Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
10 Károlyi Amy MEGJELÖLVE Eddig nem látott jel a kereszt fele vágta az arcot több fele Eddig nem észlelt rácsozat darabolta fel a vonásokat Belenyomult az idegen forma a húsba, a csontba s a pórusok mint aprófa rakodtak halomba az eddigi arc eltűnőbe s e változat nyomakodik a helyébe Veress Miklós LÁTOMÁSKÉPP Nemes Nagy Ágnesnek A gesztenyefák a gesztenyefák — igen hogy az őszteli tavaszt is köszöntsék míg gyertyáik előtt meghajol a közönség de bólintsanak a télre is szelíden a gesztenyék a gesztenyék — azok igen Csak hát, túl közel ez a látképtelenség míg kérdezném: ismeri-e a kőrisbogarakat ezeket a telhetetlen zöldszárnyúakat hiszen azokból elég egy gyalogcsapat hogy halálig őrizze orrában szagukat pedig valóban olyan gönyörűek mint a csontvázakra ráfagyott zöld üveg de a derűt inkább, hiszen a gesztenyék mindenik ujj jelzése emberi szándék legyen az sugárút vagy barcsi vidék ha zöld hártyák között is csak az ég és csillag csillár virágok mindég mintha Istent is értenék aki csupán valami látkép amit a sejtésünk üzen amig arcunkra fordítva ráég ez a földi műanyag látcső hogy oly kicsinynek láthassa végső csillogását az emberi szem csak a gesztenyék a gesztenyék — igen magóckodnak hogy lehajolnék zöld szárnyaikért is szelíden vagy egy bogarat kigondolnék hogy az zümmögje tovább szivem valami étlentelen tájban — mely gesztenyésen gesztenyefátlan Tóth Bálint A BALATON Éjféli tó Mikor szemedig lemerültél, micsoda roppant rémület emelkedett eléd feszülve: elöl — az ősanyag üzent. Kora hajnali tó Egy nádkaréj. Egy gém, szoborként. Túlnan kéksátrú hegy dereng. Nézed. S lassan átfogja vállad az édes édenkerti csend. Déli tó Elönti Ínyed nőstény íze. Oszol? Dehogy! Szeretkezel! öl s öböl, ki partravetett rég, fogan, fogan és visszanyel. Kántor Zsolt IDEGEK MINTÁZATA Tetteink, titkaink torlódása felsodorja az álmokat. A Sors pálca-szerű mondataiból nem épül katedra. Csak állunk a sáros ösvényen és nézzük megdermedten a hangyabolyt. Hajszálnyi bordák roppanása minden léptünk. Mint az üveget, mossuk le a tőmondatokat. Kis fonatok lengése a tudatban: emlékeink. Mint kéklángú grog, lobban szobánkra a Felejtés szörnye. Tamási Orosz János: ÜZENET feledve már az ország útja országutak végtelenje temette feledve már a találkozások ideje az órát időzónák maszkja takarja ; előlünk, örökre feledve már a Szent Helyek fedve már rag szórend hangsúly mindez együtt mégis teher mindez együtt: Üt SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON Jól elbeszélgettünk — Jó napot! Szabad e kocsi? — Igen, uram. Tiszteletem... Hova megyünk? — A Műcsarnokba. — Elnézést, uram. Hova? Hol van a... — A Műcsarnok... Nem tudja, merre van? — Nem... Elnézést... — Kérdezhetek valamit? Úgyis piros a lámpa. — Tessék. — Mióta taxis? — Nyolc éve. — Pesten? — Pesten. Itt születtem, ki se moccantam. — És senkit se vitt még aMűcsarnokba? — Senkit... De én, uram, éjszakás vagyok. Mindig éjszakás. Ma, kivételesen, a nappalos sógoromat is helyettesítem... Jó hosszú lesz a műszak! — Nyolc éve éjszakás? — Nyolc éve... Uram, indulhatunk. Mit célozzak meg? — Előbb a Gorkij fasort. — Rendben.. De ha mond egy vendéglőt, amelyik ott, a közelben van, akármilyen kis kuncsmát, csak neve legyen, azonnal megtalálom. Fogadok rá! — Tópart Étterem. — Ó, persze, hát a Városligetnél ... Ott van a... — A Műcsarnok. — Tudom már! Nagy, régi oszlopos épület. Igaz? — Ki is van írva... — Lehet... De nekem, uram, éjszaka háromféle utam van. Étterem, kocsma, szálloda, ez az egyik. Magánlakások, ez a másik. Harmadszor, ugyebár, az állomások ... Vasút, reptér, hajóállomás, buszpályaudvar... Néha