Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

Szombat, 1988. február 27. Magyar Német Két ismeretlen Babits-levél Egy lábjegyzet kalandjai Ha ragaszkodunk a közhelyekhez, állíthatjuk, hogy nemcsak a könyveknek, de a lábjegyzeteknek is megvan a sorsa. A filológiaiparban, mely egyre inkább nagyipar, talán nincs lekezeltebb, lejáratottabb „ágazat” mint a lábjegyzet-„gyártás”. Nincs unalmasabb, közhelyesebb alkotórésze egy-egy kiadványnak mint a lábjegyzet-apparátus. 1982—1985 között Hatvany Lajosnéval összegyűjtöttük, sajtó alá rendeztük, megjegyzeteltük és kiadtuk Hatvany Lajos eladdig publikálatlan leveleit. Ekkor botlottam egy, az első látásra megoldhatatlannak tűnő „lábjegyzetológiai” problémába: ki is volt Hatvani Pál? Neve és műfordítói teljesítménye a Babits—Hatvany levélváltásban bukkant fel. Babits élénken érdeklődött a Danaidák virtuóz fordítójáról. Hatvany Lajos, aki az ötvenes években megírni szándékozott emlékiratait — örök vesztesége a magyar irodalomnak, hogy ez a mű a kor sanyarú irodalompolitikai viszonyai miatt nem készülhetett el —, átolvasta levelezését és emlékeit, emléktöredékeit egy-egy levél hátára írta. Amikor azonban az ominózus Babits-levélhez ért, cserbenhagyta a kortársak által csodált, öregkorában is megőrzött memóriája, és valami olyasmit írt, hogy Hatvani Pál egy prágai német nyelvű újság munkatársa volt, majd személye, neve és műve alighanem a világháborúban veszett. A nyomok tehát Prágába vezettek. Ám a híres és hírneves prágai német irodalomról (Kafka, Rilke, Werfel, Max Brad) szóló számtalan kézikönyv, dokumentum nem említette személyét és munkásságát. Ugyanakkor a Mában felbukkant egy írás Hatvani Pál tollából. Kísérlet az expreszszionizmusról cimmel, 1919-ben. Eszerint hősünk mégsem veszett az első világháború forgatagába! A bécsi emigráció és az utódállamok magyar nyelvű sajtójában folytattam kutatásomat, mert Magyarországon ez az 1919-es műbeli cikk volt utolsó megjelenése. Semmi, semmi. Talán a weimari Németországban? Az általam akkor ismert forrásokban semmi, de semmi. Már kezdtem feladni a reményt, és a küzdelmet ennek az egy adatnak a megszerzéséért — hiszen még hány volt, s a leadási határidő vészesen közeledett —, mikoris a véletlen (?) úgy hozta, hogy egy másik munkámhoz végig kellett lapoznom egy Musil-bibliográfiát, és... a bécsi Literatur und Kritik 1972-es évfolyamában találtam egy Hatvani Pál-tanulmányt. Írtam a lapnak, és (a mi viszonyainkhoz képest mily meglepő, postafordultával) válaszoltak, hogy sajnos azóta sincs hírük Herr Hatvaniról, de .. . megadták utolsó ausztráliai címét. Gyanúm, hogy Hatvani Pál már nem lehet az élők sorában, sajnoskésőbb beigazolódott. Ezért egy Melbourne-ben élő magyarhoz, a literátus bukméker Markovics úrhoz fordultam, nyomozza ki, élnek-e hozzátartozói Hatvani Pálnak, így jutottam özvegyéhez, Marianne Hirschhez, aki ugyancsak postafordultával egy nagyon megható és információgazdag levélben válaszolt kérdéseimre. Levelezésünkbe később bekapcsolódott Stephen Jeffries professzor, aki a Monash Universityn Hatvani Pál-kutatásokat folytat és az odakerült irodalmi hagyaték gondozója. A lábjegyzet elkészítéséhez szükséges adatokat megkaptam, ám kíváncsi voltam, ha van irodalmi hagyaték, vannak-e benne magyar anyagok. S ekkor történt a „csoda*”, ami ezt az egész filológiai rutinmunkát „kalanddá" avatta: Jeffries professzor megküldte két, Hatvani Pálhoz írt Babits-levél