Magyar Nemzet, 1991. november (54. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-05 / 259. szám
KEDD, 1991. november 5. 1849 májusában Debrecenben jelent meg egy 13 „lehelet”-ből, azaz fejezetből álló könyv, Ponyvára került Arany Trombita címmel, mely az 1848/49-es forradalom és szabadságharc népies verses krónikájaként szerepel a magyar irodalom történetében. Írója a hányatott sorsú Sárosy Gyula, a forradalom alatti pesti váltótörvényszék bírája, majd elnöke, aki előbb Dózsáról tervezett verses regényt. Az Arany Trombita könyve megpecsételte sorsát: előbb bujkál, elfogják. Bebörtönzik, száműzetésbe kergetik. 1861-ben lelkitesti roncsemberként halt meg, kényszerült elbúcsúzni az akkori Bach-korszak által letiport Magyarországtól. Ezen az életen tűnődve vettem kézbe egy mai, frissiben megjelent ,Arany Trombitáét, a verseket meg szépprózákat magába foglaló könyvet, mely az 1956-os forradalom és szabadságharc olvasókönyve. A közel 240 oldalas antológia - már címével is - emlékeztet 1848-ra, a Petőfi-versre: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag... A kötetnek négy lehelete, azaz beszédes című fejezete van: Piros a vér a pesti utcán; Emelkedő nemzet; Gond és hitvallás; Vannak magyarok (sorrendben Tamási Lajos, Németh László, Tamási Áron, Tornai József két-két verse, illetőleg prózája alapján). A forradalmi olvasókönyv több mint 130 krónikás verse, prózai meg politikai írása közül szinte valamennyi úgy sikolt, érvel, panaszkodik, követel vagy emlékezik, miként az 1849-es Arany Trombita szerzője kezdi történelmi krónikáját: Véreim, magyarok! Nagy időket élünk, Trombitahangokon s ágyukkal beszélünk... Harmincöt keserű és visszafojtott esztendő után (a magyar történelem XX. századi Bach-korszaka...) 1991. október 23-ára jelenhetett meg ez az antológia - hazai és külföldön élő írók és költők testvéri találkozása s összefogása -, amelyet máris Mindenki Olvasókönyvének tekinthetünk. Kimondom, mindenkié! Azoké is, az idősebb generációra gondolok, akik előtt el kellett hallgatni - összeszorított foggal 1956 igazságát (hiszen „ellenforradalom” volt, nem igaz? A tömegtájékoztatásnak ehhez kellett tartania magát mindvégig). S végül azoknak sem árt kézbe venniük, akik hivatalból, karrierből, gyávaságból vagy csupán - s ezek voltak legtöbben - az átvészelés józansága miatt a túlsó partról érkeztek el az 1988/89-es sorsfordító esztendők küszöbére. Beszéljünk ezek után a kötet előzményeiről. Az első (kis) antológiát még mámoros lélekkel vehettük kézbe, frissiben 1956 őszén: az Irodalmi Újság november 2-ai számát, élén az illyési Egy mondat a zsarnokságról verssel, ami azután titokban, kézírással vagy írógéppel másolva vádiratává vált nemcsak a Sztálin meg Rákosi megalkotta, a szocializmus eszméjét megcsúfoló korszaknak, de az előbb kegyetlenül megtorlásos, majd csupán „szélárnyékos” kádárjánosi hosszú évtizedeknek is. A második híressé vált antológia szintúgy frissiben jelent meg, Párizsban. Ezúttal világnyelven, franciául. Jean Paul Sartre, a szocializmus eltorzított eszméjéből kiábrándult írástudó (lásd Piszkos kezek drámáját) 1957-ben vaskos kötetben jelentette meg az 1953 és 1956 közötti lázadó magyar irodalom legfőbb alkotásait folyóiratában. A Les Temps Modernes magyar forradalmi különszámát 1957 elején adta ki a világhírű francia író és gondolkodó. A harmadik könyv Költők forradalma címet viselte, alcíme szerint Antológia 1953-1956. Szerkesztője Csicsery-Rónai István, az 1947-es Magyar Közösség, az egykori koholt per egyik vádlottja. A könyv 1957 nyarán jelent meg, Washingtonban, az Occidental Press kiadásában. A negyedik gyűjtemény a világ azon költőit szedte össze, eredeti nyelveken, valamint magyarul, akik 1956 