kórházak. — Melyikből akad több? — Kocsma, étterem, szálloda... Olyat nem lehet nekem mondani ebben a várasban, amit ne ismernék. — Gondolom, ott a borravaló is több. — Éjszaka mindig több.... Azért csinálom... — Mennyi? — Egy éjszaka? Őszintén... Elérheti az ezrest... — Akkor megéri. — Meg. Kiszámoltam én mér az elején, mikor megnősültem, hogy ezt kell vállalni, különben semmire se jutunk. Mi nem költözhettünk a szülőkhöz, nem volt, hova... Lakás meg csak kell... Gyerek is van, kettő. — Hogy állnak a lakással? — Nyár végén beköltözhetünk. Kertes, normális kis ház lesz. — Dolgozik a felesége is? — Dajka egy óvodában... Oda viszi a gyerekeket is. — Mikor találkoznak? Úgy érzem, az egész család. — Ritkán ... Én reggel hétkor árak haza... A feleségemék hatra járnak... Akkor nem látjuk egymást... Cédulát hagy az asszony, azzal üzen. Hogy mi volt, mit kell csinálni, mit kell venni... Délutánra aztán, mire megjönnek, rendbe rakok mindent, bevásárolok, megborotválkozok, úgy várom a szent családot ... No, attól fogva este kilencig együtt vagyunk. Vasárnap? — Hét az nagyon jó nap, azt nem hagyom ki. Inkább kedden vagy csütörtökön lazítok ... Mert jó nap a szerda is. — Szóval, maga éjszaka él. — Élek? Éldegélek csak, uram... De el se hiszi, mennyire hozzászoktam az éjszakához ... Nekem nappal kínszenvedés vezetni. Ugye, éjszaka nem érdekes a lámpa. Nappal bezzeg érdekes. Éjszaka mindenütt megállhatok, parkolhatok. Nappal centizni kell. A forgalmat meg össze se lehet hasonlítani... Nappal szinte félek ... — Éjszaka nincs semmi kockázat? — Van. Sok kockázat van ... Mind az emberektől függ. Több a részeg, a huligán ... Nyáron több az idegen... Ha pedig vidékre megyek, az kész életveszély ... Figyelem is a tükröt, állandóan, nehogy hirtelen leszúrjanak a pénzemért. — Történt már ilyesmi? — Velem még nem. Még nem támadtak meg... De egyszer, Vecsésen túl,kiszállt három utas ... Nem fizettek... Vagy szép csendesen visszamegyek, mondták, vagy baj lesz ... Fordultam, aztán tövig a gázt! — Ha megtámadták volna, mivel védekezik? — Tartok itt, a kézifék mellett, egy vascsövet... De már van rádiótelefonom... Persze, legbiztosabb a futás ... Ha lehet — Ez az! Látja, az a Műcsarnok — Bekanyarodok a szobor mögé... — Látott márkiállítást? Festményeket, szobrokat?... — Úttörő koromban. — Színház, mozi? — Á, nincs nekem arra időim... Tévét is ritkán nézek. Híradót, meccset, ha van ... Néhai, két-három hétig, azt se... — Újságot olvas? — Így, a kocsiban, belelapozok ... Az Esti Hírlapot, azt mindig megveszem... — Hány éves? — Harmincnégy. — Még pótolhatja ... — Majd a gyerekek, uram ... — Miért, nem akar nappalos lenni? — Akarni talán akarnék... De ahogy az árakat nézem... Kell a pénz... Eztán még több kell... — No, viszontlátásra! Viszontlátásra, uram ... Tiszteletem ... Amúgy jól elbeszélgettünk, igaz? — Igaz. Magyar Nemzet SÁRÁNDI JÓZSEF Jó az, amiben föloldódhatom. Zodiákus jegy: Halak Elmúltam négyesztendős, és nem tudtam beszélni. Értettem pedig a környezetemben hallott szavaikat, mondatokat: nevelőszüleim gondterhelt s szégyennel árnyékolt tanakodását állapotomról. Mi lesz a gyerekkel, ha néma marad? Hát ez az — válaszolta apám anyámnak —, mert a többi, a vele egykorú Győri Kálmán meg Balogh Laci már régen mondja a magáét Szólni akartam, de a torkomban növekvő gombóc útját állta a tüdőből kiáramló levegőnek. A sikertelen kísérletektől sírhatnékom támadt, és én is kételkedni kezdtem Dezsényi doktor jóslatában. Nyugodjon meg Pappné asszony, nem kell a fiát kórházba vinni, fog ő magától is beszélni, jobban, mint akinek felvágták a nyelvét. De mintha félne valamitől a