másolatát. Pontosan azét a két levelét, melyről a HatNagyságos Hatvani Pál úrnak író Budapest _ Poste restante. . Feladó: Babits Mihály, Fogaras. Igen tisztelt Uram Bocsásson meg, hogy — háladatlanul — csak elkésve válaszolok megtisztelően kedves levelére s köszönöm meg azt, hogy gyönyörű műfordítást nekem elküldte. Hosszas volna — és nem is tartoznék ide — elmondani az okokat, amelyek miatt levelezésemet az utóbbi időben csak nagyon hanyagul végezhettem. Az ön műfordítása nekem végtelenül tetszett, — talán jobban vagy—Babits levelezésben szó esett. Sajnos a Hatvany Lajos levelei című kötet addigra már nyomdába került, a korrektúrában csak egy kisterjedelmű pontosítást kérhettem: a Babits-levelek így kimaradtak. Mielőtt útjukra bocsátjuk Babits Mihály sorait, emlékezzünk meg a magyar irodalom által teljesen elfeledett magyar nevű, német nyelvű Hatvani Pál munkásságáról. Paul Hirsch, merthogy ez volt a polgári neve, 1892-ben született, Bécsben. 1905-ben került szüleivel Budapestre, ahová édesapja munkája miatt költöztek. Ekkor még egyetlen szót sem tudott magyarul, de szülei a Markó utcai Főreáliskolába íratták. Egy öregkorifeljegyzésében emlékszik arra vissza, hogy tanárai, osztálytársai milyen türelemmel és szeretettel fogadták, segítették nyelvtanulásában. Irodalomtanára Földessy Gyula volt, aki később irodalmi „keresztapja” lett: ő javasolta a Hatvani Pál írói nevet. Földessy óráin hallott először Adyról, Babitsról, Szép Ernőről, Karinthyról és a Nyugatról. (Mellesleg Karinthy Ferenc Joe bácsija osztálytársa és barátja volt.) Az irodalmi érdeklődésű és fogékonyságú fiatalembert megérintette a századelő magyar irodalmi életének pezsgése, gazdagsága, s az a presztízs, ami akkor még felértékelte az írót, elsősorban a költőt. (Hiszen Petőfi félmúlt volt, Ady izgalmas jelen.) Novellákat, verseket írt magyarul és németül, Adyt, Babitsot fordított. 1911- ben visszakerült Bécsbe, édesapja kívánságára a természettudományi karra iratkozott be, matematikát és kémiát tanult. Ám kapcsolata nem szakadt meg a magyar irodalommal. Vészi József rövid életű, magas színvonalú napilapjába, a Budapester Pressébe írt. Műfordítói felfedeztetése Hatvany Lajos nevéhez fűződik, aki felfigyelt Babits-fordítására, a Danaidákra, mely szépségéből, erejéből a mai napig nem veszített semmit (Ez volt első megjelenése, amelyre élete végéig büszke maradt, sőt a Danaidákat 1918.19-ben a Der Friede c. depresszionista folyóiratban újraközölte.) Hatvany a Berlinben megjelentetett Jung Ungarnban avatta íróvá a tizenhét éves pesti diákot. (Hatvany Lajos azért alapította a Jung Ungarn c. folyóiratot, hogy a modern magyar kultúrát közvetítse a modern német kultúra felé, és hogy milyen „szemmel” szerkesztett azt nemcsak ez bizonyítja, hanem többek közt az is, hogy az akkormég szakmai körökben is alig ismert Róheim Géza tanulmányát is közölte.) Az első világháború alatt kémikusként Mährisch-Ostrauba került és részt vett a Prager Tageblatt frontkiadásának szerkesztésében. A háború után visszatért Bécsbe. A 20-as években a bécsi Die Fackelnak és a német expresszionizmus híres orgánumainak, a Die Aktionnak és a Der Sturmnak lett munkatársa. Baráti köréhez tartozott Karl Kraus, Herwarth Walden, Albert Ehrenstein ,és Hermann Broch, akihez nemcsak az irodalom, de a matematika csodálata is fűzte. Az Anschluss után Ausztráliába emigrált, itt élt haláláig, 1975-ig; irodalmi munkásságot többé