eszméjét és világtörténelmi rangját verseikben megörökítették. Szerkesztője és kiadója az 1956-ban a pesti Gyűjtőfogházból, illetőleg a váci börtönből szabadult Tollas Tibor költő. A megjelenés helye és ideje: München, 1966, a forradalom 10. évfordulója. Előszavában a Nobel-díjas Albert Camus szól: ,A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat (Párizs, 1957 október, a forradalom első évfordulóján).” A könyv címe: 1956, Gloria Victis, azaz Dicsőség a legyőzötteknek. Ilyen előzmények után ajánlhatjuk az első, szabad hazai földön kiadott irodalomkönyvet 1956-ról (Püski kiadás, a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával). Szerkesztette Medvigy Endre és Pomogáts Béla, Jeney Károly és Obersovszky Gyula közreműködésével. Az Antológia minden bizonnyal már a XXI. század olvasóinak is szól, amint ma a XIX. századból annak a bizonyos Arany Trombitának, olykor elhaló, másszor dicsőségekkel telített hangja. Kossuth írta 1849-ben (s a Gloria Victis költő-szerkesztője idézte, 1956 „reménytelenségének” 10. évfordulóján): ,Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk...” Az Ezerkilencszázötvenhat, te csillag is erről beszél. Tóbiás Áron Arany Trombita Az 56-os forradalom olvasókönyve Olexa József rajza 1956 A 301-es parcella Börtönön innen, börtönön túl röl a lépcsőn. Aztán végigszaladtunk a hosszú folyosón, hogy megmutassuk Melynek a beolvasandó szöveget. Lelkesen bólint. Sietünk hát vissza. Érezzük, fogynak perceink. Egyre szűkül körülöttünk a gyűrű. Bármelyik pillanatban belénk fojthatják a szót - folytatja az 1956. november 4-ei szomorú vasárnap eseményeinek felidézését és felnagyítását Háy Gyula özvegye, Majoros Éva. - Nem remegett Háy hangja az izgalomtól? - igyekszem fényt deríteni a múlt apró részleteire. - Ura volt a hangjának. Teljesen nyugodt maradt. Tudta, hogy mit csinál. Először ő olvasta fel magyarul, majd én németül, miközben elkészítették az angol és az orosz fordítást is, s énutánam még mindkét változat kijutott az éterbe. A saját hangomat, a német szöveggel később nagyon sokszor hallottam, mert Nyugaton, egészen 1989-ig, minden november 4-én adásba ment, számos rádióállomás műsorában... - Mikor érkezett meg az első orosz katona? Hogy némult el a parlamenti rádióadás? - Mielőtt elhagytuk a stúdiót, fogadtuk a technikusok gratulációit, s ők föltettek egy lemezt a szegényes választékból, mert többnyire mindig ugyanazokat a korongokat nyúzták. Nem volt vitás, nekünk valami klasszikus kell, de csak kettő vagy három ilyen akadt. Beethovenre esett a választás: V. szimfónia vagy az Eorica méltóságteli részlete csendült fel. Ez volt az utolsó szabad hang az elnémításra ítélt Kossuth rádióból, a gyászba boruló országhoz szólva. Persze azt senki sem látta előre, hogy már a lemez közepén becsörtetnek az oroszok „davajgitárral a kezükben a stúdióba. S nélkülözve minden muzikalitást vagy a zene iránti tiszteletet, azonnal lekapták a lemezt. Ssssss.l így végződött az adás. S utána teljes süketség következett. Vajas kenyér és tea - Miként sikerült elkerülniük az orosz katonákkal való találkozást? Hogy falhoz állítsanak mindenkit? -Meg kell mondanom, földobva jöttünk ki a stúdióból, hiszen siker koronázta erőfeszítéseinket. Elindultunk a folyosón, vissza Tildyékhez, ahol a holminkat, kabátjainkat is hagytuk. Az ellenkező irányból trappoltak az orosz katonák. Hájjal megfogtuk egymás kezét, így mentünk, kényszerítve magunkat arra, hogy lassan lépdeljünk, ne hívjuk fel különösképpen magunkra a figyelmet. Nem néztünk hátra. Ez volt a legnehezebb az egészben, akármilyen komikusan is hangzik. Pedig de szerettem volna látni, szaladnak-e utánunk az oroszok, hogy nyakon csípjenek. De nem jöttek. Benyomultak