gyerek... mintha valaki nagyon ráijesztett volna ... Vajon ki és mivel, doktor úr?! — hiszen mi nem szoktuk Józsikát ijesztgetni — mondtaa anyám mentegetőzve. Annak kéne mielőbb kiderülnie — jegyezte meg búcsúzóul községi orvosunk, a zöldkeresztes egészségház ajtajában. Életem fordulata ezerkilencszáznegyvenkilenc kora nyarán, egy biciklikirándulás alkalmával következett be. Anyám öccse, Sándor bácsi látogatóba hívott minket, kisújszállási tanyájukra. Volt házuk Kisújon is, de a téli hónapokat leszámítva, családjával egész esztendőből a tanyán lakott. Sok jószágot tartottak, és művelték a tanyához tartozó jókora földet, kaszálót. Szükség volt a dolgos utódokra, ezért Lídia néni sűrű egymásutánban két fiút és négy leányt hozott világra. Milcsi (Emília) volt közöttük a legfiatalabb. Ugyanazon évben és a Halak jegyében születtünk, de nekem e közös vonás ellenére sem akarózott látogatóba menni hozzájuk. Anyám hasztalan bátorított, hogy apám velem lesz, vigyáz rám, Sándor bácsiék nem bántanak, csupán látni szeretnének, nincs tehát fejtőlmitől félnem. Én bizony féltem az úttól, az úton esetleg ránk támadó zsiványoktól, és idegenkedtem az addig csak hallomásból ismert rokonoktól is. Ráadásul anyám, aki bába volt, nem jöhetett velünk: el kellett látnia a várandós és gyermekágyas asszonyokat. Teljes mivoltommal tiltakoztam az utazás ellen. Apám szinte vesztett helyzetből fordított, amikor szóba hozta a legkisebb Simon lányt, Milcsit Tudod milyen helyes? — kérdezte huncut mosollyal. Neked is tetszeni fog, és biztosan jó pajtások lesztek — tette hozzá megingásom látva. Ilyeténképp zárta le a „vitát”. Anyám ezalatt spárgával a házfalhoz támasztott férfikerékpár csomagtartójára kötözte az útravalót. Élelmet pakolt, és időváltozásra is gondolva, a csuklyás, fehér angóra mackómat. Már magasan járt pályáján a nap, mikor Ides lefejtette nyakából ölelő karomat, s indulhattunk. A Karcag felé vezető köves utat vastag törzsű szederfáik szegélyezték. Miközben apám a pedált nyomta, én biciklivázra szerelt ülésemből fürkésztem a színesedő szederszemeket, s a zizergő sürgönydróton önfeledten csevegő fecskéket. Falunkból kiérve, előbb a bikaházat hagytuk magunk mögött, azután a karámmal körülkerített csikószínt. A közeledtünket észlelő verebek kelletlenül, dühös csiripeléssel rebbentek föl a porban heverő lócitromok mellől. Áthaladtunk az árteret is hullámokkal borító Hortobágy hídján, s a folyó Szolnok megyei oldalán épült gáton gurultunk tovább. Déltájban érkeztünk a titokzatos szivattyútelephez. Árvízi éjszakákon állítólag villódzó fényjeleket kibocsátó, magas kéménye miatt nevezték Villogónak Az építmény távolról, de közelről is elhagyatott, pia erőmű benyomását keltette. Tulajdonképpen ez is volt, hiszen hóolvadás és rendkívüli esőzés alkalmával a telep szivattyúi emelték át a környék belvizeit összegyűjtő Hamvasi-csatorna fölöslegét a Hortobágyba. Szárazság idején viszont a folyóból nyomattak öntözővizet a kanálisba. A csatorna, melyen nekünk is át kellett volna kelnünk, alacsony vízszint esetén sem volt veszélytelen. Ha úszni tudó, meglett ember az aljára le mert állni, kinyújtott karjának ujjhegye pipiskedve sem bukkant szabad levegőre. A nagy kanális az év minden szakában, különösen nyáron szedte áldozatait. Vize a folytonos áramlástól hideg volt, és hirtelen mélyült, egy-két lépés után elnyelte a fölhevült testet. A kapások, aratóik, csaplőmunkások közül sokan görcsöt kaptak, s az úszni nem tudók életükkel fizettek elővigyázatlanságukért. Utoljára Csapó Mihály hulláját fogták ki a karcagi gátőrök. A munkából fáradtan hazaigyekvő Cs. M.