nem folytatott. Hosszú ideig a német irodalomtörténet számára is ismeretlen volt, újrafelfedezése a hetvenes évek elején Paul Raabenak, a német expresszionizmus kutatójának köszönhető. Így zajlott ez az irodalomtörténeti nyomozás korokon és földrészeken keresztül, s így került haza két Babits-levél, mely túlélte a háború embereket és kéziratokat elhamvasztó iszonyatát. Rozsics István mint eddig bármely más versemnek fordítása. Úgy érzem hogy valóságos nagy nyelvművészet van bennem, mely mély átérzésből nyer erőt. Fűnek-fának mutogattam és valóban büszke voltam rá. Várjon megjelent már valahol? vagy nem kívánja közzététetni? Kérem írja meg ezt nekem: ha még nem jelent meg, esetleg hatalmazzon fel engem, hogy elküldtem valahova (pl. a Jung- Ungamra gondolok.) Még egyszer köszönve hogy nekem ezt a nagy örömet okozta és szíves válaszát várva maradok önnek kész híve Fogaras 911 márc Babits Mihály Herrn Paul Hatvani (Hatvani Pál) Schriftsteller Wien XV. Hackengasse 21. Ausztria per Adresse Leopold Fürst Expediteur: Babits Mihály Szekszárd Ungarn Igen tisztelt Uram A Danaida-fordítást az ön javításaival együtt azonnal visszaküldtem a Jung Ungarnhoz. Hogy mindeddig nem jelent meg annak oka valószínűleg az, hogy csak nemrégen jött ugyanott néhány versem Horvát Henrik fordításában (ismeri őket? és várjon mi a véleménye róluk?) — azt hiszem már a folyóirat szüksége változatossága sem engedné meg hogy oly sűrűen jöjjön az én nevem. Előbb-utóbb azonban feltétlenül sorra kerül. ____ Az új fordítás amelynek elküldésével megtisztelt — őszintén bevallom — nem tetszett annyira mint a Danaidák. Némely helyen nem ismertem rá a saját gondolataimra és képeimre. De lehet, hogy ez csak a költő elfogultsága a saját művével szemben, amelyben minden csekélységet fontosnak tart. Ha ön kívánja, az új fordítást is eljuttatom a Jung Ungarnhoz. Bár a magam részéről beváltom jobb szeretném ha ön előbb vagy kiigazítaná, vagy mást küldene. Maradok kiváló tisztelettel lekötetett híve Szekszárd 911 jul. Babits Mihály /*rrr ZENEI JEGYZETEK Budapesti hangversenyekről A MÁV SZIMFONIKUSOK vigadóbeli magyar estjét Gál Tamás vezényelte. A jó képességű fiatal karmester két szempontból is nehéz feladatot vállalt Kodály Galántai táncainak és Viski János hegedűversenyének megszólaltatásával: előbbinél a mű népszerűsége, ismert volta és az előadásához kötődő megannyi jeles hagyomány, utóbbinál éppen ellenkezőleg, a közkeletű interpretációs minták hiánya, a feledésből alig néhány hónapja kimentett mű hiteles tolmácsolásának nem csekély felelőssége nehezedett reá. Bár a kórussal kibővített együttes kézben tartása nagyobb technikai követelményeket támasztott a karmesterrel szemben, Gál Tamás mégis a hangverseny második részében felhangzó Psalmus Hungaricus vezénylete során érezhette végre igazán biztonságban magát, mert ekkora produkciója javára fordíthatta részben az első félidőben szerzett előadói tapasztalatokat, részben a terem sajátságos akusztikai viszonyainak valamelyes kiismerését. Viski János 1947-ben kiadott hegedűversenyét a közelmúltban már megszólaltatta Perényi Eszter, aki ezzel zenei életünk egyik kínos mulasztását próbálta jóvá tenni. Bárcsak tovább lobogna benne a jó ügyek iránt érzett lelkesedés és folytatná felbecsülhetetlen értékű munkálkodását az elmúlt emberöltő méltatlanul veszni hagyott magyar kompozícióinak feltámasztása érdekében! Egyébként Viski e műve valóban igen jó