a stúdióba, hogy elhalgattassák a lemezeket. Mire a sarokra értünk, már vége volt az egésznek. Befordultunk egy másik folyosóra. Háy megállt, magához vont, s azt mondta, drágám, most az oroszok a férfiakat jobbra, a nőket pedig balra fogják állítani, és soha többet nem találkozunk. Akkor azt válaszoltam - s ezt később rengetegszer ismételte, mint reám jellemzőt -, hogy nyugi, nyugi, nem eszik a kását olyan forrón. Majd továbbmentünk a Tildyékhez, ahol hitvese, Erzsébet asszony vastag, fehér, olyan konyhai csészékben teát szervírozott. Nyugodtan, ülve elfogyasztottuk a vastagra szeletelt kenyereket is, amelyekről nem sajnálták a vajat. - Mikor döntöttek arról, hogy megpróbálják elhagyni az épületet, s távozt az egérfogóból? - Közben jött az őrség parancsnoka, s jelentette, letették a fegyvert, s a parancsnak megfelelően nem tanúsítanak ellenállást. És sírt. Dobi és Rónai továbbra is csak ültek, üldögéltek, miután belakmároztak a vajas kenyérből, s jókat kortyoltak teáikból. Egyáltalán nem vettek részt a beszélgetésben. Bibóval az ajtóban találkoztunk, mikor visszajöttünk a stúdióból: hanyag tartású, sötét hajú, magas férfi. Hájjal nem ismerték egymást, ezért Gyuszi bemutatkozott. A miniszter? - kérdi Bibó. Nem, az író - feleli a férjem. Ja, az más - mondta Bibó, és megölelte a férjemet. S akkor szólt arról Bibó, a még nem egészen 24 órája kinevezett államminiszter - aki szintén falatozott a vajas kenyérből -, hogy még visszatér írógépe mellé a dolgozószobájába, hogy képviselje az egyetlen törvényes magyar kormányt, melynek Nagy Imre a miniszterelnöke. Életfogytiglani börtönbüntetést mértek a fejére, mert akkor is ott maradt, midőn az orosz katonák már elözönlötték az egész Országházat. Addig gépelt, míg meg nem írta kiáltványát. Hogy utána rögvest nekifogjon a magyar kérdés kompromisszumos tervezete kidolgozásának. Háynak később az volt róla a véleménye: a forradalom politikai katétere lehetett volna, egy hirtelen felragyogó üstökös... - Közben Bognár Józsefék is előkerültek valahonnan. Akkor vetettem fel, mi volna, ha megpróbálnánk kijutni a Házból. Az újságíró-kijáratot javasoltam, amelyen mi is bejöttünk, vagyis a Kossuth hídhoz legközelebb eső kaput. Szerencsére jól ismertem az épületet, hiszen egy időben parlamenti tudósítóként is dolgoztam. Végre sikerült telefonálnom, mert időközben világossá vált, már nem lehet átjutni a hídon Budára. Pán József özvegyét hívtam, a díszlettervezőét, lakhatnánk-e egy darabig náluk, a Madách téren. - És akkor elindultak? - Rászántuk magunkat. Elöl ment a Tildy házaspár. Egyik oldalukon a titkár, a másikon az őrség parancsnoka - sosem felejtem el pléddel a karján. Mögöttük haladt a Bognár házaspár. És a „különítmény” végén mi ketten. Megtorpantunk egy pillanatra az ismeretlenbe vezető kapunál. Majd véglegesen elhatároztuk magunkat. S kiléptünk. A befelé nyomuló katonák között törve utat magunknak. Szemben velünk két tank áll. És sűrűn az oroszok. De ránk sem fütyülnek. A környező házak kapualjaiban emberek szo (Háy Gyuláné emlékezik) ronganak. És mi se jobbra, se balra nem nézve mentünk az orrunk után. Egyszerre csak megszólal egy hang: ,Asszonyom!” Mindnyájan dermedten álltunk meg. Na, most mindennek vége - gondoltuk. Egy kapualjból egy férfi szaladt utánunk körömráspollyal a kezében, s átadta Bognárénak, hogy ez kiesett a táskájából. Mikor végre elértünk a Batthyány-örökmécseshez, megálltunk kis tanácskozásra. Úgy határoztunk, jobb, ha nem együtt megyünk tovább. És a három pár külön vált. A titkár és a parancsnok hűségesen kísérte tovább Tildyéket. Mi a Bajcsy-Zsilinszky út felé vettük az irányt. Szerencsésen megérkeztünk a lakásba, ahol a fűtés nem működött, és semmilyen élelem nem