól! A pojácaságra hajlamos, félénk, de hódításra ácsingózó Sergióval, a tutyimutyi, pipogya alakkal egyfolytában kibabrál az élet. Nem csoda, hogy ezt az egyhangúságot dédelgetett álmaira szeretné felcserélni. Könyvekkel házaló ügynök, de mindhiába próbál elsózni akár egyetlen kötetet is. Füllentései, lódításai révén azonban egyre nagyobb kalamajkába keveredik, az ilyenkor szokásos félreértések, halmozott véletlenek révén. Kern az a fajta pasas, akire buknak a nők. Ahelyett, hogy végre a tükörbe nézne, s beérné harcias természetű menyasszonyával, eszeveszetten töri magát, hogy elcsavarja kiszemelt áldozata, Nadia szépséges fejét. De minduntalan hoppon marad, mígnem másnak adja ki magát: egy nagymenő vagány bőrébe bújik szerencsét próbálni, s a turpisság révén majdnem siker koronázza erőfeszítéseit. .. Sok sületlenséget zsúfoltak öszsze a Hintőpor című komédiában, s ez a mindent befedő blödli Verdone azonos kaptafára készült műveinek legfőbb sajátossága. Pedig — a hírek szerint — nem tehetségtelen komikus, jó szeme van a mindennapi élet kifigurázásához, de filmjein ennek nyoma sem látszik. Alkotása egyetlen érdekessége, hogy szerepet kapott benne Vittorio De Sica fia, Christian is. De neki is csak hintőpor jutott, akár a nézőknek!(kurcz) or Magyar Nemzet NAPLÓ Szőnyi-ösztöndíjasok címmel kiállítás nyílik meg ma délután ,5 órakor a Csontváry-teremben annak a húsz fiatal grafikus-, festő- és szobrászművésznek a munkájából, aki 1987-ben, illetve 1988-ra elnyerte a Képcsarnok Vállalat Szőnyi Istvánrólelnevezett alkotói támogatását. Mezősi Eszter üvegtervező iparművész kiállítása nyílik a Ferencvárosi Pincetárlat Mester utca I. alatti helyiségében december 4-én, pénteken hat órakor A Verebics Ibolya, az Állami Operaház magánénekese nemrégiben nagy sikerrel szerepelt Stuttgartban nemzetközi énekesgárda közreműködésével, Johannes Moesus vezényletével és a Stuttgarti Kamarazenekar kíséretében két Mozart-mű, a Koronázási mise és a Vespera in dominica előadásán. Biztató rímmel állította össze József Attilára emlékező műsorát Hász Erzsébet, amelyet december 4-én, pénteken este hat órakor mutat be az Egyetemi Színpadon. Atöbb mint kétórás műsorban hatvan vers hangzik el, a „szokásostól" eltérő sorrendben. A költőnek élete utolsó napján írt verse hangzik el először, s fordított kronológia szerint az 1927-ben írott Biztatóval zárul a műsor, a haláltól az életig kísérve nyomon József Attila művészetét, azt a költői programot, amelyben a legfőbb vezérlőelv a jóságban való feltétlen hit. S mert a költő élete során — a program alapján, s a világ okán — csupán kudarcokat könyvelhetett el, szinte logikusnak és természetesnek kell tekintenünk, a tragikus véget. S mégis a fordított sorrendben összeállított műsor, nemcsak elmében, egész szemléletében, „üzenetében” is „biztatást" sugall. (Lányi) Meghalt Rockenbauer Pál (MTI) Rockenbauer Pál, a Magyar Televízió programfőszerkesztője — életének 54. évében — tragikus hirtelenséggel elhunyt. Búcsúztatásáról később intézkednek, közli a Magyar Televízió gyászhíre.