Magyar Nemzet, 1991. augusztus (54. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-07 / 184. szám
6 Miffiar Neial Kultúra SZERDA, 1991. augusztus 7. NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN Több mint hitvallás Kenedi János a Bibó-emlékkönyvről Lassan két esztendeje lesz, hogy a Magyar Nemzet közölte Réz Pálnak A Bibó-emlékkönyv elé című írását az alkalomból, hogy az egyik leghíresebb vagy talán: a leghíresebb szamizdat „tízéves késéssel ugyan, de végre megjelenik, immár egy korszak és egy - vagy több - gondolkodásmód dokumentumaként is”. Nos, az „alkalom” azóta is várat magára, a Bibó-emlékkönyvet az érdeklődő olvasó azóta sem tudja a kezébe venni. A mostani alkalom, Bibó István születésének nyolcvanadik évfordulója arra ad tehát csak lehetőséget a több mint ezer gépelt oldalnyi kötet érdemi méltatása helyett hogy az emlékkönyv kitalálójával, a tízfős szerkesztőbizottság egyik tagjával, Kenedi Jánossal elevenítessük fel az emlékkönyv megszületésének történetét, évtizedes hányattatását „Nem bocsánatos bűn” - Ha jól tudom, a Bibó-emlékkönyv nem emlékkönyvnek, hanem tisztelgő ajándéknak készült. - Valóban, amikor 1978 tavaszán kezdett bennem körvonalazódni egy, születésnapjára összeállítandó kötet terve, Bibó Istvánban még akkoriban nagyon nagy munkakedv volt. A hetvenedik születésnapja - amely 1981- ben lett volna - úgy ítéltem meg, hogy jó alkalom lehetne annak a szellemi hagyománynak a vállalására, amit Bibó életműve teremtett. Meg kell hogy valljam, akkoriban egyoldalúnak találtam, hogy a magyar ellenzék csupán a lengyel és a cseh példát tartja szem előtt, holott Bibó személyében volt olyan magyar hagyomány is, amely egész Kelet-Európa politikai kultúrájára vonatkozott Azt is meg kell hogy mondjam, hogy akkori legközelebbi barátaim, Bence György és Kis János még nem tartották időszerűnek ezt, én pedig nélkülük nem akartam lépni, így telt el majdnem egy esztendő. 1979 januárjában, sok hónapi vita után döntöttünk úgy, hogy tényleg szükség lenne egy ilyen kötetre. Ehhez az előtörténethez szorosan kapcsolódik az, hogy én 1978-ban - amikor életemben először kaptam útlevelet - azért mentem ki Londonba, hogy Szabó Zoltánnal megbeszéljünk egy olyan Bibóválogatást, amit a szerző hagyott jóvá - s ha a Bibó-„Festschrift” idehaza szamizdatban s egy Bibó-válogatás az emigráció gondozásában egyszerre jelenik meg, ez több mint hitvallás. -Az ötlet megszületése és a szervezés között tehát hosszú hónapok teltek el, mint ahogyan, ugyancsak hosszú idő, majd’ két esztendő múlt el, amíg a Bibó-emlékkönyv megjelent. - 1979 legelején kezdtünk hozzá a szervezéshez, jól emlékszem, hogy Barsi István volt az első, aki azonnal igent mondott, írást ígért. A szerkesztőbizottsági tagságot pedig Szűcs Jenő vállalta el legelőször. Ennek ellenére csak lassan alakultak ki a kötet körvonalai. Az igazság az, hogy Bibó István hirtelen halálakor döbbentünk rá arra, hogy muszáj megcsinálni. A temetés a Bibó-kötet lehetséges résztvevőinek a számát hihetetlenül kibővítette. Lényegében már ott, a temetőben megalakult a szerkesztőbizottság, s ott lett világossá az is, hogy Donáth Ferenc töltheti csak be a szerkesztőbizottság elnöki tisztét.A