volt, nem is lehetett szerezni. Azonnal fölhívtuk telefonon Mariskát, a házvezetőnőnket. Mondtuk, mindenkinek adja tudtára a telefonszámunkat. Nincs miért bujdosnunk. Gyuszi kinyitotta a rádiót, de csak délután tudott rajta magyar adást fogni, Szolnokról: megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány... A látszat évei Háy könyvében részletesen benne foglaltatnak a börtönévek és a tárgyalás is természetesen. Engem az érdekelne, hogy ami ott belülről van leírva, azt feleségként miként élte át a megtorlás éveiben, kívülről. Hiszen Háyt 1957. január 19-én letartóztatták. Aznap, mikor Dudás Józsefet és Szabó bácsit már ki is végezték! - kívülről - állítom - sokkalta nehezebb volt, mint belülről. Minden reggel, amikor kinyitottam azt a borzalmas Szabad Népet, illetve Népszabadságot, összeszorult a gyomrom: az egész országot ellepte a terrorhangulat. A fiatalok ezt el sem tudják képzelni. A későbbi Kádárt nem lehetett ahhoz hasonlítani, amit 56 után művelt. S ehhez még hozzájárult, hogy az egykori barátaink csinálták ezt. Kádár, Kállai és a többiek... Mind egy oldalon voltunk. Háyt az új párt alakítására is meghívták október végén, sőt PB-tagságot ajánlottak fel neki, Dérynek és Benjáminnak. De mind a hárman visszautasították. Elment az ülésre, de nem azzal a gondolattal, hogy nem lesz többé párttag. Ám amikor meglátta Kádárt azoktól körülvéve, akik az országot tönkretették, megfordult és hazajött, így végződött mindkettőnk pártkarrierje. - Miből élt meg a megaláztatás esztendeiben? - Mivel mint a nép ellenségét, a nép kérésére kitettek a Vígszínházból, ezért „híres neveken” fordítottam. De ezt nem tudta senki „odafent”, mármint Aczél és kompániája. Bár nagyon rohadtul viselkedtek. Akik legcsúnyábban elbántak velünk, azok egyike Köpeczi Béla volt, aki szinte az egész forradalmat a mi lakásunkon töltötte. Mindennap megjelent nálunk, egyike volt az átvonulóknak, telefonált nekünk reggel és este. És a forradalom után is minden este fölhívta Háyt, készségesen beszámolt a BBC legfrissebb híreiről. Öt perccel az utolsó telefon után jöttek Háyért. Másnap Köpeczi elhatárolta magát tőlünk. Sőt, ő volt az egyik végrehajtója az én és Háy üldözésének. Mikor Mariska meghallotta Köpeczi rólunk szóló nyilatkozatát, azt mondta, ez viselkedik így, aki mindennap libát evett nálunk a forradalom alatt? Valóban elképzelhetetlen élmény volt, amikor megjelentek ismeretlen parasztok, akik az ínséges napokban libát hoztak az író úrnak... - Hogy teltek a börtönévek? Leveleztek? Látogathatta Háyt? - Hat hónapig egyáltalán nem... Azalatt Háy 25 kilót fogyott, én 12-t. De tudja, az igazsághoz hozzátartozik, hogy megmenthette volna magát, neki nem kellett volna börtönbe vonulnia. Csak megbánni novemberjét, visszaszívni a rádióban elmondottakat, éljenezni, s ellenforradalomnak bélyegezni a történteket. Még a börtönben is fölkínálták ezt neki, de képtelen volt megtenni. Bementem a börtön parancsnokához, a Szalmához a Gyorskocsi utcába, s megmondtam, a 4-i szózat az én ötletem volt. Azt felelte, jó, akkor majd magának is megmutatjuk, hol lakik az Úristen. Meg is mutatták. Ezért nem levelezhettünk. Beszélőt vagy engedtek, vagy nem. Attól függött, milyen hangulatban voltak. A többieknek lehetett karácsonyi csomagot küldeni, Háynak nem. Amikor végre beszélni tudtunk volna, négy „ávós” állt bennünket körbe, s a fejünk fölött ordítoztak, hogy a világért se értsük egymás szavát. Mindig kitaláltak valamit, hogy minél rosszabb legyen. Bosszantotta őket, hogy nem sírtam, s hogy velem határozottan nehéz dolguk volt. - Háy még az ítélet után is fél esztendeig volt magánzárkában, s tanúként szembesítették a Nagy Imre-perben. Csak utána vitték át őt is a Gyűjtőbe, ahol