* Különös ismertetőjele... őszülő szakálla? Melegfényű, szürkéskék szeme? Fanyar humora? A Déli-sarkot is megjárt, kockás flanelinge? Egy ritka megkülönböztető jegyében bizonyos vagyok: mindenki szerette. Mert Roki nem könyökkel vívta harcát, nem öltött soha álarcát, fényévnyire esett tőle minden erőszakosság és számító ügyeskedés. Ha elért valamit,ha a természet gyönyörűségére rácsodálkozó filmjei ott vannak a televízió maradandó értékei között, ha íróirendezői munkája egyéni arculatot bizonyít, ennek egyszerű magyarázata van: tehetséges volt. Rockenbauer Pált sajátos „státus" illette meg a Szabadság téri házban, a tévé nyüzsgő épületében: természetkutató, természetrajongó polihisztor. A földgolyó volt a munkaterülete, és hűséges társa a filmfelvevőgép. A felfedezőkével rokon szenvedély fűtötte: Kecskeméttől a Pamírig című filmjében hat és fél ezer méter magasságból fürkészte a világot, de a tengervíz mélyére ugyanolyan kíváncsisággal követte a honi búvárokat. Ha úgy akarta, a Kilimandzsáró is érintőközelbe került, és megbízható adatok szerint ő a második magyar állampolgár, aki a Délisark jégpáncéljára tette a lábát. Bejárta a földet a napsugár nyomában, mégis akkor lett igazán felfedező, amikor itthon eredt útnak, s megtett másfél millió lépést Magyarországon. Istenáldotta ösztöne volt hozzá, hogy föllelje ebben a tenyérnyi hazában a rejtőző szépséget. Múlt idő. Mindezt múlt időben. Hány meg hány cetlit írtunk egymásnak, futtában asztalra vetett papírdarabokat, a rádióból kerestek, pénzed van!, egy barna női hang keresett, a vágószobából üzentek. De hogy most nekrológot írok rólad... És mi lesz a legújabb munkáddal, Pali? Az újabb egymillió lépéssel kincskereső utadon?... A filmmel, amelyiken már csak az utolsó simításokat kéne, kellett volna elvégezni? ... Rockenbauer Pál ez idén volt 54 éves. Radványi Ervin ! S mégis... Szívemben bizony kín dúlt, / mikor a vonat indult, / de nem sokat merengtem, / esett, hát hazamentem." Ezt még az előző évben írta József Attila. Aznap, ma ötven esztendeje, ha esett volna, visszafordul-e a szárszói sorompónál, s hazamegy? Titok. Állt-e épp a tolató vonat, amikor hosszabb járás-kelés után átbújt a sorompó alatt, vagy megmozdult már, indult, ha lassan is? Ki tudja? Nemrég kezembe került egy régi kézirat: Gergely József közlekedési szakíró munkája. Selejtezés elől mentette meg a vasút irattárából a „József Attila halála” című iratcsomót. (Most perbe szállok e halállal.) Nyirkos este volt 1937. december 3-án, gyönge lámpák fényében tolatott az 1284. számú (teher) vonat Balatonszárszó megállóhelyen. A leeresztett sorompónál hárman ácsorogtak: Nagy László tizenöt éves és Nagy József tizenhárom éves gyerekemberek (Posta utca 4.),valamint Boza József harmincéves pályamunkás. Egy negyedik közeledett ekkor, majd, mintha sürgős dolga lenne, könnyedén átugrott a sorompón és a lassan mozgó kocsisor alá bújt. Harminchat perccel múlt hét óra. „Mindenki tudta, mi történt" — emlékezett később az akkori állomásfőnök, Miklós Géza —, odasereglettek a szárszóiak, dacolva hideggel, téli széllel. József Attila nővére, Jolán az Esti Kurír tudósítójának akkor azt mondta a költőről: azon a bizonyos napon csendes volt, később mégis földerült. Egy francia verset olvasgatott, Ultima verba a címe, magyarul: Búcsúszó. József Attila utolsó hónapjairól című könyvében Illyés Gyuláné idézi Szántó Juditnak Illyés Gyulához írott levelét: eszerint „Attila nyugodtan viselkedett, evett, sétált, keveset beszélt is... Jóval 7 után elindult egyedül sétálni... Két gyerek látta, négy percig állt az állomáson a tehervonat. A