szerkesztőbizotság a következőkből állt: Bence György, Csoóri Sándor (akit Tornai József váltott fel), Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Kenedi János, Réz Pál, Kis János, Szűcs Jenő, Tordai Zbor. Bibó István temetése 1979. május 21-én volt. Az emlékkönyv végül is csak 1981-re készült el. - Igen, ez egy hosszú és nagyon is izgalmas munka volt. A szerkesztőbizottság körülbelül kéthetente találkozott Halda Aliz lakásán. Már az első üléseinken megállapodtunk a felkérendők több mint kétszázas listájában, s igen hamar kialakultak az emlékkönyv szerkesztési alapelvei is. - Melyek voltak ezek?- Háromra emlékszem. Az első: olyan szerzőt nem kérünk fel, akinek munkássága ellentétes Bibó István szellemiségével; kirekesztettük pél' dául azokat, akik bármikor is leírták azt, hogy „az ötvenhatos ellenforradalom”. Második alapelvként kimondtuk, hogy semmilyen uszító és gyűlölködésre okot, alkalmat adó írást nem fogadunk el. S volt még egy harmadik megállapodásunk is: a nyugati emigráció tagjaitól nem kérünk írást . Úgy gondolom, hogy a mából visszatekintve értelmeztetnem kell az alapelveket. Nem voltak például túlontúl rigorózusak ötvenhat megítélésében? Nem tételezték fel senkiről, hogy megváltoztathatta idővel a véleményét ? - Valóban rigorózusak voltunk. Szemünkben akkor - ahogy Göncz Árpád megfogalmazta -“ez „nem bocsánatos bűn” volt Mindent csak szóban -A második alapelv viszont mintha túlontúl tág értelmezésre adna lehetőséget... - Irányadónak Bibó toleranciáját tekintettük, amely a faji és a népek elleni uszításnál végződött, s a gyakorlatban nem sok vitatkoznivalónk volt erről. -S a nyugati emigráció kizárása? - Az egy hosszú-hosszú vita eredménye, ha úgy tetszik, kompromisszuma volt A szerkesztőbizottság többségének az volt az álláspontja, hogy ha őket is felkérjük, akkor az riasztólag hatna a magyarországi szerzők egy jó részére. Ezt az álláspontot nem jó szívvel, de kisebbségként elkellett fogadnunk. Ezt a kompromisszumot a szememben csak az mentette, hogy, mint említettem, készülőben volt a genfi Protestáns Szabadegyetem gondozásában egy Bibóválogatás. (Ami végül is nem jelent meg, helyette készült a Bibó-életmű négy kötete.) - Hogyan folyt a szerkesztőségi munka? - A felkérendőket a szerkesztőbizottság közösen hagyta jóvá, időnként elég éles viták után, majd megállapodtunk, hogy ki kit kér fel. Nem maradt, mert nem is készült írásos nyoma a szerkesztésnek, minden szóban történt, s arról is megállapodás született, hogy az emlékkönyvről telefonon semmikor nem tárgyalunk. - Az óvintézkedések ellenére felfigyelt-e a rendőrség erre a rendszeres szerkesztőbizottsági találkozóra? - Azt gondolom, hogy egy darabig nem tudtak semmiről, s amikor már a megnyert szerzők között olyanok is voltak, akik az értelmiség meghatározó nevei, a hatalomnak rá kellett döbbennie, hogy komoly nemzetközi következmények nélkül ebből nem csinálhat rendőrségi ügyet. De ha már erről beszélünk, meg kell emlékeznem az emlékkönyv egyik kulcsfontosságú munkatársáról, Bernáth Mártáról - sajnos néhány esztendeje meghalt már -, akinek a kéziratok gépelésében oroszlánrésze volt. Nála még az emlékkönyv munkálatainak kezdetén házkutatást is