-nek nem volt türelme a Villogótól távol eső cölöphídig gyalogolni. Levetkőzött, és nadrágszíjjal összefogott ruháit feje fölé tartva próbált átláboltai. A faluban az a hír járta, hogy ijedtébenkapott szívgörcsöt, mikor elvesztette talpa alól a talajt. Temetése után a bucsai vénasszonyok hátborzongatónál hátborzongatóbb történeteket szőttek és terjesztettek Cs. M. halála körülményeiről. Az egyik változat szerint békaember ragadta magával a szerencsétlent. A rémkép anynyira hatalmába kerített, hogy mire a cölöphídhoz érkeztünk, lelki szemeim előtt megjelentek az örvénylő vízből ránk leső alattomosbékaemberek. Apám megállt a kerékpárral, s míg bal kezével a gép kormányát fogta, jobbjával átnyalábolt, és óvatosan földre csúsztatott. Melyett stukkóit a párás levegőből, aztán biciklijét rám bízva, leereszkedett a meredek töltésoldalon, hogy közelről vehesse szemügyre a hídnak nevezett alkalmatosságot. Készítői a csatornamederből alig kiemelkedő fenyőoszlopokra fél méternél nem szélesebb pallókat fektettek, s a „hídelemek”-et ácskapcsokkal eszkábálták össze. A fő-fő hídverőnek eszébe juthatott, hogy a sima felület csúszós, kitámaszkodás pont szükséges a lábnak, ezért negyven centinként keresztléceket szögeztetett a vastag fosznideszkákhoz. Korlátot viszont nem csináltak: ha az utazó ne' adj' isten megbotlik, kapaszkodó híján óhatatlanul vízbe pottyan ... A látottakból apám fölismerte a helyzet szülte veszélyt. Felém tekintett, s bár úszni nem tudott, elindult a két partot összekapcsoló „műtárgy’’-on. Lassan, lábával tapogatózva haladt. Magában talán szitkozódott is a lécek és cipője merev bőrtalpa miatt A kanális közepe táján aprókat reccsenve hajlott alatta a palló. A túloldalon kicsit nézelődött, intett nekem, majd óvatosan viszszasétált. Fölkapaszkodott a töltésre, fogta biciklijét, és közölte, hogy a kerékpár után énkövetkezem. Valóban el akart vinni, pedig a bicajjal sem volt könnyű dolga. Keresztben tartotta maga előtt, és azzal egyensúlyozott a homorító deszkán. A tákolmány rémisztő hangokat hallattatt, s bár nagyon kívántam, hogy apám nélkül leszakadjon, a helyén maradt. Felhőfoszlányok széledtek az égen, s szándékában eltökélten jött felém apám. Szilárdsága láttán futásnak eredtem. Állj meg, az anyád teremtését! — kiáltotta, s mert nem álltam meg, néhány méter után nyakon csípett. Hiába ellenkeztem, fölkapott, és hóna alá szorítva vitt az átjáróhoz. Már indulni készült, mikor vomaglásomtól megtántorodott, s a faszniról épp hogy csak vissza tudott lépni. Az istenfáját! Bele is eshettünk volna — mormogta halkan. Zavarodottságát kihasználva menekülni próbáltam megint. Újra elkapott, s a nadrágjából előrántott fehér zsebkendővel nagy nehezen bekötötte a szemem. Ha lett volna mivel, bizonyára egészen gúzsba köt, hogy átkelés közben ne tudjak okvetetlenkedni. A zsebkendőtől is eléggé megvadultam, pláne mikor észrevettem, hogy ismét a lélekvesztőn ácsorog. Kétségbeesetten kapálóztam, de ő kezem-lábam lefogta, s ezúttal a pallón ülve, fenéken araszolva kísérelte meg a hajmeresztő mutatványt. Szemfedőm félrecsúszott, és apám öléből megpillantottam a közvetlen alattunk sustorgó félelmes őselemet. A piszkosan kavargó vízben felém iramlott a békaember, ki álmomban egyszer mélybe rántott. Halakkal úsztam versenyt, de levegő helyett nyál került légcsövembe, és fuldoklás közben, krákogva fölébredtem. Most nem lógsz meg! — vartyogta a szörny utánam nyúlva. Érintésétől áramütésszerű iszony futott át rajtam. Rángtam, nyüszítettem, mígnem sikerült felöklendeznem a torkomban fölgyülemlett, undoksággal teli csomót. A csomó után szavak, a szavaim következtek... A megszólalásig Banga Ferenc: Ex libris Szombat, 1988. február 27.