leeresztett sorompó előtt járt idegesen Attilácska szegény, majd mikor a vonat lassan elindult...” Szívében bizony kín dúlt. Mégis perbe szállok azzal, ami történt. Megkérdeztem egyszer egy barátomat, az életmű ismerőjét: csakugyan öngyilkos lett-e József Attila? Tétován válaszolt: „Sokszor akart öngyilkos lenni. De, azt hiszem, aznap nem.” A vonat épp csak meglódult. Már négy perce állt. Hátha csak át akart bújni a kocsik között? Titok. Különben is: nem mindegy már? József Attila ötven esztendeje, 1937. december 3-án, pénteken este 19.36 órakor meghalt. De nem halt meg. A szenvedése véget ért, az élete akkor kezdődött. „Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen" — írta utolsó versében, amelynek ez a kezdősora: „íme, hát megleltem hazámat." Az első sor első szava ugyanaz, mint a nem sokkal korábban íródott költőnk és kora első szava is: íme. Azt írta (még november utolsó napjaiban): „... forgószélben ..Pedig az igazi forgószél, a történelmi, még csak ezután következett. Megállt volna-e helyén, ha aznap nem sokat mereng, hanem, ha esik, hát hazamegy József Attila? Megállt volna, míg le nem döntik, amint állta a forgószelet addig is. Sokat, majdnem mindent tudott a világról, elégedetlen volt vele, de önmagával is. „Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom" — írta kevéssel ama nap előtt, pedig ő nem pazarolt (csak a tehetségét pazarolhatta volna, s ezt szétosztotta), hanem őt pazarolták el. És azóta? Most adatoknak kellene következniük, régieknek és újaknak. Hány példányban jelent meg verseskötete annak idején és hány példányban azóta. Hivatkozni a nevét viselő művészeti díjra (ha másról nevezték volna el, s aznap az esőben hazamegy, megkapta volna-e, mikor és miért?), iskolákra és művelődési házakra, amelyek mind az ő nevét viselik. A múzeumra. Arra, hogy verseit milyen sokan ismerik, kívülről is tudják, szavalják. Színház is viseli a nevét. Nyolcvankét esztendős volna. Hallgatnánk-e a szavára? Ott lenne-e „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk"? És ugyan mit tett s mit mondott volna, egy más korban, amikor mégis „az erőszak bűvöletében” éltek s haltak emberek? Tűrte volna szó nélkül, hogy „a gondra bátor, okos férfit, (...), mint állatot terelni értik”..., elhallgatott volna, vagy szól, kiált, s hallgatott volna rá, aki csak ajkára vette a nevét? Szótalan hagyta volna a kort, mikor „az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt"...? Mondaná-e: „S mégis..."? Mondanánk-e: S mégis!? Más világ volt hajdanán, és más van most, de gond, baj, feladat, öröm szóra és cselekedetre bír, s az a jó, ha ez történik. A magunkba fojtott, a közönnyel palástolt dolgok elburjánzanak az emberben te az emberekben, a nyít szó, a nyílt szív éltető erő. Figyeljük csak, mit írt József Attila, amikor Meghalt Juhász Gyula, eszerint tehát nyolc hónappal ama nap előtt: „Szól a telefon, fáj a hír, hogy megölted magad, barátom, / hogy konokul fekszel az ágyon. / A bolondok között se bírt a szíved a sorssal. Sehol itt nem leltél arra, hogy ne fájjon a képzelt kín e földi tájon, mely békén nyitja, lám, a sirt." Fölfigyelt-e valaki, fölneszel-e ma valaki e szóra? Képzelt volt a kín. Lehetne most tépelődni azon, mennyire volt valóságos a kín vagy menynyire képzelt, amely akár Juhász Gyulának, akár József Attilának oly nagyon