tartottak, be is akarták szervezni. Márta ezt úgy hárította el, hogy azonnal mindenkinek elmondta a beszervezési kísérletet. Szóval a hatalom vélhetőleg figyelte a munkálatokat, de a kezdet konspirációja védett minket. - Az emlékkönyvben végül is hetvennégy szerző neve szerepel... - Hadd vágjak rögtön közbe: a hetvennégy szerző valójában hetvenhárom, hiszen Horváth Barna - aki Bibó István professzora volt — egy olyan írással szerepel, amit nem a szerkesztőbizottság kért, nem is kérhetett, mivelhogy az ajánló sorok 1946-ban fogalmazódtak meg. Még az is lehet... - Úgy tudom, hogy több szerző is elfogadta a felkérést, de volt több olyan eset, amikor a szerkesztőbizottság végül is úgy döntött: nem fogadja el a közlésre felajánlott írást. A legnagyobb port kavaró munka Zsille Zoltán írása volt, s erről az esetről a szerző a párizsi Magyar Füzetek-sorozatban megjelent, Egy önhit életrajza című kötetében ír, cenzúrázással vádolva a Bibó-emlékkönyv szerkesztőit. Ami magát a vádat illeti, az emlékkönyv tényleg „cenzúrázott” volt, a fentebb említett alapelvek szerint. Hiszen már maga a felkérés is cenzurális megnyilvánulás volt. Zsilje állításával szembe csak a magamét állíthatom: a felkérésnél elmondtam neki a szempontjainkat. Zsille tanulmányának egyébként nem a mondandóján, a hangján szerettük volna, ha változtat. Úgy gondoltuk, hogy a szerkesztőbizottságnak joga van egy ilyen döntésre. Mint ahogy mindenkinek joga volt eldönteni, hogy meghallgatja-e vagy sem a javaslatokat. Volt más kéziratok előtt is vita? — Természetesen. Ezeknek az egyeztetéseknek volt a mestere Donáth Ferenc. Bizonytalan vagyok, ezért tehát inkább nem mondom a konkrét vitáinkat, nem akarom most, utólag - sőt, utólag még inkább nem - egymás ellen kijátszani a szerzőket. Számomra egyébként is az egész emlékkönyves korszak - hiszen tényleg nagyon sokszor jöttünk össze - a nagy, éles viták és az elvszerű disputák mellett a lelkes, jókedvű röhögések időszakaként maradt meg. Mennyire örültünk például annak a szerkesztési elvnek, Réz Pali „hullámvasútnak” elkeresztelt szerkesztési elvének, amitől az emlékkönyv nem kéziratkásahegy, hanem olvasmány lett. — Olyan olvasmány, amit a halandók azonban aligha olvashattak. Száz gépelt példány készült el, a szerzők, ezt a két esztendővel ezelőtti Magyar Nemzetből tudjuk, nem kaptak honoráriumot, de fizettek ezer forintot, hogy legépeltettessék és beköttettessék az emlékkönyv. - Igaz, a szerzők honoráriuma jószerével csak az emlékkönyv egy példánya lett. Amikor a ,,megjelenésnek" híre ment, Vályi Gábor, a Parlamenti könyvtár igazgatója és Somogyi Pálné, a Széchényi Könyvtár zárt osztályának a vezetője nem kis kockázatot vállalva „rendelt” egy-egy példányt, több más közkönyvtárnak is küldtünk, volt olyan, amelyik köszönte, s nem kért belőle. Eljutott néhány példány az emigrációhoz is, azzal a határozott kívánsággal, hogy ne adják ki. Volt ebben a tiltásban egy kis farizeusság is, hiszen számtalan esetben jelent meg valami úgy, mintha a szerző tudta nélkül „kalózkodott” volna a kiadó. De hát ez a megoldás Bibó jelleméhez valóban nem illett volna. — Úgy tudom, hogy a kéziratot a Gondolat Kiadóhoz is benyújtották. — Donáth Ferenc