darab, az enyészettől való megmentésével nem csupán kötelességének tett eleget a hegedűművésznő, de önmaga számára a siker kiemelkedő lehetőségét is megteremtette. Produkciója a „bemutató” óta eltelt idő alatt érett, elmélyült, mind technikai, mind zenei megoldásaibantudatos, szuggesztív és valóban élményt adó előadássá fejlődött. A Psalmus megszólaltatásában a Budapesti Kórus működött közre, a tenorszólót Korohoy György énekelte. LUKÁCS ERVIN vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának pénteki, ifjúsági hangversenyét, valamint vasárnapi matinéját, amelyek közül az utóbbit hallgattam meg. Ragyogó előadásban idézték fel Petrovics Emil több, mint negyedszázada írt vígoperáját, a Lysistraté-t. Csattanós válasz lehet ez az előadás a mostohán elhanyagolt magyar kompozíciókról az előző hangverseny kapcsán leírtakra (jóllehet az elmondottak kifejezetten elhunyt zeneszerzőink alkotásaira vonatkoztak), ugyanakkor meggyőző érvként támasztja alá abbeli nézetemet, hogy felszínen kell tartani a korábbi évtizedek termelését (is), hiszen az idő távlata hozzásegít ezek tárgyilagos megítéléséhez. A Lysistrate című vígopera mostani előadásának kirobbanó sikere egyértelműen bizonyítja Petrovics e fiatalkori opuszának vitathatatlan értékét: helyzet- és jellemábrázolásának megannyi telitalálatát, a zenekar, énekkar és szólóének elosztásának szerencsés arányait, valamennyi közegben tanúsított technikai biztonságát, atüneményesen virtuóz Devecseri-fordítás zenei egyenértékűségét és talán mindezek felett még a hagyományokat elbűvölően elképzelni felidézni tudó, antik hangvételt látnoki erővel megsejtető hangzás és ritmus szuggesztivitását. Zempléni Mária és Farkas Katalin elbűvölő komédiázásának aranyfedezetét remek énekes produkciójuk biztosította. Bándi János korábbi technikáját új, erőteljességre törő énekmóddal váltotta fel, amitöbbnyire inkább erőltetettnek hat. Zenekar és énekkar a megszokott, igen magas színvonalú teljesítményét nyújtotta. A hangverseny első félidejében Ránki Dezső Beethoven c-moll zongoraversenyét szólaltatta meg a reá jellemző briliáns és ugyanakkor csakis a lényeget mondó, megragadóan egyszerű előadásban. SZENTHELYI MIKLÓS zeneakadémiai hegedűestjén kettős funkcióban szerepelt: mint pedagógus és mint virtuóz. Előbbi minőségében a Magyar Kamarazenekar közreműködésével vonultatta fel reményteljes tanítványait, hogy a maga jelentésével és a produkciókban való részvételével bátorítsa, eddze őket a nyilvános szereplésre. Virtuózként Szenthelyi Judit zongorakíséretével állott ki. Ez alkalommal így aratta a nagyobb — megérdemelt — sikert. A bevezetésképpen megszólaltatott Bach és Mozart kamarakoncertek közül az utóbbi előadása bizonyult szerencsésebbnek: a ritkán hallható, K. 190-es C-dúr concertone Kovács Anikónak juttatott reprezentatív alkalmat a bemutatkozásra (voltaképpen nem is bemutatkozás volt ez egyik fiatal művészjelölt részéről sem, hiszen hasonló alkalmakkor már hallhattuk őket). Bach háromhegedűs D- dúr versenyműve Oszecsinszki Román és Sántha Ferenc számára nem bizonyult kedvező alkalomnak arra, hogy önmagukkal, partnereikkel, a kísérő együttessel és főként a művel harmonikusan találkozzanak. A három szóló hangszer kibékíthetlenül elütő tónusa, megszólaltatóik más-más vérmérséklete reménytelen erőfeszítéssé változtatta a produkciót és ezen Tátrai Vilmos patinás társulatának részvétele sem tudott változtatni. Zavartalan