fájt, de másodrendű kérdéssel baslakodnánk. Ha csakugyan képzelt, mert a lélek betegsége fájdítja, tudnivaló, valóságosnak kell tekinteni akkor is, talán még inkább, mert a betegnek ez jobban fáj, ha másképp is, mint egészséges szívnek a valódi kín. Komolyan kell venni így is, úgy is, de bizony nem tudnámmegmondani, mikor kell komolyabban venni. A halállal gondolnunk kell, mert elér valamennyiünket — de éppen ezért a gondolat életre serkent. Okosan kell gazdálkodni az élettel, amíg időnk van, s nincs időnk most, csak az igazat mondani. Ezt B. Nagy László írta, aki társa akart lenni József Attilának éltébenis, holtában is. Együtt hangzik ez a mondat József Attilának abban az évben írott verseivel: „Gyönyörűt láttam, édeset, s elképzeltem egy gyenge rózsát. Elbámészkodtam s rám esett, mint nagy darab kő, a valóság. Ám ez a kő is képletes. A legjobb, ha mindent kimondok." És ő, József Attila, kimondta. Meghallották-e? Meghalljuk-e? Való igaz, az utolsó versét így kezdte el: „Íme, hát megleltem hazámat...” — de nem kell minekünk vitatkoznunk ővele, megtette ezt ő maga, nem is oly sokkal korábban. Annak a versnek az a címe: Hazám. Abban írta: „S mégis...", nevén szólította: „... édes Hazám ..bemutatkozott: „Költő vagyok...” s talán nem róná föl, hogy a folytatást kicsit módosítom: senki „ki ne tépje a tollamat", hiszen így folytatja — s folytassuk József Attilával, az élő József Attilával mi is valamennyien: „... adj emberséget az embernek. ' Adj magyarságot a magyarnak” — és végül: „Hadd írjak szépet jót — nekem add meg boldogabb énekem!” Xay László Csütörtök, 1987. december 3. „Az értelem rajongója” Hatvany Bertalan József Attiláról „Adósai maradunk. Adósai, mert itt járt köztünk és szeretett minket. Adósai, mert több volt mint mi. És adósai, mert nem tudtunk rajta segíteni." A tudós orientalista, Hatvany Bertalan búcsúzott e sorokkal József Attilától, a gyász friss fájdalmában eszmélve rá igazán, hogy „a szavak művésze” és „az értelem rajongója” távoztával milyen súlyos a veszteség. Nem titok, maga is bevallotta utóbb, hogy a költő terheit könnyítő és a Szép Szó megszületését szolgáló mecénást szerepvállalását személyes rokonszenvei diktálták, s nem a zseni korai felismerése vagy a folyóiratban megtestesülő szándék maradéktalan vállalása. Gesztusi értékét ez azonban nemhogy csökkentené, inkább növeli. Emlékiratot sosem írt, a költő legközelebbi barátai és hívei között szinte egyedüliként maradt néma ama szándék valóra váltásában, melyet a már idézett nekrológjában így fogalmazott meg: ...... idézzük szóval, idézzük írással: Ami téged tán érdekelhet, Attilával való barátságom kezdete. Mint tán tudod, volt a GYOSZ- nak (vagy csak a cukorkartellnek ezt már nem tudom biztosan) valami írósegítő alapja, s ezt nálunk, a Nádor utcában kezelték. Nem tudom, ismerted-e Horváth Janit, ki akkor másodpénztárosunk volt; kedves, okos, balranéző szellemi ember. Az ő dolga idézzük a rend, a jobb és eljövendő rend költőjének végrendeletét." Hogy hallgatását szemérme vagy szerepének indokolatlan leértékelése okozta — ma már alig kibogozható. 