vitte el, azzal a megjegyzéssel, hogy vagy mindent, vagy semmit. Tárgyalás nem volt, rövid, hivatalos levélben tudatták néhány hónap múlva, hogy a Gondolat Kiadó nem vállalkozik a kötet megjelentetésére. - Miként reagált a hatalom erre az első, „népfrontos’’ szellemben összehozott vállalkozásra? - Árnyaltan, differenciáltan. A szerkesztőbizottság radikális tagjaival szembeni nyomás - igaz, egyéb tevékenységük okán is - erősödött, de voltak olyan szerzők is, akiknek az ázsiójuk megnőtt, respektáltatott az, hogy mertek közreműködni. A párttag szerzőket igyekeztek rávenni az elhatárolódásra, volt állásvesztéssel való fenyegetés is. De inkább óvatosságra intette a hatalmat a Bibó-emlékkönyv, hiszen az első alkalom volt, hogy addig szalonképesnek tekintett értelmiségiek összeszűrték a levet a radikálisokkal. —Hogy alakult a kötet további sorsa? - Krassó György Magyar Október Kiadója a megkérdezésünk nélkül közreadta szamizdatban a kötetet, belevéve az általunk kicenzúrázott Zsille-tanulmányt is. Aztán a szerzők közül többen meg tudták jelentetni írásukat különféle folyóiratokban anélkül persze, hogy feltüntették - pontosabban: feltüntethették volna az első közlés helyét. - Két éve már, hogy hírül adtuk, hamarosan megjelenik végre a Bibóemlékkönyv... - Tény, hogy minden jó szándék ellenére nem volt pénze a Századvég Kiadónak, hogy egy ilyen nagy terjedelmű munkát közreadjon, de azt gondolom, hogy ez csak az egyik ok. A másik: az az értelmiségi skizofrénia, amely nem szereti, ha emlékeztetik arra, ami mondjuk egy évtizede volt... Ennek ellenére nemrégiben, amikor a Protestáns Szabadegyetem Magliaso-ban éppenséggel Bibó István szellemi hatásáról, hagyományáról tartotta találkozóját, a Protestáns Szabadegyetem két prominense, Bárczy Gyula és Szölősy Árpád a négykötetes Bibó-életműkiadás befejezéseként indítványozta a Századvéggel való társulást a Bibó-emlékkönyv közös kiadására. A Századvég pedig a Művelődési Minisztériumtól is szerzett támogatást. Úgyhogy még az is lehet... Murányi Gábor TARDOS TIBOR A tengervíz XXXIX. Térjünk vissza a tárgyalásra. Fura terhelő tanú toporog a mikrofon előtt, kezét tördeli, hápog. Ez pedig nem akárki, hanem B. Őszi elvtárs, személyes elszánt ellenségem, aki önként jelentkezett a magas törvényszéknél, hogy magánúton tett nyomozásáról beszámoljon. Negyedrendű vádlott fellázította az egyik budai nagy textilgyár munkásságát a törvényes Kádár-kormány ellen. Utasítást adott a dolgozóknak: szüntessék be a munkát, vonuljanak fel tüntetni. Hát ez igen gusztusos. Az elnök meglepetést színlel. Hogyan? Ez a szürrealistaságot játszó Aragon-pártfogolta viola sztrájkokat szervez a fővárosi gyárakban? - Kérem, a tanú tud neveket idézni? - Hogyne, kérem. Például B. Lajos gyári munkás és felesége, szövőnő. A házaspár szoros kapcsolatban állt a vádlottal. Egészen a letartóztatásáig. Ez már döfi. Egy úgynevezett intellektuel minek fogódzna össze egyszerű munkásokkal? Főként ama vészterhes időkben. Hacsak nem sztrájk szervezése céljából. Jöjjön csak ki ide, a mikrofon elé! Mikor odaérek, B. elugrik, mintha kígyó csípné meg. Legalább egy métert pattan oldalra. Az elnököt az érdekli, igaz-e, hogy kapcsolatban álltam az