muzsikálást ily módon csak a hangverseny második részében élvezhettünk: Mozart kései B-dúr szonátája ugyan némiképpen iskolásan szólt — ezt nehéz is elkerülni, miután többékevésbé valamennyien ezen tanultunk kamarazenélni! — ám Dohnányi pompás — egyetlen! — hegedű-zongora szonátája minden értékével megmutatkozott, felszabadultan és örömteljesen. A német—amerikai Waxman újabb Carmen-ábránddal növelte a Sarasaié, Hubay, Scsedrin és mások által megkezdett sort. Hogy ez a fantázia mennyivel jobb, vagy más, mint a többi, Bizet-feldolgozás, azt csak maga a hegedűjátékos döntheti el. Pándi Marianne Helyre kell állítani a tudás becsületét Láng István az OTKA-ról Az utóbbi tíz-tizenöt évben sajátos folyamat tanúi és elszenvedői a tudományos kutatással foglakozók: leértékelődött az új ismeretek megszerzésére irányuló erőfeszítések társadalmi presztízse. Ennek a szemléletnek megvannak persze a konkrét és körülírható előzményei, de ezúttal talán elég másfél évtizednyit viszszalapozni a naptárban, hogy leszögezhessük: a tudás pozíciói nem a legutóbbi években gyengültek meg. A fent emlegetett leértékelődési folyamat nem hozható összefüggésbe rohamosan romló gazdasági pozícióinkkal. S ha ezt az értékrendet nem sikerül a leggyorsabban talpraállítani, elveszítjük minden esélyünket, hogy versenyképes nemzetként léphessük át a XXI. század küszöbét. Mire megy a pénz: Láng Istvánnak, az Akadémia főtitkárának gondolatmenetét idéztem, aki az elmúlt hónapokban több fórumon is kifejtette a fentiekben summázható nézeteit a tudomány jelenlegi meggyengült hadállásairól. Beszélgessünk ezen a nyomon indulva. Legelőször talán mégis arról, hogy fest ez a leértékelődési folyamat a gazdaság számainak tükrében? Mert az értékítélet mégiscsak a pénz, a támogatás mérlegén mérhető a legpontosabban ... — Valamikor a hetvenes évek elején még az állam biztosította a kutatási-fejlesztési tevékenység fedezetének kereken egyharmadát. Ma ez a részesedés huszonkét százalék. Megítélésem szerint a huszonöt százalék az az érték, ami alá nem lett volna szabad lemenni. Ezt a véleményemet a nemzetközi gyakorlat elemzésére alapozom. Azt szokták érvként felhozni, amikor így számolunk: a vállalatoknál képződő műszaki fejlesztési alapnak is jelentékeny része a tudományra fordíttatik. Megbízásos munkákat finanszíroznak például belőle — innen a mi költségvetésünk nagyobbik részének fedezete. És — mondják — ez is állami pénz. Csakhogy ha ott, a fejlett tőkés országban csődöt jelent egy nagyvállalat, abba csak maga az adott intézmény és részvényesei mennek tönkre. Ha viszont nálunk alakul ki egy vagy több vállalatnál ne is mondjuk, hogy csőd előtti, fogalmazzunk finomabban: bizonytalan helyzet, nos, abba az egész magyar kutatás tönkremehet. És ha az idei évre lekötött megbízásos kutatásokra szóló szerződésállományt nézem, azonnal látszik is, miről van szó. Hogy egészen konkrét legyek: nem az a hárommillió hiányzik majd például a Szegedi Biológiai Központnak, amivel az idén kénytelenek voltunk csökkenteni a jeles kutatóhely állami, költségvetési támogatását, hanem az a harmincmillió, amire nincs még megrendelés. — Azt hiszem ez az a pillanat, amikor magára az OTKA-ra, az Országos Tudományos Kutatási Alap kérdéskörére rátérhetünk. A közlemény, amelyhez mostani beszélgetésünk kapcsolódik, bizonyos optimizmussal nyugtázza, hogy ezt a korábban és még most is sokat és sokféleképpen vitatott pályázati rendszert