borzalmasak voltak a beszélők. Akkor sírtam. Az utcán. Nyolcvan ember állt az egyik s nyolcvan a másik oldalon. A két drótháló között a fegyőrök masíroztak, s egyvégtében azon igyekeztek, ne halljuk egymást És az ember csak látta a másik elgyötört arcát. Bár én elmentem előtte fodrászhoz, szereztem kölcsön újnak látszó blúzt, s mindent bedobtam a látszat kedvéért, mint mindenki más is. S ebbe nagyon könnyű beletanulni, csakhogy a másik ne eméssze magát. Úgyhogy ő például nem vette észre, amikor egy nagyon súlyos vakbéloperáció után két héttel látott - s kérésemre megtették, hogy árnyékba ültettek, hogy hat hét alatt megőszültem... - És aztán eljött az amnesztia napja. - Hosszú lenne elmesélni, hogy babráltak ki az utolsó pillanatig velünk. Jól jellemzi talán a helyzetet, hogy fogtam egy taxit, s Márianosztrán fél napig vártam rá a börtön kapujában, habár tudták, hogy ott vagyok. Már mindenki kijött. Ránk sötétedett. A taxisnak lejárt a munkaideje. S Háy még sehol. Végül is kigyúltak a reflektorok. S olyan színpadias SZIG. BSZ. szabadulásra sikeredett. A veszélyes ember stika kiengedése volt. Kinyílt az ajtó, elöl jött a parancsnok, kezében az elbocsátólevéllel, mögötte jött Háy, a már nem a 476028-as rab, hanem a Kossuth-díjas író, az idős ember, barna bársonyzekéjében, s mögötte két rab cipelt két zsákot, azzal a 19 dráma fordítással, s egyik legjobb darabjával, a Moháccsal, amit bent a börtönben írt, bizonyságául annak, nem fecsérelte el az idejét. A parancsnok mondott néhány búcsúszót, majd átnyújtotta az elbocsátólevelet, ami meg volt hamisítva, mert igazából 111 miatt ítélték el, s abban már Ilii állt. A kezét nyújtotta. Háy ránézett, aztán elfordult. Felém. Olyan volt, mint egy filmjelenet: a két hős találkozik. Beültünk a taxiba. A Jégverem utcai lakás - ismeretlenektől - virágokkal és pezsgősüvegekkel volt tele. Jött a telefonok áradata. Elsőként Illyés Gyula hívott, aki nagyon tisztességesen viselkedett a pokoljárás három éve alatt... Kirúgva az országból - Mikor határozták el, hogy elhagyják az országot? - Nem határoztuk el! Kirúgott az Aczél György. Mi nem akartunk elmenni - feleli indulatosan. - Mikor útlevelet kaptunk végre, kétszer is visszajöttünk a külföldi Háy-premierekről. Eszünk ágában sem volt emigrációba vonulni. És akkor Háy még mindig nem éljenzett, és még mindig nem lehetett vele semmit sem csinálni. A pártvezetés körében általános utálatnak örvendtünk. Aztán Aczél egy szép napon átnyújtotta az útlevelünket, megtoldva azzal, talán jobb lenne egy ideig külföldön keresni a boldogulást. S a nyomaték kedvéért Háy darabja bemutatását engedélyezték, majd letiltották egy hét múlva. Lehetett látni, az állandó tiltás mire megy ki. Hogy elfogyjon körülöttünk a levegő. Mikor kijött a börtönből, behívatta Korom Mihály, s figyelmeztette, semmilyen publikálásra nem számíthat, a PB úgy határozott, csak fordításokkal foglalkozhat. S akkor fordított is egy csomó dolgot, mert valamiből élni kellett, s nekem továbbra sem volt állásom. (Illetve Köpeczi - pártfeladatként - szerzett egy „testhezálló” munkát, egy három havonta megjelenő női divatlapot, amivel elveszítettem a nyugdíjjogosultságomat.) Szabadulása után Háy „érdekében” különbizottság is alakult, Kállai Gyula vezetésével, s egyetlen ténykedésük abból állt, hogy nyugdíját leszállították 500 forintra... - Miért Svájcban kötöttek ki? - kérdem végül a szikár, erős asszonytól. - Háy nem akart Bécsbe vagy Németországba menni. Másrészt súlyos asztmás volt, s Asconában találtuk meg azt a helyet, amely csillapítólag hatott betegségére. Ott is halt meg, s temettük el 1975-ben. S darabjai hazai bemutatására még hosszú éveket kellett várni... Kurcz Béla Madar Nemzet 7