illető gyári munkással és feleségével? - Igaz, kérem. Barátaim. Ironikusan megmoccan az az angol bajusz. „Barátság.” Szeretem a hajnalt. - Elismeri, hogy a munkásházaspár több alkalommal meglátogatta önt a lakásán? - Sokszor ott jártak. Évek óta jóban vagyunk. - Hogyan? Évek óta szervezkednek a párt ellen? - Egészen másról beszélgetünk. Közös tervünk van. - A sztrájk? - Azt terveztük, hogy a házaspár abbahagyja a gyári munkát, én otthagyom az irodalmat, s közösen kisvendéglőt nyitunk. B. Lajos felesége kitűnően főz. Modern képkiállításokat szervezünk a kis pincehelyiségben, vándor gitárosok játszhatnak a vendégeknek. Én a francia konyha részt akartam ellátni. A „népi ülnökök” szájtátva hallgatnak. B. Őszi egyre pipacs-pirosabb. Közbehörgi: - Minden szava szemenszedett hazugság! Ez a csirkefogó bolondját járatja a tisztelt bírósággal! Mielőtt tovább romlana a helyzet, az okos ügyvédem közbelép. - Kérem, javaslom, idézzük be tanúnak az illető munkásházaspárt. Pontosan tudja, hogy amit elmondtam, az színigaz. Az elnök vállat von. Miért ne? (ő ugyanis azt hiszi: hazudtam.) A védőm még nem fejezte be. - A védelemnek kérdése van a tanúhoz. Ön azt a kifejezést használta a védencemmel kapcsolatban: „csirkefogó”. Nem kívánok az ügyre kiterjedni, azt kérdem csupán a tanútól: baráti viszonyban áll-e a vádlottal, semleges viszonyban vagy esetleg haragos viszonyban? - Haragos viszonyban - hörgi B. - A harag oka? -Tisztességtelen ellenforradalmár! - A haragossal szembeni tanúvallomás érvénytelen. A tisztelt törvényszék megítélésére bízom... Másnap ott áll a bíróság előtt a tanúnak beidézett F. Lali. Egyáltalán nem zavarja az elnök fenyegető hangja. Csaknem szóról szóra elismétli, amit a kapcsolatunkról előadtam. A végén hozzáteszi nyugodtan: - Továbbra is fenntartom: társulunk a Tibivel. Remélem, hamarosan kiengedik innen, azonnal nekikezdünk a maszek csehó megnyitásának. Olyasmi történik a nagyvilágban, amitől megszakad és elnapolódik a tárgyalás. A Szovjetunióban fellövik az első szputnyikot. Hogy az űrkutatásnak mi köze a négy szegény író peréhez, azt csak a keleti ügyek szakértői értik meg. Meg az ottomán múlt történészei. A fogoly sok mindenre jó. Váltságdíj kérhető érte. Bizonyos esetekben handzsárral lecsapják azt a fejet, bőrzsákban elküldik a gyaur fejedelem udvarába. Mindenesetre az orosz szputnyik közvetlenül megfenyegette a Nyugatot. Tudomásukra kellett hozni, hogy minden téren megkeményedett a helyzet, így, amikor újra felvezetnek bennünket - úgy két hét múlva, október közepén -, az úgynevezett „ügyész” szót kér. A per során felmerült több körülmény arra mutat, hogy a vádlottakat sokkal súlyosabb felelősség terheli, mint azt feltételeztük, így tehát megváltoztatom az indítványomat. Az első és másodrendű vádlottra a legsúlyosabb büntetést kérem. Ugyancsak rendkívül szigorú büntetést a másik két vádlottnak. A történelmi jelentőségű technikai esemény még egy fordulatot hoz az ügyünkben. Megtudjuk, hogy a törvényszék ítélete ellen nem lesz fellebbezés! Miért? Úgy magyarázom magamnak - mással nem társaloghatok, ismét titkos magánzárkában ülök -, hogy „siet az orosz, más a dolga, most, gyorsan le akarja tudni a mi kis