felhasználva, viszonylag jelentős összegeket sikerült garantáltan az alapkutatások támogatására fordítani, ön, mint az OTKA-bizottság elnöke, hogyan értékeli e sajátos finanszírozási rendszer eddigi hazai karrierjét? Az 1984-es akadémiai közgyűlésén a kormányt képviselő Marjai József felajánlott kétszázmillió forintot. Így kezdődött. — És meg is hirdettük az első pályázatokat ennek az összegnek az elosztására. Több mint két és fél milliárd forintot kértek, akik pályáztak... A kétszázmillióból. — Leprát szépségflastrommal nem lehet gyógyítani... — Arra mindenesetre jó volt, ami történt — és a viharok, amelyek az elosztást kísérték —, hogy fellépjünk a kérdés generális megoldása érdekében. Így született meg 1985 nyarán, őszén, politikai döntést követően maga az OTKA. És a mostani ötéves tervben felosztható összegre vonatkozó állásfoglalás. Négymilliárdról, illetve 3,8 milliárdról van szó. Ennek a fele egyébként a kutatószférában szerződéses munkát végzőktől elvont adó visszaáramoltatása — tehát nem „tisztán” állami eredetű. Mobil pénz. Felhasználásánál csak két kikötést érvényesítünk: a felénél többet ne fordítsanak beruházásra, s az összegnek legfeljebb a húsz százaléka, ami devizaként igényelhető. De egyébként ki-ki arra költi, amire alkarja. Bérre, kísérletre, tanulmányútra. Lobby és nyilvánosság — Persze az anyaintézmények „megadóztatják" az OTKA-t. Az egyébként jogosan felszámítható rezsiköltség a jogcím, és a kutatócsoportok pénzének itt-ott jelentős részére igény tart az adott intézet. Ez a pénz ilyen értelemben is „mobil". Meghatározott hányadát nem arra fordítják — mert nem tudják arra forrítani —, amire kapták. — Ha folytatjuk a történetet, kronológiai sorrendben haladva, erre is válaszolok. Egyelőre ott tartunk, hogy akkor, 1985- ben eldöntöttük: nincs idő próbálgatásokra, kísérletezésekre. Az utolsó pillanatban vagyunk. Vállalni kell a gyors elhatározások kockázatát, és a lehető leghamarabb pénzhez kell juttatni az értékes témákat ajánló kutatókat, munkacsoportokat. Nagy csalódásunkra a döntés után mégis jó fél év telt el, mire a pénz is eljutott a címzettekhez. Ha már a címzettek szóba kerültek, hallani, hogy kialakult a „lobbyzás". Jó esélyű profeszszorok „mögé" bújtak a pályázók, őket tolták előre, s mikor most, a legutolsó fordulóban meghirdették, hogy a fiatalokat preferálják, a fenti jó hírű professzorok tolják maguk elé faltörő kosnak a fiatalokat. Nem is beszélve arról, hogy kis ország a miénk, mindeni ismeri a másikat az adott szakmában, s a kölcsön visszajár... Egyáltalán, hogyan lehet objektíven értékelni az ajánlatokat, és lehet-e majd — mert erről is szó kell essék — értékelni az eredményeket ? — Igyekeztünk soklépcsős elbírálási rendszert kialakítani, s gondolkozunk a rendszer továbbfejlesztésén. Meggyőződésünk, hogy a lehető legnagyobb nyilvánosságot kell biztosítanunk az egész folyamatban, s így ellensúlyozható — mert teljesen felszámolni aligha tudnánk — a lobbyzás. Vállaljuk minden bonyolultságát ennek a mechanizmusnak — és éppen ezektől a szándékoktól vezettetve. Ami pedig az értékelést illeti: erre is módot kell találnunk. Az viszont nyilvánvaló, hogy a megítélésnél a legnagyobb körültekintésre van szükség. Vagyis egyfelől el kell számoltatnunk a kutatókat az összegek felhasználásáról, de elszámolásukat, és főleg, ami az eredményelszámolást illeti, nagyon óvatosan kell minősíteni. — Einstein úr! Megvan az a