1975-ben, Vezér Erzsébet mikrofonjába elmondta, hogy József Attilát mi tette élete központi élményévé, de a késői vallomás közzétételét is csak a halálát követően engedélyezte. Ez az interjú a Kritika című folyóiratban jelent meg nyolc esztendeje. Tanúságai hiányát csökkentendő montíroztuk össze a rövid emlékezést barátjához, Ignotus Pálhoz írt leveleiből, pontosabban közülük három, 1962—64 között keletkezettből. Az ezekben olvasható emlékek és vélekedések tovább árnyalják és részben ki is egészítik az interjúban elhangzottakat. A válogatás forrásául szolgáló levelek a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában vanyak a segélyezendőkkel beszélgetni és járandóságukat kiutalni. Nála láttam egyszer, a pénztár fogadószobájában, egy bajuszos fiatalembert üldögélni. Horváth, a szomszéd szobában odasúgta nekem: „ez József Attila, most jelent meg egy új versfüzete, adhatok egy példányt?” A példányt zsebrevágtam, s miután Attila egy-két versét véletlenül ismertem már, a füzetet elolvastam, egészen váratlan élvezettel. Valóban furcsa a véletlen: alig pár hónappal később Hrarsányi Béla (kire persze emlékszel) elmondotta, hogy ismer egy tehetséges költőt, ki nagy nyomorban van. „Küldd el tán hozzám valamikor a malomba, ha igazán tehetséges. Mi a neve?” — kérdeztem. Persze Attiláról volt szó. „Vigyázz vele” — figyelmeztetett Ila —, „mert kemény és büszke fiú, nagyon tart szocialista érzelmeire, s ha felülről próbálsz vele bánni, tán el sem fogadná tőled a pénzt.” Hát aztán kijött hozzám Attila a malomba, és meglepő módon egészen jól megértettük egymást azonnal. Az összeg bizony szégyenletesen szerény volt, mert jövedelmem sokkal kisebb, adósságaim és elkötelezettségeim összege viszont igen sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt általában hitték az emberek — ma már elmondhatom nyugodtan, akkoriban úgysem hitte volna el nekem senki sem! (Még az 1929 30-as nagy krach idején úszott el sok pénzem, rosszul spekuláltam, azóta voltak adósságaim.) Így hát ez időben csakugyan igaz volt, hogy abból, mit Attilára szánhattam, még jó sokáig havi kétszázra sohase telt szegénynek — sőt... Ez így ment néhány hónapig. Egy szép napon Attila kijelentette azután, hogy nem szeret kijárni hozzám a malomba, szívesebben jönne a lakásomra. Mindketten elnevettük magunkat, összetegeződtünk, s attól fogva Attilát nemcsak a hó elsején láttam, s a malom helyett az Orbánhegyi úton. Egyszer elhozta Juditot is, kinek az az ízléses megjegyzése maradt emlékezetemben, hogy „hát persze, ennyi könyvvel, ilyen nagy szobában elviselhető lehet polgári társadalomban élni." Ha könyvtáram későbbi sorsára gondolok, még mindig eszembe jut ez a tapintatos mondat. Ez időben fordult elő az is, amit József Jolán oly finom jóakarattal írt meg rólam: hogy Attila, ki aznap nem ebédelt (hát ezt hogy a csudába tudhattam volna), ahelyett, hogy szólt volna, adjak neki ennivalót a whiskije mellé, éhgyomorra itta le magát. Megvallom, nagyon roszszul esett nekem erről évek múltán olvasni Lala könyvében. Egyébiránt Lala azért haragudott rám, mert Attila egy ízben figyelmeztetett, ne adjak pénzt nővére exférjének, ha az netalán írna nekem, s így, amidőn csakugyan kaptam ilyen értelmű levelet, erre, ismétlem, Attila határozott kívánságára, nem válaszoltam, így gyárt az ember önmagának ellenségeket, öntudatlanul, jóhiszeműen. Mert, megvallom, engem utóbb egészen őszintén meglepett az a feneketlen ellenszenv — hogy ne mondjam, gyűlölködés — velem szemben, amely Salate Judit írásaiból áradt felém. (Lala exférje [Bányai László] is