írólázadásügyünket”... ...Hogy milyen világrengető gaztetten törik a fejüket a fogvatartóink, azt ezekben a pillanatokban még csak nem is sejtjük. (Folytatjuk) Egy humanista élet példája A század legmakulátlanabb magyar politikai gondolkodójának munkái mellett jövőnk számára alighanem a legfontosabb örökség emberi magatartása. Igazságát, meggyőződését mindig a másikat is megértő mosollyal kísérte. Lehetett vele vitatkozni, veszekedni sohasem. Nemzetünk történelmét úgy tanulta meg, adta tovább, hogy mindig jelezte az adott - sokszor kényszer- - helyzet tennivalóit is, figyelembe véve a kis lélekszámú nemzetek örök kényszerpályáit, bilincseit. Azt mindenki megérthette, aki függetlenül józan volt és a modern ember alapvető igényeit, elidegeníthetetlen jogait elismerte. Rendkívüli felkészültsége (amelybe mélyen beivódott a genfi diákévei során megtapasztalt demokratikus puritanizmus) eredményezte, hogy már 1945 és 48 közötti írásai a nemzeti előrelépés útját vázolták fel. Híre ekkor már túljutott határainkon. Azután hallgatott, mert félrevezetni és hazudni nem akart. Magyar tragédia, hogy Bibó István úgyszólván csak napokon át volt olyan helyzetben, mikor a bibói magyar-európai szemléletét beépülni remélhette az ország vezetésébe. Ez az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban történt. Az utolsó Nagy Imre-kormány államminisztereként a szovjet lerohanás éjszakáján a Parlament épületében egyedül ül asztalánál, maga gépeli memorandumát. Orosz kiskatonák rántják fel az ajtót, megdöbbent csodálkozással nézik, amint a sápadt férfi üti a billentyűket. Továbbviharzanak. Az ezt követő órákról ő maga így emlékezett: „... Amikor befejeztem az írást, elhagytam a Parlamentet, nem akartam egyenesen hazamenni, hátha keresnek már, s nekem a Parlamentben megfogalmazottakat több példányban le kellett gépelnem. Egy barátom lakására mentem, az ő gépén kopogtattam le a tervezetet. Az egyik példányt otthagytam megőrzésre, archiválás céljára, azután indultam el személyesen kézbesíteni az irományt, gyalogpostásként...” A memorandum akkor eljutott a munkástanácsok küldötteihez is, bátor emberek sokszorosították, csaknem sok ezer példányban ,kézben volt” - szerte a leigázott, reményt vesztett városban. Hű barátai révén csakhamar eljutott külföldre is, Bibó Istvánt és közvetlen társait bebörtönözték. A nehéz hetekről fia, ifj. Bibó István így emlékezett: „...Apám tudta, hogy le fogják csukni. Amíg szabadlábon volt, nem titkolta, hogy fél. Joggal tartottunk attól, hogy meggyilkolják. A jó barát ügyvéd - Kardos János - üzent apámnak: ha halálra ítélik, kérjen kegyelmet, mert az talán időt ad a közbelépésre. Válasza ez volt: Jézus kezében kész a kegyelem...” Számos börtönt megismert. Sok ezer ártatlan forradalmártársával részt vett a Kádárék irányította „ismerd meg hazád börtöneit” keserű kálváriájában. Rabtársai kivétel nélkül büszkék voltak rá. Hallgatta a forradalmárok megrázó élményeit. Csíkosban tanult és tanított. Tartása, méltósága sok meggyötört embernek adott erőt. Szabadulása után belső emigráció volt a sorsa. Nevét ekkor gyakrabban mondták ki határainkon túl, mint idehaza. A politika tudósaként írta tanulmányait az asztalfióknak és a