relativitáselmélet, vagy nincs? — Valóban, ha széklábakat akarunk faragtatni Michelangelókkal, csak akkor volna helye ilyen típusú számonkérésnek. De a széklábaknak ma nincs jó piaca. Hosszú távon életképes — És az OTKA-nak? Mi lesz a pályázati rendszer sorsa? Lesz-e egyáltalán? Milyen módosításokkal működtetik? — Megkomponáltuk a jövő forgatókönyvének néhány elemét Úgy ítéljük meg, hogy a tudományos közvélemény elfogadta a pályázati rendszert, s úgy látjuk, hogy alkalmas eszköze az alapkutatások finanszírozásának. Olyan eszköz, amelyet nem nélkülözhetünk, s éppen abban a helyzetben, amelyről korábban itt szó esett De természetesen el kell kezdenünk az értékelést. Annak a bizonyos kétszázmilliónak felhasználását vizsgáljuk először, ez lesz a modell, már meg is kezdődtek az előmunkálatok. A VIII. ötéves terv időszakára öt-hat milliárd forintnyi, ilyen rendszerben elosztható öszszeget szeretnénk kérni az állami támogatás teljes keretösszegéből. Meg kell jegyeznem, egyébként, hogy ez is, ahogy a 3,8 milliárd is, csekélyke része a teljes kutatási-fejlesztési ráfordításnak. Úgy tervezzük, hogy egy olyan — kis létszámú — apparátust alakítunk ki, amely alkalmas lesz arra, hogy a szerződéskötésig irányítsa, nyomon kísérje az eseményeket. Ez azért nagyon fontos, mert el szeretnénk érni — ami példátlan a magyar népgazdaság eddigi történetében —, hogy az új ötéves terv első napján, tehát 1991. január elsejével a pályázatok nyertesei el is kezdhessék felhasználni a nekik ítélt összegeket. Ehhez persze a rendszer további működtetésére vonatkozó politikai döntésre lesz szükség, s már 1989 nyarára, hogy magukat a pályázatokat előkészíthessük, az egész processzust lebonyolíthassuk. Valami olyan metódust kell kialakítani, amelynek ritmusa a kétévenként meghirdetett pályázatokon és az ugyancsak kétévenként kezdeményezett értékeléseiken alapszik. Ez a ritmus tűnik a legegészségesebbnek. Vagyis egy idő után el kell szakadnunk az ötéves tervek ciklusától, és ez azt is jelenti, hogy a mi elképzeléseinkben az OTKA hosszú távú kutatásfinanszírozási metódusként szerepel. Közben folyamatosan finomítható működésének karaktere. Az ön által korábban említett önkényes rezsielvonásra visszatérve: azt tervezzük például, hogy már a következő fordulóban előre nyilatkozatot kérünk a pályázatokat ellenjegyző intézettől, tehát a munkahelytől, ahol a pályázó dolgozik, hogy milyen rezsiköltséget szándékozik felszámítani a majdani felhasználáskor. És az odaítélés mérlegelésénél ezt is figyelembe vesszük. Nem is beszélve arról, hogy így írásos és előzetes nyilatkozat szab határt az utólagos és esetleges abnormális étvágynak. — Valóban úgy tűnik nincs már hová hátrálnunk... — Az OTKA: esély. Ha rendszerré válik, a szó szoros értelmében az. Többre érdemes, mint tüzet oltani. Mert most még ez a legfőbb funkciója. Búza Péter (MTI) Az Országos Tudományos Kutatási Alap Bizottsága, Láng István akadémikus vezetésével, pénteken tartott ülésen döntött 1314 pályázatról. A magas színvonalú alapkutatások támogatására 400 millió forintot ítélt oda az OTKA Bizottság. Ebből az összegből 501 pályázat részesült. A témavezetők közül 56 kutató 35 évnél fiatalabb. A támogatás 1988—1991 időszakban használható fel, 67 százalékát a budapesti, 33 százalékát a vidéki kutatóhelyek kapják. A pénz megközelítőleg fele-fele arányban oszlik meg a felsőoktatási intézmények és közgyűjtemények, valamint a kutatóintézetek között.