írt, úgy tudom, valami kellemetlent, de ezt nem olvastam el.) Tény viszont, hogy Makkai Etus, Attila másik — Lalánál ezerszer többet érő — nővére, a szárszói temetés után néhány héttel igen emlékezetesen kedves, jó, megértően barátságos levél kíséretében küldötte el nekem emlékül Attila töltőtollát. Indiába utazásom előtt, 1936 nyarán, a levelet is, a tollat is átadtam Horváth Janinak, a Nádor utcai kasszában való megőrzésre. Amikor 47-ben hazalátogattam, a töltőtoll csodálatos módon megvolt még — a levél elpusztult. Úgy éreztem, nincs jogom a tollat magamhoz venni, arra kértem Horváthot, őrizze meg a tollat mindaddig, amíg nem alapítanak valahol egy József Attilamúzeumot. [A Szép Szó] alapítása idejében, szokott szkepticizmusommal, nem vártam volna, hogy ebből eredjék valaha is életem egyik legérdekesebb és legfontosabb tapasztalata. Egyszerűen néhány jó barátomnak — neked, Attilának stb. — akartam szívességet tenni. Ezért nem is sokat törődtem az első szám megjelenésével, s ha jól emlékszem, a harmadik szám előtt nem is kezdtem munkatársnak tekinteni magamat. Csak akkorában jöttem rá, nagy lassan, a Sz. Sz. jelentőségére — akkor sem egészen. Ezt neked megválthatom, másnak nem. Valami ilyesféle oka lehetett, hogy egy percig sem gondoltam arra, hogy elhalásszam tervezett „nyugati őrjáratomat”, melyet minden évben, ha tehettem, végbevittem. Hogy ez alkalommal ide, [Párizsba] jöttem-e csak vagy elrándultam-e Londonba, azt már nem tudom. A kalapügyre úgy emlékszem, hogy 1935 szilveszterét még Pesten töltöttem, s 1936 január elején indultam ide és Londonba. Ami a cím kisorsolását illeti, én úgy emlékeztem, hogy ez az én fekete Locke-kalapomat tisztelte meg. Én húztam-e ki a címet a kalapból vagy Gyergyai? Hát nem mindegy-e az utókor szempontjából, hogy a két Berci közül melyik? Lehet, hogy rosszul emlékszem, öregszem. Hazatértem után a postámban fogadott a lap első száma. Viszszaemlékezéseimet sohasem fogom tehát megírni. Ami a „népieseket” illeti, Veres Pétert egyszer láttam a szerkesztőségben, s utóbb, tudom, elsősorban Fejtő ellen kelt ki egy lev. lapon. Úgy emlékszem, ami időnkben Attilának te, Fejtőnek is tisztán szocdem-politikai vonalakon szegény Mónus volt általuk nagyon becsült mentora. Arról beszélni, hogy Attila kommunista lett vagy lehetett volna érzelmeiben a harmincas évek — a legdogmatikusabb sztálinista szellemi terror — idején, már csak azértis nevetséges, mert (mint ezt a francia rádióban a múlt évben elmondtam) elképzelhetetlen, hogy akkoriban ezek eltűrték volna Freud—Marx egyedleti kísérleteit, melyekről pedig írás maradt fenn. Én soha életemben nem vettem senkinek sem rossznéven, hogy marxista, azt sem, hogy katolikus avagy valamely más dogmát hisz, mindaddig, míg rám nem akarja kényszeríteni a hitét. Racionalizmust, agnoszticizmust én valóban inkább keleti, mint nyugati mesterektől tanultam, s ezért vagyok inkább monista, mint ateista vagy materialista. Ezért nem volt oly meglepő Attilával való barátságom sem. Elvégre is, világnézetileg szegény Aradi Zsolt, mondjuk, közelebb állott-e hozzám? Fenét! Mégis szerettem. Miért ne? Tehetséges, tisztességes, tiszta ember volt az is , hogy Attila ezenfelül még zseniális is volt, az csak eggyel több okot szolgáltatott arra, hogy szeressem. Vita nélkül — rossz a szójátékom — „non est vita".