magyar jövőnek. Egészsége megrendült, csak kisszámú barátja, tisztelője mert és tudott vele érintkezni. De azt sokan tudták, hogy valahol Budán sok okos könyv között él és dolgozik egy ember, aki a forradalom államminisztere volt, életfogytiglanra ítélték, mert tett a leigázott hazáért. S abban az időben ez is sok volt a megszállt országban, az álságosan vidám barakkban. Utolsó éveiben szomorú volt, hogy az abszurd, a történelemben már megbukott, de holtbiztosan megsemmisülésre ítélt idegen, rendszer ily soká képes még vergődni, tovább gyötri, rombolja a hazát. Baráti szavai a magyar szellemi élet elnyomott csendes elitjének jelentettek útmutatást, biztatást. Meghalt, mielőtt a magyar égbolton a hajnal igazán derengeni kezdett. Temetésén, a messzi Óbudai temetőben szinte minden tisztelőjére jutott egy rendőrkopó. Nagyon hiányzik ma mindenkinek, aki a tiszta küzdelem híve, aki a gyűlölet nélküli civil Magyarországot várta, várja. Ifj. Bibó Istvántól 1989 nyarán, Nagy Imre temetése előtt azt kérdeztem: mit gondolsz, ha most édesapád ott állna a koporsók mellett és látná a gyászoló százezreket, mire gondolna, mit üzenne? Íme a válasz! Alapvetően biztosan azt, amit a legkülönbözőbb formákba és helyzetekben annyiszor megírt, hangoztatott: „...a politikában hazudni nem lehet..." Földes Péter A német hisztéria Mindenért Napóleon a felelős - ezzel a címmel közöl érdekes és részletes ismertetést a Frankfurter Allgemeine Zeitung Bibó Istvánnak A német hisztéria című könyvéről, amely most jelent meg nyelvükön, Hans-Henning Paetzke fordításában. Vajon miért felelős a hajdani francia császár és miért foglalkozott Bibó (akit a német recenzens a kor magyar irodalmi élete egyik legbriliánsabb alakjának nevez) 1942-ben e témával? Mert aggódva nézett körül a háborús Európában és figyelmeztetni akarta a győzteseket (meg volt győződve, hogy ismét nem a németeké lesz a babér), ne kövessék el újra a régi hibát: „ne kriminalizálják” az ellenfelet, ne keverjék össze a tirannusokat a néppel, ne büntessenek a győzelem után, inkább hozzák helyre régebbi balfogásaikat. Segítsenek feloldani a„német hisztériát”, a történelmi görcsöt, amelyet az okozott (másfél évszázadot áttekintve), hogy ez a nép nem tudta összekapcsolni nemzeti önmegvalósítását a demokráciával, s mindezt egységes állami keretbe helyezni. A baj Napóleonnal kezdődött, aki a forradalmi eszméket - ugyanúgy, mint a spanyolok és az olaszok esetében a német nemzeti megaláztatással együtt mint győztes hozta. Felelősek voltak eszerint az osztrák császárok is, mert nem vállalták a német egység megteremtését. Bismarck műve sem lett kielégítő, majd 1806 megismétlődött 1918-ban, s így jutottak el Hitleng. Bibót azért izgatta, nyugtalanította e német hisztéria, mert meggyőződése volt, hogy a magyar és a német érdekek szorosan összefüggenek. Mivel már 1942-ben előre látta Hitlerék háborús vereségét, eklasszikus liberális” elme úgy vélte: Dél-Kelet-Európa kis országainak problémái csak úgy oldhatók meg, ha a győztesek olyan békét nyújtanak Németországnak, amely végre lehetővé teszi, hogy szilárd nemzeti keretek között, magabiztosan és higgadtan éljen. Ezt tekintette e „hisztéria” gyógyszerének. T.I.